2.fejezet: Igaz barát

Hali ^^

Köszi, hogy jöttetek, és hogy komiztatok :) Ezek szerint eddig ki lehet bírni *homloktörlés*

„A barát az, aki megérti a múltadat, hisz a jövődben és elfogad annak, aki vagy!”

*

Új volt még a lány a gimiben, látásból ismert sok embert, de beszélni eddig senkivel sem beszélt. Nem volt népszerű lány, csak örült, ha békén hagyták. Többen hallották, hogy mi folyik körülötte, szóval inkább elkerülték.

Hope csak bolyongott a folyosókon, az egyik termet kutatva, bár az sem érdekelte volna különösebben, ha nem találja meg. Megunta, leült egy padra és elővette a táskájából az egyik füzetét és olvasgatni kezdte. Nevetésre és köhécselésre nézett fel, álltak előtte, mégpedig fiúk.

-          Bocs, de ez a nagyok padja – mondták neki vihogva. – Kopás, kis elsős! – vetett neki oda ismét gúnyosan a fiú. Hope nagy, sötétbarna szemeit rájuk emelte, ezzel megingatva őket előbbi bunkó szavaikban. Szomorú és könyörgő tekintetével a fiúk nem nagyon bírtak vitatkozni, ez még őket is megfogta. Hope nem akart felállni, nem akarta, hogy a vele egyrangúak is parancsolgassanak neki. Nem látta a különbséget a gólyák és a nagyobbak között, max annyit, hogy azok beképzeltebbek voltak.

-          Menj már! – szólt rá durvábban az egyik fiú, aki megőrizte lélekjelenlétét.

-          Elférünk mind, ha arrébb megyek – mondta halk kis hangján a lány, és tovább csúszott, de mindenki azt akarta, hogy a kis pisis húzzon el. Maradhatott volna, ha egy bombázó kilencedikes kipakolt mellekkel, és szűk kis naciban vagy szoknyában, de Hope nem ilyen volt. Lesütötte a szemeit egy pillanatra, majd magabiztosan nézett a fiúk szemébe.

-          Hányadikosak vagytok? Tíz? Ennyire nagyra vagytok magatokkal? – Kérdésében semmi gúny sem volt, legalábbis a hangjában nem mutatta.

-          Há… – kezdett volna rá egy megsértett egójú fiú, mikor valaki félbeszakította:

-          Én a helyetekben leszállnék róla, és kotródnék innen! – Hope kíváncsian nézett át a fiúk között, hogy ki lehet a megmentője, mikor meglátta a szomszéd srácot. Az rámosolygott.

-          Ha innen nézzük – kezdte a fiú mély hangján –, akkor én tizenegyedikes vagyok, és igényt tartok az egész padra, nem osztozom, szóval tűnés! – emelte fel a hangját, mire azok szem szűkítve, cöccögve elmentek a másik irányba, de párszor szúrósan hátranéztek Hope-ra, aki kicsit sem törődött velük.

-          Robert, köszönöm! – mondta mosolyogva Hope.

-          Kötelességemnek tartottam elküldeni innen ezeket a bunkókat – nevetett fel és lehuppant a lány mellé. - Tavaly sokat szívattuk, vagyis -ták őket, és most feladatuknak érzik ugyanezt csinálni.

-          Bunkók – motyogta Hope halkan. – Amúgy ki tudtam volna állni magamért! – mondta kis sértődöttséget tettetve, mire a fiú elmosolyodott.

-          Csak az ő egójukat akartam menteni. – Az igazság az volt, hogy a fiú jól tudta, hogy mi történik otthon Hope-pal, és legalább itt mag akarta védeni. Úgy gondolta, dolga vigyázni a törékeny kis szomszédlányra. Sokat beszélt Hope-pal eddig is, jóban volt vele, már kiskora óta, de most még nagyobb támaszt szeretett volna nyújtani neki, szerette volna, ha tudja a lány, hogy szeretik.

*

A torkomat égette a sok ki nem mondott szó és kétely, de soha semmi sem jutott ki a számon. Jack előtt hallgatnom kellett, és már senki másnak sem tudtam beszélni, egyszerűen nem jöttek ki az olyan hangok. Hiszen tudtam, ha olyat mondok, újra és újra át kell élnem a fájdalmat, amit Jack okoz nekem, és az olyan dolog, mint a szeretet, már annyira távolinak és elérhetetlennek tűnt számomra. És hogy az én számból a szeretet, vagy a szeretlek szó elhangozzon? Nem, az nekem nem ment, képtelen voltam kimondani. Akartam, annyiszor akartam, hiszen a világon egyetlen ember van, akit szeretek és tudom, hogy viszont szeret, de nem tudom kimondani azt a szót. Szörnyű érzés, amikor a torkomra forr a szó, és ott éget belül. Reménykedve néz a szemembe, de csalódást kell neki okozzak, mert nem tudom neki megmondani, hogy szeretem, hogy a nyomorult életemnél is fontosabb nekem, és minden túlzás nélkül ő az, akiért odaadnám az életem, ha azzal egyszer megmenthetném. Mert ő megment engem minden egyes nap, és ezzel tartozom neki, ha már ki nem mondhatom, hogy mennyire jó, hogy itt van, és hogy mennyire hiányozna, ha nem lenne.

 Erre tessék, most itt ülök a szobámba bezárva, már egy hete, és színét sem láttam az én Robertemnek, nem tud hozzám bejutni. Néha hallom a hangját, ahogy vitatkozik Kristy-vel, vagy éppen Jack-kel, de semmi esélye sincsen. A rendőrség szó is elhangzott egy párszor az utóbbi napokban, mire Jack csak nevetett. Én mindig elgondolkozom, hogy vajon Robert megtenné? Szólna a rendőröknek? És eddig miért nem tette? Miért nem ment ki innen? De aztán rájövök, hogy semmi okom sincsen ezen rágódni, mivel én sem jelentettem fel még eddig egyiket sem. Az okom nagyon egyszerű: én félek, hiszen ki tudja, lehet, hogy ami ezután vár rám egy új helyen csak rosszabb lesz. Robert miért ne félhetne? Minden oka megvan rá, nem kérhetem számon. Telefonon sem beszélhettem vele, elvették tőlem azt is. És hogy miért, mit tettem? Jack-nek elege van abból, hogy későn járok haza a suliból, és nem hiszi el, hogy a könyvtárban tanulok. Szóval már egy hete nem voltam iskolában. Azt mondja, valahol egy pasival kufircolok, még azt is kitalálta, hogy ez Robert. Miután ezért megkaptam a Jack által kiszabott büntetést fizika formában, azt hallgattam, ahogy üvölt Roberttel, hogyha egy mocskos kis fattyút csinál nekem, a szeme láttára kaparja ki belőlem a gyereket. Nem csak én és Robert, hanem a fél utca hallotta ezt. Szégyen. Azt hittem Robert ezek után soha nem akar már látni, vagy a szülei tiltják el tőlem, de ő minden áldott napon ugyanúgy próbálkozik, hogy a közelembe férkőzhessen. És nem bírom kimondani, hogy szeretem. Ez a legszörnyűbb érzés, és mostanában egyre többet rágom magamat ezen.

 Már este volt, de még mindig ugyanabban a helyzetben ültem az ágyamon s csak lestem ki a fejemből. Valami koppant az ablakom üvegén, mire ijedten fordultam arra, s kaptam a szívemhez. Az ablakra meredtem, amin ismét megkoppant valami. Félve felálltam, és kinéztem. Robert állt az ablak alatt és mosolyogva integetett. Kinyitottam az ablakom és kihajolta,m amennyire csak tudtam.

-          Ki ne ess! – szidott le egyből Robert, de nem is ő lett volna, ha nem teszi. Széles mosoly ült ki az arcomra, amiért láthatom.

-          Gyere, megszöktetlek! – suttogta kissé hangosan és közben hevesen integetett a kezeivel. Egyből jó kedvem lett és azon filóztam, hogy fogok innen kijutni, mire rájöttem, hogy nem tehetem. Nem akarom a szökésem következményeit elviselni, elfáradtam, a testem nem bír többet, nem akarom szántszándékkal kínozni magamat. Hiszen így is tiszta kék meg lila vagyok, mindenem tiszta véraláfutás, nincs egy ép pontja a bőrömnek. A mosolyom lehervadt és úgy néztem le Robertra.

-          Sajnálom, de nem lehet – mondtam halkan, de hallotta.

-          Ugyan miért ne lehetne? Ne engedd, hogy ezt tegye veled! – kezdte indulatosan Robert, mire még jobban elszomorított. Talán nem tudja, hogy mi lesz, ha most elmegyek? És mit tudok tenni, hogy ne történjen meg ez? Ki véd meg Jack-től? Egy könnycsepp folyt végig az arcomon, mert az apámra gondoltam, és hogy ha ő lenne, most lehet, hogy boldogan élnék vele valahol, Jack-től távol.

-          Elfáradtam. Már nem bírom – mondtam szinte csak magamnak, Robert nem is hallotta meg, vissza is kérdezett, mire csak szomorúan megráztam a fejem.

-          Jó éjt! – szólaltam meg úgy, hogy hallhassa, majd becsuktam az ablakot.

Egyszer-kétszer még megdobta az ablakom, de többet nem mentem az ablakhoz, csak a párnámba nyomtam a fejem és hallgattam. Álmomban ismét a tengerparton voltam, s a vízben lépkedtem. Megint jól néztem ki, egészséges voltam és gondtalan. Mosolyogva fordultam az ég felé, és lehajoltam, hogy szétfröcsköljem a vizet.

-          Kelj fel! – hatolt be egy hang az álmomba és nem tudtam eldönteni, hogy honnan jön, csak kapkodtam a fejemet. Valaki megragadta a karomat és felrántott. Egyből kiment a szememből az álom, tudtam, hogy Jack jött és ébresztett.

-          Na Csipkerózsika, a reggelim nem lesz készen magától, és mire hazajövök a ház nem takarítja ki magát, az ingem sem önvarró, és a tegnapi kaja sem jó – miután befejezte a felsorolást csettintett egyet és elengedett, majd kiviharzott.

-          Utállak! – mormogtam magamban. Ha csak egyszer üthetném meg őt, ó mit meg nem adnék érte.

Sietve felöltöztem és megcsináltam Jack omlettjét meg kávéját. Az órára néztem, most volt pontosan hét. Nagyon hosszú lesz még ez a nap, de legalább anyám egész nap dolgozik, és egyedül leszek. A magam tempójában kitakarítottam, és feltettem az ételt főni. Ismét nagyon fájt a derekam és a karom a munka végére. Meleg is volt, de nem húztam fel a pólóm ujját, mert magamra nézni is nehezen bírok.

A következő hétfőn már mehettem az iskolába, eléggé meguntan már az egész hetes bezártságot, és végre találkozhatom Roberttel. Reggel most a házunk előtt várt, de mosolya inkább kicsit bánkódós volt.

- Szia! – köszönt, és egyből tárta is ki karjait, amire elmosolyodtam.

- Szia! – köszöntem vissza neki, immár a mellkasának motyogva. Szokásos kellemes illatát mélyen beszívtam, de még nem akartam elengedni, hisz olyan régen öleltem már őt. Ő is erősen szorított magához, de felszisszentem, mert fájó pontot vagy inkább pontokat szorított erősebben. Utáltam magam, amiért ezzel elrontottam az egészet, de ő rögtön elkapta a kezét és bűnbánóan nézett a szemembe, majd egyből átvette a helyét a düh.

- Nem hagyom ezt! Ha te nem unod meg, majd én! – szikrázott a szeme. – Feljelentem, vagy csak kerüljön a kezeim közé, nem bánthat többet! – beszélt egyre indulatosabban és idegesebben, egyre jobban féltettem, hogy őrültséget tesz.

- Robert, Robert! – próbáltam csitítgatni. – Jól vagyok, ne aggódj, és ne tegyél hülyeséget! – Bármennyire is tetszett a gondolat, hogy megszabadulhatok Jack-től eléggé féltem, és nem mertem a talán ennél rosszabbat bevállalni.

- Dehogy vagy jól! – mondta gúnyosan, majd elkapta a karomat és felhúzta a pulcsim ujját, ameddig tudta. Ki akartam húzni a kezem, de nem bírtam, erős volt. Lemerevedtem és csak álltam előtte. Erőtlenül tartottam a karomat, felkészülve a legrosszabbakra. Belül súgta egy hang, hogy ez Robert, az én barátom és nem bántana, de a szituáció már túl Jack-es volt, és a testem önkéntelenül is így viselkedett. Ahogy húzta fel a pólómat megjelentek az első véraláfutások, s Robert a szemembe nézett, de ekkor rájött, hogy mit tesz. Ijedtség gyulladt a szemében, a felismerés szikrája.

- Uramisten! Hope, annyira sajnálom, nem akartam! Sosem tudnálak bántani! Ugye tudod? – nézett félve és könyörögve a szemembe, mire csak némám bólintottam egyet.

- Hope, haragszol? – meresztett rám kiskutya szemeket, mire csak megráztam a fejemet. – Nem vagy túl meggyőző – biccentette oldalra a fejét egy bánatos mosoly kíséretében. Nem reagáltam semmit sem. Habár nem haragudtam, de a testem még nem tudott feloldódni.

- Akkora barom vagyok – motyogott inkább magának, mint nekem. – Beszélni szeretnék veled, erre meg mindent elcseszek. – Nem akartam hallgatni az önmarcangolását, szóval lassan felemeltem kissé remegő kezeimet és megsimogattam az arcát. A szemembe nézett és elmosolyodtam. Oldalra hajtotta a fejét és a még mindig arcán lévő kezemre tette a kezét.

- Szeretlek – suttogta halkan. Kicsit megrázkódtam, és tudtam, hogy mit kéne mondanom, de képtelen voltam rá.

- Én is – préseltem ki magamból, de kissé fájdalmas volt az arckifejezésem.

- Lehet, hogy te nem így látod, de te vagy a legjobb barátom – simogatta meg a kezemet.

- Te szerintem tudod, hogy te vagy a legjobb barátom – öleltem meg ismét szorosan, de ő már korántsem sem szorított úgy, éppen hogy körém fonta karjait.

A suliba a motorján vitt be, s a lelkemre kötötte, hogy várjam meg a suli után, mert nagyon szeretne velem beszélni, tulajdonképpen arról, amit reggel is akart, csak mivel szerinte nagy lúzer volt, nem jött össze.

 Órák után az udvaron vártam, és ő közeledett is felém, de nem egyedül. Az osztálytársaival jöttek át az udvaron nevetve és közben lökdösődve. Ha így látom, azt mondom, hogy csak egy idióta tinédzser, aki folyton bulizik, nőcsábász és semmi sem érdekli. De nem, én ismerem az igazi énjét, és tudom, hogy ő a világon a legrendesebb fiú. Az egyik lány nem is feltűnően kekeckedett vele. Figyeltem azt, ahogyan Robert visszamosolyog rá, de nem volt benne semmi túlfűtött érzelem. Olyan elesettnek éreztem ott magam, ahogy őket figyelem. Kis lúzer létemre a suli egyik legmenőbb pasiját várom, hogy elvigyen valahova motorral. Ha valaki együtt lát minket, biztos őrültnek nézi Robertet, hogy mit csinál velem. Nem az az izomagy típusú pasi, hanem ha ránézek, nekem egy dögös művészlélek jut eszembe, bár távol álljon tőlem, hogy valaha is úgy gondoljak Robertra. Az édes széles arccsontjával, és a kósza göndör tincseivel ő a legjobb barátom.

- Helló! – köszöntek rám kórusban a fiúk, mikor elértek elém. A két lány nem köszönt, csak méregetett.

-          Sziasztok! – köszöntem vissza halkan.

-          Köszi, hogy megvártál – mosolygott szélesen Robert, ami az én arcomra is mosolyt csalt.

-          Össz-vissz öt percet vártam – rántottam meg a vállam. – Nem kell nagy dolgokra gondolni – mosolyogtam rá.

-          Akkor tényleg nem várattalak sokáig – bólogatott maga elé elismerően.

-          Köszönd nekem, én sürgettem nagyon – hajolt ki a tömegből egy mosolygós arc. Josh nagyon édes srác volt, az, akitől általában olvadoznak a lányok, és az ő külseje is mást takart. A kreol bőr, a hófehér fogak és az édes mosoly mögött, egy igazi jó fiú lakozott. A szerény, aranyos és szeretnivaló fiú. Robert egyik legjobb haverja volt, vele töltötte a legtöbb időt, szóval voltuk hármasban párszor. Robert és Josh kicsi koruk óta barátok, és én is vagy öt-hat éves koromtól jóban vagyok Roberttel, szóval tényleg nagyon sokat játszottunk hármasban. Josh-t sosem zavartam, sőt, amikor tíz-tizenkét éves volt, erősen érdeklődött irányomba. Akkor még nem volt Jack, és minden egyszerűbb volt, de Josh nőtt és már nem érdekeltem olyan módon, de továbbra is jóban voltunk. Mikor megjelent Jack és a verések, kicsit megromlott a kapcsolatunk, és Roberttel erősödött meg még jobban, de ha úgy van, nem utasítok vissza egy beszélgetést Josh-sal. Igazán érett felfogású és komoly gondolkodású.

-          Örök hálám Josh, hogy idecibáltad a pletykagépet!

-          Hé! – kiabált közbe sértődöttséget tettetve Robert. Josh közelebb lépett hozzám és kitárta a karjait egy ölelésre. Mosolyogva léptem egyet felé és öleltem meg. A karjai nem érintették testem sajgó pontjait, úgy fonódott körém két erős keze, mintha csak körém öntötték volna.

-          Olyan régen beszélgettünk már – suttogta a fülembe. – Hogy vagy? – hangjában egy kis bánat volt, mire szorosabban öleltem meg, de ő nem erősített.

-          Ha azt mondom jól, el fogod hinni?

-          Természetesen nem – suttogott még mindig. A többiek mind csendben voltak, valószínűleg kíváncsiak voltak arra, hogy miket suttog a fülembe Josh, de a fiú olyan halk volt, hogy csak én hallhattam. – Beszélhetsz velem őszintén.

-          Utálom őt! – jelentettem ki halkan, de határozottan, mire kicsit megremegett a teste. Nem mertem felnézni a szemébe, hogy lássam mi ül benne. Úgy gondoltam jobb nekem, ha inkább nem látom. Robert nem sürgetett, megvárta, míg elválunk egymástól, s csak után indultunk. Ahogy elengedett Josh nyomtam az arcára egy puszit, majd felpattantam Robert mögé.

-          Vigyázz rá! – nézett komolyan Josh Robert szemébe indulás előtt, s látszott rajta, hogy nagyon komolyan gondolja.

-          Mint a szemem fényére – mosolyodott el Robert, majd rám nézett.

-          Kapaszkodj! – mondta, majd indultunk is. Végig átkaroltam Robertet és a hátának dőltem, közben azon filóztam, hogy vajon mi vonzza irányomba ezt a két fiút? Miért szeretnek úgy velem lenni? Talán a nyomorúságom? Puszta szánalomból vannak velem, és csak úgy elviselnek? Elvégre mit tudok én nyújtani nekik? Semmit!

Robert fékezett, majd megállt, ez ébresztett fel a gondolataim közül, rájöttem, hogy megérkeztünk. Robert lesegített a motorról, és tudtam, hogy most valami fontos fog következni.

Beljebb mentünk a kedvenc parkunkban a kedvenc fánkig. Mostanában kevesebbet, de régen eléggé sok időt töltöttünk itt. Sokat nyúztam Robertet, hogy jöjjön, végül ő is megszerette. Az óriási fűzfa alá telepedtünk le, melynek vesszői többnyire a földet súrolták. Ahogy beültünk a törzséhez, mint valami strandos gombából jövő víz, úgy vettek körül a favesszői. Egy kis menedékhely, és most pont egy gyermek sem játszott itt.

-          Szeretném, ha meghallgatnál és nem szakítanál félbe, Hope – nézett rám könyörgő szemekkel Robert. – És ne mondd, hogy nem ígérhetsz semmit! – emelte fel a mutató ujját, én pedig elnevettem magam. – Kérlek! – meresztette rám legaranyosabb és szomorúbb nézését, mire nyeltem egyet és aprót bólintottam.

1.fejezet: Kezdetek

Sziasztok! ^^

Későbbre terveztem az elsőt, de nem bírok magammal...xD Remélem nem ábrándultok ki belőle, mert kicsit tartok még attól, hogy ez nem nagyon fog izgatni titeket. Meg köszönöm még Baree-nak, hogy javított, megy neki az ölelés, és jöhet is a fejezet :)

"Ma mosoly, holnap könnyek. Ma még nehéz, holnap már könnyebb. Nézz az égre, a legszebb fényre, láss egy álmot, s harcolj érte."

-          Hope, kérlek! – szólított fel a tanárnő. – Magyarázd el a többieknek, hogyan is volt ez! – Összeszorítottam az ajkaimat egy pillanatra, úgy néztem rá. Nem igazán tudnám megmondani, hogy miről van szó, nem hogy el is magyarázzam valakinek. Tegnap semmi erőm, energiám, de legfőképpen időm sem volt tanulni. A tanárnő várakozva méregetett, de muszáj volt kiábrándítanom, még az órára sem bírtam figyelni, annyira álmos voltam. Halk, gyönge hangom, lassan úszott felé a levegőben;

-          Nem tudom, Tanárnő.

-          Hope, pedig benned bíztam! – hangja lenézően csengett, mintha most vesztettem volna el minden belém vetett reményét, és a természetes diák-tanár tisztelete egy részét. Dorgáló és lenéző volt. Egy hosszú pillanatig néztem a szemébe, ő pedig zavartan fordította el fejét. Soha senki sem bírta állni a tekintetemet, pedig sosem azért néztem valakit, hogy bántsam, megsértsem, vagy behódoltassam magamnak. Csupán csak vágytam egy kis szemkontaktusra, a bizalom jelére, hogy valaki egyszer a szemeimbe bírjon nézni, és ne érezze magát kényelmetlenül.

Kicsengettek, ez volt az utolsó órám, indulhattam haza. Nem akartam menni, szerintem az egyetlen diák vagyok, aki szívesebben van az iskolában, mint otthon. Besétáltam a suli könyvtárába, leültem a szokásos helyemre, és elkészítettem abban a tökéletes és töretlen csendben a házimat. Levettem a polcról egy krimit, és olvasni kezdtem. Már egy hete elkezdtem, de csak most volt időm folytatni. Megfogtak a beteges könyvek, annyira közelinek éreztem az életemhez, de egy része mégis fantázia volt. A könyvet már biztos olvastam egy órája, ott ülve, és belemerültem az eseményekbe. Embervadászat, erről szólt a könyv.

-          Hope, drágám, miért nem viszed haza a könyveket? – hallottam meg a hátam mögül Clare, a könyvtáros hölgy kedves hangját. Mosolyogva felnéztem rá. – Elgémberednek így teljesen a végtagjaid! – ahogy beszélt, mintha egy anya óvó szavai lettek volna, de nem. Clare csak egy könyvtáros nő volt, akit azóta ismerek, amióta iskolába járok.

-          Higgye el, Clare, itt nagyobb biztonságban van, minden könyv – mosolyodtam el kissé bohókásan, de az arcán látszott, hogy kiül rá a sajnálat, mint mindenki arcára, aki egy kicsit jobban ismer, ezért nem engedem senkinek sem, hogy megismerjen és közel kerüljön hozzám. Már nem volt kedvem maradni, visszatettem a könyvet, elköszöntem, és lassan indultam hazafelé. Minden lépés egyre nehezebb volt, a lábam ólomnehézségűvé vált, éreztem, mindjárt leszakadnak. A kapu kis kilincsére tettem a kezem, majd beljebb mentem az ajtóig. Azt a kilincset is lenyomtam, majd beléptem a dohányszagos házba, de már megszoktam, volt rá pár évem, igaz magamon utáltam a cigaretta szagát, főleg mikor a hajam teljesen átvette. Azt hiszem legszívesebben ledugtam volna minden szálat Jack és az anyám torkán, de meggyújtva. A lépcső felé vettem az utam, szinte hangtalanul közlekedtem, erre is volt időm, hogy elsajátítsam, de most észrevettek.

- Hope! – kiáltott utánam Jack karcos hangján, mire egy enyhe undor futott végig rajtam. Jack volt a nevelőapám, vagy mostohám, vagy kinek, hogy tetszik, de én nem szólítom soha semminek sem. Ő a tudatomban csak egy fekete lyuk, aki elől nincsen menekvés. Soha sem fogom megbocsájtani anyámnak, amiért ide hozta ezt az undorító alakot.

 Nagy levegőt vettem és megfordultam.

 – Már nem is köszönsz? – méltatlankodott Jack.

- Dehogynem – erőltettem fel egy mosolyt. – Szervusz, Jack! Milyen napod volt? – Ez volt nálunk a módi, mindig meg kell kérdeznem, hogy hogyan telt el a napja, ő pedig vagy méltat válaszra, vagy nem. Ha azt mondja nem jól, végig kell hallgatnom, hogy miért nem, és hogy rajta kívül minden ember mekkora egy barom, senki se érti meg sosem, hogy mit akar, és ki kéne rúgni mindenkit a cégtől, ahol dolgozik. Annyi dolgom van, hogy helyeseljek, és sajnáljam őt. Ha ez volt a szabadulásom ára, megtettem.

- Ne is kérdezd, ó Hope! Jaj, most nincsen kedvem beszélni róla, elmehetsz! – játszotta el nekem a hattyú halálát, és elhessegetett, mint egy kutyát. Felhurcoltam fáradt testem a lépcsőn és ledobtam magam az ágyamra. Nyikkant egyet, de ügyet sem vetettem rá, ha nem csinálná, már hiányozna.

Volt egy kis szabadidőm, amit a házimra, és úgy ahogy a tanulásra fordítottam, hogy aztán neki indulhassak a napi teendőimnek. Még csak négy óra volt, szóval még öt órám minimum van, amíg körül kell ugrálnom mindenkit. Elsőként feltettem a vacsorát főni, majd a Jack szerint, tiszta mocsok fürdő felé vettem az utamat. Nem egészen két napja takarítottam ki, de már kitalálja nekem, hogy piszkos. A vegyszer csípte a szemem, és szinte marta a torkomat, ha nem Jack fog megölni, akkor ez. Ezután körbejártam a házat és rendet tettem mindenhol, mert egy könyv sem állhatott ferdén az asztalon, mindennek katonás rendben kellett lennie. Csak azt nem értem, miért nem az csinálja, aki rendmániás. Miért velem csináltatja? Legszívesebben lehuppantam volna egy sarokba és bömböltem volna, közben elmerültem volna az önsajnálatba, de nálam ez olyan luxus volt, amit nem engedhettem meg, mert ha mégis, soha többé nem tudtam volna felkelni. Az tartotta bennem eddig is a lelket, hogy nem kell örökké itt élnem, ha nagykorú leszek elmehetek erről a helyről, és talán megtalálhatom a boldogságomat.

Jack nem firtatta a vacsora minőségét, csak fapofával betömte. Néha elgondolkozom, hogy milyen lenne mérget csempészni bele, néha már ott tartok, hogy nem érdekel, ha börtönbe vagy elmegyógyintézetbe zárnak, megszabadulhatnék tőle örökre. Már azon is túljutottam, hogy ezekért a gondolatokért elítéljem magam.

Az álmok mindig hamar elborítanak, és többnyire szép álmaim vannak. Ha az életem nem lehet szép, az álmaim legyenek azok!

Ismét egy tengerparton voltam, egy hosszú fehér selyemruhában. A bőröm tökéletes volt és hibátlan, nem csúfították foltok, olyan volt, mint amilyen már évek óta nem. Mint minden este elindulok a víz felé, beérek a langyos tengerbe s őszinte mosolyra húzódik a szám, olyanra, amilyen már régen nem volt. Minden megszépül, kivirágzik, majd megszólal egy jól ismert dallam, és kezdődik a napom.

*

Egy szombati nap volt, mikor a lány anyukája haza állított az új barátjával, hogy bemutassa lányának. A lány nem tudott semmit sem a férfiről, csak a nevét; Jack. Egy komoly, idősebb férfi képzelt el a névhez, aki mégis vicces.

 Amikor a férfi megjött, a lány már megterített és meg is csinálta az ebédet. Nagyjából mindig ő csinálta, pedig alighogy elmúlt tíz éves. Az anyja nem akart ilyenekkel pepecselni, de amíg a kislány mamája élt, próbált minden nap vele lenni, és tudatosan készülni arra, hogy nemsokára magára marad és senki másra sem számíthat.

 A férfi magas volt, és kissé pocakos. Kopasz feje, mindig mogorva arca elsőre taszította a lányt, de próbálta nem rögtön megítélni.

- Szia, Hope! – nyújtott neki a férfi kezet, de a hangja nem volt kedves, csak száraz és kifejezéstelen. Hope félve nyújtotta felé a kezét.

- Csókolom!

- Jack vagyok, a nevem Jack, szólíts csak így. – A férfi mosolyogott.

- Csókolom, Jack! – Korrigált az előbbi mondatot Hope, mire a pasas győzedelmesen elmosolyodott.

- Hány éves vagy Hope, ugye tíz? – Tért vissza ismét a kifejezéstelen szigorú és mogorva arca a férfinek. A lány nem akart a közelébe lenni, volt benne valami, amitől úgy érezte jobb távol tartani magát.

- Igen – válaszolta Hope halkan, de magabiztosan.

- Gyertek, együnk! – kiáltotta az anya vidáman, majd intett Jacknek, hogy merre induljon. A férfi mosolyogva követte, már ügyet sem vetett Hope-ra.

Jacknek ízlett az étel, dicsérte a szakácsot, az anya pedig mosolyogva fogadta a bókokat. Hope-nak fájt, hogy az anyja bezsebeli a munkájáért a bókokat, de nem szólt. Nem volt nagy menü, csak egy kis húst rántott ki, és csinált hozzá krumplit meg kukoricát, de a mamája megtanította neki, hogy hogyan kell ezt nagyon finoman elkészíteni.

-          Mennyit dolgozhattál ezzel Kristy, hogy ennyire finom lett! – nézett sziporkázó vigyorral Jack a lány anyjára. Hope akaratlanul is lenézett aprócska kis fehér kezére, amit megégetett a forró olaj, miközben csinálta a húst. A többiek nem figyeltek rá, ezért gyorsan felhúzta a kezét, és megpuszilta, majd visszaejtette combjára.

Hope leszedte az asztalt, miután végeztek és elmosogatott. Felment a szobájába, tudta, hogy már nincs rá szükség. Az anyja és Jack, így is éppen a nappaliban csókolóztak, ügyet sem vetve rá. Hope szíve belesajdult ebbe a látványba, mert eszébe jutott az apja. Mindig szerette őt, de már nincs velük. A lánynak mindig azt mondja az anyja, hogy megunta őket, és nőzni akart még, ezért lekopott. Hope hinni akarta, hogy nem így van, és hogy az apukájának még mindig ő a Nyuszija, és valahol a világban még mindig szereti őt, és hiányzik neki.

*

Kint ültem hátul a kertben és olvasgattam egy könyvet, szép idő volt, egy szép februári nap. Felhő nélküli ég, kellemes szellő és napsütés. Nem volt annyira meleg, de szokatlan volt ez februárban. Élveztem. Egyedül voltam és ez egy nagy ajándék volt, szeretek egyedül lenni, annyira biztonságban érzem magam, senki sem bánthat. De semmi sem tart örökké, semmi. Meghallottam Jack eszeveszett köhögését, amit a cigaretta okozott, és hallottam, ahogy közeledik.

-          Hope! – ordította el magát és megállt előttem. – Mit hallok? Na mit? – kezdte számon kérően, és azon gondolkodtam, hogy mit csináltam. Tudtommal semmit, de talán ez a baj.

-          Állj már fel legalább, ha hozzád beszélek! – kiáltott egyet, majd lehajolt és vasmarokkal fogta át a jobb karomat és úgy rángatott fel a földről. Olyan érzés volt, mintha egy vérnyomásmérőt tettek volna a kezemre.

-          Anyádnak sok dolga van, te pedig itt lustálkodsz! – szinte köpte a szavakat a képembe. – Szégyen vagy te nekem, te kis ostoba csitri! – ordította el magát, s közben még mindig fogta a kezemet és úgy rángatta a testem. Vékony voltam, már-már túl törékeny, könnyűszerrel tudott hát rángatni kedve szerint. Meg is tette rendszeresen, a karjaimon folyamatosan véraláfutások voltak. De nem tudok mit tenni, csak megpróbálom elviselni, amit kapok.

-          Takarodj be a dolgodra! – kiáltott egy akkorát, hogy simán hallhatta az egész utca, majd a másik kezével felpofozott. Ha nem tart erősen, simán elestem volna, és még csúsztam volna a földön is. Keze nyoma biztos az arcomon marad. Összeszorítottam a fogam és megrántottam a jobb karom, s elindultam mellette, ő pedig utánam köpött.

-          Ments meg Angyalom! – motyogtam magamban az égre nézve.

Az anyádnak sok dolga van, nos, azt úgy kell elképzelni, hogy Jack szerint piszkos a ház, nincs kaja, anyám pedig lusta, és amúgy sem bírja erre rávenni. Sosem bírta, nem is akarta, mindig mindent én csináltam… Nem volt ez mindig ilyen, amikor megismertem Jack-et, még csak kiabált vagy idegesebben beszélt, de pár év múlva anyámmal is megromlott a kapcsolata, a munkájával is bajok voltak, és kellett valaki, akin kitölti a dühét. Én lettem a bokszzsák. Szívem, lelkem legmélyéről utálom, és azt kívánom neki, hogy a pokol legmélyebb bugyraiban rohadjon szét.

-          Végeztél, kincsem? – szólított meg anyám a nappaliból egy üveg whisky társaságában. Nem tudom, hogy bírja meginni azt a szart, az én számat szétmarja.

-          Igen – mormoltam az orrom alatt.

-          Ügyes vagy, szeretlek! – kiáltotta oda. Nem hiszem el, nem hiszem, hogy ez a nő az anyám. Hogy bírja tétlenül és szó nélkül nézni, amit Jack tesz velem? Ha néha sírhatnékom van, akkor az ettől lesz. Nem érdeklem őt, csak egy szolgáló vagyok nekik. Fáj.

Alighogy felértem, csengettek. Előtte hallottam, amint Jack elmegy a kocsival. Anyám nyitott ajtót. Lejjebb mentem, hogy halljam a hangokat.

-          Hello, Kristy! – ahogy meghallottam azt a csodálatos hangot, mosoly jelent meg az arcomon és már indultam is lefelé. A lábaim nem érezték, hogy fáradtak, csak oda akartak érni Hozzá, én pedig egy kicsit elfelejteni anyámat, Jacket, mindent.

-          Robert! – szólítottam meg, ahogy felé siettem, ő pedig rám mosolygott.

-          Azt akartam kérdezni, Kristy, hogy Hope itthon van-e, de már megkaptam a válaszomat. – mosolygott ismét rám. – Elrabolhatom egy kicsit, ugye? – nézet boci szemekkel anyára, aki csak szórakozottan bólintott és visszament a nappali felé.

-          Szia! – köszöntött vidáman, ahogy elé értem.

-          Szia! – Egyből lábujjhegyre álltam, hogy meg tudjam ölelni, amit viszonzott. Nem nézett a még mindig piros és kéznyomos arcomra, hálás voltam neki.

-          Menjünk, kiviszlek egy kicsit a diliházból – nevetett fel erőltetetten, én pedig bólintottam egyet.

A Roberttel töltött idő isteni volt, az mindig isteni. Egy kis kikapcsolás és fellélegzés, lazítás a napok unalmas rutinjai között. Azt mondják, az az igaz barát, aki előtt nincsenek titkaink, akinek mindent elmondhatunk. Nos, én nem mondtam el soha semmit Robertnek, ha ki kéne mondanom hangosan, akkor még valóságosabbnak tűnne, és már nem tehetném meg nem történté. Valahogy Robert anélkül is ismer, és tudja minden érzésem, úgy hogy valaha is említést tettem volna róla. Utalt rá, hogy beszélhetek vele erről is, de nem megy, nincsen hozzá erőm. Azt is hallottam már, hogy a barátok csendes angyalok, akik megtanítanak repülni, ha elfelejtenénk. Ezek szerint engem Robert, minden nap újra repülni tanít, és még nem unta meg. Mindig azt mondja, hogy csodálatra méltó az erőm, de ha tudná, hogy ebben a nagy erőben neki is mekkora szerepe van. Csak tudom, hogy ott van mellettem, ha szükségem van rá, ez megnyugtat. Persze sosem zúdítanám rá a bajaimat, bár azt mondja elviseli, értem el tudja viselni, de nem akarom, hogy ezzel kelljen foglalkoznia, kímélni akarom. Tudom, hogy fáj neki, hogy nem öntöm ki neki a szívem, azt hiszi, nem bízom benne annyira, de nem tudhatja, hogy mennyire rettegek attól, hogy elveszítem őt, mert bár ő nem tudja, de nekem csak ő van a világon. Se anyám, se apám. Talán túl erősen ragaszkodom hozzá, és túl erős érzelmeket táplálok iránta, és lehet, hogy önző vagyok, mert magam mellett akarom tartani őt, de nélküle sehol sem lennék. El sem tudja képzelni, hogy mennyit jelet nekem a barátsága. Bárcsak el tudnám neki mondani, vagy valahogyan megmutatni, de nem tudok erre szavakat és tetteket.

*

-          Anya, nem szeretném megcsinálni – mondta halkan a lány, reménykedve, hogy elvégezheti később is a feladatát.

-          Én sem szeretnék sok mindent megcsinálni, de az élet nem kívánságműsor! – mondta az anya kimérten.

-          De anya, nagyon fáradt vagyok – nézett a kislány könyörgően édesanyja arcába. – Hadd csináljam meg holnap, kérlek!

-          Az lenne a legjobb, ha ma csinálnád meg! – folytatta határozottan az anya. A lány szeméből majdnem könnyek csurogtak. Egésznap az iskolában volt, ott is különösen fárasztó napja volt, és az anyja kitalálta, hogy takarítsa ki a házat. Megcsinálta már ezt máskor is, de most nem volt energiája, ha leült volna, egyből elaludt volna. Tizenkét éves volt, igazságtalannak tartotta a rá rótt terhet. Mindent ő csinált a ház körül, bevásárolni is sokszor járt. Úgy gondolta, egyszer nem baj, ha halasztást kér a takarítással, de az anyja szíve nem esett meg rajta, sziklaszilárdan ragaszkodott ahhoz, hogy a lánya most rögtön csináljon meg mindent.

-          Anya – próbálkozott ismét elhaló hangján a lány, de most más szakította félbe. Az anyjának a barátja is ott lakott már velük, és ő is ott ült a nappaliban. Eddig szótlanul hallgatta az eseményeket, de már nagyon megunta a lány panaszkodását.

-          Hope! – zengte be a hangja a szobát, majd felállt. Hope óriásnak látta a férfit, azt nézte, hogy vajon meddig „áll még fel”. Felnézett rá, és minden porcikáját átjárta a félelem. Nem nagyon szerette a férfit, és a férfi sem őt.

-          Feleselsz anyádnak – állapította meg a tényt Jack. Hope ezt nem gondolta feleselésnek, csak meg szerette volna kérni valamire az anyját, ennyi az egész. Nem volt ideje tiltakozni, mert a férfi folytatta. – Ez nem helyes, nem tudod mi a rend! – Még ki sem mondta, még Hope fel sem eszmélt, de a férfi már előtte állt, és óriási kezével felpofozta. Hope elesett a földre, olyan erős volt az ütés. A kezével próbálta tompítani az esést, de érezte, hogy a válla megrándult, felszisszent fájdalmában.

-          Úgy látom, téged nem neveltek meg, nekem kell ezt bepótolnom – jelent meg egy önkényes mosoly az arcán, majd simán felrántotta a lányt a földről. Most erősen szorította az egyik karját, és úgy pofozta fel, de most a másik oldalról. Hope arca tűzként lángolt, és már nem tudta visszatartani a könnyeit. Úgy érezte, a karja mindjárt eltörik. Kétségbeesetten kereste tekintetével az anyját, de már csak a hátát látta, amint kimegy a nappaliból. Elment. Itt hagyta őt, Jackkel és a vasmarkaival. Hope érezte, hogy az a kevés hite, amit eddig az anyjába vetett, most szertefoszlik. Üveges szemmel bámult az ajtó irányába. Már ezért volt kedve sírni, mert a nő nem védi meg, még csak rá sem néz, csak elmegy. Nem tudta ezt feldolgozni.

-          Feleselsz még anyáddal? – ordított Jack, amivel kirángatta a gondolatimból Hope-ot. A lány nem felelt egyből, ezért ismét egy pofot kapott. Jack nem bírt megállni, folytatta, s közben szidta Hope-ot. Már nem csak az arcát ütötte a lánynak, hanem a teste többi részét is. Elengedte a lány karját, aki összerogyott a földön, mint egy kis rongybaba. A férfi megvetően nézett rá, majd mérgesen eltrappolt és ott hagyta, küzdeni kellett magával, hogy ne rúgjon bele egyet.

A lány ezen az estén tanulta meg, hogy milyen is egy részegember, akit felidegesítenek, és milyen egy rossz anya. Jack egész nap ivott, mert rosszul mentek a dolgai, és a dühét a lányon töltötte ki, aki rosszkor volt rossz helyen. Az anyjára pedig nem bírt többet úgy gondolni, mint egy anyára. A szíve szakadt bele abba, hogy ezt az anya hagyta, miközben ült a konyhában, és hallotta Jack kezének a csattanásit az ő védtelen testén, és hallotta a szájából feltörő sikolyokat, és a sírást. Őt már senki sem védi meg, és senki sem szereti, de ha az apja itt lenne, sosem hagyta volna ezt – gondolta magában Hope.

 Csak feküdt a földön, és sírt, miközben nézte Jack távolodó alakját. Elment és kocsiba ült. Ez volt az első alkalom, mikor Hope valaki halálát kívánta. Remélte, hogy ha részegen beül a kocsiba Jack, soha többé nem bír hozzájuk visszamenni, és bántani őt megint. Mikor sikerült összeszednie magát, felment a szobájába, és megfogadta, hogy ha képes lesz rá, soha többé nem sír Jack miatt. Nem tudta, hogy ahhoz, hogy a fájdalmunkat ne mutassuk ki, nagy erő kell. Olyan erő, aminek ő még nincs a birtokában.

*

Prológus

Sziasztok! 

linsther egy új bloggal jelentkezik, ami remélem elnyeri a tetszéseteket. Semmi mitikus dolog, csak egy lány és a rossz sorsa. Jöjjön a prológus, ami részlet egy megírt részből. 

Ó istenem, annyira mardos a fájdalom, szinte felégeti belülről a testemet. Belülről nyaldosnak a forró lángok, és nem bírok elugrani előle. Nem futhatok, nem menekülhetek ki a saját bőrömből. Óh , bárcsak képes lennék rá, bárcsak megtehetném! El akarom felejteni, nem akarok rá emlékezni, egy új életet akarok kezdeni, egy új helyen. De az új élethez nem muszáj ez a test, mert az a lélek, amely ebben a testben lakik, már annyi fájdalmat és kínt élt át, hogy már a test sem bírja a terhet. Az új hely sem muszáj, a föld legyen, mert tele van gonoszsággal, álnoksággal és acsarkodással. Elérte ez a világ, hogy egyes dolgokba vetett szikla szilárd hitem elveszítsem, megfosztott engem az angyalaimtól. Hittem bennük, annyira hittem, hogy legalább ők ott vannak nekem, mindig beszélgettem velük, de most úgy érzem, már ők is elhagytak.

 Annyiszor foglalkoztatott már az a gondolat, milyen lehet egy pengével megsérteni a bőrömet, és hagyni, hogy had folyjon a vérem. Annyiszor gondoltam már bele, hogy milyen lehet a halál. Hogy tudnék magammal a leggyorsabban végezni, ha a helyzet úgy kívánja...

Ha tetszik/nem tetszik hagyjatok valami életjelet magatok után :)