2011. december 31., szombat

39.fejezet: Nem vagy egyedül

Sziasztok!

Először is Boldog Új Évet mindenkinek! Így az év utolsó napján hozom a friss fejezetet, bár ma szerintem nem igen fogják sokan olvasni. Agyaltam rajta, hogy van e még mondandóm, de most nem jut eszembe. Viszont, majd pár óra múlva biztos rájövök, hogy mit akartam, mint általában. Na mindegy.

Jó olvasást! :)

"A születésnap mindig az első napja egy újabb 365 napos utazásnak a Nap körül. Jó szórakozást!"

Apámmal eddig nem töltöttünk túl sok időt együtt, még azon a hétvégén elment, mikor jött, viszont a szülinapomra megint itt volt. Eddig nem volt alkalmunk beszélgetni komoly dolgokról, hogy hol, hogy élt eddig, és hogy mit csinál. Látni akartam az ő szemszögéből is a dolgokat, de gyáva voltam még rákérdezni. Terveztem a beszélgetést, be akartam iktatni, csak még nem tudtam mikorra. Egyelőre már az is nagy csoda, hogy itt van, nem akarok egyből a dolgok közepébe vágni.

A szülinapom reggelén, március tizenkettedikén, mikor felébredtem apa már ott volt. A nappaliban beszélgettek Haylie-val, vagyis próbáltak beszélgetni. Haylie eléggé haragudott még apámra és fenntartásai voltak vele szemben, úgy védett, mint egy anyatigris, szóval elég sokat piszkálódtak. Apám eléggé lazán vette vele a dolgokat, próbálta tréfával elütni néha azt, amit Haylie felhozott ellene, de erre nagynéném még idegesebb lett és nem egyszer hallottam, ahogy válogatott szitkokat vág a fejéhez, majd elvonul, apám pedig utána megy, hogy bocsánatot kérjen. Mikor múltkor épp egy ilyen elvonulós jelenet szemtanúja voltam, apám közelebb jött hozzám, és egy fáradt mosollyal megjegyezte, hogy ő még életében nem kért ennyiszer bocsánatot, egybevéve az összes nőtől, akivel valaha dolga volt, mint a nagynénémtől azóta, amióta ismeri.

Mikor kivánszorogtam hozzájuk a nappaliba, mindketten rám néztek, majd egymásra vádlón és Haylie azt mondta apának, hogy miatta ébredtem fel, apa meg fordítva. Ilyenkor elgondolkodom, hogy biztos-e az, hogy két felnőtt emberrel van dolgom, mert nem hiszem.
-          Magamtól ébredtem fel – nyugtattam meg őket és lehuppantam a kanapéra.
-          Boldog szülinapot, Hope! – Haylie rám vetette magát és addig ölelgetett, amíg volt bennem levegő és mivel külön kihangsúlyoztam neki, hogy ne merjen venni semmit se, nem kaptam tőle semmit. Igazából csodálom, hogy betartotta.
-          Köszönöm.
-          El sem hiszem, hogy tizennyolc lettél – mosolygott rám apa. – Olyan nagy vagy már.
-          Most ezzel kapcsolatban tehetek humorosnak szánt megjegyzést a te korodra? – kérdeztem pimasz vigyorral, mire Haylie kuncogni kezdett, apám pedig önérzetesen rázta meg a fejét.
-          Ejj, apád korával nem viccelünk!
-          Nem bizony – csóválta a fejét Haylie. – Az öreg még csak most lesz húsz – kacsintott rá.
-          A helyedben nem viccelődnék, te sem vagy már fiatal csitri. Közelebb vagy a harmadik X-hez, mint a másodikhoz.
-          Savanyú a szőlő, Dave? – mondta gonoszan Haylie. – Ki ne találd már, hogy nyanya vagyok a mindjárt huszonhét évemmel.
-          De! Egy vén szatyor! Maholnap már azzal a gurulós kis kocsival fogsz járni a melled meg a bokádig fog érni. – Apám arcán valami kárörvendő vigyor jelent meg, talán azt hitte sikerül letörnie Haylie jókedvét, de ő csak tovább mosolygott.
-          Egyszer a te izmaid is leeresztenek, és a melleid jobban fognak lógni, mint nekem. Mint egy lufi, ahogy folyamatosan leenged. – Haylie utánozta egy lufi leeresztését, a végére vágott egy gonosz mosolyt. Erre apa csak horkantott egyet. Haylie kihívóan nézett, közben pedig felállt mellőlem. Apám már csak vigyorgott.
-          Ha most megbocsájtotok, megcsinálnám az ünnepeltnek az ünnepi palacsintáját. – Ezzel büszkén vonult el a konyha felé. Apám elnéző vigyorral, fejcsóválva nézett utána, én meg magamban nevettem is, meg nem is ezen a jeleneten, közben meg összefolyt a nyál a számban a palacsinta szóra.

***

Mikor Cole megjelent, először megijedtem, hogy esetleg megneszelte, hogy szülinapom van, de csak kedve támadt enni egy hot dogot, szóval elmentünk Gus-hoz, aki széles mosollyal üdvözölt minket és választott ki nekem egy jó nagy kiflit – hah ezt kapd ki Cole, most én kaptam a nagyobbat! –, beletette, amit kellett és odaadta.

Éppen egy jó nagyot haraptam a hot dogba, mikor Cole csak úgy megjegyezte, hogy ez a szülinapi hot dogom. Erre félre nyeltem és köhögő rohamot kaptam, majdnem ott fulladtam meg a móló végén. Cole veregette a hátamat és valahonnan elővarázsolt egy palack vizet.
-          Ezt szépen félre nyelted – mondta elismerően, mikor sikerült nem megfulladnom és letöröltem a könnyeket a szemem sarkából, ugyanis még azok is elkezdtek kifolyni.
-          A te hibád! – mondtam vádaskodva. – Mit beszéltél az előbb?
-          Csak azt említettem meg, hogy ez a szülinapi hot dogod.
-          Honnan tudod? – ráncoltam a homlokomat kételkedve. Nem emlékszem arra, hogy esetleg elszóltam volna magamat.
-          Mindegy. – Esküszöm Cole olyan volt, mint aki meg van sértődve. – Azért nem tudom, miért olyan nagy dolog elmondani egy barátnak, hogy szülinapod van.
-          Mi a nagy szám bennük? Pontosan 365 nappal vagyok idősebb, mint tavaly ilyenkor, azonkívül semmi sem változott. Csak ha valaki megkérdezi, hogy mennyi idős vagyok nem tizenhetet, hanem tizennyolcat mondok.
-          Ha neked ilyen jelentéktelen, miért nem mondtad el? – Cole hangja kicsit gúnyos volt.
-          Mert nem akartam semmit.
-          És ha csak rád mosolyogtam volna, megszorítom a kezed és azt mondom boldog szülinapot Hope?
-          Azt se. Ne emlékeztess rá, hogy vénülök – elmosolyodtam, próbáltam elviccelni a dolgot, mert Cole-on látszott, hogy idegesíti a dolog. Pedig semmi rossz nem vezérelt, egyszerűen csak nem mondtam mikor születtem, olyan nagy ügy ez? Nem szeretek a középpontban lenni, nem akartam ajándékot kapni, nem akartam én semmit se. Cole csúnyán nézett rám, szóval inkább nem mosolyogtam, hanem próbáltam kicsit bűntudatosan nézni.
-          Nem, ne csináld! Ezt nem tudod szép nézéssel elrendezni.
-          Akkor mivel tudnám? – Nem akartam, hogy haragudjon rám, jobban szeretem, mikor mosolyog és nem úgy néz rám, mint egy ellenségre.
-          Mondjuk azzal, hogy elküldesz a fenébe.
-          Tessék? – Teljesen összezavarodtam, most meg mi baja van? Előbb még durcás aztán meg azt akarja, hogy küldjem el a fenébe. Férfiak…
-          Most te akarsz tőlem bocsánatot kérni, pedig nincs miért. Nem mondtad el, mert nem akartad és kész. Állj ki magadért és ne kerüld ez a konfliktus helyzeteket. Szükség van rájuk néha. – Igen, most már biztos, hogy nem könnyű eligazodni Cole-on. Ha jól értelmezem, most az a mondandója lényege, hogy legyek kicsit határozottabb. Így, hogy most ő kért rá, hirtelen tényleg késztetést éreztem rá, hogy amit féltem eddig kimondani azt megtegyem.
-          Oké, te akartad. Kezdjük ott, hogy utáltam mikor Jennyvel nyaggattál, egyszerűen idegesített. Nem a te dolgod volt, magamnak is nehéz volt elbánni vele. Aztán az is idegesít, hogy mindig eléred, amit akarsz és ezzel tisztában is vagy. Néha zavarba ejtő, mikor úgy vigyázol rám, mintha az anyám lennél, bár azért jó érzés, mivel az nekem sosem volt, de azért furcsa, hogy egy fiútól kapom meg ezt. Öm – hallgattam el egy pillanatra, de inkább csak azért, hogy levegőt vegyek – most pedig ugye nem tetszik, hogy bedurcáztál, mert nem mondtam el, mikor van a szülinapom. Nem mondtam el, mert nem mondtam és kész, egyszerűen csak nem éreztem szükségét. – Kifulladtam a hadarásba, és szerintem olyan rész is volt a mondandómban, amit amúgy nem akartam volna beletenni, de jól esett ezeket kimondani. Más körülmények között a vigyázós részt simán kihagytam volna.
-          Te most elmondtad, hogy mit nem szeretsz bennem, de én nem ezt kértem – nézett rám elnéző mosollyal Cole, mire csak megrántottam a vállamat.
-          Nem jól értelmeztem ezek szerint a szavaidat. Amúgy meg ezt nem bántásból mondtam. – Én is elmosolyodtam. Hónapokkal ez a szituáció annyira elképzelhetetlen lett volna, hiszen beszélni is alig mertem, most pedig egy fiúval társalgok meg mosolygok. Meg merem neki mondani, hogy mi volt eddig az, ami idegesített. Amióta Cole tudja a titkomat sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, sokkal jobban bízom benne. Szeretek vele lenni, szeretem mikor beszélgetünk akár semmiségekről is, bár azt nem szeretem, mikor lefényképez. És mindaz, amit előbb felsoroltam neki, hiába is volt zavaró, mégis örülök, hogy azokat tette. Érzem, tudom, hogy törődik velem, hogy érdeklem őt, és ez jó érzés. Tudni, hogy számítasz valakinek, hogy van kire számítanod. Cole volt az én kősziklám, ami mindennek ellenállt, minden bajomat próbálta leemelni a vállamról és könnyíteni a terheimen. Elérzékenyülve néztem fel rá, látszott rajta, hogy nem érti most mitől nézek rá szinte könnyes szemekkel, de nem kérdezett rá. Egyszer azt mondta, megtanulta, hogy néha teljesen kiismerhetetlen vagyok, hogy csak spontán rám jön valami és akkor sírok – előtte régen sírtam szerencsére –, vagy nevetek, de azt mondta, ez tetszik neki. Megkérdeztem tőle, hogy nem akarja ilyenkor tudni, hogy mire gondolok, mire azt mondta, hogy tudja. Igazán? Kérdeztem tőle vissza, ő pedig kijelentette, hogy ha nevetek és boldog vagyok, biztosan rá gondolok, ha meg sírás szélén állok, akkor arra gondolok, hogy ő mennyire csodálatos. Nevetve megráztam a fejemet, hogy milyen bolond, de nem is sejti milyen közel járt az igazsághoz.

***

Habár Mira tudta, hogy mikor van a szülinapom, csak úgy valahogy feljött, mikor egyszer beszélgettünk, nem számítottam tőle semmire, és nem is vártam el semmit. Ellenben mikor Cole-lal hazaértünk, Mira éppen akkor ért elénk, és azt mondta jött a váltás, hogy elvinne valahová, mutatna valamit. Először eléggé kételkedve néztem rá, de Mira erősködött, szerinte ez egy jó szülinapi ajándék. Na mikor ezt meghallottam, nem akartam menni, Cole meg röhögni kezdett.
-          Nyugi, ez nem egy tárgy lesz, nem hozhatod haza. Vagyis elhozhatod magaddal, de nem foghatod meg – mosolygott sejtelmesen a lány.

  Mivel már március volt, egyre langyosabb volt az idő, bár amúgy sem volt egy kemény és zord a tél, a hó sem esett túl sokszor, vagy ha mégis nem maradt meg. Mira egy tengerparti házhoz vitt el, ami előtt a parton sok velem egy idős fiú és lány beszélgetett, mint láttam cigizett és sört ittak. Kissé megijedtem, hogy mi lesz ebből, de Mira megnyugtatott, hogy itt senki sem részeg – még! – és senki sem fog piszkálni, sőt nem is kell beszélnem senkivel, csak hallgassak.
  Lesétáltunk a partra, de mindenki annyira el volt foglalva a nagy beszélgetésben, úgy néz ki vitáztak valamin, hogy senkinek sem tűnt fel az érkezésünk. Leültünk egy homokbuckára, Mira pedig két távolabb veszekedő lányra, mutatott, akinek az anyázásukat és válogatott szitkaikat úgy hallottam, mintha mellettem beszélgetnének.
-          Ők Sunshine és Liberty, az ikrek.
-          Ikrek? – kérdeztem vissza, és jobban megnéztem a lányokat. Ahogy innen láttam a magasságukon kívül semmiben sem hasonlítottak. Az egyiknek barna haja volt, a másiknak szőke, arcvonásaik különböztek. Persze az is lehet, hogy csak festeti valamelyikük a haját.
-          Azok bizony – mosolyodott el Mira. – Nem olyanok, mint két tojás, hanem inkább mint egy alma meg egy tojás, de annál jobban hasonlítanak belülről. Folyton veszekednek, sokszor megtépik egymást, de komolyan mondom, hogy ölnének a másikért, főleg Shine. – Figyelmesen hallgattam Mirát, mert volt egy olyan érzésem, hogy ez egy olyan tanmese feeling lesz. – Ők ketten csak egymásra számíthatnak, az apjuk alkoholista, és ha nem őket, az anyjukat veri meg részegen. Az anyjuk teljesen romhalmaz, a lányok szinte csak aludni járnak haza, de azt se sokat. – Figyeltem a két lányt, de nem úgy néztek ki, mint akinek bármi baja van az élettel. Gyönyörű teltkarcsúak voltak, és miután a szőke ráordított a barnára elnevették magukat és megölelték egymást. Arcukon a mosoly sugárzott, megfogták egymás kezét és úgy sétáltak felénk, mert észrevették Mirát.
-          Sziasztok! – mondták egyszerre vidáman.
-          Sziasztok, lányok.
-          Ki a barátnőd? – kérdezte a szőke lány.
-          Ő itt Hope. Hope a szőke Sunshine, a barna pedig Liberty.
-          Új vagy itt? Vagy a másik suliba jársz? – Liberty hangja nagyon hasonlított a testvéréjére, ugyanolyan csilingelő volt.
-          Fogjuk rá, hogy új.
-          Óh! – mosolyogtak a lányok, de semmi mást nem kérdeztek. Valószínűleg érezték, hogy nem akarok erről beszélni. A lányok arcáról a mosolyt nem lehetett levakarni, olyan örökmozgónak néztek ki. Mint megtudtam végzősök és örülnek, hogy elmehetnek innen. A lányok nem isznak, megvetik minden káros szenvedéllyel együtt, csak azért vannak ezzel a társasággal, mert itt elfogadják őket és senki sem sajnálkozik. Nagyon nyíltan beszélgettek, ha valami feljött semmit sem tagadtak le, de maguktól nem is hozakodtak elő semmivel. Csodálattal néztem őket, hogy hogy lehetnek ilyen erősek, tiszteltem őket. Alighogy ők elmentek, Mira egy lányra mutatott, aki éppen csalódottan dobta el a sörös palackját és kelt fel, hogy újabbat keressen.
-          Ashley az apjával lakik, aki szinte minden nap mást visz fel hozzájuk, gátlástalanul csinálják nem számít az időpont és a hely. Volt már, hogy Lara mikor hazament délután ott találta az apját a kanapén egy nővel. Tele van a lány hullámvölgyekkel, egyszer fenn, egyszer lenn, de nagyon derekasan próbál küzdeni. – Ashley rövid barna haját viccesen fújkálta a szél. Mindenkivel beszélgetett, aki kezdeményezett nála, de nagyon keveset mosolygott. Tartottam tőle, jobban, mint az ikrektől, de Mira odavezetett hozzá.
-          Szia, Ash! – huppant le mellé Mira a homokba. – Szeretném neked bemutatni az egyik barátnőmet, Hope-ot.
-          Sziasztok – Ashley megeresztett egy alig észrevehető mosolyt.
-          Mi újság? – kérdezte Mira kedvesen, mire a lány csak megrántotta a vállát.
-          Ami mindig. Elvagyok, bár azt nem mondhatnám, hogy virulok is. – Ash arca kicsit elkínzott volt, de hamar eltüntette róla és rám irányította a figyelmét.
-          És, hogy kerülsz ide? – mikor látta értetlen arckifejezésemet helyesbített. – Mármint miért költöztél ide?
-          Bajok voltak a szüleimmel. – Ashley úgy nézett, mint aki ért mindent, de ő sem firtatott tovább semmit se.

Mira ezután rámutatott egykét lányra és fiúra, aki vagy csonka családban él, esetleg valamelyik szülője alkohol problémákkal küzd, vagy egyszerűen csak nem képes normálisan tanulni, akit nem fogadnak el a szülei, vagy aki nevelő szülőket járja születése óta.
- Itt mindenkinek megvan a maga története. Itt senkinek sem kell magyarázkodniuk, megértik a másikat, vagyis beszélniük sem kell, mert ha valaki ebben a társaságban mozog, egyértelmű, hogy nem csupa rózsaszín az élete. – Ezek szerint rólam is egyből mindenki tudta, hogy van úgymond valami bajom. – Csak azt akartam mutatni, hogy sosem vagy egyedül. Lehet, hogy senkit sem ismersz innen, de ha egy ilyen összejövetelre beállítanál, egészen biztos hamar megtalálnád a közös hangot a többiekkel. El tudja képzelni mindenki, hogy neked milyen lehet, és senki sem sajnálna. Ezért szeretek velük lenni, mert ők tudják, milyen az élet, és nem ragadnak le ott, hogy mi a legújabb divat, hogy mennyire népszerűek és hogy tegyenek keresztbe a másiknak. Persze koránt sincs itt minden megsebzett, aki itt lakik, itt csak azok vannak, akik erősek, hogy felvállalják. Sokan vannak, akik inkább nagy szemetek lesznek és folyton bántják a gyengéket, drogosok vagy alkoholisták lesznek. Ash például először totál alkesz volt és füvezett, de segítettünk neki, és sok más ilyen is volt ott ma, akik a padlóról jöttek vissza, mert rájöttek, hogy nincsenek egyedül, és hogy a hülye szüleik miatt nem mehet szarrá az ő életük. Én csak egy lehetőséget mutattam neked, hogy ilyen is lehet, hogy nem vagy kitaszított, hogy képesek elfogadni az emberek, csak a megfelelőeket kell megtalálni. – Mira rám mosolygott, én meg nem tudtam mit kéne mondanom. Csak néztem őt csodálkoztam, hogy van egy ilyen világ. Olyan volt, mint egy külön kis univerzum, a Megsebzettek bolygója. Tetszett nekem, szívesen eltöltöttem volna közöttük több időt. Nem éreztem, hogy elvárásokat támasztanának irányomba, vagy egyáltalán akarnának valamit. Olyanok voltak, mint egy olyan kör, akik körbeülik a pszicho mókust, mint egy csoportterápia, csak itt nem kellett dilidoki, egymásnak segítettek. Biztosan ők segítettek Mirának is már pusztán azzal, hogy megnyitották előtte a kört és beléphetett hozzájuk, hogy érezhette, tartozik valahova. Hiszen mind tartozni akarunk valahova. Én úgy éreztem tarozom valakihez, vagyis valakikhez. Anyámként szeretem a nagynénémet, Josht a legjobb barátomat, Mirát a barátnőmet, az apámat visszakaptam, Cole pedig egyszerűen Cole, aki küzd értem. Lehet, hogy nincs tökéletes életem, hogy sok minden fájt ezelőtt, hogy sok pofont kaptam az élettől, de ha most elesnék, sok kéz nyúlna értem – na jó, a sok csak ahhoz képest sok, mint ami ezelőtt lett volna –, hogy felsegítsen, rájöttem: többé nem vagyok egyedül, nem kell mindent egyedül cipelnem.

***

Pizsiben feküdtem már az ágyban a takaróm alatt és épp egy könyvet olvastam, mikor kopogtattak.
-          Gyere!
-          Zavarlak? – dugta be a fejét apa. Megráztam a fejemet. Belépett a szobába, és a bal keze a háta mögött volt, tartott benne valamit.
-          Nem is kívántam még igazából boldog szülinapot neked. Boldog szülinapot! – lépdelt közelebb mosolyogva.
-          Köszönöm.
-          Hoztam neked valamit.
-          Nem kellett volna – kezdtem egyből tiltakozni.
-          De kell. Ez a tiéd, csak visszaadom. Leülhetek? – mutatott az ágyam szélére. Arrébb húzódtam ő pedig leült mellém. Egy könyv volt a háta mögött, kopottnak és réginek nézett ki, az elején valami firka volt.
-          Ez volt a kedvenced. Amikor anyád elment, ott hagyta. – Halkan beszélt, a könyvet az ölembe tett és remegő kézzel nyitottam ki. Egy mesekönyv volt, de az a fajta, amiben nincsenek ábrák meg rajzok. Olyan kicsit régies hatású, szép betűkkel volt írva, a mesék első betűje szépen díszített iniciálé, bár az összhatást, ahogy végiglapoztam rontotta egy pár firka benne. Úgy néztem, kis koromban ebben a könyvben éltem ki kreatív hajlamaimat. Furcsa volt a múltam egy nyilvánvaló szeletét a kezeim közt tartani, amit valószínűleg évekkel ezelőtt is ugyanígy foghattam. Rossz érzés volt, hogy nem is emlékeztem erre a könyvre, sőt sokkal kevesebb emlékem volt az egész gyerekkoromról, mint szerettem volna.
-          Olvass nekem – kértem apámat és átnyújtottam neki a könyvet. Ő elmosolyodott és kiválasztott egy mesét, majd mindig egy másikat, mindaddig, amíg el nem aludtam mellette.

 

2011. december 17., szombat

38.fejezet: Apa

"Egy ölelés (...) sokkal többet jelent két test érintkezésénél. Egy ölelés azt jelenti: nem vagy fenyegető, nem félek ennyire közel kerülni hozzád, el tudok lazulni, otthon érzem magam, védett helyen, ahol megértenek. A hagyomány szerint valahányszor szívből átölelünk valakit, egy nappal meghosszabbodik az életünk."

Miután hazamentünk a kávéházból Cole megkérdezte, hogy maradjon e nálunk, de megköszöntem neki a felajánlást és elutasítottam. Egyedül kell szembe néznem azzal, hogy apám visszajött, nem foghatja a kezemet senki sem.
Mire haza értünk, a szürke kocsi már a ház előtt állt, itt van. Görcsbe rándult a gyomrom, izgultam. Ha most éhes lettem volna, akkor sem bírtam volna magamba préselni egy kósza falatot sem, sőt egy pillanatig azt hittem, kiadom, amit ma megettem. Cole megszorította a kezemet, és rám mosolygott. Imádom, mikor megfogja a kezemet, habár hónapok óta most tettük először, és most is csak azért, mert azt hittem elájulok, és meg kellett kapaszkodnom valamiben. Ezzel a kézfogással a léleköntés a fő cél szerintem, de egy kis ördög reménykedik benne, hogy neki is jó érzés. Azt is szeretem, mikor megölel, pedig még ilyen sem történt sokszor. Hirtelen elöntött egy a vágy az iránt, hogy megöleljem, küzdenem kellett magammal. Josh-ra már régen ráugrottam volna, de Cole-lal hiába voltunk barátok, nem vettem annyira természetesnek, hogy csak úgy ölelgessem, mikor kedvem támad. És talán jobb is, hogy nem ölelgetem, mert nem hiszem, hogy normális barátok között, amit olyankor érzek.

-          Lélekben veled leszek – mondta, mintha csak bátorítani akarna, a másik kezével pedig a vállamba bokszolt, ahogy a haverok szokták. Kérdőn húztam fel a szemöldökömet, és cikázott a tekintetem közte meg a vállam között. Hirtelen fiúnak néz, vagy mi?
-          Bocsi – harapott az ajkába. – Csak nem tudtam, hogy mást szabad-e.
-          Mit értesz más alatt?
-          Bonyolult elmagyarázni. – Minden mindegy módra kifújta a levegőt.
-          Próbáld csak meg, ha meg végképp nem megy, szemléltesd – bíztatóan néztem őt, és magamban könyörögtem, hogy légyszi ölelj meg. Ha ő kezdeményez az kevésbé zavarba ejtő, legalábbis számomra.
-          Oké – kezdte gondolkodva, majd belevágott. – Szóval ez olyan dolog, amit én adhatok neked, hogy kifejezzem például azt, hogy kedvellek, hogy számíthatsz rám, vagy csak úgy adom, mert olyan kedvem van. Szerintem elég bizalmas dolog, nem sok emberrel csinálom. Nem is szeretem sok emberrel csinálni, azt meg végképp utálom, mikor ezek a vakolt lányok jönnek és letámadnak, és ott tapizzák a hátamat, vagy a derekamat. Brrr – Cole grimaszolt, amin muszáj volt mosolyognom. Édesen elhúzta az orrát. – De ha valakinek adok ilyet, akkor szeretem, ha attól a valakitől is kapok. Öm, érthető, hogy mit akarok? – ráncolta játékosan a homlokát.
-          Hát…Nem egészen, de azt hiszem sejtem. Mutasd meg – suttogtam már a végén, el sem hittem, hogy én ilyet kimondok. Jézusom, nem is ismerek magamra, mit meg nem teszek egy ölelésért Cole-tól.
-          Oké – szélesen elmosolyodott, majd átkarolt. A derekánál fontam össze a karjaimat, a fejemet a mellkasára tettem, teljesen hozzá bújtam. Kicsit többet engedtem meg magnak, mint amit szoktam, eddig még csak Josh-hoz és Roberthez bújtam hozzá ennyire, mert tudtam, hogy nem zavarja őket. Én meg olyankor és most is biztonságban érzem magamat, egy kicsit minden elfelejtek. Nem valami sok ölelést kaptam életem során, ezért mindet megbecsülöm és kiélvezem az utolsó pillanatig. Mellesleg még mindig nagyon jó illata van Colne-nak. Nem valami hülye agyon dezodorozott szag, ez kellemes és mégis férfias.
-          Olyan könnyű téged ölelni. Olyan természetes. Nem vársz el semmit, és nem zsarolsz.  – Nem értettem, hogy most miről beszél, biztos ki akarta ezt hangosan is mondani? Habár a hangjában levő enyhe gyűlölködésből gondoltam, hogy talán Kirstenre céloz, nem voltam benne biztos.
-          Honnan tudod, hogy nem várok el semmit? – Elengedtem és elhúzódtam tőle, hogy fel tudjak nézni rá.
-          Belőlük – nézett mélyen a szemeimbe. – Ja, és persze ő is lebuktat – egyik kezének a mutató ujját a szám sarkára tette. – Ott szokott bujkálni a mosolyod.
-          De attól még akarhatok valamit – incselkedtem vele.
-          Tegyük fel, hogy tényleg akarsz tőlem valamit. Mi lenne az?
-          Hogy sok-sok-sok fényképet csinálj rólam – vigyorogtam rá, mire felnevetett.
-          Persze, gondolhattam volna – tovább kacagott jó ízűen, majd magához szorított.

Cole-lal könnyű volt együtt lenni, tudtam, hogy nem muszáj beszélnem. Ülhetek mellette, mint egy kuka, az is megfelel neki, és nekem is. Ellenben bemenni apám mellé nem volt ilyen egyszerű és könnyű, nem lehettem kuka. Féltem.

-          Ne kezdjük elölről – hallottam meg Haylie fáradt, kissé ingerült hangját, mikor beléptem. Halkan csuktam be az ajtót, egy kicsit hallgatózni szerettem volna, hiába csúnya dolog. Muszáj volt még egy kis erőt gyűjtenem a beszédhez apámmal.
-          Csak azt kérem, hogy érts meg. – Apám hangja is kimerült volt.
-          David, nézd! Persze, egy részem megért, de a másik nem. Kapj már észhez, neked gyereked volt és van is! Próbálkoznod kellett volna, vagy legalább egy rohadt levelet küldeni, hogy esetleg tudok-e róla valamit, de évek óta nem kerestél! – Haylie kiabált. Megsemmisülve hallgattam a beszélgetést, az ajtónak támaszkodtam.
-          Tudom, hogy hibáztam, de teljesen elvesztettem a józan eszemet. A felségem lelépett a lányommal! – Most már apám is megemelte a hangját.
-          Akkor is te vagy a felnőtt! – dörrent rá Haylie. – Kibaszottul szüksége lett volna rád, valakire, aki harcol érte! – Haylie hangja elcsuklott, attól tartottam, hogy mentem sírni kezd. – Tudod, nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt ide jönnöd – halkult el, s úgy mondta, mintha neki is rettenetesen fájna ezt kimondani. Hát még nekem és apámnak mennyire fájt hallani.
-          Mi?! Ezt hogy érted? – számon kérően felemelte a hangját apám. Be akartam menni és közbe akartam vágni, de nem ment. Hallani szerettem volna Haylie indokait és gondolatait, amit talán nekem sosem mondana el. Nem érdekeltek az illemtani szabályok jelen körülmények között.
-          Hope még mindig úgy szeret téged, mintha tegnap találkoztatok volna utoljára. De túlságosan is összetört, elvesztette önmagát. Szépen fokozatosan egyre erősebb lesz és sikerül magára találni, erre te minden összekuszálsz. Félek, hogy mi lesz vele. – Haylie hangjában annyi érzelem volt, hogy elérzékenyültem attól, ahogy rólam beszél.
-          Nem értelek…
-          David! Szerinted Hope miért lakik itt?! – Nos ezek szerint apám nem régen érkezhetett, ha még nem tudja ezt. Azt hittem, már képben van azzal, hogy mi történt velem. Hát nem, szóval most hallhatom, ahogy más meséli el a történetemet.
-          Mert…mert… – Apám eddig ebbe úgy néz ki, bele sem gondolt. Erre lehet nem jutott ideje amellett, hogy újra láthat engem. Az ő helyébe lehet, hogy én is le lettem volna teljesen sokkolva. Talán azt hiszi anyám csak szimplán lelépett.
-          Istenem David – suttogta halkan Haylie. – Nem tudom, hogy elmondhatom-e. Ez Hope dolga, neki kell eldöntenie.
-          Mi történt a lányommal? – kérdezte ijedten és idegesen. A hangjából kihallatszott, hogy tényleg érdekli a dolog. Ekkor eldöntöttem, hogy nem más szájából akarom hallani a történetemet, az én dolgom elmondani.
-          Bántotta valaki? – kérdezte megint, de azt hittem mérgében ráugrik Haylie-re. Nem hagyhattam, hogy ők veszekedjenek miattam, szóval nagy levegőt vettem és besétáltam a konyhába.
Haylie a pultnak támaszkodott és gondterheltnek, fáradtnak és idősebbnek látszott a koránál. Apám az asztal előtt állt összefont karokkal és értetlenség ült ki az arcára valamint talán düh. Mindketten meglepve néztek rám.
-          Hope – kezdte Haylie meglepetten, de kedvesen.
-          Amióta elmentél arra várok, hogy gyere. Meg kell mondjam, nem vagy valami pontos. Azt hittem nagyon fogok örülni, de nem tudom. Most, hogy itt vagy, rájöttem nem is tudom ki vagy. Nem ismerlek. – Apámon látszott, hogy meglepték a szavaim, meghökkent egy kissé, de gyorsan reagált.
-          Tudom. Nem tudom, hogy kérhetem-e, de szeretnék az új életed része lenni, megismerni téged. Hiszen a lányom vagy. – Apám szeme könnyes volt, csak úgy, mint az enyém. Nem közeledtünk egymás felé, csak álltunk egy helyben.
-          Nem tudom – mondtam halkan. – Más álmodni valamiről, aztán megkapni azt. Nem annyit hagytál ki, hogy először mentem suliba, vagy az első fiút, aki érdeklődött irántam, hanem ennél jóval többet. Valószínűleg nem az a lány vagyok, akit esetleg valaha gondoltál, hogy leszek. – Mi van, ha nem fogok neki tetszeni, és inkább nem is kellek majd? Azt a fájdalmat nem tudnám elviselni, ezért óvatosnak kell lennem. Nem akarom a sérelmeim számát fölöslegesen növelni, nem vagyok mazochista.
-          Nem érdekel, hogy milyen vagy, hiszen az enyém vagy. Az én kicsi Nyuszim! Talán nem én voltam, aki az első fiút elhajtotta puskával a ház elől, de aligha lehet olyan, aki nálam jobban szeret. – Összeszorult a szívem a tekintetétől, tényleg olyan volt, mint amit valaha elképzeltem volna egy apának. De nem ismert, nem tudott rólam semmit sem, nem szerethet. De hiszen én sem ismerem őt, az emlékeim homályosak, mégis szeretem. Vagy csak bebeszélem magamnak, mert annyira akarok kapaszkodni abba, hogy legalább az egyik szülőm szeretett, hogy igényt tartott rám?
-          Nem tudod ki vagyok, miért szeretnél? Nem vagyok jó lány, tettem olyat, amit nem kellett volna – lesütöttem a szememet, és a Robert halála utáni napokra gondoltam, amikor összetörve és halálomért imádkozva vettem a kezembe a pengét és vetetettem volna véget az életemnek. Ha akkor sikerült volna, most nem állhatnék újra az apámmal.
-          Ki érdekel mit tettél? Emberek vagyunk, követünk el hibákat. A lányom vagy, a részem, a vérem. Hogyan tudnálak nem szeretni?
-          Könnyen – csordult ki egy könnycsepp a szememből, holott előtte egyáltalán nem éreztem, hogy sírhatnékom van. Gyorsan letöröltem és ráparancsoltam magamra, hogy ne merjek bőgni.
-          Hope! – mondta halkan Haylie haláli rémülettel és mellettem termett, és magához ölelt. – Én szeretlek!
Jól esett ez Haylie szájából, még egy kicsike mosolyt is tudott csalni az arcomra. Ha valaki megkérdezné, hogy számomra mit jelent, ha valaki azt mondja szeret, azt válaszolnám, hogy megismert és még mindig elég bátor, hogy velem maradjon. Sőt, van valami olyan flúgja is, hogy szeret velem lenni.
Magához ölelt, én pedig viszonoztam. Annyira el akartam neki mondani, hogy én is szeretem őt annyi, és annyi mindent köszönhetek neki, de nem ment. Képtelen vagyok kimondani, akarom, de nem megy. Pedig csak egy egyszerű szó, de mégis olyan nagy súlya van, hogy nem tudom rápakolhatom-e valakire. Viszont azt szeretem, ha nekem mondják, szóval nem vagyok túl fair.
Miután elengedtem Haylie-t, apámra néztem, aki úgy nézett rám, mint egy bánatos kiskutya.

-          Beszélhetnék apámmal egyedül? – Haylie először kicsit vonakodott, de végül átment a dolgozójába magára hagyva apámmal. Leültem az egyik székre, ő pedig velem szembe.
-          Mennyit tudsz rólam, az életemről? Haylie mennyit mondott?
-          Nem sokat, éppen hogy előtted érted ide, és el volt foglalva azzal, hogy leordítsa a fejemet, hogy hová tűntem évekre.
-          Mit gondolsz, milyen életem volt? – Őszintén kíváncsi voltam, hogy mégis mit gondol, hogyan éltem. Boldog voltam-e avagy sem, lázadó voltam e vagy csendes, sok barátom volt e vagy kevés.
-          Összezavarodtam, mivel itt laksz. Nem tudom miért. De ezelőtt azt gondoltam, hogy anyád új pasast szedett össze, talán meg is házasodott, esetleg van testvéred. Az új apád imádta az édes kis mostoha lányát és vigyázott rád.
-          Elég idilli.
-          Mindig jó életet álmodtam neked.
-          Azt kell mondjam, amit elmondtál, abból csak egy dolog igaz mégpedig az, hogy anyám új pasit szedett össze, de szó sincs tesókról vagy szeretetről, törődésről meg még úgyse – mosolyodtam el keserűen. – Sokkal inkább megvetés, utálat és pofonok na meg maci kibelezés. – A hangomban nem volt egy kósza érzelem foszlány sem, mindent sikerült elrejtenem. Egyszerűbb volt így és nem is fájt annyira. Apám szeme először értetlenül fürkészett, nem akarta felfogni, amit hallott, félve kérdezett vissza.
-          Nem volt jó életem, kifejezetten szar volt. Emlékszel még Robertre?
-          A szomszéd kisfiú? – kérdezte bizonytalanul.
-          Aha. A legjobb barátom volt, az egyedüli, aki szeretett. Meghalt. Összetörtem, aztán ezt tettem. – Meglepően lazán raktam fel a karomat az asztalra, húztam fel a pólóm ujját és mutattam meg apámnak. Elvégre, ha el akar előlem menekülni, ha mégsem kellek neki, akkor minél előbb legyünk túl rajta. Még látszottak a fehér hegek.
-          Jézusom… – suttogta elkerekedett szemekkel.
-          Szerintem csak krikszkrakszok – vettem szemügyre a kezemet és megrántottam a vállamat.  Apa maga elé meredt, majd mikor ezt mondtam, dühvel csillogó szemmel nézett fel rám. Azon tűnődtem, hogy most mi járhat a fejében, vajon kire haragszik. Lehet, hogy feláll és elmegy?
-          Hope! – dörrent a hangja félelmetesen, mintha már nem is emberi lény lenne. Furcsa módon nem féltem. – Ne humorizálj ezzel! – mondta szigorúan.
-          Szerintem jó volt – mondtam enyhe sértődöttséggel. Miért nem értékeli a kislánya nagyszerű humorát?
-          Szerintem meg nem! – vágta rá. - Bántott téged?! Anyád pasija hozzád ért?! – Apám arcán vad düh látszott.
-          Hol van az a szemétláda barom?! – ordította magából kikelve. – A saját két kezemmel ölöm meg, csak kerüljön a kezeim közé! – sziszegte, majd úgy állt fel, hogy a szék hátra dőlt. Nem ijedtem meg tőle, ugyanúgy néztem rá, és legbelül jól esett, hogy megvédene, bár azért az ölést nem engedtem volna. Ha valaki valaha megölné Jack-et, az csak én lehetnék. Haylie futott be a konyhába, valószínűleg nem akart együtt hagyni a dühöngő apámmal.
-          Dave, nyugi – csitítgatta.
-          Te csak ne nyugizz! – förmedt rá apám. – Verte a lányomat! Nekem kellett volna megakadályoznom! Hol van?! – magából kikelve ordítozott és hadonászott, félő volt, hogy törni-zúzni kezd. Én még mindig halálos nyugalommal figyeltem őt, de Haylie-n látszott, hogy fél.
-          Börtönben vannak, Dave! Kristy és Jack is! – próbálkozott nagynéném megint egy hatástalan nyugtatással. Két kezét apám karjára tette, és próbált mélyen a szemébe nézni, de apám vadul lerázta magáról Haylie kezeit, mint egy ló, aki nem akarja, hogy betörjék. Csodálattal néztem őt, és hirtelen annyira sajogni kezdett a szívem, hogy eddig nem volt velem. Hogy nem volt erős apám, aki megvédett, aki féltett és óvott, és engem szeretett a legjobban. Hogy senki kis hercegnője sem lehetettem. Mert bár mindig utáltam, a kis elkényeztetett hercegnőket, még a mesebelieket sem szerettem, az övé a világon a legszívesebben lettem volna. Miért vettek el tőlem minden fontos embert idő előtt? Igaz, apámat visszakaptam, de egy férfit már sosem fogok.
-          Hol izgat az engem?! – mordult megint. Haylie úgy húzódott vissza, mint egy behúzott farkú kiskutya, apám szemében pedig valami furcsa dolog csillant. Talán a félelem. Szólásra nyitotta a száját, valamit mondani akar nagynénémnek, de ő megrázta a fejét.
-          Nyugodj meg – szólaltam meg halkan és határozottan. – Egyik pofon sem fájt annyira, mint ahogy az fájna, ha valami hülyeséget tennél. – Apám összezavarodva nézett le rám.
-          Ha tényleg itt vagy, az apámat akarom, nem egy Jack klónt. – Ezzel felálltam és kisétáltam a konyhából a szobámba, ahol a macimba temettem az arcomat és bőgni kezdtem. Hamar meguntam, rohadtul elegem van már magamból. Inkább felkeltem és az orchideámmal foglalkoztam.





2011. december 11., vasárnap

37.fejezet: Visszatérés

"Gyerekkorban nincs másra nagyobb szükség, mint apa védelmére" 


  Sok minden történt az utóbbi időben mióta elmondtam mindent Cole-nak. Kezdve azzal, hogy megünnepeltük Mira tizenhetedik szülinapját egy pofás kis pizzériában Cole-lal, Ian-nel és Wes-sel, akit Mira hozott magával. Mint később kiderült a fiú erősködött, hogy meg akar minket ismerni, mert sokat hallott rólunk. Azt hiszem elmondhatom, hogy járnak, bár Mirának nem tetszik ez a szó, ugyanúgy, ahogy nekem sem. Nem is tudom, csak olyan hülye hangzása van. Én kicsit meglepődtem, hogy Mira nem lepődött meg Ian-en, de miután megtudtam, mostanában igen jóban vannak. Igazából, nem is csodálom, mert a fiú mindenkivel megtalálja a közös hangot. Én rajta meg Wes-en nevettem és mosolyogtam szinte egész este, mind a ketten valami isteni figurák.

  Ezen kívül a karkötőmön nőtt a díszek száma, ugyanis Cole-tól kaptam egy fél angyalszárnyat.
-          Nem fogadhatom el – tiltakoztam, mikor oda akarta adni. Elvégre mire fel?
-          Ne csináld már! Mikor megláttam, egyből te jutottál az eszembe és meg akartam venni – oldalra döntötte kissé a fejét és elmosolyodott. Mostanában egyre többször csinálja ezt, rájött, hogy ezzel még jobban képes ellágyítani. – Ez nem valami lekenyerezés – magyarázott tovább –, csak tudod jobb adni, mint kapni. – Ezt manapság sokat mondják, de kevesen gondolják komolyan. Felvontam a szemöldökömet.
-          Mi van? – mondta kicsit felháborodottan Cole. – Bokszoltam, hidd el tudom miről beszélek. – Erre muszáj volt felnevetnem, a díszt pedig végül elfogadtam.

 Josh pár nappal a szülinapom előtt küldött egy focilabdás díszt, hogy ő jusson róla eszembe. Csalódott volt, hogy nem tud eljönni, de sokat kell tanulnia és ott az edzés is. Ha távol tartja magát a cserkészlányoktól én már nyugodt vagyok. Amúgy is kezdem magamat rosszul érezni, hogy mindig ő jön, egyszer meglátogathatnám én is, ha bele egyezik.

  Kiderült, az is hogy mi Kirsten mocskos titka, ami nem maradhatott titokban: csalta Cole-t már egy ideje valami végzős gimnazista gyerekkel. Mira jól informált volt, ő személy szerint ezt Kirsten húgától tudta meg, aki az osztálytársa és mikor hulla részeg volt ezt szépen kifecsegte a lánynak. Mira persze nem adta tovább senkinek sem, és haza is vitte a csajt, hogy ne pletykáljon többet. Cole pont azon a napon szakított Kirstennel, mikor átmentem hozzá és elmondtam neki mindent a múltamról. Mikor másnap találkoztunk vettem észre rajta, hogy nem olyan, mint szokott lenni, hogy a szeme is kicsit szomorúbb. Hát rá kérdeztem, hogy van-e valami baj.
-          Nem tudom, hogy annak számít e – húzta keserű mosolyra a száját.
-          Hát mondd el és majd meglátjuk – ajánlottam neki biztatóan. A minimum, hogy én is meghallgatom az ő bajait, nem csak ő az enyémeket.
-          Nem akarlak fárasztani ezzel.
-          Cole, nem fárasztasz.
-          Szakítottunk Kristennel – mondta szárazon. Egy pillanatig csak lestem, mire felfogtam, hogy mit mondott. Az egyik felem – szerencsére a dominánsabb – arra gondolt, hogy jaj szegény, de rossz lehet neki. A kevésbé domináns, elenyésző kicsi részemben neonfényekkel villogott, a szingli szó, s hogy ez mit vonz magával. Próbáltam még ezt a picike kis részt is eltűntetni a fejemből, mert most nem lenne szép ilyenekre gondolni, hiszen a barátom. Az mindegy, hogy én kedveltem-e Kirstent, a lényeg, hogy ő szerette.
-          Mi történt?
-          Nem voltam elég neki én, meg amit nyújtottam – mondta keserű mosollyal. – Valami gimis kell neki. – Habár Cole próbálta érzéseit a gúny és közöny mögé rejteni, én láttam, hogy ez bántja őt. Elvégre kit ne bántana, ha szakít a szerelmével, aki úgymond lecseréli valami gimisre? Egyáltalán ki az a hülye, aki képes eldobni Cole-t? Ha az én barátom lenne, nem engedném el. Mellesleg még nekem jártatta a száját Kirsten, hogy így meg úgy lopom el a barátját, meg fekszek be alá. Azt hiszem szánalmas ez a csaj. A részleteket, miszerint csalta a gyerekkel Cole-t, azt már Mirától tudtam meg, Cole nem részletezte a szakítás okait.
-          Sajnálom – mondtam együtt érzően.
-          Nincs mit, én nem. Már nem szerettem. – Na jó, ezt nem hittem el. Valamennyire szerette még, láttam rajta. Ha nem szerette volna, akkor nem lett volna kissé zombi még napokig és nem csak nézett volna ki a fejéből úgy néha.

***

Ha Cole otthon volt, vagy ráért, elvitt engem dr. Wennell-hez, akinek a vidámparkot mondtam el jó élményként, ami Roberthez kapcsolódik. Igazából nem csak azt, nem bírtam leállni és egy nagycsomó minden mást is elmeséltem neki, nehéz volt leállni a nosztalgiával. Nem arra gondoltam, hogy belehalok a fájdalomba, hanem arra, hogy szerencsés vagyok, hogy a barátomnak mondhattam, és ennyi jó közös emlékünk van együtt.

Mivel már március van, Cole szerint közeledik az az idő, amikor elmegyünk motorozni.

Az utóbbi időben még többet mosolygok és elégedettnek, néha egész boldognak érzem magamat. A hízásom szemmel látható, van amelyik farmerom már szűk. Bár még így is eléggé vékonynak találom magamat, most már sokkal szívesebben nézek tükörbe.

A reményemet az iránt, hogy apám tényleg el fog jönni, kezdem elveszteni. Hiszen eltelt már majdnem három hónap, azóta, ha akart volna jönni, már rég itt lenne. Csak Mrs. Forester látogatott meg, aki sírva fakadt mikor meglátott, és látta a boldogabban csillogó szemeimet meg a jóval húsosabb arcomat. Meggyőződött róla, hogy istenien vagyok, Clarie és Sarah sok jó kívánságát és pusziját is átadta. Mellesleg egy ideje már hetente egyszer rendszeresen felhívom a két kislányt és sokat beszélgetünk. Rettenetesen hiányoznak, jó lenne már látni őket. Josh-sal is sokat beszélek, vagy e-mailezek és ő sem hiányzik kevésbé, mint a lányok.

***

Cole nem tudja mikor van a szülinapom, hál istennek. Ki akarta belőlem szedni Miráé után, de akkor eltereltem a témát, azóta meg nem hozta fel. Nem is sejti, hogy napokon belül itt van. Nem akartam tőle semmilyen ajándékot, se semmit, hiszen elég volt, hogy a barátom és számíthatok rá.

***

Egy szép márciusi nap volt, Haylie nem volt otthon, dolgozott még, én pedig kapkodva kerestem valami ruhát, hogy végre elkészüljek, mert olyan negyed óra múlva átjön Cole és elmegyünk vele meg Ian-nel egy nagyobb kávéházba, ahol a fiúk egyik barátja fog énekelni. Mikor azon vacilláltam, hogy a barna vagy a kék blúzomat vegyem e fel, csengettek. Szaladva indultam ajtót nyitni, hogy minél előbb lerendezzem és folytathassam a dolgomat, de szerencsére félúton eszembe jutott, hogy melltartóban vagyok, ezért visszarohantam majd felkaptam a kék blúzt. Feltéptem az ajtót.
-          Jó napot! – hadartam, miközben gyorsan becsatoltam a farmerom övét.
-          Öhm…Haylie Williams lakása? – kérdezte az idegen kételkedve.
-          Igen, de nincs itthon. Esetleg megmondjam neki, hogy kereste? – Nem is foglalkoztam a férfival, átnéztem a válla felett, hogy lássam, ha esetleg Cole kijön az ajtón.
-          Te… te ki vagy? – remegett meg a hangja és roppant feszültnek hangzott. A férfire összepontosítottam a figyelmemet, hogy elmondjam neki, én sietek, szóval ha akar valamit mondja meg, ha nem akkor meg legyen szíves elmenni, de ez nem sikerült, mikor ránéztem. Annyira ismerősnek tűnt.
-          Esetleg az unokahúga? – miközben félve feltette a kérdését úgy éreztem, mentem elájulok. Falfehér lehettem, ahogy belenéztem abba a szempárba, amikre már szinte csak képekről emlékszem. A férfi arca öregebb és gondterheltebb volt, túl sok szőr borította, és a szeme se a boldogságtól csillogott, inkább megviselt volt. De ha ezeket mind levettük volna róla, úgy nézett volna ki, mint apám.
-          Az – feleltem halkan, remegő hangon. A férfi is ugyanolyan falfehér lett, mint én. Nem hittem el, hogy az apám itt állt előttem teljes életnagyságban. Annyi év után most itt volt és nem tudtam, hogy mit érzek. Haragszom rá, amiért nem talált meg, vagy mert későn jött el ide? Esetleg örülök annak, hogy itt van? Nem, tényleg nem tudtam. Annyira zavart voltam, hogy levegőt is elfelejtettem venni.
-          Én Daniel Wilmer vagyok. – Felesleges volt bemutatkozni, hiszen tudtam ki ő. Vajon ő rájött a reakcióm alapján, hogy amikor végre normálisan ránéztem rájöttem, hogy ki áll előttem? Annyi mindent szerettem volna mondani, de a torkom összeszorult és hirtelen hányinger tört rám. Az is eszembe jutott, hogy megcsipkedem magamat, hogy esetleg álmodom-e. Csak néztük egymást, néha kinyitottam a számat, de gyorsan vissza is csuktam.
-          Meg…megmondom neki, hogy kereste. – Nagy nehezen akadozva és halkan kinyögtem a szavakat. Hogy miért küldtem el, hogy miért nem ugrottam a nyakába sírva, hogy de jó, hogy itt van? Nem tudom, féltem és össze voltam zavarodva. Eddig csak elképzeltem, hogy milyen lesz találkozni vele, de a valóság nagyon más, mint a képzelet. Valós reakciókat vált ki belőled és igazi fájdalmat okozhat. Enyhén meglepett arcot vágott, először nem is mondott semmit. Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy ő mindig ennyire pontos, vagy csak az én esetemben késett három hónapot, vagyis inkább hosszú éveket?

Az értelmetlen bámulásnak Cole vetett véget, aki csak akkor vettem észre mikor már fent állt a verandán apám mögött.
-          Jó napot! – köszönt vidáman mosolyogva, aztán meglátta az arcomat és nem mosolygott.
-          Szia, Hope! – Ha eddig nem volt biztos benne apám, hogy tényleg én vagyok és nem egy másik valahonnan előkerült unokahúga Haylie-nak, most már biztos lehet benne. Láttam az arcán is a végleges felismerést, hogy mintha könnyek lennének a szemébe.
-          Öm, zavarok? – kérdezte kissé bizonytalanul, miközben apámat méregette. Először nem tudtam mit mondani, de rájöttem, hogy Cole most a mentőövem, akibe kapaszkodhatok, aki kirángathat ebből a helyzetből. Segélykérően néztem rá. Nem akartam kettesben maradni apámmal, féltem. Inkább megvártam volna Haylie-t.
-          Nem – lassan megráztam a fejemet. – Pillanat – mondtam gyorsan és visszafutottam a házba, hogy felvegyem a pulcsimat meg a kabátomat. Alig tartott egy percig, megint ott álltam az ajtóban.
-          Nekem most mennem kell, de Haylie olya hat körül itthon lesz. – Apám arrébb állt az ajtóból én pedig kijöttem és be akartam zárni, mikor Cole megköszörülte a torkát.
-          Sál? – kérdezte számon kérően. Olyan jesszusom, most komolyan beszélsz arccal fordultam meg és néztem rá, el is felejtettem, hogy az apám, akit utoljára vagy tíz éve láttam ott áll mögöttem. Egyik közös sétánk után fájni kezdett a torkom és kicsit megfáztam, azóta Cole úgy figyel arra, hogy viseljek sálat, mintha a gyereke lennék, pedig ez a nap nem is olyan hideg.
-          Mi van? – reagált a nézésemre. – Ez a kabát nem igazán takarja a nyakadat, nem akarom, hogy megfázz. – Halványan elmosolyodott, mire fújtam egyet és visszamentem a kis selyemsálamért.
-          Megfelel? – kérdeztem, mikor meglengettem az orra előtt.
-          Meg – mosolyodott el elégedetten, majd kivette a kezemből és a kabátomat kigombolta addig, hogy fel tudja tenni a sálat a nyakamba. Nagy büszkén igazgatta, mintha a világ legnagyobb érdeme lenne, hogy felbírta tenni.
-          Na, most már fel lettem öltöztetve. Indulhatunk akkor? – kérdeztem miután visszagombolta a kabátomat. Tétován apám felé nézett, ami sajnos nekem is eszembe jutatta, hogy itt van. Viszont most nem engem nézett, hanem Cole-t mustrálta, de úgy, mintha bármelyik pillanatban kész lenne ráugrani, ha a helyzet úgy adódik.
-          Esetleg vissza tud jönni akkor hat körül?
-          Tegezz – engedett meg magának egy mosolyt, de fél szemével még mindig Cole-t nézte.
-          Én… – Nem tudtam mit mondani. Nem mehetek csak úgy el, hiszen mindketten tudjuk, hogy tudom ki ő. Úgy csinálok, mintha nem lennék vele tisztában, tisztára bugyutának érzem magamat. – Nem tudom mit csináljak – bukott ki belőlem kétségbeesetten és éreztem, ahogy a könnyek csípni kezdik a szememet. Ijedten kaptam a mellettem álló Cole keze után, és szorítottam meg azt.
-          Csak mondd meg, hogy jól vagy-e. – A tekintetében olyan mértékű szomorúságot és elveszettséget láttam, amiket talán valaha egy fal mögé rejthetett, de most minden előkerült, hogy azt hinnénk, egy ember ezt el sem viselheti.
-          Nem tudom – suttogtam a sírás határán.
-          Most menjetek csak el, szedd egy kicsit össze magad. Este visszajövök. – Bánatosa rám mosolygott, biztosan nem erre számított. Bólogattam.
-          És kérlek, ne haragudj rám – szólt utánam.

Még mindig nem engedtem el Cole kezét, némán mentünk előre, a szél fújt egy kissé. Elvesztem a gondolataimban, abban, hogy apám itt van. Ez már nem csak reménykedés, nem holmi álom, nem. Ez a színtiszta valóság.
-          Hope, ki volt az az ember? – Hálás voltam Cole-nak, amiért kiragadott a gondolatim közül, habár még mindig apámról volt szó.
-          Miből gondolod, hogy volt valaki? – A kérdés hülyén hangzott, hangosan nem is akartam mondani, de mindegy.
-          Arról, hogy elszorítod a vérkeringést a kezemben – emelte meg a kezünket. Láttam, hogy szinte az amúgy is fehér ujjaim még jobban elfehéredtek, annyira szorítottam. Elpirultam és gyorsan elengedtem.
-          Sajnálom – mondtam halkan.
-          Nincs mit. Már igazán jó művégtagokat gyártanak, ha le is tépnéd a kezemet – felemelte a tenyerét és forgatta miközben tanulmányozta. Felnevettem, s ezzel egy időben a könnyek is elindultak az arcomon, de próbáltam nekik megálljt parancsolni. Most már kezd kínos lenni, hogy ennyit sírok Cole előtt. Már egyszer meg is fogadtam, hogy nem teszem többet, erre tessék. Én már a fiú helyébe otthagytam volna magamat, unnám a folyamatos kiborulásaimat.
-          Az apám az. – Cole arcáról lefagyott a kezét kutató furcsa ábrázat, komolyan nézett rám. Most elmeséltem neki a hiányzó részét a történetemnek, ami az apámról szól. Figyelmesen hallgatott a végén pedig felajánlotta, hogy nyugodtan elszoríthatom a kezében a vérkeringést, ha attól jobban érzem magamat.

***

Egy hangulatos kávézóban volt a barátjuk éneklése, aki egy akusztikus gitárral adott elő dalokat, de voltak akik verset mondtak (kizárólag saját) vagy általuk írt novellákat, kis történeteket olvastak fel. Ezekre nem igazán tudtam figyelni, mert az apám körül jártak a gondolataim. Mikor Ian-től kaptam egy nagy bögre forró csokit, olyan ne legyél már így elkenődve ajándékként kicsit jobban éreztem magamat és felélénkültem, de nem tartott sokáig.
-          Olyan vagy, mint a vaj, amit anyám felolvaszt a mikróban a sütikhez – méregetett Ian.
-          Kösz a bókot.
-          Nem annak szántam – rázta a fejét.
-          Tudom.
-          Cole! – nyúlt át előttem Ian és megveregette a fiú karját, hogy figyeljen rá. – Te ezt a csajt idefele megharaptattad az ügyeletes városi zombi csapattal vagy mi van? – Én kínomban kuncogtam az orrom alatt, de Cole figyelmeztetően nézett Ian-ra.
-          Ne nézz így! – emelte meg a kezeit. – Ha egy mikrózott vajjal kell együtt üldögélnem, csak tudhatom úgy vázlatosan, hogy mi a baja. Te, vagy más? – Ha ezt más mondja, valószínűleg mérges leszek vagy megsértődöm egy kicsit, de én csak mosolyogtam továbbra is. Amilyen érdeklődés és leheletnyi felháborodás volt Ian hangjában, azon csak vigyorogni lehetett. Mindig képes megnevettetni.
-          Nem Cole a bajom, maximum Cole baja vagyok én – belekortyoltam a forró csokimba.
-          Tessék? – kérdezte Cole egy leheletnyit hangosabban, mint a normál beszéd hangerő, ugyanakkor, amikor Ian azt kérdezte, hogy miért. Ezt hangosan is kimondtam?! A francba! Nem csak ennek a két fiúnak a tekintete szegeződött rám magyarázatot várva, hanem a többieké is az asztaltársaságtól. Az egy, kettő, három, négy szempár! Kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magamat, de Cole ránézett a többiekre, akik egyből csinálták tovább azt, amit előtte. Megnyugtató volt.
-          Na? – kérdezte Cole. Ian is várakozóan nézett rám. Könyökét az asztalra tette és tenyerével támasztotta a fejét. Másik kezének ujjaival pedig dobolt mellettem az asztalon. Úgy éreztem magamat, mint valami hülye kihallgatáson.
-          Klausztrofóbiám lesz tőletek – mondtam halkan, s ide-oda járattam a fejemet közöttük. Mások talán örülnének, ha két ilyen pasi pislogna rájuk ilyen közelről, ilyen kíváncsian, de jelenleg nem az öröm az, amit érzek.
-          Klausztrofóbiás vagy? – Ian meglepetten nézett rám, és Cole is kész volt hátrább húzódni. Élhettem volna a lehetőséggel, hogy bőszen elkezdek bólogatni, hogy eltávolodjanak, de inkább nem kamuztam.
-          Nem, de szerintem leszek.
-          Nos, amíg nem vagy addig itt maradok, legalábbis amíg meg nem magyarázod az előbbit – Cole kemény a szemembe nézett és még közelebb hajolt. Elhúzódtam, de akkor Ian-be szinte beleütköztem. Olyan komolyan nézett a szöszi, mint aki még nem is hallott a mosolygásról, és szerintem nem is került nagy erőfeszítésébe neki. A többiek egymással beszélgettek, meg a műsort nézték, talán hagynának itt meghalni?!
-          Csak arra céloztam, hogy néha biztosan fárasztó lehetek és örülhetek neki, hogy ilyen barátom van, mint te – vigyorogtam rá kicsit erőltetetten, de megnyugtatóan. – Ja és persze te! –fordultam gyorsan egy ugyanilyen mosollyal Ian felé.
-          Hmm – emésztették egyszerre az információt, mire előrehajoltam kettejük közül és nevetni kezdtem. Ez mennyire nevetséges és abszurd helyzet!
-          Néha mindenki fárasztó – mosolygott megenyhülten Cole és visszahúzódott a saját térfelére. Erre fellélegeztem, mentem jobban éreztem magamat. Viszont így jobban éreztem Ian mentolos rágóhoz hasonlító, kicsit furcsa illatát, ami először nem nyeri el szerintem az ember tetszését, de ahogy befészkeli magát az ember orrába, megtetszik neki. A kinézetével is ilyesmi a helyzet, talán elsőre nem alélunk el tőle, de ahogy egyre többet látjuk, egyre jobban tetszik, amit látunk. Sőt, egy ideje észrevettem, hogy közelről olyan a zöld szeme, mintha arany fonalakkal lenne átszőve. Oké, kezdek zavarba jönni a gondolataimtól, és elpirulni, főleg mert Ian még az aranyfonalas szemével mindig engem néz, és olyan mintha belelátna a fejembe.