20.fejezet: Fényképek

Sziasztok!

Elértük ezt a szép kerek számot, húsz. A fejezet nem lett túl izgalmas, tudom jól, de hát muszáj volt egy ilyen is. Viszont, ha ezen átrágtátok magatokat a következő kettőben jó sok Mira lesz, aki fecseg kicsit Cole-ról. Azok után (ha minden okés, a 23. fejezetben) pedig jönnek a kérdéseitek, később a megmaradt két levélke és egyéb nyalánkságok :D
Köszönöm az előzőhöz érkezett kommentárokat, válaszoltam rájuk.

Jó olvasást! :)

"A szeretet olyan, mint a gyógyszer, nem jutalom. Nem annak kell adni, aki megérdemli, hanem annak, akinek szüksége van rá"

Az ágyon ültem és szépen lassan végig gondoltam a napomat. Először is pszichológus. Beszéltem vele, megmutattam neki a félelmeimet. Tudja, hogy rettegek attól, hogy valamit elveszítek, önhibámból vagy önhibámon kívül. Igaz, csak egy növényen keresztül, de már tudja. Még jobban látja, hogy mennyire megviselt Robert halála. Saját magam nyújtottam át neki a rejtvény megoldását azzal, hogy beszéltem vele. Egészen biztos vagyok benne, hogy már nem bírom félrevezetni, és diagnózisa lesz rólam. Éreztem, hogy… Nem tudom mit éreztem. Délelőtt még össze voltam törve emiatt, de már nem érdekel. Rossz érzés, de nincsen bűntudatom amiatt, hogy beszéltem. Talán így kellett lennie, talán jó, hogy végre valaki tud a félelmeimről, és ő talán segíteni is tud. Nem tudom mi ez a nagy pálfordulás, de lehet, hogy a doki igazat beszél, és tényleg segíteni akar. Hátra tettem a kezemet, hogy úgy támaszkodjak meg, de egyből észrevettem, hogy nem a takaróm anyagán van a kezem. Cole pulcsija volt még mindig ott. Előre húztam és csak néztem az egyszerű fekete pulcsit. Mielőtt észbe kaphattam volna az orromhoz húztam és mélyet szippantottam belőle. A mai napon annyi érzelem csapott bennem össze, igenis megérdemlem! Belebújtam az óriási pulcsiba, majd magzat pózba lefeküdtem, a pulcsi nyakát pedig felhúztam az orromig.

 A másik, akivel nem tudok ma mit kezdeni, az Cole. Eddig akárhányszor találkoztunk kedves volt. Amióta látott kiakadni a macin levő kis levelek miatt, azóta úgy csinál, mintha muszáj lenne vigyáznia rám. Néha átmegy az anyámba, de igazából jól esik. Hiszen Robert is mindig vigyázott rám, úgy csinált, mintha egy törékeny kis pillangó lennék. És én küzdöttem ellene? Nem. Önző voltam, és élveztem, hogy érdeklem, és hogy vigyáz rám, hogy aggódik értem. Az isten verje meg, egyszerűen csak szerettem Robertet és azt, hogy sokat jelentek neki! Én is mindig mellette álltam és aggódtam érte, ha volt valami baj. És Cole? Ellene sem küzdök igazán, legfeljebb csak úgy teszek. Délután egy angyalhoz hasonlított és mérges lett, amiért nem értek egyet vele. Egyből ide adta a pulcsiját, mikor észrevette, hogy fázom, aminek az illata kábító hatással van rám. Képtelen lettem volna azt mondatni Cole-nak, hogy többet ne jöjjön a közelembe, képtelen voltam haragudni rá. Nem harcoltam eléggé, és már kötődöm hozzá. Nem akartam gondolkodni, csak élvezni akartam az illatot és a csendet, ami körül ölelt.

 Hirtelen sírni támadt kedvem. Miért ne? Magamhoz képest régen sírtam már, és most jól esne. Még jobban felhúztam a pulcsit és magamra húztam a takarómat is. Egy pár csepp könny kifolyt, de több nem jött. Talán tényleg elfogytak. Mindegy, elegem van a mai napból, csak aludni akarok. Aludni, aludni, aludni…

***

Reggel kellemes illatot éreztem. Vettem egy mély levegőt és bambán vigyorogtam csukott szemmel. Mikor eszembe jutott, hogy Cole pulcsija rajtam van és annak az illatát érzem a vigyor lefagyott az arcomról. Nem volt benne így sem melegem, hogy takaró és még pluszba pizsi felső is volt rajtam, mert nem volt nagyon vastag. Amúgy a tegnapi állapotomat tekintve abban sem vagyok biztos, hogy akkor levettem volna, ha lángra kapok. Elképzelhető, hogy inkább elégek benne. Szerencsére ma kissé észhez tértem, szóval mielőtt kimentem volna, levettem. Elhatároztam, hogy ma beszédesebb hangulatban leszek Haylie-val szemben.

-          Szia! – köszöntem rá, mikor kimentem. A nappaliban ült és valami reggeli műsort nézett.

-          Jó reggelt! – fordult hátra mosolyogva. Megkerültem a kanapét és leültem mellé. Nem tudom mivel kezdhetném, de mielőtt ő kérdezett volna valamit, inkább mondtam az első dolgot, ami az eszembe jutott.

-          Kérhetek egy szívességet?

-          Hát, attól függ mit – mosolyodott el Haylie.

-          Szeretném használni a gépedet. Nem tudom, hogyan kell gondozni egy orchideát. – Tisztázzuk, hogy tényleg nem szeretném kinyírni, szép növény. Szóval mindent meg fogok próbálni, hogy túlélje az itt létet.

-          Persze, nyugodtan.

-          Köszi. – Haylie csak legyintett egyet.

-          A laptopom elviszem, de a gépemen is van net, használd azt. Nincsen jelszó. Nekem most mennem kell, jó legyél. – Ezzel nyomott egy puszit a fejemre, majd felkelt. Szívesen válaszoltam volna neki, de nem jött ki hang a torkomon, annyira meglepődtem. Haylie-tól puszit kaptam.

  Reggeliztem és bementem a dolgozójába. A szoba közepén íróasztal, rajta pedig pedáns rend. Az asztal mögötti falon, a polcon végig könyvek voltak meg fényképek. Egy bézs relax fotel is volt a szobában, hasonló, mint a dokinál. Ha előbb tudom, hogy ez itt van hamarabb bejövök, ugyanis most vagyok itt először. Közelebb mentem az asztalhoz, azon is volt pár fénykép, Haylie-ról és a barátairól. Tényleg, vajon amióta itt vagyok, szokott a munkán kívül mást is csinálni? Igazán nem akarom, hogy miattam annyi legyen az élete, hogy reggel elmegy, este vagy délután meg hazajön. Fiatal még, szórakozzon.

  Leültem a forgó székre és úgy néztem tovább a képeket. Az egyiken, amelyiken Haylie még fiatalabb volt kék és zöld volt a haja. Szinte ahány kép, annyi féle hajszín. Igazán vad lehetett. Bár szerintem az összes közül a természetes hajszíne, a vörös áll neki a legjobban. Ahogy haladt végig a szemem a képeken, az egyiknél bennem akadt a levegő. Egy barna hajú, enyhén borostás férfi tartott egy kislányt a kezében, és mosolyogva mutatta neki, hogy merre nézzen. Egy dolog kiordított a képből: a két személy szeme. A két szempár ugyanolyan barna volt és nagy. Remegő kézzel nyúltam a kép után, hogy közelebbről is megnézhessem. Ezer ember közül is felismertem volna apámat és magamat a képen. Igaz, ezt még sosem láttam, de van egy képem apáról, amit sikerült megtartanom és nagyon halványan él az emlékimben is, bár inkább érzelmek is illatok alapján. Néha megérzek egy illatot és ő jut eszembe. Remegő kézzel simítottam végig a képkeretben lévő képen. Apámnak markáns, erős arcvonásai voltak, a legtöbb ember szerintem megijedt volna tőle, de ha mosolygott, az egész arca ellágyult. Nem emlékszem sok mindenre, hiszen még olyan kicsi voltam, de tudom, hogy szeretett és biztos vagyok benne, hogy nagyszerű ember volt. Talán túl elfogult vagyok vele szemben, de amióta elvesztettük egymást, csak arra vágyom, hogy újra találkozzunk.  Ugyanolyan feltétlen szeretetet érzek iránta, mint Robert iránt. Nem eshetek pofára, olyan nincs, hogy ő rossz legyen. Akárhol is van most, akármit is csinál, akárhány gyereke is van azóta, muszáj, hogy emlékezzen rám, muszáj, hogy szeressen. El kell jönnie ide, meg kell keresnie Haylie-t, nem adhatja fel, bíznia kell abban, hogy egyszer újra találkozunk.

Hosszú percek óta csak néztem a képet, nem tudtam róla levenni a szememet. Az egyetlen kép, amin együtt vagyok apámmal, legalábbis én ezt az egyet láttam eddig. Jack minden képet megsemmisített valamilyen módon, ami maradt róla, egyet sikerült csak megmentenem. Ki tudja, Haylie-nél lehet, hogy van több kép is rólunk, vagy csak apáról. Most valamilyen csoda folytán nem kezdtem el sírni, de közel jártam hozzá. Megembereltem magamat és letettem a képet magam mellé és bekapcsoltam a gépet. Az informatika órának és Robertnek köszönhetően tudom kezelni, mert Jack eltiltott a géptől, neki volt, de ahhoz senki sem nyúlhatott. Ebből következik, hogy a facebook és társai nem mondanak nekem túl sokat.

Megnyitottam az internetet és beírtam a keresőbe, hogy lepke orchidea. Sok találatot adott ki, én rámentem az elsőre. Elolvastam a leírást a gondozásról. Csúcs! Egy szuper igényes növény, szóval még nagyobb az esélye, hogy nem éli túl a velem való közös életet.

Haylie hétkor ért haza, egy nagy és meleg pizza társaságában. Muszáj voltam rákérdezni a képekre, de biztos ő is rájött, hogy láttam őket, ha a dolgozóban voltam. Látszott is rajta a feszültség, nem volt annyira könnyed a beszéde sem. Igazából önmagának ellentmondva ő is alig evett, csak csipegette a pizzát. Mintha azt várta volna, hogy bármelyik pillanatban neki szegezhetem a kérdésemet, és inkább lenne már túl rajta. Én szívesen megszabadítottam volna mindkettőnket a tehertől és feszültségtől, de nem tudtam hogyan kezdjem el, hogy tegyem fel a kérdést. Talán, sőt nem csak talán, hanem biztos túlbonyolítom ezt az egészet, és magamnak teszem nehezebbé, ahogy Josh mondta, túlgondolkodom. Vettem hát egy nagy levegőt, amíg az a csipetnyi kis elszántság bennem volt és neki szegeztem a kérdésemet.

-          Van még képed apáról? – hadartam neki. Haylie arcán látszott a megkönnyebbülés, mintha most fújta volna ki a hosszú percek óta benntartott levegőt.

-          Sajnálom, ha felzaklattak, el akartam őket rakni, de…

-          Ne sajnáld – szakítottam félbe. – Van még kép?

-          Van. Nem túl sok, de van.

-          Megmutatnád?

-          Most? – kérdezte kicsi félénken.

-          Igen. – Haylie nem kérdezett többet csak felállt. Valószínűleg meggyőzte a hangomból áradó határozottság. Sosem voltam még ilyen magabiztos és határozott, amióta vele beszélgettem.

Haylie szobájába mentünk, ami olyan vidám volt, mint a nagynéném. A szoba nagyon világos volt egy bazinagy ablak miatt, ami előtt az ágya volt. Ágyán színes takaró volt, párnák és pár plüss állat. A szobában a nagy szekrény tükrös volt. Haylie-t néztem, aki az ágyával szembeni kis szekrényhez guggolt le és húzta ki az egyik fiókot. Egy vaskos albumot vett elő. A lábával berúgta a fiókot, majd leült az ágyra. Leültem mellé, miközben kinyitotta az albumot. Középre tette és az első oldalán egy újszülött csecsemő volt.

-          Borzasztó cuki voltál – mosolygott rám, miközben én a pár napos magammal szemeztem. Hát, valahogy nem találtam magamat cukinak. Lapozott egyet és megint én voltam a képeken több oldalon át. Nem telhetett el sok idő a képek készülése között.

-          Apád küldte őket, némelyiket meg én készítettem, mikor nálatok voltam. – Lapozott még egyet, és már egy nagyobb önmagammal néztem szembe, ez egy nagyobb ugrás volt. Ahogy lapozott egyre több idő telt el a képek készülése között, mutatva ezzel a szüleim romló viszonyát, és anyám elszökését velem. Az utolsó kép az albumban rólam olyan öt-hat éves korom körül készült, mielőtt anyám lelépett volna. Haylie sóhajtott egyet, és lapozott. Nem volt vége az albumnak, külön tette azokat a képeket, amik közösek voltak apámmal. Itt is voltak pár napos koromtól képek egészen öt-hat éves koromig, bár jóval kevesebb. Apa a legtöbben a karjában tartott, vagy én adtam neki puszit, esetleg ő nekem, de minden képen közel voltunk egymáshoz. Megbabonázva néztem a képeket. Nem voltak rám rossz hatással, nem akartam sírni, néha megcsavarta a szívemet a rossz érzés, de inkább örömmel töltött el, hogy láthatom ezeket a képeket.

-          Apádról nem nagyon van több – mondta elgondolkodva Haylie, mire megráztam a fejemet.

-          Ez elég – mondtam halkan. – Köszönöm – hálásan néztem rá, mire elmosolyodott. – Elvihetem a szobámba az albumot?

-          Hát persze! – vágta rá mosolyogva Haylie. Mosolyogva felpattant, már nyoma sem volt rajta a feszültségnek. Biztos jót tett neki, hogy nem akadtam ki a képek láttán.

-          Ez a kedvencem – jött vissza egy képpel, amit egy faláda tetejéről vett le.

A kép halvány rózsaszín keretben volt, és mikor megláttam nem tudtam, hogy mit is szóljak hozzá. Kétségkívül engem ábrázolt, bár nem látszott az ismertetőjelül szolgáló nagy szemem, mert éppen kacagtam és a fényképező felé mutattam. Az arcom rózsaszín fagyival volt összekenve, a hajam pedig két copfba volt felkötve kétoldalt. Olyan három, négy éves lehettem és farmer kantáros nadrágot viseltem, aminek az elején egy katicabogár volt. Az egyik kezemben meg egy plüss zsiráf, aminek a nyakát szorítottam. Vidám voltam és boldog, szívből nevettem. Hihetetlennek tűnt látni, hogy valaha ilyen is voltam.

-          Olyan aranyos – mondta Haylie, és ahogy nézte a képet felnevetett. – Ezt e-mailben küldte apád, egyből kis is nyomtattam magamnak. Aztán olyan két, három éve eszembe jutott, hogy fel kéne dobni egy kicsit, ezért oda adtam Cole-nak… – Itt kicsit elakadtam. Hogy mit csinált?! Oda adta ezt a képet Cole-nak? Haylie észrevette, hogy elbambultam, ezért meglengette a kezét a szemem előtt, és mikor megbizonyosodott róla, hogy őt figyelem folytatta.

-          Na szóval, oda adtam Cole-nak, mert ugye ő szeret fényképekkel bíbelődni, és egy kicsit feljavította nekem. Vagyis kicsit a színekkel játszott. Élénkebbé és erőteljesebbé tette őket, azóta még jobban a kedvencem. – Igazság szerint egyszerre két dolgon akadtam fenn. Nem is a fennakadás a jó szó erre, hanem valami más. Talán erőteljes meglepődés vagy meghökkenés. Azon a tényen most elsiklottam, hogy Cole látott rólam egy képet kiskoromból és valószínűleg amikor meglátott a nappaliban, már akkor tisztában volt vele, hogy ki vagyok. Már ha Haylie elmondta neki, hogy az unokahúga vagyok, mikor oda adta neki a képet. Mindegy, ez nem lényeg, az a lényeg, hogy Haylie kedvenc képe, az én képem. Van rólam egy albuma gondosan elrendezett képekkel, és csillogó szemmel nézte végig mindet. Az első pillanattól kezdve kedves velem, és lehet, hogy bolondság, de úgy érzem, hogy nem tudnék olyat kérni, amit ne próbálna meg teljesíteni. Én nem is emlékszem rá, annyira régen és annyira keveset találkoztunk, de az ő életében így is folyton jelen voltam. Talán… talán Haylie szeret engem, de teljesen indokolatlanul. Ugyan miért tenné, mi oka lenne erre a hülyeségre? Könnyek gyűltek a szemembe, pedig már magamhoz viszonyítva régen sírtam, és most eltörni készül a mécses egy ilyen dolog miatt, mert van rólam pár képe.

-          Haylie… – mondtam akadozó hangon. Elhallgattam, nem tudom mit akartam mondani. Rám mosolygott és magához ölelt. Egy ideig hagytam, majd eltoltam magamtól. Kicsit furcsán nézett rám, de muszáj megemberelnem magamat. A világ legjobb embere ül mellettem, aki olyan fiatal még, és engem gondoz, vigyáz rám. Szeret nekem főzni és anyukásan viselkedni. Utóbbiért nem nevettem ki, főleg amióta láttam az arcát, ahogy a képeimet mutogatta. Muszáj volt elmondanom neki, meg kellett próbálnom, tudnia kell, hogy hálás vagyok neki. Nem, ez sokkal több, mint hála.

-          Haylie – kezdtem megint bele –, köszönöm.

-          Nincs mit megköszönnöd – megsimogatta a hajamat.

-          De van – erősködtem. – Te úgy viselkedsz velem, mintha mindig is közel álltunk volna egymáshoz. Pedig csak képről emlékeztem rád, nincsenek rólad emlékeim. – Az én szívem fájdult bele, ahogy ezt kimondtam. Minden vágyam az volt ebben a pillanatban, hogy legyenek emlékeim az együtt töltött időről.

-          Van olyan szeretet, ami első látásra megszületik, és semmi sem olthatja ki. Mikor először néztél rám, olyan ijedt fejet vágtál – Haylie az emlék hatására elnevette magát. –, majd pedig vigyorogni kezdtél. Onnantól nem volt kérdés, hogy te leszel az én kis egyetlen és kedvenc unokahúgom. Tökre az ujjaid köré csavartál egyből. – Mintha ez olyan nagyon nagy érdem lenne, játékosan oldalba bökött, majd felállt, hogy visszategye a helyére a képet. Habár nem közvetlenül, de határozottan azt mondta, hogy szeret engem. Egész életemben ő a negyedik ember, aki ezt mondja nekem. Na jó, arra nem emlékszem, hogy apu mondta volna, mert kicsi voltam, de a nyakamat teszem rá, hogy mondta nekem, hogy szeret. Apán kívül volt még Robert és Josh, anyámtól sosem hallottam, sosem mondta nekem. Bár tudom, hogy ezt nem kell mondani, de igazság szerint érezni sem éreztem, hogy szeret. Soha. Nem lényeges, lekattanok már végre erről a témáról és rákattanok valami másra, ami még nem tudom mi lesz, de biztosan nem ez. Nem tudtam mit mondjak Haylie-nek, de nem várt el semmit. Csak mosolyogva felállt, adott egy puszit ismét, majd elment dolgozni.

 

Lida novella 2

Sziasztok!

Nem frissel jövök (de már az is készen van, csak el kéne küldeni a bétámnak), hanem megint egy novellát hozok Lidától. Nekem ez is tetszett, és mondom én neki, hogy nyisson nekik egy blogot, de nem hallgat rám. Pedig, ugye nyithatna? ( Nyilatkozzatok, ha elolvasástok :D)

Jó olvasást!

Elszakított szívek

 - Mit gondolsz, miért tettem? - suttogta a vonalon keresztül a lány.

 - Nem tudom. Talán... élvezted?

 - Nem. Nem élveztem.

 - Akkor mit éreztél közben?

 - Semmit. És ez a baj, érted? - hirtelen felzokogott. Teljesen váratlanul ért, ijedten pillantottam Kiichire. A lány folytatta. - Nem éreztem semmit! Semmit az ég világon! Beteg vagyok, egy pszihopata! - kiabálta zokogva.

 - Nyugodj meg, kérlek. Megoldjuk...

 - Nem, nem oldjuk! Ugyanarra a sorsa fogok jutni, mint Ju! Én nem akarom ezt... nem akarok meghalni! - sikította az utolsó mondatot, majd a vonal megszakadt. Tanácstalanul meredtem a telefonra. Végül Kiichi megragadta a vállam.

 - Ne aggódj, May-Kin, felvettük a beszélgetést.

 - Tudom. Nem arról van szó. Csak ez a lány... - ingattam hitetlenkedve a fejem.

 - El fogjuk kapni, ne aggódj.

 - Ebben biztos vagyok - bólintottam, majd megráztam a fejem. - Oké, hagyjuk. Ki az a Ju, akit említett?

 - Utánanézünk - mondta, majd elsétált az irodája felé. Felsóhajtottam.

  Az eseten már régóta dolgoztunk. Egy sorozatgyilkos ölt kisvárosunkban, Otovában. Otova Japánban, Hoi körzetében volt, és csupán 8827 főt számolt. Senki se tudta, ki a tettes, ki képes olyan kegyetlenséggel gyilkolni, ami még minket, rendőröket is megdöbbentett. Láttunk már vonat alá esett, szétdarabolt holttestet, vadállat által szétszagatott halottat, de olyat, amit ez a gyilkos hagyott hátra, sose. A tettes élve vágta fel a hasát az áldozatainak, majd, miután savval öntötte szét a belsőszerveiket, hagyta szenvedni őket, végül élve kitépte a szívüket, ami sose került elő a tetthelyen. Szétszórva hagyta áldozatait az erdőben, az utcákon, mikor hol volt kedve.

  Nem csoda hát, hogy az ügyön dolgozók iszonyatosan megdöbbentek, mikor kiderült: a gyilkos egy lány, aki nem lehet több tizenötnél.

 - May-Kin! - zökkentett ki egy kiáltás gondolataimból. Kíváncsian álltam fel és fordultam a hang irányába. A főnököm, Norio szólt. Odamentem hozzá. Mellette egy középkorú férfi állt, aki feltűnően jól nézett ki. Derekáig érő, vastagszálú fekete haját befonta, vékony, de formás arcát ezzel kihangsúlyozva. Sötét szemei kíváncsian méregettek.

 - Igen? - álltam oda hozzájuk.

 - May-Kin, szeretném bemutatni önnek Kazuro Higuchi-t. Kazuro, ő itt May-Kin Yuzuki.

 - Örvendek - hajtottam meg felé a fejem. A férfi elmosolyodott: így szinte elviselhetetlenül szép volt. Miközben lehajolt, nagy, meleg tenyerébe zárta apró kezemet, és csókot lehelt rá. Elpirultam, és közben azt figyeltem, milyen mélyre hajol. Ezek szerint alacsonyabb rangban van, gondoltam.

 - Szintúgy - mosolygott rám. Nem bírtam megállni, visszamosolyogtam.

 - Kazuro egy időben sokat dolgozott nálunk, még mielőtt ön idejött, May-Kin, aztán áthelyezték. Viszont most kis időre visszajön, hogy segítsen a nyomozásban.

 - Ha ilyen régóta dolgozik ebben a munkában, miért mutatta magát alsóbb rangban? - néztem Kazuro-ra értetlenül. Csibészesen elmosolyodott.

 - Egy ilyen szépséghez nem lehet engem hozzámérni - hajtott fejet, miközben én szó szerint elvesztem férfias hangjának mély zengésében. Zavartan elfordultam, és visszatámolyogtam az asztalomhoz. Hülyén reagáltam, de az ő közelében mindenki így tenne szerintem. Egy ilyen férfi mellett nehéz józan maradni... vigyáznom kell majd vele, gondoltam.

  Pár napig nem láttam a férfit, és a lány se hívott, vagy adott jelet magáról. Aztán a két dolog összekapcsolódott: új holttest, a tetthelyen találkozás Kazuroval. Jujj.

  Miközben Kiichivel a kocsiban ültem, és a helyszín felé tartottam, elgondolkoztam: vajon mi vezérelheti a lányt? Harag? Bosszú? Vagy csak szimplán elmeháborodott? Esetlek démonok szálltak belé? Akárhogyis, meg kell állítani. Nem lehet több áldozat, a város lakói már így is rettegésben éltek.

  Az áldozatok között csupán egy kapcsolat volt: mindegyik fiatal fiú. Semmi más. Hát bűn fiúnak lenni Otavában? Bizonyára. Legalábbis a gyilkos így gondolkozott. Nyilván valami sérelem érhette valamikor, amiért városunk fiatalembereit bünteti, gondoltam.

  Nehezemre esett gyilkosként gondolni a lányra, hiszen nem sokkal volt fiatalabb nálam, ráadásul én beszéltem vele telefonon. Engem keresett. Az okát nem tudom, biztosan valahonnan megtudta a számom. A beszélgetés azonban nem sokat segített, csak annyit tudtunk meg, hogy a lány össze van zavarodva.

  Szerettem volna valahogy elnevezni, de Norio nem engedte. Azt mondta, ne tereljem el a figyelmemet ilyen ostobaságokkal, mert ez fontos ügy. Igaza volt. Persze az már más kérdés, hogy minden héten háromszor a lakásomban kötött ki éjszakánként...

  Norioval szeretők voltunk. Ez illegális, hiszen így be tudtam volna folyásolni. De nem tettem: tökéletesen elégedett volt mindenki a munkájával, nekem sem kellett se előléptetés, se plusz fizetés. Amúgy se lehetett volna már hova előléptetni: fölöttem már csak Norio helyettese, Kiichi állt, aki a társam volt, őt meg nem akartam kirúgatni, hiszen egy időben hozzá is érzékeny szálak fűztek. Norio-t nem kihasználtam, hanem szerettem, ha nem is szerelmes voltam belé. Szerettem a testét, szerettem a természetét, a tiszta lelkét, de a szívét nem.

  Kiichi fél kezével végigsimított a combomon. Rámosolyogtam, és megfogtam meleg tenyerét, majd összekulcsoltam ujjainkat. Oldalasan rámpillantott.

 - Készülj fel, May-Kin. Seguchiék azt mondták, ez még az előzőeknél is bizarrabb.

 - Lehet azoknál durvább bármi is? - sóhajtottam fel. Kiichi egyetértően bólintott.

 - Valóban kemény. Hogy képes erre bárki is? - csóválta a fejét. Nem válaszoltam.

  Tíz perc múlva már az erdőben voltunk. Az első, amit megéreztem mikor kiszálltam az autóból, az az iszonyatos bűz, a halál rettenetes, tipikus szaga.

 - A démonok elég büdös munkát végeztek - szorítottam a tenyerem a szám elé, miközben Kiichivel az erdei járőrt követtük. Mikor odaértünk, a szemem elé olyan iszonyatos látvány nyílt, hogy becsuktam a szemeim, és elfordultam.

 - Minden rendben? - fogta meg az állam Kiichi, majd felemelte a fejem, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Elvettem a kezem a szám elől, és bólintottam.

 - Igen. Kibírom - sóhajtottam. Kiichi egy pillanatra végigsimított az arcomon, majd mindketten megfordultunk és a többiekhez mentünk. Kazuro is ott állt, meleg -túlságosan meleg- mosollyal köszöntött.

  Aztán a holttestre néztem. Döbbenten mérgettem a fiú arcát.

 - A francba! - nyögtem. Mindenki értetlenül rámnézett. - Ismerem az anyját, a város szélén laknak. A srác tizennégy volt - magyaráztam. Norio megértően bólintott.

 - Rendben. Akkor maga tájékoztatja a családot. Itt most nincs szükség önre, menjen máris! És majd nézze át a képeket az irodában! - csak bólintottam, majd visszafordultam és a kocsi felé indultam.

  Alig szálltam be a kormányhoz, mikor kinyílt az anyósülés felöli ajtó és Kazuro pattant be az autóba. Csodálkozva meredtem rá. Rámvigyorgott, majd vállat vont.

 - Itt most rám sincs szükség, majd a helyszínelők elintézik. Magával megyek. - Egy bólintásnál nem futotta többre, majd elfordítottam a kulcsot és elindítottam az autót.

  Egy tíz percig mindketten hallgattunk. Aztán Kazuro hirtelen felém fordult.

 - Hogy-hogy ilyen fiatalon már rendőr? - kérdezte.

 - Apám nyomdokaiba léptem - válaszoltam csendesen, mert apámról sok rossz emlék jutott eszembe. Kazuro együttérzőn bólintott.

 - Hallottam róla. Részvétem. - Bólintottam.

 - De azt honnan tudja, hogy fiatal vagyok? Elvégre idősebbnek nézek ki a koromnál, jóval... - sandítottam rá, mire elvigyorodott.

 - Ön után néztem. Egyébként nem is tűnik idősebbnek. Simán kinézem magából, hogy huszonnégy éves...

 - Miért kutakodott utánam?

 - Mert érdekesnek találom.

 - Mi olyan érdekes bennem? - ráztam a fejem. Gyengéden elmosolyodott, majd végigsimított az arcomon, ezzel eléggé megnehezítve a vezetést, mivelhogy a szívem össze-vissza kezdett verni.

 - Higyje el, különleges, May-Kin. És nem utolsósorban gyönyörű. Az első találkozásunkkor hatással volt rám - suttogta, én meg egy pillanatra ránéztem, aztán elkaptam a fejem a kezétől, és nem szóltam hozzá egy szót se az út további részében, pedig ő próbált beszélgetést kezdeményezni.

  Mikor kiszálltunk a kis, fehér háznál, nagy levegőt vettem. Gyűlöltem közölni a családdal a halálhírt. De tudniuk kellett. Joguk van hozzá. Annak idején, mikor apámat megölték hét éve, anyám nem szólt nekem egy hónapig, magamtól jöttem rá, hogy egy lövöldözés során egy golyó a szívébe fúródott, és azonnal meghalt.

  Összerázkódtam az emlék hatására, amit Kazuro is észrevett. Értem nyúlt, de mielőtt elérhetett volna, arréb léptem, és határozottan a bejárati ajtó felé indultam. Bekopogtam, majd egy fiatal nő nyitott ajtót.

 - Jó napot. Hiroshi Amori édesapját keresem - mondtam, miközben felmutattam a jelvényem. A nő ijedten nézett rám.

 - Mi történt a fiammal? - kérdezte. Megráztam a fejem.

 - Sajnálom, az apával kell először közölnünk. - A nő bólintott, majd arrébb lépett, hogy bemehessünk.

  A férfi a nappaliban ült, ő is fiatalnak tűnt, de tolószékben volt. Mikor a nő bejött utánunk, Kazuro intett neki, hogy menjen ki. Aztán leültünk a férfivel szemben.

 - Jó napot, a rendőrségtől jöttünk. A nevem May-Kin Yuzuki, ő a kollégám, Kazuro Higuchi. - A férfi bólintott.

 - Az én nevem pedig Akio Amori - szólalt meg rekedtes hangján a férfi. - Miért küldték ki a feleségem?

 - A régi japán szokásokat követjük, uram - válaszoltam. - Először az apával kell közölnünk a veszteséget.

 - Veszteséget? - vonta fel a szemöldökét.

 - Igen, uram. Mikor látta utoljára a fiát?

 - Tegnap este elment pár barátjával, azt mondta hogy... - itt megakadt, szeme tágra nyílt, majd döbbenten azt suttogta: - ... hogy reggelre itt lesz.

  Együttérzőn bólintottam.

 - Sajnálom, uram. Ma délben a fiát holtan találtuk az erdőben - mondtam csendesen. A férfi először rám, majd Kazurora nézett, mintegy megerősítésért. Mikor Kazuro bólintott, a férfi szemét elöntötték a könnyek, és kapkodni kezdte a levegőt.

 - Kérem... kérem, hívják be a feleségemet... - nyögte. Kazuro felállt, majd fél perccel később a nővel jött vissza, aki, amint észrevette férje állapotát, odaszaladt.

 - Uram, mi történt? Mi baj? Rosszul vagy? - kérdezgette. Lesütöttem a szemem. Kazuro a vállamra tette a kezét.

 - May-Kin, menjen a kocsihoz. Majd én felteszem nekik a kérdéseket - mondta csendesen. Minden ellenvetés nélkül felálltam, és távoztam a házból.

  A kocsihoz érve kifújtam a levegőt, és igyekeztem kizárni a fejemből a zokogó hangokat, amik a házból kintre is kihallatszottak.

  Kazuro körülbelül tíz perc múlva jött ki, bólintott, hogy minden rendben, végeztünk. Az első részével nem értettem egyet, de a másodiknak kifejezetten örültem.

  Csöndben mentünk a kapitányságra, most Kazuro vezetett. Felsóhajtottam, mire rám nézett.

 - Minden rend...

 - Ne kérdezd ezt folyton, kérlek! - nyögtem fel. Összeszorította a száját, úgy nézett előre. - Nem, nincs rendben, utálok halálhírt hozni egy családhoz, mert kurvára az jut eszembe, mikor a démonok elvitték apámat, és anyám egy kibaszott hónapig titkolta előlem, apám társától tudtam meg minden részle... - tört elő hirtelem belőlem, a végére zokogásba fulladt a mondat. Kazuro megállt az út szélén, és odahajolt hozzám, a hátamat simogatta, és csendesen régi japán verseket mormolt, hogy megint megtaláljam a békét hirtelen felindulásomban, és nehogy felboruljon a lelkem egyensúlya. Ez minden embert megnyugtat, pár perc múlva már csak szipogtam, bár nem örültem, hogy gyengének kell látnia.

 - Jól vagy? - kérdezte komor arccal. Bólintottam.

 - Igen. Köszönöm - suttogtam, majd elfordultam, és az út végéig csak kifele bámultam az ablakon. Kazuro nem szólt hozzám, csak néha rámlesett, hogy okés vagyok-e. Igen. Rendben voltam.

  Mert ő mellettem volt.

  Este fáradtan másztam el a fürdőbe. Egész nap egy sötét irodában, Kazuroval egy szobában bámulni egy felboncolt és savval szétégetett gyerek-holttestet, nem túl felderítő.

  Miután fogat mostam, és felvettem a hagyományos japán-hálóingemet -ami illedelmesen, akár régen a hajadon lányoknak, a földig ért, és takarta vékony karomat hosszú ujja, nem mutatva semmit testemből, csak a nyakamat, arcomat, s csattal feltűzött hosszú, fekete hajamat-, bedőltem az ágyba. Már majdnem elaludtam, mikor zajt hallottam: valaki kopogott. Éberen ültem fel, vártam fél percet, s a kopogás megismétlődött. Felkapcsoltam a kislámpát az éjjeli szekrényen, majd a fiókba nyúltam, a pisztolyért. A testemhez szorítva mentem a nappalin át a bejárati ajtóhoz, közben kétszer is megismétlődött a kopogás. Lassan kinyitottam az ajtót, majd kilestem. Kazuro állt ott, csak egy farmer volt rajta, semmi más; meztelen mellkasa és hasa izmos volt, csupasz lába kissé remegett a veranda csempéjének kövén. Kifújtam a levegőt, és látványosan leengettem a fegyvert. Kazuro féloldalasan elmosolyodott, én meg arrébb álltam, hogy beengedjem.

 - Mit keres itt? - kérdeztem mogorván, mert az adrelalin eltűnése a szervezetemből ismét rámomlasztotta az álmosságot. Kazuro lassan felém fordult, végigmért, majd bocsánatkérően közelebb lépett. Túl közel.

 - Bocsánat, csak... látni szerettem volna. - Felvontam a szemöldököm.

 - Miért?

 - Nem tudom - rázta a fejét. Megdobbant a szívem.

 - Hát ez... remek - mondtam, majd kikerültem, és a szobám felé vettem az irányt. Hallottam, hogy kattan a kulcs a bejárati ajtóban, majd Kazuro követett.

  Igyekeztem nyugodtnak tűnni, mikor a fiókba tettem a pisztolyt. Kazuro becsukta maga mögött az ajtót, aztán csönd telepedett ránk. Lassan kifújtam a levegőt, miközben megfordultam. Ott állt, akár egy régi isten, hosszú haja ki volt engedve, leért a derekán túl is egy kicsivel. Sötét szemei halálos nyugalommal és magabiztossággal fúrodtak barna íriszembe. Mindketten tudtuk, mi következik.

  Szépen, nyugodtan megindult felém. Hátráltam egy lépést, de az éjjeli szekrény utamat állta. Nekitámaszkodtam, mialatt Kazuro elém ért.

 - Menj el... - nyögtem olyan halkan, hogy nem voltam biztos benne, meghallja. Még a magázást is elfelejtettem. Megrázta a fejét.

 - Te is tudod, hogy nem vagyok képes. És te se szeretnéd, hogy elmenjek - suttogta, majd, mielőtt védekezhettem volna, ráhajolt a számra, és megcsókolt.

  Abban a pillanatba elillant minden ellenvetésem, és olvadozva omlottam karjaiba. Csókja csodás volt, puha ajkai először gyengéden, majd egyre követelőzőbben simultak számra. Örömmel és eszemet vesztve viszonoztam.

  Belemarkolt felcsatolt hajamba, és leengedte, hajam lehullott, a vége a combomat érte. Végigsimitott rajta, majd mikor megérzte puhaságát, és az illatát, vágyakozva felnyögött, aztán befúrta arcát a nyakamba. Elakadt a lélegzetem: csodálatos volt.

  Nem tudom, hogyan, mikor, vagy mennyi idő alatt, de eljutottunk az ágyig. Levette rólam a hálóinget, anélkül, hogy bárhol elszakasztotta vagy megsértette volna, alatta nem viseltem semmit, ahogy ő se a farmergatyája alatt. Lekapcsolta a villanyt, így csak a telihold fénye világított az ablakból a szobára, tökéletes félhomályba vonva minket. Kazuro gyötrő lassúsággal kényesztette testem minden pontját, de mikor viszonozni akartam, nem engedte.

 - Csak merülj el a boldogságban, szerelmem - suttogta, én meg engedelmeskedtem, s onnantól fogva kábulatban hagytam, hogy birtokolja testem s lelkem, a magáévá tegyen, s mindkettőnket a csillagos égig felrepítve édes álomba ringasson.

  Reggel úgy ébredtem, hogy Kazuro meztelen testéhez bújtam, mind a ketten csupaszon hevertünk az ágyon, a takaró a földön volt. Mikor ránéztem, egy pillanatra ismét elakadt a lélegzetem földöntúli gyönyörűségén, és felsóhajtottam az előző éjszaka történtek emlékére. A férfi még aludt, tökéletes nyugalomban és elégedettségben. Óvatosan felkeltem mellőle, hogy ne keltsem fel, majd a fürdőszobába mentem.

  Először jéghideg, majd tűzforró vízzel letusoltam, ahogy minden reggel. Ez jobb ébresztő volt minden kávénál és teánál: a hideg víztől testem remegett, s furcsa, lilás árnyalatot vett fel, a forró víztől meg olyan piros lettem, hogy egy rák is megirigyelhetett volna, s sikoltani lett volna kedvem a bőrömet szaggató fájdalomtól. De kibírtam.

  A japánok nagyra értékelték a fürdést. Régen egy család egy vízben fürdött: az újonnan felmelegített, még forró vízben a családfő, majd az asszony, aztán a fiúk, majd a lányok, a legidősebb először, majd a koruk csökkenésével együtt sorban. Még ma is rettentő sokan követik ezt a szokást, de mivel nekem nincs családom...

  Gondolataiból a csengő hangja riasztott fel. Felkaptam a selyemköntösöm, amely szintén olyan volt, mint a hálóingem (takarta egész testemet nyakamtól lefele), s kinyitottam a bejárati ajtót. A kapuban barátnőm, Kiyo állt hatéves kislányával, Hijával.

  Szaladtam kaput nyitni, s ekkor jutott eszembe, hogy vajon Kazuro este hogy jutott az ajtómhoz, ha nem csengetett, majd barátnőmmel szorosan összeölelkeztünk. Hija mosolyogva meghajolt előttem, majd beszaladt a házba. Kiyoval beszélgetve követtük.

  Mikor beértünk, csendre intettem őket, majd fejemmel a hálószoba felé intettem.

 - Csak nem...? - vigyorodott el Kiyo. Mosolyogva bólintottam. - Azta! Jól néz ki?

 - Eszméletlen! - súgtam vissza, majd a konyha felé tereltem őket.

 - Ma dolgozol? - kérdezte Kiyo, miközben leült az asztalhoz. Bólintottam.

 - Igen. Tudod, ez az ügy... hamar vége kell, hogy legyen. Nem lehet még több áldozat - sóhajtottam fáradtan. Kiyo bólogatott.

 - Hallottam róla. Borzalmas.

 - Igen. - Ezután csöndbe maradtunk egy ideig, majd Hija szólalt meg.

 - Ma már imádkoztál, May-Kin? - kérdezte. Elmosolyodtam, és megráztam a fejem.

 - Nem, utoljára este, fürdés előtt áldoztam ételt az oltárnál - mondtam. Hijának felragyogott a szeme, felpattant, odaszaladt hozzám, s karon ragadott:

 - Akkor menjünk együtt! - Kiyoval összenevettünk, mialatt a kislány kirángatott a szobából.

  Mikor egy negyed óra múlva visszamentünk, legnagyobb meglepetésemre az asztalnál Kazuro ült. Megint csak a farmernadrágja volt rajta, látszott, hogy nemrég mosakodott: felkontyolt hajának alja még vizes volt. Elmosolyodtam, és kissé bepirultam az emlékek hatására. Kazuro meghajtotta a fejét felém, majd mosolyogva a kislányra nézett.

 - Ő ki? - méregette kíváncsian Hija.

 - Hija, ő a kollégám, Kazuro. Kazuro, ő Hija. - A kislány mélyen meghajolt előtte, Kazuro pedig felé is fejet hajtott. - Gondolom Kiyonak nem kell bemutassalak - vontam fel fél szemöldököm. Kiyo elnevette magát.

 - Bocsánat, nemrég jött ki...

 - Ne szabadkozz nekem, barátnőm, tudom, hogy nem tennél semmi rosszat, hiszen férjes asszony vagy. És ami azt illeti, Kazuro úriember - néztem rá szemöldökömet ráncolva -, ugye?

 - Természetesen - bólintott a férfi vigyorogva, amitől arca mintha ragyogott volna. Elakadt a lélegzetem.

  Csendben ettük meg a diós süteményt, amit Kiyo hozott, tejet ittunk hozzá. Aztán Hija szólalt meg:

 - Mama, elmehetek pisilni?

 - Menj csak - mosolygott rá Kiyo.

 - Tudod, merre van - biccentettem felé. A kislány lepattant a székről, s mikor elment Kazuro mellett, a férfi megsimogatta a fejét, és rámosolygott. Ettől persze feléledtek ősi ösztöneim, és mintha azt suttogták volna: ez a hím erős, meg tud védeni, gazdag, el tud tartani, ért a gyermekekhez, jó apja lesz ivadékaidnak, add neki magad!

  Ijedten megráztam a fejem. Még az kéne, elkötelezni magam!

 - Bocsánat. Magatokra hagylak, és felhívom Noriot, hogy késünk - mondta Kazuro. Erre felkaptam a fejem.

 - Elmondod neki, hogy...?

 - Nem - rázta a fejét. - Csak annyit mondok, hogy mind a ketten késünk, a többit gondolja tovább ő - kacsintott rám, majd felállt, és a nappalin át a hálóba ment.

 - Tényleg, ezek után mi lesz? - kérdezte Kiyo.

 - Még nem tudom. Azt se tudom, mit akar Kazuro: hogy a szeretője legyek, vagy komolyabbra gondolt. De... - itt elakadtam.

 - Igen...? - ösztönzött folytatásra Kiyo. Felsóhajtottam.

 - Este úgy szólított, hogy "szerelmem" - suttogtam. - De ezt nem gondolhatja komolyan. Nem lehet pár nap alatt beleszeretni az emberbe...

 - Szerelem első látásra? - vetette fel Kiyo.

 - Ha még így is van, nem rendezheti magában az érzéseit ilyen gyorsan. Ezek szörnyen erős érzelmek. Lehet, hogy csak a pillanat hevében mondta...  - folytattam volna, de ekkor Hija szaladt be rémülten.

 - May-Kin! - kiáltotta sírva, mire Kiyo felpattant, s a konyhába Kazuro vágtatott be. A kislány az ölembe ugrott, ijedten kaptam utána.

 - Mi a baj? - kérdeztem én is rémülten.

 - Láttam! Kinéztem az ablakon! Egy... halott, tiszta vér, és... egy lány tette le, aztán elrohant... - zokogásba fulladt, én meg felugrottam, s Kazuroval a nyomomban kiszaladtam a házból. Hátra szaladtunk, arra a részre, ahova a mosdó ablakából látni lehet. És valóban, egy holttest: fiatal fiú, hasa felvágva, szétégetve, szíve sehol, arca halálos fájdalomba torzulva.

 - Istenem! - borzadtam el. Kazuro visszaszaladt a telefonjáért, hogy erősítést hívjon, én meg közelebb mentem. Ekkor az erdőből kiugrott valaki, majd csak tompa ütést éreztem a fejemen, és elájultam.

  Sötét, hideg helyen ébredtem. Felnyögtem a fejem fájása miatt. Mikor eszembe jutott, mi történt, ellenőriztem, hogy megvagyok-e kötözve, de nem így volt. Egy szobában voltam, amibe nem voltak bútorok, csak egy imaszőnyeg: amellett feküdtem, a csupasz földön. Felültem, s észrevettem, hogy meztelen vagyok. Eltűnt a köntösöm. Rémülten néztem körül, de közelstávol egy ruhát vagy legalábbis rongyot nem találtam, amivel eltakarhattam volna magam.

  Ekkor kinyílt az ajtó, és egy olyan csodaszép lányt láttam meg, mint soha életemben. Elakadt a lélegzetem, a szívem megállt egy pillanatra. Fiatal volt, fekete, fénylő, enyhén hullámos haja régiesen, simán lenőve a térdéig, sötétbarna szemei ragyogtak. Nem viselt ruhát, ő is meztelen volt, így az alakját is láthattam. Karcsú dereka volt, apró mellei, gyönyörű lábai... Azt gondoltam hirtelenjében, hogy talán az istenek küldték nekem, a megmentésemre.

  Lassan feltápászkodtam, végig engem figyelt halálos nyugalommal, majd intett, hogy kövessem. Egy pillanatig se haboztam, utánamentem. Egy másik szobában kötöttünk ki, ahol szintén nem volt semmi, csak egy oltár, rajta tűzzel, ami kitartóan ropogott, meg egy szekrény, amire a lány megtámaszkodott, nekem háttal. Megálltam az ajtóban. Hideg volt, fáztam.

 - Tudod, ki vagyok? - kérdezte a lány olyan csendesen, hogy alig hallottam meg.

 - Nem. - Suttogtam, de értette, mert megfordult. Ahogy a tűz fénye rávetült, megint elképzelhetetlenül gyönyörűnek látszott.

 - Pedig beszéltél velem telefonon. - A szemem tágra nyílt, kapkodni kezdtem a levegőt.

 - Te vagy a...

 - Igen. A gyilkos - bólintott. Csak meredtem rá, ő meg elfordult.

 - Miért... miért raboltál el? - kérdeztem zavarodottan és féltem. Nagyon.

 - Mert szeretném, ha itt lennél. Velem. Soha életemben nem volt velem senki. Legalább hadd haljak meg valakivel, s ne egyedül - válaszolta, a szívem meg egy pillanatra megállt a rémülettől.

 - Hogy... tessék? - nyögtem. Visszafordult, majd elmosolyodott.

 - Gyere velem, elmesélek neked mindent. - Azzal visszakísért abba a szobába, ahol ébredtem. Leültem a földre, remegtem, mind a hidegtől, mind a félelemtől. A lány is leült, velem szemben. - A nevem Arisa. Tizenhat éves vagyok. Kétéves koromban a papám meghalt, mamám meg újraházasodott. - Itt elhallgatott, engem figyelt. Kapkodtam a levegőt, a szívem dübörgött. Értem nyúlt, gyengéden végigsimított a karomon, mire libabőrös lettem. Elmosolyodott. - Nyugodj meg. Nem lesz baj. Csak figyelj.

 - Miért mondod el nekem az életed? - kérdeztem. Visszahúzta a kezét.

 - Mert szeretnéd tudni - válaszolta. Nem szóltam, csak igyekeztem lenyugodni. Folytatta. - A mostohaapám jó ember volt, szeretett engem is, meg anyámat is. De aztán mama eltűnt, mikor kilencéves voltam. Két hónap múlva találták meg, a mostohaapám nem tudta azonosítani, így nekem kellett. - Itt megint elhallgatott, szeme a semmibe meredt. Már nyugodt voltam, feszülten figyeltem rá. Aztán nagyon csendesen, a padlót bámulva, folytotta. - Emlékszem... a testére. Hidegnek tűnt, fehérnek, s mozdulatlan volt, akár egy szobor. Vártam, hogy rám nézzen, hogy megsimogasson, de nem tette. Szeme csukva volt, s én bólintottam, jelezve, hogy felismertem. Mikor vissza akarták hajtani az arcára a takarót, azt mondtam, hogy látni szeretném a testét. Először nem akarták engedni, de aztán a boncnok szíve megesett rajtam. Azt mondta... azt mondta, készüljek fel rá, hogy... - elcsuklott a hangja, becsukta a szemét egy pillanatra, majd felsóhajtott, s újra a padlóra szegezte a tekintetét. - És akkor lehúzta róla a takarót. - Egészen csöndesen mondta, suttogott. - Fel volt vágva a mellétől a hasáig, és még egy Y alakú vágás is volt a mellkasán, de meg tudtam különböztetni, melyiket csinálta a boncnok, és melyiket a gyilkos: a Y alakú seb egyenes, pontos volt, a másik meg egyenletlen, hirtelen elkövetett. Utána napokig rémálmaim voltak, és könyörögtem a mostohaapámnak, hogy vigyen el pszihológushoz, vagy valami, de nem tett semmit. Csak ivott, aludt, s a kocsmába járt, meg a tévét nézte. - Megint rám emelte a tekintetét, csodaszép arcán fájdalom és kíváncsiság keveréke tükröződött. A szememet lesütöttem.

 - Sajnálom... - kezdtem volna, de közbeszólt:

 - Még nincs vége. És semmit se kell sajnálnod. - Mondta csendesen, nekem meg hirtelen eszembejutott, hogy vajon Kazuroék keresnek-e. De aztán elszégyelltem magam, és újra Arisára összepontosítottam a figyelmemet. Halkan folytatta. - Egyik nap, mikor sétálni mentem, egy fiú jött velem szemben. Tizenhárom éves volt, négy évvel idősebb nálam, és Ju-nak hívták. Beszélgettem vele, és eljött velem sétálni. Utána napokig csak találkoztunk, végül egyszer meghívtam magunkhoz. Felmentünk a szobámba. - Enyhén elmosolyodott az emlékek hatására. Látszott rajta, hogy teljesen máshol jár, valahol a múltban. - Ott megcsókolt, és azt mondta, szeret. - Suttogta, majd homályos szemekkel kereste a tekintetem. Elmosolyodtam, és bólintottam.

 - Szerelmes voltál belé - mondta csöndesen. Ismét elnézett, és bólintott.

 - Igen. Évekig együtt voltunk. Aztán, mikor én tizennégy éves lettem, ő meg tizennyolc, elhívott a parkba. Ott bevitt az erdőbe. Nem gondoltam, hogy rosszat tesz velem, szerettem és bíztam benne. - Már lehervadt a mosoly az arcáról, lehajtotta a fejét, gyönyörű haja leomlott a földre, és olyan halkan folytatta, hogy közelebb dőltem hozzá, hogy jobban halljam. - Azt mondta, hogy be kell vallania valamit, de előbb próbáljuk ki, milyen az erdőben. Lefeküdtünk ott, az avaron, de... valahogy más volt. Ju durvább volt, mint szokott lenni, de úgy gondoltam, biztosan csak a pillanat hevében teszi... Aztán pontosan, részletesen, semmit se kihagyva elmesélte, hogy nemrég megtudta, hogy az apja egy droghálózatban dolgozott, és egyszer elrabolt egy nőt. Megerőszakolta és élve felvágta a hasát. - Hirtelen felkapta a fejét, szemében könnyek csillogtak, a gyűlölet és a fájdalom könnyei. Elakadt a lélegzetem, ő meg hevesen folytatta. - Az anyám volt az a nő! Azt mondta, az apját megölték valami ellenséges banda tagjai, és hogy ő a nyomdokaiba szeretne lépni! Ott, az erdő... erdőben... - zokogni kezdett, beszélni is alig tudott, én meg nem tudtam, mit tegyek. Végül nem tettem semmit, mert ki tudja, mire képes ilyen állapotban. - Ott az erőben felpofozott és késsel megszúrt! - sikoltotta, majd a tenyerébe temette az arcát. Látszott, hogy teljesen össze van törve, én meg a hátára simítottam a kezem, teljesen ösztönösen. Erre felkapta a fejét, rámnézett. Teste rázkódott a sírástól, a megalázottság könnyei folytak végig az arcán. Aztán csendesen így szólt: - Ott... hagyott... és... rám pedig az erdész talált... két hét múlva engedtek ki a kórházból. Aztán egy hónap múlva levelet kaptam tőle. Egy fénykép volt benne: meztelen lány, nem lehetett több tizennyolcnál, csupa vér, és... a hasa... - beszívta az orrán a levegőt, én meg visszaültem a helyemre. Pár perc múlva rám emelte könnyes, bocsánatkérő, gyönyörű szemeit. - Ez így ment egy éven keresztül. Minden hónapban küldött egy képet az áldozatairól. Egy idő után már... vártam - suttogta, s megint lehajtotta a fejét. - Nem bírtam elszakadni a képektől, mert amit ott láttam, azok mind Ju művei voltak. Szerettem őt. Még most is szeretem. - A végét olyan csendesen mondta, hogy ha egy apró szellő jött volna, meg se hallom. - Megbocsájtottam neki, bár sose kért elnézést. Aztán nem jött az egyik hónapban fénykép. És a következőben sem. Megijedtem, attól féltem, elfelejtett, de aztán egyik nap egy levelet kaptam, kép nem volt benne, de ő küldte. Azt írta, elkapták, és hogy ha megtudják, hogy írt nekem, megölnek engem. Azt mondta, őt kivégzik, mert... - megrázta a fejét. Soláig hallgattunk. Én a hallottakat emésztettem, ő meg a múltban járt.

  Hirtelen megsajnáltam. Nem ő tehetett arról, hogy ilyen lett. Tönkretették, mindenki. Ha a mostohaapja segít neki, ha a rendőrök nem engedik az anyja holttestét látnia, ha Ju nem mondja el neki és nem küld képeket... de már késő.

 - Arisa...

 - Csak Risa - mondta csendesen. - Ju mindig így hívott - nézett a szemembe. Felsóhajtottam.

 - Risa... sajnálom, ami veled történt. Amiket átéltél, borzalmasak, és ha nem is teljesen, de részben átérzem, amit te. Nekem hét éve halt meg a papám, rendőr volt, és lelőtték. Anyám nem szólt nekem, folyton azt mondta, hogy el kellett utaznia. Aztán egy nap bementem a kapitányságra, megkerestem apám társát, és megkérdeztem, hogy mikor jön haza a chichim. Ő meg elmondta, hogy... - Lesütöttem a szemem. - Anyámra nem haragudtam, hisz tudom, milyen nehéz  valakivel, pláne a lányoddal közölni, hogy meghalt egy családtagja. Én naponta ezt teszem, és...

 - Az utóbbi időben csak miattam kellett ezt tenned - szólt bele Arisa. - Sajnálom - nézett rám, majd bocsánatkérően elmosolyodott. Megint hallgattunk egy sort, aztán eszembe jutott valami.

 - Risa, amikor felhívtál, azt mondtad a telefonba, hogy nem éreztél semmit, miközben... ezt hogy értetted? - kérdeztem. Bólintott, és újra a padlóra nézett.

 - Tudod, soha nem tudtam kiverni anyám holttestének a képét a fejemből. Folyton azon járt az eszem, és nem egyszer elképzeltem, hogy hogyan tehették... a folyamatát, érted... meg ahogy mama sikoltozik... meg az is felötlött bennem, hogy mi van, ha a papa is így halt meg, csak eltitkolták... elképzeltem, ahogy ott állok papa mellett és kiabálom, hogy "Chichi, chichi, ne hagyj itt!", miközben belé egy kést mártanak, ő meg ordít... és ezt egyszer elmondtam Ju-nak, de lebetegezett, úgyhogy többet nem szóltam neki. Igazából így is van, beteg vagyok... - Várt pár percet, majd folytatta, de nem mert a szemembe nézni. - Aztán, miután Ju meghalt, el kellett terelnem a figyelmemet. Azokat a képzelgéseket nem tudtam kiverni a fejemből, és... elszöktem otthonról, idejöttem, onnan meg már tudod... - felsóhajtott. - Annyira, de annyira sajnálom - suttogta, miközben becsukta a szemét, hogy visszatartsa kitörni készülő könnyeit. - Azért kínoztam őket meg, mert azt akartam, hogy szenvedjenek... őket hibáztattam, amiért Ju itthagyott... pedig semmi közük nem volt hozzá, de... kitéptem a szívüket, mert Ju is kitépte az enyémet, és nem adtam vissza nekik, mert Ju se adta vissza nekem.

  Sokáig hallgattunk, amikor megszólaltam.

 - Risa, a telefonban azt mondtad, még nem állsz készen rá, hogy arra a sorsra juss, mint Ju.

 - Igen. Véget akartam vetni ennek, nem akartam több embert megölni, de nem tudtam leállni. Aztán utánanéztem, és megtudtam, ha feladom magam, halálbüntetést szabnak ki rám. Ezt nem... nem készültem fel még arra, hogy találkozzak Ju-val. De mostmár igen. - Rám mosolygott, és a kezét nyújtotta. - Gyere velem! Menjünk együtt, kérlek! Te megértessz, látom rajtad!

 - Risa, ez... rám még várnak, itt. Én még nem mehetek... - motyogtam, miközben a szívemet összeszorította a jeges rettenet. De Arisa csak mosolygott, majd mikor akaratlanul is megfogtam a kezét, felhúzott, és együtt mentünk a tüzes szobába. Ott elengedett, becsukta mögöttünk az ajtót, és odament a szekrényhez.

 - Nem is kérdezted, hol vannak a fiúk szívei, amiket kitéptem - mondta, hangjából csak úgy áradt a megkönnyebbülés, hogy vége lesz, és a boldogság, hogy végre nem egyedül kell megtennie valamit. - Itt... vannak... - lihegte, miközben kirángatta a szekrény ajtót, ugyanis az beragadt.

  És akkor olyan iszonyatos látvány tárult elém, hogy még hányni se tudtam volna. Egy tálcán mind a tizenkettő áldozat szíve, elfeketedve, romlásnak indulva... Letette őket a szekrény tetejére, én meg mozdulni se tudtam. Aztán az oltár mögé sétált, és egy kulaccsal jött vissza, amit a szervekre öntött.

 - Risa, az meg micso... - kérdeztem suttogva, de aztán megéreztem: benzin. A szemem kitágult az ijedtségtől, a lábaim földbe gyökereztek, a szívem eszeveszett tempóban kezdett dübörögni. Arisa megfogta a tálcát, majd fél kezét felém nyújtotta.

 - Gyere, May-Kin! - suttogta, miközben mosolygott. Nem mozdultam, ekkor közelebb jött, végigsimított arcomon, majd megfordult, és a tűz felé indult.

  Abban a pár másodpercben, végiggondoltam az életemet. Sokra vittem, ez igaz, boldog voltam, ez igaz, csendes, de mindig kedves voltam, ez igaz, megtaláltam életem szerelmét, ez... igaz? Kazuro arcát villantotta a szemem elé a képzeletem. Mosolyog, és mélyen meghajol előttem. Hosszú haja befonva, sötét szemei a kezemet célozzák meg, majd megfogja, s miközben felegyenesedik, csókot lehel rá. Majd elengedi, és csak mosolyog, figyel engem.

  Aztán a kép változik. Kazuro félmeztelen, egy ajtónál áll, haja kiengedve, vadul hullik a testére, szeme vágytól csillog. Közelebb jön, majd megcsókol. Érzem édes ajkait a számon, meleg tenyerét a hátamon, amit egy másodperccel később belep fekete hajam, s ő boldogan markol a tarkómba, még hevesebben csókol, testem még vadabbul reagál...

  Azt mondtam Kiyonak, hogy az ember nem szerethet bele pár nap alatt valakibe. Tévedtem. Azt mondtam Kiyonak, az ember nem rendezheti pár nap alatt az érzéseit. Tévedtem. Én két másodperc alatt tudtam meg, hogy már akkor beleszerettem, mikor megláttam, és egy pillanat alatt döntöttem el: ez így lesz, míg világ a világ, még akkoris, ha engem pillanatok múlva elvisznek a démonok, még akkoris, mikor ő megtalálja üres testem, és akkoris, mikor a lelkemet fogja keresni a világon, hogy boldog legyen. De nem fogja megtalálni, mert én várni fogok rá a Halál világában, hogy egyszer újra együtt legyünk, örökkön-örökké...

Lida