És amikor barátod hallgat, szíved akkor sem szűnik meg figyelni rá. Mert a barátságban minden gondolat, minden vágy, minden remény szavak nélkül születik, közös és kimondatlan örömmel.
Az idő csak úgy repült. Na jó ez nem igaz, az én életem ideje lassan vánszorog előre, mintha ezzel is kínozni akarna. Időközben eltelt a tízedik évfolyam és már a nyári szünetben csücsülök otthon. Ez a tanév még csak-csak elment, de a következőtől már előre félek. Robert és Josh már nem lesz ott nekem, mind a ketten egyetemre mennek, távol tőlem. Robert emiatt nagyon rosszul érzi magát, és ezért próbál minél több időt velem tölteni, persze nem tiltakozom. Szinte minden napra találnak ki nekem valami hülyeséget Josh-sal, eddig még nem unatkoztam. Robert még mindig reménykedik, hogy felhívom a szociálisnőt, de én nem tervezem. Nem nagyon szoktunk már erről beszélni, de ő nagyon bízik benne. Imádom a kitartását, csak olyan kár, hogy most fölösleges.
A nyár utolsó napja volt, Robert pedig még mindig itt volt, ahelyett, hogy Oregonban csücsülne valami egyetemista bulin. Sosem lehetek eléggé hálás ennek a fiúnak, míg élek. Semmi extra programunk sem volt, csak feküdtünk Robert szobájában az ágyán és néztük a plafont.
- Ugye tudod, hogy ezért fölösleges volt itt maradnod? – kérdeztem tőle, megtörve a csendet, de még mindig a plafont fixírozva.
- Nincs igazad. Nem volt fölösleges. Minden percet ki akarok élvezni, amit veled tölthetek, hiszen ezek után már alig láthatlak – mondta szomorúan, és én is elkámpicsorodtam, hogy ezt eszembe jutatta. Nem akarom, hogy elmenjen, hogy itt hagyjon, de tudom, hogy mennie kell. Mindig tudtam, hogy eljön ez a nap, de sosem akartam tudomást venni róla, és már csak a kész ténnyel állok szembe, hogy holnaptól nem láthatom már minden nap. Annyira fog hiányozni nekem.
- Nagyon fogsz hiányozni – suttogtam, nem bírtam hangosabban beszélni, mert félő volt, hogy elkezdek sírni.
- Te is hiányozni fogsz nekem, nehogy azt hidd, hogy nem! – nyúlt a kezem után, és összekulcsolta ujjainkat. Becsuktam a szememet és még egyszer egy nagy levegőt vettem, hogy megteljen a tüdőm Robert illatával, és megpróbáltam nem felhasználni egyszerre, próbáltam raktározni a nehéz napokra. Tudom, hogy lesznek nehéz napok, mindig is voltak, de ezután csak még rosszabbak jönnek. Ha most megkérdezné valaki, hogy hogyan látom a jövőmet, azt mondanám, sehogy sem. Azt mondanám, nélküle nincs jövőm. Tudom, beteges így ragaszkodni hozzá, de megszoktam, hogy úgymond ő az én lélegeztető gépem, és most le akarnak kapcsolni róla. Azt hiszem, még mindig nem fogtam fel, hogy elmegy.
- Majd telefonálsz vagy én hívlak minden nap – simított végig az arcomon, mintha csak éppen egy kis nyári szellő cirógatott volna meg. Hiányozni fog, hogy már senki sem fog simogatni, és kimutatni felém a szeretetét. Nem bírtam magammal, kibuktak az első könnyek. Ez még nem volt olyan igazi sírás, csak a könnyem folyt, mintha megengedtek volna egy csapot, de nyugodt maradt a testem.
- Jaj, Hope – fordult felém Robert és átölelt. Én a mellkasába fúrtam az arcom, és próbáltam a pillanatot végtelenre nyújtani, pedig ez lehetetlen. De talán, ha nagyon akarom, sikerülhet. Nem, akkor sem sikerülhet. A holnap mindig eljön, ha akarom, ha nem, és mindig csak egyre fájdalmasabb lesz.
- Szeretlek! – ölelt még utoljára magához szorosan Robert, mielőtt beült este a kocsiba és elindult volna Oregonba. Még mindig képtelen voltam megszólalni, csak öleltem őt.
- Nem is olyan sokára találkozunk – nyúlt az állam alá, hogy újonnan könnyes szemeimbe nézzen.
- Ajánlom is, hogy gyere haza – nevettem fel, és megtöröltem a szemeimet. Bár nem volt őszinte nevetés, csak egy keserű próbálkozás.
- Tudod a számát – mondta komolyan Robert. – Ha szükséged van rá, hívd. Kérlek! – nézett könyörögve a szemeimbe, de én csak idegesen elfordítottam a fejem. Nem szólt semmit sem. Nem akartam felhívni a nőt, habár tudtam volna, hogy kellene, nem tettem meg. Robert emiatt neheztelt rám, ami amúgy tök abszurd, hiszen én cseszem el az életem, és úgy, ahogy akarom.
- Szia!
- Szia! – köszöntem én is neki szomorúan. Robert beült a kocsiba, de megint kipattant és magához ölelte. Tényleg szerencsés vagyok vele. Erősen, most szorítottam a legerősebben magamhoz, de sikerült kikerülnie a karjaim közül. Sajnos. Felnéztem rá, és megláttam valamit, amitől ismét sírni kezdtem. Robert szeme könnyes volt, sírt. Sírt, és miattam. Soha senkiből nem váltottam még ki sírást, ez nekem egy újabb jelt volt, hogy szeret. Beült és felmordult a motor, majd szépen lassan eltűnt, és már nem láttam többet a kocsit. Tátongott bennem az üresség, már most úgy éreztem, hogy örökre elvesztettem valamit, ami talán sosem volt teljesen az enyém.
Visszafordultam a házunk felé. Idegennek hatott, mintha még sosem láttam volna, szinte taszított, de be kell mennem. Összeszedtem az erőmet, és átmentem az utca túl oldalára.
Első nap a suliban a fiúk nélkül. Elveszettnek érzem magam, jól jönne egy picike kis önbizalom. Semmi sem volt másabb, senki sem nézett rám máshogy, vagyis de. Egyedül Julian. Ő volt az, aki először belém kötött, amikor leültem a padra elsőben, és tőle védett meg mindig Robert. Két évig próbált mindig keresztbe tenni, de a hősöm megvédett, most meg itt állok tök egyedül, ő pedig dobott nekem egy gúnyos vigyort. Fordulj fel – füstölögtem magamban, és tovább mentem.
Egy órakor, mikor hazaértem megcsörrent a mobilom. Egyből valami ember feletti boldogság lett úrrá rajtam, ahogy meghallottam az ismerős dallamot, Savin’ me. Hülyeségnek tartottam az egyedi csengőhangokat, meg aztán nem is hívtak valami sokan, de Robertnak külön zene jelezte a hívásást. Nem tetszett neki, hogy egy ilyen számot választottam, de nem cseréltem le.
- Szia! – sikkantottam bele a telefonba óriási lelkesedéssel.
- Szia! – nevetett fel a vonal másik végén. – Csak nem hiányzom máris ennyire? – Tudtam, hogy most a legédesebb mosolyával mosolyog.
- Már akkor hiányoztál, mikor elindultál – szontyolodtam el, mert ismét eszembe jutott, hogy soká láthatom újra. Legalábbis a napi szinthez, ez a heti, kétheti vagy havi alkalom, amikor láthatom kb. két napra, eléggé kevés.
- Már csak egy hét, és találkozunk – bíztatott Robert. Én is ezzel nyugtattam magam, hogy már csak egy hét. Elvégre most még haza tud jönni, de ki tudja, hogy később mennyire fog ráérni, és mennyire ritkán láthatom. Na de fő az optimizmus. Jó, ez hülyeség, sosem voltam optimista.
- Milyen napod volt? – Váltott témát.
- Szar – mondtam nemes egyszerűséggel. – Csak úgy, mint mindig.
- Akarsz mesélni? – kérdezte kedvesen, de az az igazság, hogy nem volt mit mesélni. Minden ugyanolyan volt, mint mindig, csak ő nem volt itt, szóval a rossz, extra rossz lett.
- Nem.
- Akkor miről akarsz beszélgetni?
- Te hívtál – emlékeztettem rá. Persze nem mintha nem örülnék neki, épp ellenkezőleg, de inkább azt hallgatnám, ahogyan ő mesél. – Mesélj inkább te!
- Érdekel? – kérdezte kételkedve.
- Már miért ne érdekelne? – lepődtem meg. – Mindig és minden érdekel, ami veled történik, szóval ne kímélj – mondtam izgatottan, mert úgy éreztem, ez a közjáték csak azért kell, mert elhallgat valamit, ami érdekes.
- Hát, eddig tűrhető itt minden és mindenki. – A hangjában nem volt lelkesedés, tudtam, hogy mást akar mondani. Tudtam, hogy csak húzza az idegeimet.
- Robert, mi van? – Nem bírtam ki, muszáj volt rákérdeznem.
- Csak annyi, hogy előbb megyek haza.
- Mennyivel előbb? – lelkesedtem fel.
- Csütörtök este megyek.
- Robert – mondtam elhaló hangom a telefonba. – Tényleg? – Nekem ez a pár nap is sokat számított.
- Ezzel sosem viccelnék – mondta komolyan Robert, de tudtam, hogy mosolyog.
- Pénteken reggel, már én foglak ébreszteni.
- Várom – vigyorogtam, majd elköszöntünk egymástól.
Már alig bírtam kivárni a pénteket, folyton csak arra gondoltam, hogy Robert haza fog jönni. Bár nem volt minden felhőtlen, mert egy erős rossz érzés fogott el, végig bennem motoszkált és nagyon idegesített, de mikor pénteken reggel kinyitottam a szemem, eltűnt, legalábbis én azt hittem. Már úgy ahogy ébren voltam, csak a telefon csörgését vártam, hogy véglegessé tegye, hogy kelnem kell, de az nem akart megszólalni. Halványan motoszkált valami a kómás fejembe, hogy ez a reggel más lesz, de nem akart beugrani. Amíg ezen gondolkodtam, hallottam, hogy nyílik az ajtóm, majd besüpped mellettem az ágyam. A mozdulatsor túl finom volt ahhoz, hogy Jack vagy Kristy legyen. Ekkor beugrott. Robert! A szemeim kipattantak, és a szürkés szemekkel találtam magamat szembe.
- Jó reggelt! – suttogta halkan. Csak a kezemet nyújtogattam és ő lehajolt, hogy megölelhessem. Mint valami macska, úgy bújtam hozzá. Felültem, de közben nem nagyon akartam még elengedni őt.
- Ennyire hiányoztam? – nevette el magát, és megpaskolta a hátamat.
- Tudom, hogy folyton túl érzelgős vagyok, de igen. – Ahogy ott ültem vele szembe és figyeltem, ahogyan engem néz valami hihetetlen elszántságot láttam rajta, de volt a tekintetében valami új, valami más, amit eddig sosem láttam még. Furcsán csillogott a szeme. Ez nem miattam van, erre megesküdtem volna, de vajon mi váltotta ezt ki? Úgy döntöttem, később mindenképpen rákérdezek, de most még ráér.
- Na sipirc öltözni, elviszlek! – rántotta le rólam a takarót és szinte kikapott az ágyból. Egy pillanatra meg is szédültem, de mivel erős kezeivel tartott, nem estem el.
- Addig csinálok neked reggelire valamit – kacsintott, majd eltűnt. Wow! Még mindig ott álltam, majd gondolatban adtam magamnak egy vödör hideg vizet és elindultam felöltözni. Sosem vacakoltam a fürdőben többet öt-hat percnél, most is gyorsan végeztem és lemasíroztam Roberthez. Éppen palacsintát dobált felfelé.
*
Hope a szomszédban volt Roberttal, és éppen a tévét nézték. A fiú kapcsolgatott és nagyon megtetszett neki egy főző műsor, ahol a palacsintát dobálták az égbe, egyből tudta, hogy ilyet ő is akar csinálni. Egyből az anyjához rohant, hogy segítsen neki. A nő nem tiltakozott, úgy is gondolkodott rajta, hogy csinálna valamit a gyereknek, de így legalább a fia is megtanulja, hogyan kell palacsintát sütni.
- Hope, te is szeretnél segíteni? – kérdezte kedvesen Robert anyukája a lánytól, de ő megrázta a fejét.
- Köszönöm, szerintem csak nézném. – Nem tudta, hogy mi lesz ebből, de sejtette, hogy nagy lesz a kupi. Persze segített volna feltarkítani, de nem kockáztatott inkább csak megfigyelt.
- Majd én kiszolgállak titeket – mosolygott Robert. Igazán késznek érezte magát, hogy ezt a feladatot sikeresen véghezvigye, és a két hölgyet kiszolgálja. Mindig szeretett bizonyítani az anyukájának és Hope-nak.
- Óh, az én kisfiam – simogatta meg az anya, fia fejét kissé meghatottan. Remélte, hogy amikor serdül, akkor sem fogja elfelejteni, hogy segítsen a lányoknak, és legyen udvarias.
A fiú foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy feldobálja a palacsintát. Az anyja mutatta neki, hogy hogyan kell megforgatni, de nem, ő dobálni akarta.
- Hidd el kicsim, először csak így próbáld! – mosolygott kedvesen az anyuka, de már kezdett az idegeire menni, hogy Robert nem tesz le a szándékáról.
- Jól van anya, most már menni fog – nyafogott a kisfiú, és egyedül megcsinálta az első palacsintáját. Kicsit oda ragadt és a következő meg megégett, de büszke volt magára.
- Ez a tied lesz, Hope – fordult hátra egy büszke mosollyal a kis srác. – Nagyon sok kakaót fogok neked rá tenni!
- Köszönöm Robert! – Hope mosolyogva pattant fel és közelebb ment a fiúhoz, hogy megnézze közelebbről is a munkafolyamatot. – Nagyon jól néz ki – bólogatott elismerően.
Ekkor megcsörrent a telefon és Robert anyukája egy „legyél jó” intéssel otthagyta a fiát, hogy felvegye. Robert szerette volna elkápráztatni Hope-ot, ezért elhatározta, hogy most, hogy az anyja kint van, megpróbálja feldobni a palacsintát.
- Figyelj csak, Hope!
- Jajj Robbert! – kezdte Hope a lebeszélést, de a fiú hajthatatlan volt. – Anyukád megtiltotta!
- De ha nem látja, nem fáj neki – mosolygott, majd hozzákészült és meglendítette a serpenyőt. A félig megsült palacsinta csak repült és repült, a két gyerek csak nézte és nézte a palacsinta pedig elegánsan felragadt a plafonra. Hope csak némán a szája elé kapta a kezét, hogy ne sikkantson fel. Robertben végigjátszódott egy úr isten, anya ki fog nyírni folyamat.
- Ez túl magasra ment – állapította meg a kész tényt Robert, és nevetni kezdett, talán csak kínjában.
- Na kicsim, itt vagyok – toppant be a konyhába mosolyogva Susan, de mikor észrevette a két pislogó gyermeket lefagyott az arcáról a mosoly. Előre sejtette, hogy mi ez, főleg mikor Robert a tűzhelytől elfordulva kissé rémült ábrázattal tartotta a serpenyőt. Félve nézett fel.
- Robert Adam Gartner! – kiáltott fel a nő.
*
Már nem ragadt fel neki a plafonra, mint régen, hanem fincsire és vakolatmentesre tudta elkészíteni. Az étkezés nagyjából abból állt, hogy én ettem, ő pedig figyelt, ami engem idegesített. Ezek után Robert világosan értésemre adta, hogy ha esetleg valami miatt késne a suliból, akkor is ott várjam meg, mert mindenképpen ő akar haza vinni. Miután megígértem ezt neki, nyugodt szívvel vitt a suliig. Mikor megérkeztünk ő is kiszállt, és végignézett az iskolán.
- Az az igazság, hogy utáltam ide járni – húzta el a száját. Valami keserű kifejezés jelent meg az arcán.
- Én is utálok ide járni. Mondjuk, szerintem én minden sulit utálnék – rántottam meg a vállam és felé fordultam.
- Mit fogsz csinálni ma? – Nem kellett színészkedem, tényleg őszinte volt a mosolyom, és tényleg kíváncsi is voltam.
- Ezt-azt – felelte hanyagul.
- Bővebben? – sandítottam rá, mire felnevetett.
- Nyugodj meg Hope, még nincs konkrét tervem – veregette meg játékosan a vállamat. – Lehet, hogy beülök valahova és tajtrészegre iszom magamat. – Nagyon úgy tűnt, hogy tényleg fontolóra veszi ezt a lehetőséget az ábrázata alapján. A kis színész palánta. Viszont az, hogy nincsen terve kissé hihetetlen volt. Robert sosem volt a spontaneitás mintaképe, mindig mindent eltervezett. De komolyan, mindent! Utálta, ha tétlenül vagy tanácstalanul áll valami előtt.
- Az egész jó ötlet, nekem is hozz valami fincsit – nyaltam meg a számat.
- Na, amíg én élek, te nem fogsz alkoholt fogyasztani! – Apai szigorral a hangjában mondta, mire csak néztem egy nagyot, majd elnevettem magam.
- Na gyere ide, Hope! – ölelt magához, majd kaptam a homlokomra egy puszit, és elindultam az első órámra. Hát, semmi kedvem sem volt órán ülni, sokkal inkább lettem volna valahol Roberttel. Megfordult a fejemben, hogy elszököm és szabályt szegem, de az igazság szerint olyan távolt állt tőlem, mint Robert haveromtól a spontaneitás.
Robert elém jött és elvitt egy kicsit kocsikázni, hogy közben beszélgessünk. Semmi komolyabb, vagy nehezebb témát nem érintett, szinte csak fecsegtünk. Nagyon furcsa volt, még mindig furcsán csillogott a szeme, és kezdte az oldalamat fúrni a kíváncsiság, de mi van, ha nem akarja, hogy tudjam? Ha eddig nem hozta fel, lehet hogy azért, mert semmi közöm hozzá. De eldöntöttem, hogyha majd esetleg vagy nálunk, vagy náluk kettesben leszünk, rákérdezek, mert a kíváncsiság még engem is képes legyőzni.
Robert zuhanyozott - ne kérdezzétek minek, mert egyáltalán nem tudom, azt mondta csak úgy -, mikor megcsörrent a telefonja. Először nem vettem fel, csak kiabáltam neki egyet, de nem hallotta meg. Megint megcsörrent és most a fürdője ajtajából szóltam neki, hogy keresik, mire azt mondta, hogy nyugodtan vegyem csak fel. A készülékkel visszasétáltam és közben felvettem. A kijelzőn a Jenny név tetszelgett.
- Szia! Most nem ér rá Robert, de ha… – félbeszakított.
- Te ki vagy? – Gyanakvó volt a hangja. – És hol van Robbie? – Extra gyanakvó. Nem tudtam válaszolni egyből, mert a Robbie-nál leragadtam. Ez olyan nyálas és fújj. De Robbie? Most komolyan, kinek jut így nevezni Robertet? Ő komoly volt és megfontolt, nem egy bohókás, mert a Robbie inkább arra illene.
- Most zuhanyozik, de meg mondom neki, hogy kerested, ha végzett, vagy ha üzensz neki valamit…
- Most minek zuhanyozik? – Kicsit gyanakvó volt a hangja. Habár nem volt csúcs logikám, de a Jenny egy női név, Robert szeme meg furcsán csillog, és a csaj látszólag ki van akadva, hogy én vettem fel a telefont. Szóval egy meg egy az kettő. Robertnak barátnője van?
- Én is ezt kérdeztem tőle.
- Megkérdezhetem, hogy ki vagy? – Nem volt hisztis, de most mintha kicsit megijedt volna.
- Hope.
- Hope? – kérdezte meglepetten. – Az a Hope? – Most izgatottabb lett a hangja. Ismer engem? Robert mesélt neki rólam?
- Hát nem tudom, hogy kit értesz az a Hope alatt – vallottam be neki kicsit félve, mert nem tudtam, hogy mérges lesz e, vagy nem.
- Istenem, Robert annyit mesélt rólad, nagyon szeretnélek megismerni! – Nem volt mérges a hangja, inkább vidám és izgatott. Persze, amit mondott, szerintem lehetetlenség, engem soha senki nem akar megismerni, Roberten és Joshon kívül. Na meg mégis miket mesélhetett rólam Robert? Hát igazán remélem, hogy semmit, semmi Jack,… meg semmi. Egyáltalán minek beszél rólam akárkinek?
- Hát, remélem csak csupa jót. – Kissé elcsuklott a hangom és tök bizonytalan voltam. De jó, lejáratom magamat.
- Hát, persze! Mesélte, hogy gyerekkorotok óta jó barátok vagytok, vagyis hogy te vagy a legjobb barátja. – Túlzott kedves hang és kedv. Ez a csaj biztos egy vigyorgó gép. És mi van, ha amúgy legszívesebben lekaszabolna, csak most eljátssza, hogy kedvel, hogy benyalizzon Robertnek? Na jó, azt hiszem, hogy paranoiás vagyok. Lehetnek hozzám szimplán kedvesek az emberek, akármilyen ritka is ez. Viszont jó volt hallani, hogy másnak is azt mondta, a legjobb barátja vagyok.
- Amúgy tök udvariatlan vagyok, Jennynek hívnak, Robert egyik barátja vagyok. – Milyen barát? Na jó, ezt a kérdést nem mondtam ki hangosan.
- Megmondanád neki, ha végzett, hogy kerestem? – kérdezte kedvesen, mire bólogattam, de leesett, hogy ezt nem láthatja, szóval kissé megkésve, de gyorsan rebegtem egy igent. Köszönt és letette. Vagyunk már olyan jóban Roberttel, hogy ha valaki keresi, és ő nincs itt, akkor felveszem, és megmondom, hogy nem ér rá. Ez nekünk már természetes. Beszéltem már bunkó fiúkkal, nyafogó lányokkal, részeg emberekkel, akit őt hívták, de ilyennel, még nem, mint Jenny. Ha rákérdeztek, hogy ki vagyok, ha nem Robert és elmondtam a nevem, hirtelen ember számba se vettek. Hát elég jó, nem? Engem elméletileg senki sem ismer, és nem tudja ki vagyok, de ha elmondom a nevem, egyből rájönnek. Idióta, képmutató, beképzelt tinédzserek. De nem, ez a lány nem úgy beszélt velem, mintha csak egy szardarab lennék. Mondjuk, lehet, hogy azért, mert a tökéletes családi életemről nem értesült.
- Ki volt az? – Robert jelent meg az ajtóban egy szál törölközőben, amit maga elé csavart, és látszott a szálkás felsőteste. Nem újdonság, láttam már így párszor, nem volt szégyenlős előttem. Beismerem, hogy nagyon jól néz ki, de mindenféle gyorsabb szívdobogás és gyomorgörcs mellett válaszoltam neki.
- Jenny. – Igyekeztem nem számon kérően, vagy utálkozóan kimondani a nevét, inkább próbáltam olyan kedves lenni, mint amilyen ő volt a telefonba. Robert arcáról kissé lefagyott a mosoly, mintha attól tartana, hogy ráugrom és megtépem. Elmosolyodtam, olyan vicces volt így.
- Most mi van? – kérdeztem nevetve. – Rendes lány a barátnőd?
- Hát…tudod… – dadog. Robert nem szokott dadogni. Na mi a fene, mi történt a józan és megfontolt sráccal?
- Robert! Miért nem szóltál? Miért nem mondtad előbb? – ugrottam fel az ágyról izgatottan, hogy közelebb mehessek hozzá. Megöleltem, bár kissé még vizes volt, de ez legyen most a legkisebb gondom.
- Nem a barátnőm, csak randizgattunk.
- Tunk? – kérdeztem vissza gyanakodva. – Robert, én nem leszek mérges vagy valami.
- Hát még tervezek randit, de ne beszéljünk most Jennyről – terelte volna a témát, de nem hagytam magam. A csajnak is mesélt rólam, én is tudni akarok a lányról pár dolgot.
- De beszéljünk! Azt mondta, sokat meséltél rólam – felnéztem rá, hogy láthassam az arckifejezést, de nem tudtam volna megmondani, hogy mire gondol. – És mit mondtál neki? Nem ér, nekem is mesélned kell róla! – Kicsit hisztis gyerek beütésem lehetett, de hát kit izgat?
- Nem tudok még annyi mindent Jennyről, mint rólad, és csak azt mondtam el neki, hogy te vagy a legjobb barátom. – Kikerült és elment a szekrényéig, ahol kiszedett egy pólót.
- Fordulj el! – szólt rám, mert egy alsógatyát is kihalászott és készült felvenni. Engedelmesen elfordultam, de tovább löktem neki a sódert.
- Tudom, hogy lány vagyok, meg minden, és hogy ezt inkább a fiúk a haverjaikkal szokták megbeszélni, de Robert – vettettem be a legkérlelőbb hangomat. -, én nagyon kíváncsi vagyok. Miért nem mesélsz nekem róla? Hogy néz ki? És ne mondd, hogy nem akarsz róla beszélni! – csattantam rá kicsit idegesebben. Mikor még ide járt suliba, gondoltam, hogy nem lesz barátnője, legalábbis nem abból a suliból. Na nem mintha nem lettek volna értelmes lányok, mert voltak, csak kevesen, de Robertnek eléggé magas elvárásai voltak. És ha csak az én példámat vesszük, rájöhetünk, hogy az élet nem egy nyálas regény, hogy majd Robert beleszeret egy elsős, vagy másodikos csajba és örök hűséget fogadnak egymásnak, meg ilyenek. Ott volt az édes kis lotyó társaság, akik az osztálytársai voltak, de mivel említettem, hogy lotyók, ők szóba se jöhettek. Na már most, ez a Jenny igazi gyöngyszem lehet, ha még a szeme is így csillog. És, hogy féltékeny vagyok e? Hát bizonyos szintig persze, hiszen ha az embernek párja van, akkor általában ő fontosabbá válik, mint mindenki más, és fenn állt annak a veszélye, hogy Robert lekoptat, de nem hittem ebben. A másik meg, nekem fontosabb volt az ő boldogsága, szóval túltárgyaltam magammal a témát.
- Megfordulhatsz – mondta egy fokkal vidámabb hangom Robert. Várakozva néztem rá, mire megadón felsóhajtott - annyira ismertem ezt, ilyenkor tudtam, hogy elértem, amit akartam -, és leült az ágyára.
- Jenny újságírónak tanul, és nagyon céltudatos meg törekvő lány. Komoly elképzelési vannak a jövőéről, de mindig vidám és mosolyog. – Robert beszéd közben bambán vigyorgott, nem láttam még ilyennek. – Rövid, sötét barna haja van, és zöld szeme – próbáltam magam elé képzelni egy lányt, de nem igazán ment. Sosem voltam túlzottan vizuális típus, de bólogattam, hogy biztosan szép lehet.
Sokat beszélgettünk még, mint Jennyről, mint róla és rólam, és végül megnéztünk egy filmet, majd haza felé vettem az utamat. Ez nagyon fájó mozzanat volt, de ha ma meg akarom úszni, akkor jó leszek és időben hazaérek. Tudni kell, hogy amióta Robert elment - ami még alig pár napja volt - Jack sokkal nyugodtabb lett. Most már tudja, hogy egyedül vagyok, mint a kisujjam, ezért már nem is érez akkora késztetést arra, hogy bántson - legalább ez a véleményen, de nem látok a pszichopata fejébe.
Az anyám kész agyrémmé változott. Mint valami tinire rá is rájött egy új korszak, miszerint az egyetlen és édes kis pici lányával kell több időt együtt töltenie - ettől függetlenül, múltkor ugyanúgy nem tett semmit, mikor Jack-től kaptam egy orbitális pofont -, ami annyit takar, hogy rá van kattanva, hogy naponta minimum egy órát beszélgessünk. Nem tudom, hogy ez, vagy a fizikai bántalmazás a rosszabb. Minden idiótaságról nyomja nekem a dumát, már egy ideje szexuális felvilágosítást tart nekem. Nem tudom, hogy érezzük e az iróniát, de szerintem én szűzen is fogok meghalni. Na mindegy, próbálok úgy tenni, mintha érdekelne. Persze mivel idegesít ez az új hobbija, rájöttem, hogy ezt honnan vette. Nem kellett sokat kutakodom, mikor megtaláltam egy magazint takarítás közben, és az elején, a hogy kerüljön közelebb a gyermekünkhöz cím díszelgett, a sztárpletykákat hirdető mondatok alatt. Elolvastam, és egyáltalán nem kívánom magamnak, hogy anyám minden pontot meg akarjon velem csinálni. Nem tudom, mit kezdtem el hirtelen ennyire érdekelni.
Még egy napom volt Roberttel, vagyis kettő. Egy szombat és egy kurta vasárnap, feltéve, ha velem akarja tölteni. Lehet, hogy haverokat megy meglátogatni, meg ilyenek.
