17.fejezet: Jack

Sziasztok!

Ez a rész nem lett túl izgi meg hosszú, de ha hozzá tettem volna a beszélgetést, már túl terjedelmes lett volna. 

Nos Lida, azt kell mondjam, hogy nem lepődtem meg. Felvettelek, mert szeretnék tisztázni pár dolgot.

Jó olvasást! :)

“Néha a múlt nem múlik el, nem hajlandó feledésbe süllyedni. Mellettünk marad, mintha azt mondaná: még nem végeztél velem.”

Csengettek, mire olyat ugrottam ijedtemben, hogy ha kicsit nagyobbra sikerül ki katapultálom magamat a tetőn. Az órára néztem, ami fél tizenegyet mutatott. Megjött Miss Watson. Még Mirán sem volt időm gondolkodni, pedig a Cole-ra pazarolt időmet fordíthattam volna a tegnap történtek átgondolására. Habár, ami késik, az nem múlik.

Miss Watson egy olyan boldog mosollyal állt az ajtó előtt, hogy az ijesztő volt. Azt hittem, hogy mindjárt sírni kezd, de inkább örömében, mint bánatában. Mit tettem, amitől ennyire boldog lett? Vagy talán Mira tett valamit? Áh nem, egy délután után senki sem fog megváltozni.

-          Szia, Hope! – a hangja is boldog volt.

-          Jó napot! – Félre álltam és beengedtem. Ahogy belépett egyből beszélni kezdett.

-          Nem tudom, mit csináltál vele tegnap, de láttam, ahogy rád mosolygott. Mosolygott! – azt hittem a tanárnő örömében tapsolni kezd. Én semmit nem tettem, talán inkább Cole Sullivan.

-          Azért tényleg nem mondaná ki nyíltan, de biztos vagyok benne, hogy mély benyomást tettél rá. – A mosoly tényleg nem fagyott le az arcáról, én meg belül elolvadtam attól, hogy ennyire boldognak látom ezt a nőt. – Igaz, velem ugyanúgy viselkedett, de akkor is… Köszönöm, Hope! – Megcsillant egy könnycsepp a szemében. Én meg per pillanat szóhoz sem bírtam jutni. Most mit mondjak? Azt hogy szívesen? De hiszen semmit sem tettem, csak elmondtam, hogy az anyám és a mostoha apám börtönben van, az apám meg nem tudom hol. Ja, és látott egy fiút mocskos pólóban.

-          Szerintem kedves lány – makogtam, miközben leültem az asztalhoz. – Az apja a gyenge pontja, szerintem jobban bántja a dolog, mint bevallja. Bár szerintem valami más is van.

-          Gondoltam – sóhajtott egy nagyot Miss Watson. – De ezt a problémát nem tudom megoldani. Egyszer csak fogta magát és lelépett, többet vissza sem nézett. Plusz a múltban elveszett valaki, de szerintem már feldolgozta. – Nagyon nem tetszett a tekintet, amivel engem nézett. Olyan volt, mintha tőlem várna segítséget, de nem vagyok valami a jó a családi problémák megoldásában, kiváltképp, hogy apákkal nincsen sok tapasztalatom. Az igazi elől a hibbant anyám elszökött, a mostoha meg egy idióta barom. Ha meg magától nem mondja el, hogy kit vesztett el, nem fogok kérdezősködni, ha el akarat volna mondani, megetette volna. Talán nincsen hozzá közöm. Úgy döntöttem, hogy inkább nem mondok semmit.

-          Na mindegy – nevetett fel zavartan egy kis csend után Miss Watson –, hálás vagyok azért, amit tettél. Remélem nincsen terhedre Mira – kezdett megint szabadkozni.

-          Nincsen – hűtöttem le egyből. – És azt mondta mikor elment, hogy legközelebb szeretne nekem mesélni valamit – mondtam megnyugtatás és biztatásképpen a tanárnőnek, akinek szüksége volt a megerősítésre. Igazság szerint tényleg szívesen látom a lányát.

-          Na, ez jól hangzik – mosolyodott el a tanárnő. Tényleg jól hangzik, csak éppen már tudom, hogy miről vagyis inkább kiről akar mesélni. Jelen pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy most ennek örüljek e vagy ne. Igazából nem volt időm ezen gondolkodni, ugyanis a tanárnő bejelentette, hogy fél évkor vizsgát kell tennem, amihez be kell mennem az iskolába. A hideg kirázott, ezt nagyon nem kívántam. A vizsgára általában tanulni kell, ha nem akarsz megbukni, és nekem az nem célom, szóval kezdhetek ténylegesen tanulni. Csodás, más sem hiányzik az életemből! Viszont a másik oldal az, hogy egy vizsgán problémázok, ami elég jó az előző bajokhoz képest.

Óra után a szobámban kutakodtam üres papír után, hogy le tudjam írni a sorokat, amik nem rég jártak a fejemben, és mikor kirántottam a papírt, velük jött a két levél is, ami a maciról maradt hátra. Lemeredve néztem a papírokat. Vajon ezeket kitől kaphattam? Valahonnan belülről próbáltam erőt meríteni ahhoz, hogy elolvassam, de képtelem voltam rá. Megfogadtam, hogy nem sírok többet, vagy legalábbis nem folyton, és nem olyan sokat, mint ezelőtt, de ha ezt a maradék két levelet elolvasom, az biztos, hogy sírógörcsöt kapok. Eszembe jutott az is, hogy írt egy számot Clarie, amin felhívhatnám, és biztos várja is a kis angyalom, de gyenge vagyok. Szerettem volna előtte kellő magabiztosságot, hogy beszélni tudjak vele, a lehető legkevesebb könnymennyiséggel megoldva ezt. Mielőtt bármi hülyeség az eszembe juthatott volna a papírt és a két levelet is sietősen visszatettem a fiókba, majd úgy döntöttem, ma én fogok főzni. A maradék elfogyott, én meg nem vagyok nyomorék, elvégre már hét éve főzök. Az is hihetetlen számomra, hogy eddig hagytam, hogy Haylie főzzön, mosson, takarítson és elverjen rám egy nagycsomó pénzt. Ezt ideje lesz viszonozni, és kezdem azzal, hogy legalább valami kaját készítek, jobb dolgom úgysincs.

Találtam csirkecombot, amit úgy döntöttem ki fogok rántani. Előszedtem azt, ami a panírhoz kell, majd elkezdtem őket mártogatni. Ahogy az első húst mártottam bele a lisztbe, mintha áram csapott volna meg, kiejtettem a kezemből. Szinte a kezemen éreztem, Jack nagy és erős kezét. Végig futott a hátamon a hideg, és minden szőrszál felállt a hátamon. Keserűen gondoltam arra, hogy már rántott húst sem bírok anélkül csinálni, hogy Jack eszembe ne jusson.

-          Ez így nem jó, Hope – mondta finoman Jack, majd a lány kezére tette finoman az ő nagy kezét. Hope felnézett a férfira, akinek az arcán, egy szokatlanul kedves mosoly ült. Egy pillanatra teljesen elfeledkezett a rossz érzésről, ami mindig hatalmába kerítette a férfi jelenlétében.

-          Figyelj rá, hogy jól meghempergesd mindenben. Így – ezzel elvette a húst, és mindenbe jó alaposan belemártotta. – Ne nagyázzd el – magyarázta tovább. Hope nem beszélt, csak fogta a következő húst, és megcsinálta úgy, ahogy a férfi tette az előbb.

-          Ügyes – mondta Jack elismerően, majd a tiszta kezével megsimogatta Hope fejét. A kislányt kirázta a hideg, az érintés nem volt jó érzés. Nem érezte a biztonság érzetét, csak a kiszolgáltatottságot. Amióta a férfivel találkozik az anyja, még kevesebbet foglalkozik vele és mindig hozzá igazodnak, mintha ő lenne a főnök. Hope nem értette, az anyja miért csinálja ezt, és miért szereti a férfit. Az apukája sokkal jobb ember volt, és ha ő simogatta meg, azt szerette. Hiányzott neki az apja, de kimondhatatlanul. Annyit játszottak együtt, és nevettek. Hope sokszor hazudta azt, hogy fél a szobájában és átment, hogy az apjával aludjon. Ő sosem tiltakozott, mindig megengedte, hogy vele legyen a lánya, hiszen mindennél jobban szerette őt. A kislány, már amióta az eszét tudta, sokkal jobban kötődött az apjához, mint az anyjához. A nő valahogy sosem éreztette vele úgy, hogy szereti, mint az apja.

Ezen a napon együtt főzött Hope és Jack, de a lány végig veszélyezve érezte magát. A férfi végig szokatlanul rendes volt és sosem látszott rajta, hogy mérges lenne akár egy kicsit is. Még viccelődni is próbált, habár a lányt  nem nagyon érdekelte a dolog.

-          Ki tanított főzni? – tudakolta a férfi.

-          A nagymamám – válaszolta szomorúan Hope, mert tudta, hogy ő már nincsen.

-          Él még? – kérdezte Jack, hangja szinte vigasztalásra kész volt. A lány csak megrázta a fejét, de nem sírt, csak szörnyen szomorú volt.

-          Részvétem – mondta Jack, és abban a pillanatban ezt komolyan is gondolta. Csak nézte a kislányt, és tényszerűen megállapította, hogy nyomorult egy élete volt eddig is, és ha talán ő egy másik ember lenne érdekelné ez, de ő nem másik ember. Önmagát senki sem tudja meghazudtolni és még egy örökösen szomorú barna szempár sem tudja őt megváltoztatni, főleg, hogy sosem fog Hope-re lányaként tekinteni. Csak egy gyermek lesz számára, akit el kell viselnie és azzal a nővel él, akinek ő esténként bebújik az ágyába. Viszont annyit megígérhet, hogy fel fogja készíteni az életre a lányt, kerül amibe kerül. Majd ha elég idős lesz és kikerül a szülői házból, érett és talpraesett nő lesz, aki előtt nem lesznek akadályok. Mert ő úgy fog bánni a lánnyal, ahogyan az élet bánik az emberekkel: igazságtalanul és keményen. Ha majd Hope felnő, nem fog nyafogni, ha a padlóra kerül, hanem összeszorítja a fogait és feláll. Újra és újra fel fog állni, mert ezt verték bele, szó szerint. Nem tehet mást, nem adhatja meg magát, ha élni akar. Mert Jack szerint, az élet egy túlélő játszma és az erősebb nyer. Nehéz lesz ebből az őzike szemű lányból egy kemény, férfihoz méltó keménységű, embernek nevezhető valakit faragni, de neki sikerülni fog, hiszen őt is kellőképpen megnevelték és megtanították, hogy mindig fel kell állni, akárhányszor is csap az élet pofon.

Nevetséges, de emlékszem arra, hogy többször is jött és segített nekem főzni, néha eléggé rendesnek tűnt, de ezt egyszer csak abba hagyta, és inkább csak a tenyerével ismerkedtem meg jobban. Próbáltam megemberelni magamat és tovább panírozni a nyamvadt húsokat, nem gondolva arra, hogy Jack mondogatja, hogy hogyan kell csinálni, kiváltképp, hogy előtte a mamám már megtanított rá. Sült krumplit csináltam a húshoz, és mire végeztem, szinte végszóra toppant be Haylie, akinek az arcán meglepett mosoly ült.

-          Hope, nem kellett volna – mondta mosolyogva, miközben letette a táskáját a székre és leült.

-          Megérdemled. Sokat dolgozol.

-          Csodás vagy – mondta kedvesen. Valami késztetést éreztem arra, hogy odatartsam neki az arcomat, hogy nyomjon rá egy anyás puszit. Nem tudom az milyen, de szerintem ha megpuszilna, azt érezném, hogy ez olyan anyás volt.

-          Milyen napod volt? – kérdezte, mikor lehuppantam vele szembe a székre.

-          Szokásos – válaszoltam és elkezdtem felvágni a húst. – Neked? – a válaszra is vártam, nem csak reflexből kérdeztem vissza. Érdekel, hogy mi van Haylie-vel.

-          Szokatlanul nyugodt. Tuti, hogy ez a vihar előtti csend – bólogatott, miközben bekapta az első falatot. – Finom!

-          Jó étvágyat! – próbáltam mosolyt préselni az arcomra, de csak grimasz lett volna belőle, de olyan, amitől lehet, hogy megijed és vissza sem jön. Szóval inkább hanyagoltam a mosoly hadműveletet.

-          Nem rossz mindig egyedül itthon? Úgy értem, nem szeretnél csinálni valami úgymond sulin kívüli programot? – nézett fel a tányérjából érdeklődve rám. Ez első hallásra nem hallatszott rosszul, mert tényleg unatkoztam, de ahogy rájöttem, hogy ki is vagyok lemondtam róla.

-          Nem akarom, hogy egész álló nap egyedül legyél itthon. Csak itt ülsz és semmit sem csinálsz, és az nagyon nem egészséges. Tudod, ép testben ép lélek. – Mástól ezeket idegesítőnek találtam volna, de az ő hangjában tényleg az érződött, hogy aggódik értem. Megpróbáltam magamat elképzelni, ahogy valami „sulin kívüli” dolgot csinálok, de mégis mit? Semmi sem jutott eszembe és minden nevetségesen hangzott volna.

-          Gondolkodj el kérlek ezen. – Csak bólintottam. Gondolkodni van elég időm, biztos be tudom valahova illeszteni a szoros napirendembe.

Este elaludni kicsit nehezen sikerült azok után, hogy még szinte lehetett benne érezni Josh illatát, ami eszembe jutatott mindent. A minden alatt tényleg a mindent értem, sok ezer emlék keresett fel a múltamból, szomorúak és vidámak vegyesen. Magam előtt láttam, mikor olyan tizenkét éves lehettem és Josh meg Robert eldöntötte, hogy ők majd szép frizkót csinálnak nekem, olyan hercegnőset. Sosem szerettem a hercegnőket, de ez nem izgatta fel őket. Olyan frizurát csináltak a hajamból pár gumi meg csatt segítségével, mintha valami szörny lennék. Ha most látnék egy képet magamról, először biztos elszörnyednék, hogy ezt hagytam nekik, utána pedig meghalnék a röhögésben.

***

A kocsiban hátsó ülésén ülve, a hűs ablaknak támasztottam a fejemet. Csak egy óra, csak egy óra mondogattam magamban, miközben a pszichológushoz tartottunk. Most még annyi kedvem sem volt hozzá menni, mint eddig. Jelenleg lefoglalt az izgulás a délutánnal kapcsolatban. Elvégre kinek lenne kedve dilidokihoz menni, ha a délutánját Cole modelljeként fogja tölteni? Valami borzongás futott végig a gerincemen, de mindenféle gondolatot elkergettem, aminek köze volt a fiúhoz.

 Haylie kitett és ment is dolgozni. Igazából én mondtam, hogy nem kell engem bekísérgetni, betalálok magam is. Megvolt az esélye, hogy elmenekülök és inkább nem megyek be, de egyedül szerettem volna a feladattal megbirkózni. Nagy levegőt vettem és indulásra kényszerítettem a lábaimat. Hiába imádkoztam, hogy ne engedelmeskedjenek, megtették. Ahogy benyitottam, még depressziósabb hangulat vett uralma alá. Utálom ezt az egész helyet, a várótermet, dokit, egyszóval mindent.

  A váróteremben kényelmes székek voltak rakva a fal mentén, több nagy zöld növény is volt bent. A szoba közepén asztal, ami tele volt magazinokkal és könyvekkel. Most először fordult elő, hogy volt valaki a váróteremben, sőt az is, hogy várnom kellett a doktorra. Egy szőke srác ült az egyik székben és egy sportújságot olvasgatott, amiből jöttömre felnézett. Nem nagyon érdekeltem, csak biccentett egyet. Leültem a vele szemben lévő székek egyikére, és csak néztem magam elé. Biztos csak pár percet kell várnom, és azt kibírom. Nem fogok elfutni. A fiút figyeltem inkább, aki lecsúszva ült a széken, a jobb lábát feltette a combjára. A határtalan unalom látszott rajta. A haja nem volt tejföl szőke, hanem kicsit sötétebb, de közel állt hozzá. Úgy néztem nem fordít nagy gondot arra, hogy a legújabb divat szerint vágassa le. Tovább nem tudtam elemezgetni, hogy lefoglaljam magamat, mert nem láttam belőle többet. Az ember általában észreveszi, ha nézik, és így tett ő is. Mogorván felnézett, egyenesen rám. Kicsit megtántorodtam, de figyeltem tovább, elvégre semmi rosszat sem csináltam. Vajon ő miért van itt? Önszántából jön, vagy muszáj neki? Neki mi baja lehet? Hirtelen kinyílt az ajtó, és kilépett rajta a doktor asszisztense. A fiú lustán felállt, mire a nő kedvesen elmosolyodott.

- Sajnálom, szívem, Hope-nak időpontja van. – Nem mertem egyből felállni, mert talán a fiú kinyír. A Szőke csak sóhajtott egyet, majd semleges arckifejezéssel rám nézett, majd visszaült a helyére, miközben valami olyat motyogott, hogy a mai világban, már semmi sem számít. Előre tessékelt a nő, de mielőtt becsukhatta volna az ajtót, a Szőke megszólalt.

- Mondja meg neki kérem, hogy leléptem – a hangja mély volt és tompa. Túl sok dallamosság sem volt benne, de mégis kellemes volt.

Lida novellája!

Sziasztok!

Most nem fejezetet hozok, sőt még csak nem is saját művemet. Egyik kedvenc olvasóm, Lida egyik novelláját. Kíváncsi lenne a véleményetekre, szerintem megéri elolvasni. Azt meg mindketten megköszönnénk, ha kommentet is írnátok :D Nekem nagyon bejön a stílusa, ahogy fogalmaz, az egész. Szóval ki ne hagyjátok emberek!

Jó olvasást!

Vége

 - Aha, szerintem is - nevetett fel Naomi.

 - Akkor holnap? - Mosolygott Linsther. 

 - Holnap - bólintott a lány. Megölelték egymást, majd Naomi búcsút intett barátnőjének. - Huhh... - sóhajtott, mikor eszébe jutott, milyen messze kell még gyalogolnia, hogy a barátjához érjen.

  Már fél órája sétált, ezüst karperecei hangosan csörögtek vékony csuklóján. Fekete, szegecsekkel díszített felsője néhány helyen kilyukadva: még két hete vagdosta szét a vékony anyagot egy konyhai ollóval. Gondolataiba merülve haladt, mikor mozgást észlelt oldalról, a fák felől. Egy pillanatra megtorpant, úgy lesett, de semmit nem látott, akárhogy hunyorított. Végül vállat vont, azt gondolva, biztos csak hallucinál a fáradtságtól.

  Továbbment, s olyan fontos dolgokon gondolkodott, mint például: befestesse-e a haját feketéről vörösre, ahogy Linsther tanácsolta neki, vagy hogy mit fog szólni Mick, a barátja az új Adidas gatyájáról, na meg persze az elmaradhatatlan diéta-kereső gondolatok, mert mindenáron le szerette volna vinni magáról azt a pár súly felesleget.

  Naomi nem volt szép lány. Vékonyszálú, gyakran mosandó fekete haja a derekáig ért, vastag ajkai enyhén ferdén álltak az arcán. Fakó, sötétzöld szemei, bár nagyok voltak, a sebhely, ami a jobb arcféltekén helyezkedett el, elvonta a figyelmet mindenről, ami esetleg szépnek számított volna benne. A csillag-alakú seb már kicsi korától ott éktelenkedett, mikoris hatéves korában egy pulikutya megharapta. Emiatt torzult el egyébként gyönyörű szája, ami talán az egyetlen pozitívum volt az arcán. A mellei kicsik és laposak voltak, tizenhét év alatt sem nőttek akkorára, mint azt egy tinilány elvárná. Kicsit kövérke volt, és ha sötétben elölről nézed, akkor olyan, mintha egy fát látnál: a csípője nem szélesedett ki, egybefolyt vastag derekával, lábai nem voltak formásak.

  Önbizalom híján hát, mivel azt szerette volna, ha az emberek nem csak csúnyasága miatt nézik meg, úgy döntött, követni kezdi az "emó" stílust. Feketében járt, sötét színekkel füstös-sminket varázsolt minden reggel az arcára, bordó -és lila rúzsokkal kente ajkait, és egy fekete fakeresztet hordott mindig a nyakában. Mick-kel is így ismerkedett össze: a srácra a legnagyobb jóindulattal se mondhatja senki, hogy helyes. Facebook-on ismerkedtek meg egy emós klubban, majd randizni kezdtek, végül a kapcsolatuk két év után se ment tönkre.

  Gondolataiból egy zaj riasztotta fel Naomit. Mintha valaki rálépett volna egy száraz faágra. Dübögő szívvel várt pár másodpercet, majd, miután nem követte újabb hang az előzőt, futni kezdett Mick házáig. Bár sokszor meg kellett állnia, hogy ne fulladjon meg, tíz perc múlva már az előszobában vette le a bakancsát.

 - Mick, ittvagyok! - Kiabálta be a nappaliba, majd a hangját követve belépett a szobába. - Látom, haladsz a kipakolással - mosolyogott, látva, hogy a kartondobozok változatlanul össze-vissza voltak pakolva a szőnyegen. Mick boxerben, cigivel a kezében, és sörösdobozzal a lábánál nézte a hatalmas plazmatévé képernyőjét. Rámosolygott a lányra.

 - Ja, olyasmi - motyogta, majd intett Naominak, aki erre, mint egy engedelmes kiskutya, rögtön melléhuppant. A srác lazán átölelte a vállát. - Mizu Linsther-rel?

 - Megvan. Holnap találkozok vele a parkban, hogy megbeszéljük a bátyja meglepetés-bulijának a részleteit - válaszolta Naomi. - Veled? Minden rendben? - Ült fel, s végigsimított a borostás arcon.

 - Ühüm - dünnyögte a barátja. - Holnap lesz a szülinapom. Mit kapok? - Nézett incselkedve a lányra.

 - Hmm, nézzük csak... egy emós pasi mit kérhet a tizenkilencedik szülinapjára... nem is tudom... - gondolkozott játékosan, mire Mick oldalba bökte. Naomi elnevette magát. - Ne légy ilyen buta, természetesen már rég megvan az ajándékod. - Mosolygott.

 - Helyes - bólintott vigyorogva Mick, majd hirtelen felállt, a karjába kapta barátnőjét, és elejtve a cigicsikket, felrúgva a sörösdobozt, mindenen átvágva a hálószobájába cipelte, ahol ledobta az ágyra, és boldogan estek egymásnak.

 - Mit gondolsz, meddig akarod ezt folytatni? - Dünnyögte Mick Naomi hajába, miközben meztelen testük a takaró alatt összefonódott, s mindketten fáradtan meredtek a sötétségbe.

 - Micsodát? - Kérdezett vissza a lány. A fiú gyengéden végigsimított a hátán.

 - Hát ezt. Teljesen rendszertelen az életed. Nekem hála rászoktál a cigire, az alkoholra, a vad szexre... vágod magad, feketében jársz, alapozóval próbálod eltűntetni a sebedet az arcodon. Alig tanulsz, vagy hat tantárgyból bukásra állsz, pedig két hónap, és itt a félév. Az osztálytársaiddal rosszban vagy, a szüleidet megveted, és...

 - Oké, vettem - szólt bele Naomi. A száját rágta, majd felsóhajtott. - Majd... majd rendbehozok mindent. - Motyogta.

 - Jó, de mikor? Tizenhét éves vagy, ideje lenne munkát keresned, és egy komolyabb férfi után nézned... - ekkor a lány hirtelen felült, meztelen, sápadt teste világított a sötétben. Ijedten nézett a fiúra.

 - Mit beszélsz? - Kérdezte pár oktávval magasabban. Hangján tisztán hallatszott, hogy kétségbe esett barátja előbbi szavaitól. Mick felsóhajtott.

 - Ugyanmár, Mimi. Te is tudod, hogy nem én vagyok a legmegfelelőbb a számodra...

 - De igenis te vagy! - Szólt bele sírós hangon megint a lány. - Én téged szeretlek! - Csillogott a szeme. A fiú erre akaratlanul is elmosolyodott.

 - Tudom. Én is szeretlek. De... rossz hatással vagyok rád. Ezt nem hagyhatom - suttogta. Pár percig csendben maradtak, majd Naomi végigsimított a barátja arcán.

 - Lemondassz rólam? - Kérdezte halkan. Arcán egy pillanatra megcsillant egy könnycsepp. Mick lefogta a kezét, és a tenyerébe csókolt.

 - Lemondok rólad, hogy megmentselek magamtól. - Suttogta. Naomi már válaszolt volna, mikor kintről zaj hallatszott. A fiú felült, védelmezően a háta mögé takarta a rémült lány. Aztán felállt, sietősen magára kapott egy boxert meg egy pólót, és elindult kifelé.

 - Mit művelsz? - Kérdezte halálra váltan Naomi.

 - Csss... - intett le Mick hátra sem nézve. - Csak kilesek.

 - Várj, veled megyek! - Pattant fel a lány, majd felcsatolta magára fekete melltartóját, s belebújt csipkés bugyijába. Barátja türelmesen várt, majd megfogta a kezét, úgy indultak ki a szobából.

  Beléptek a nappaliba, ahol, bár már Mick lekapcsolta a villanyt, most világosság volt. A falhoz lapultak.

 - A picsába... a kurva életbe... - káromkodott Mick, mikor egyértelműen beszélgetés és pakolászás hallatszott a szobából. Betörtek. Naomi sápadtabb volt, mint a fehér fal körülötte.

 - Mick... azt hiszem... azt hiszem, ez az én hibám... - motyogta. Mikor a fiú értetlenül nézett rá, megmagyarázta: - Mikor jöttem feléd, valaki követett.

 - A francba! - Szisszent fel a srác, mire elhallgattak a nappaliban. Naomi és Mick ledermedt. Csend.

  Aztán minden hihetetlenül gyorsan történt: három alak pendült ki a szobából, kettő a reagálni sem tudó Mick-re ugrott, a harmadik meg elkapta Naomi karját, s befogta a száját, mielőtt a lány rémületében felsikoltott volna.

 - Kussolj! - Dörrent rá a férfi. A másik kettő a fiút igyekezett lefogni.

 - Maradj már, te buzeráns! - Lihegett a legmagasabb férfi, mikor Mick csak nem akart lenyugodni. Sikerült szilárdan megtartaniuk.

 - Te! Idefigyelj! - Bökött a fiúra a Naomit lefogó alak. - Van valami értékes a házban a sok hülye emós cuccaidon kívűl, amit a dobozokban találtunk? - Kérdezte mérgesen, de mikor Mick nem válaszolt, csak makacsul próbált kiszabadulni, Naomi érezte, hogy valami hideg fémcső a fejéhez nyomul: egy pisztoly. A levegő megdermedt, a srác elborzadva meredt a fegyverre, Naomi mozdulni se mert, még levegőt venni is alig, a férfiak meg halkan nevetni kezdtek. - Na, ha  nem válaszolsz, átjukasztom szépen a ribanc fejét - közölte halálos lelki nyugalommal a férfi. Mick megrázta a fejét, jelezve, hogy vegyék le a kezüket a szájáról, hogy tudjon beszélni. Mikor végre szabaddá vált a szája, hadarni kezdett.

 - A hálószobában, a tükör mögött van egy széf... van párszáz forint ott, amit a szüleimtől kaptam...

 - Remek - röhögött a fegyveres, majd Naomit magával vonszolva megnézte, hogy igazat mondott-e a fiú. Pár perc után úgy hallatszott, mintha betörtek volna valamit, majd a szoba ajtajában vigyorogva állt meg a férfi. Fél kezével Naomi száját fogta be, másik kezébe pedig a pisztoly és egy összekötött pénzcsomó. Nevetve a földre dobta a lányt, aki az ijedtségtől megszólalni se bírt, csak elterült a csupasz földön. - Helyes. Örülök, hogy nem hazudtál - vigyorgott továbbra is Mick-re.

  Naomi az ajtóra pillantott: talán kiszaladhatna... na de Mick? Tuti végeznének vele. Na, nem mintha meg tudná védeni a férfiakkal szemben, de legalább ha ottvan mellette, nem érzi úgy, mintha cserben hagyta volna. Ígyhát nem mozdult, és imádkozott, hogy hamar menjenek el a rablók, és lehetőleg hagyják életben mindkettejüket. De a lányhoz nem volt kegyes a sors. A rémálom még csak akkor kezdődött...

  A szél csendben fújdogálta a kopasz fákat az éjszakában. Az utcák sötétek és csöndesek voltak. Csupán egyetlen ablakból látszott világítás. Az ablakban egy ijesztően vékony, hosszú, fekete hajú lány ült. A párkányon helyezkedett el, térdeit felhúzta, kezével átkulcsolta a lábait, arcát a combjaiba temette.

  Újra és újra lejátszódtak előtte az egy hónappal ezelőtt történtek. Először az a megrázó beszélgetés Mick-kel, majd azok a fekete ruhás férfiak, a pisztoly... kötelek, Mick kétségbeesett küszködése, amikor a székhez kötötték, a sok vér, ami a fiú testébe fúródott kések által okozott sebekből törtek elő... aztán azok az ocsmány nevetések, a szorítások a végtagjain, a meztelen testére ránehezedő testek, az undorító hangok... mindenre tökéletesen emlékezett.

  A férfiak aznap éjszaka nem csak a pénzt vitték magukkal a házból, hanem egy élet elvevésének terhét, és egy lány becsületét s sikolyainak visszhangját a fülükbe.

  Miután azt hitték a meggyalázott, ájult testre, hogy halott, kisétáltak a házból, mintha mi sem történt volna. Naomira reggel talált rá Linsther, a barátnője, miután a lány nem ment a megbeszélt helyre. Mikor látta Mick agyonkínzott testét, és Naomi még lélegző, de nagyon gyenge alakját, azonnal hívta a mentőket. Míg azokat várta, mindent megtett a lányért, amit megtehetett: kirángatta a vértócsából, egy pokróccal betakarta reszkető testét, vizes ronggyal letörölte véres combjait.

  Azóta egy hónap telt el. Naomi egyetlen egy szót sem szólt senkihez. Nem evett, alig ivott, még a tusoláshoz is erőt kellett vennie. Csak a szobájában volt, bezárkózva, a sötétben kuksolva. Nem sírt, nem zokogott, egyetlen könnyet sem ejtett, csak ült, és a falat bámulta.

  A mai nap azonban más volt. Órára pontosan harminc napja, hogy az eset történt. Az eset, ami megváltoztatta és tönkretette egy fiatal lány életét. Naomi életét.

  Mikor ott ült, a párkányon, hagyva, hogy a hideg levegő teljesen átfagyassza csontvázhoz hasonlító testét, lassan felemelte az arcát. Érezte, hogy nem bírja. Nem fogja kibírni. Zsibbadt lábait kinyújtotta, majd óvatosan lelépett a fűbe. Hosszú, fehér ruháját fújta a szél, ami egyre hevesebben süvített a házak között. Naomi vonszolni kezdte magát. És ment. Ment, két órán keresztül, akár egy zombi, ment, míg elérte célját: egy hatalmas domb. Kiskorában mindig ott játszott a barátaival, a domb tetejére azonban nem engedték fel őket, és tudta is, hogy miért nem: egy nagy tó volt a másik oldalán.

  Felmászott a dombra, többször felsértve térdét és tenyerét. Nem foglalkozott vele, nem is érezte a fájdalmat. Lihegve ért fel. Négykézláb ment a domb széléig, nem volt ereje már. Lenézett, és a szeme megcsillant: sziklák. Hatalmas, hegyes sziklák és fadarabok emelkedtek ki a fekete víz sima tetején. Elérte a célját.

  Felállt. A szél feltámadt, hatalmas erővel támadt neki. Mintha csak könyörögne neki, hogy ne tegye. De Naomi hajthatatlan volt.

  Könnyek gördültek ki a szeméből. Lassan végigfolytak sápadt arcán, az álláig, ahonnan a mélybe vetették magukat. A lány becsukta a szemét, nagyot lélegzett, majd halványan elmosolyodott. Mindjárt vége. Béke jön. Senki és semmi nem fogja megzavarni, hogy Mick-kel lehessen. Boldog lesz.

  A lábai erőtlenül rugaszkodtak el a talajtól. A test lezuhant, egyenesen a sziklákra. A fehér, vékony anyagot piros vér áztatta át. A lány hosszú haja szétterült a vízen. Kezei és lábai élettelenül lógtak le a mélybe.

  Csend volt. Semmi nem hallatszódott. A hold fénye megcsillant a sötét tavon. Egy lélek szállt el, észrevétlenül, ugyanúgy, ahogy naponta szállnak el lelkek a világról.

  A holttestet körbeölelte a feketeség, a lány szemei élettelenül meredtek előre. Még halálában is egy könnycsepp gördült ki, s folyt le az arcán.

  Vége volt. Vége a szenvedésnek. Mindennek vége.

~.Lida.~

16.fejezet: Nem könyörögnék, de szükségem van rád

"A világ leglassabb folyamata: gondolatokkal hatni az érzelmekre..."

A reggelem jól indult, egy pillanatra el is felejtettem mindent, és azt hittem, egy gondtalan tini lány vagyok. Ennek a ténynek a hamisságára hamar rá is jöttem, de amíg tartott szép volt. Felkeltem és Haylie már várt a reggelivel. Tegnap meséltem neki Miráról, és igazán örült neki, hogy eljött, nem érdekli, hogy az anyja szerint - meg amúgy is - milyen bandával lóg. Azt mondta, ha kedvelem, akkor annyit van itt, amennyit akar. Kerülhettem volna jobb helyre, mint Haylie-hez? Nem tudom mi ez a nagy optimizmus, de még barátkozom kell vele, hogy teljesen át tudjam magam adni neki.

- Szépet álmodtál? – kérdezte meg Haylie azt, amit szinte újabban mindig. A kérdés nem zavart és a válaszomat is mindig meghallgatta. Viszont a mostani álmomban, szerepelt Cole, ezért nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy szép volt e.

- Nem tudok dönteni. – Haylie felnevetett.

-          Miért, mi volt benne?

-          Hát… – kezdtem tétován. – Sok hülyeség, hagyjuk – legyintettem és leültem az asztalhoz.

-          Sok hülyeség – mondta Haylie mindent tudóan és sejtelmesen, majd letette elém a tányért.

-          Tudod, nem kéne mindig reggelit csinálnod nekem. Nem kell ezzel fáradnod.

-          De szeretnék. Ez olyan anyukás. – Haylie mintha kicsit zavarba jött volna, és visszafordult a pult felé. Anyukás? Haylie szeretne velem szemben anyukásan viselkedni? Akartam neki mondani valamit, például azt, hogy szeretem, de nem bírtam. Én nem bírom kimondani ezt a szót, szóval csak csendben hallgattam. Mindenkinek megvannak a titkai és biztos voltam benne, hogy ez alól a csupa szív nagynéném sem kivétel. Kíváncsi vagyok a titkára, és remélem, hogy fog bízni bennem annyira, hogy el is mondja.

Miután Haylie elment és én unatkozni kezdtem, mint amúgy eléggé sokszor régi emlékeim jöttek elő. Sokat ültem az udvarunkban a nagy fa árnyéka alatt, miközben lágyan lengedezett a szellő. Most lágy szellőre aligha van esélye, tekintve, hogy november van, de talán jót fog tenni egy kis levegő, mert tényleg meg fogok savanyodni. Belebújtam egy nagy pulcsiba (megjegyzem, most minden ruhám nagy rám) és kimentem a hátsó udvarra. Nem volt nagy udvar, csak két-három fa állt és egy kisebb elkerített virágos kert. Leültem a fűbe, nem érdekelt, hogy kissé hideg és meg van az esély rá, hogy felfázzam.

-          Még te hívod magadat felelősségteljesnek Mira előtt? – szólalt meg a fejemben Robert rosszalló hangja. – Ki ül a hideg földön ilyenkor?! Na kelj fel most rögtön! – parancsolt rám.

-          Én csak azt mondtam, hogy nála vagyok felelősségteljesebb.

-          Aligha…

-          Mondj, amit akarsz. Tudom mit csinálok, és mit mondtam – magamban sértődötten felhúztam az orromat, mire láttam magam előtt Robert mosolyát, miközben a világ legaranyosabb módján forgatja meg a szemét.

-          Azt is tudod, hogy most magadban velem beszélgetsz? Szerinted ez normális? – kérdezte egy édes gúnyos hangon.

-          Te kezdesz el mindig beszélni!

-          Mert te akarod.

-          Mert a barátom vagy és azt mondtad mindig velem leszel.

-          Igaz – helyeselt. – De ezt nem kéne, nem kéne velem beszélgetned. El kellene felejts, hogy már csak egy emlék legyek neked. – A szavai fájdalmasan hatottak, de valahol a legbelülinél és beljebb tudtam, így kéne. Mindenki tudja, hogy így kéne, de nehéz ezt kivitelezni.

-          Könnyű azt mondani.

-          Szia, Hope! – elköszönt tőlem én meg megijedtem.

-          Miért mész el? Most örökre itt hagysz? – a hangom most jóval kétségbeesettebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Szinte majdnem sírni kezdtem, annyira féltem, hogy itt hagy. Tudom, ez beteges, de szükségem van arra az idióta hangra a fejemben!

-          Hideg van. Kelj fel! – Megnyugodtam, hogy Robert visszajött, de pár pillanattal később rájöttem, hogy ez a hang igazi volt. Felnéztem és Cole tornyosult előttem, s a kezét nyújtotta felém. Értetlenül néztem rá, miközben úgy éreztem, a barna szemeivel szinte simogat. Önkéntelenül is az eszembe jutott, az hogy, hogy egy mocskos pólóban szexi. Most sajnos, vagyis izé szerencsére, nem mocskos póló volt rajta, hanem pulcsi.

-          Kérlek – mosolyodott el kedvesen és továbbra is nyújtotta felém a kezét. Gondolatban megráztam magamat, hogy mekkora hülyének nézhet, hogy csak így bambulok rá és hogy fel kéne ébredni. Meg sem gondoltam, hogy mit teszek, de nyújtottam a kezemet Cole felé. Mikor megfogta a kezemet átjárt valami furcsa bizsergés. A keze nagy volt, meleg, és érződött rajta, hogy dolgozni is szokott vele.

-          Köszi. – A hangom szinte suttogás volt, és éreztem, hogy emiatt elönti a pír az arcomat. Nem nagyon éreztem még ilyet, de rettentően feszélyezett, féltem felnézni Cole arcába.

-          Csak nem akarom, hogy beteg legyél. – Erre még tovább pirosodtam, bár nem tudom miért. Eszembe jutott valami, amiből talán erőt meríthetek a további pár percre: ő miért nincsen suliba?

-          Te miért nem vagy suliba? Amúgy kémkedsz utánam?! – Jutott eszembe hirtelen a második kérdés is. Nincsen kerítés, szóval be tudott jönni a ház mögé, de hát ő engem figyelt, hogy én ide jövök, és leülök a fűbe?

-          Csak délután vannak előadásaim, és nem kémkedtem – mondta halálos nyugalommal.

-          Akkor? – kérdeztem vissza.

-          Akkor mi? – nézett értetlenül.

-          Akkor, hogy láttál meg és minek jöttél ide?

-          Óh, csak éppen észrevettelek, és gondoltam köszönök.

-          Akkor had halljam – néztem rá várakozóan, mire ráncokba szaladt a homloka.

-          Mit? – Áh, basszus, ha szokásom lenne a nevetgélés, akkor most kínomban felnevettem volna.

-          A köszönést. Még nem köszöntél – világítottam rá a tényre, ugyanis eddig csak elmondta, hogy nem szeretné, hogy beteg legyek, de köszönni nem köszönt, pedig elvileg azért jött. Na jó, lehet, hogy ez már fel ért egy köszönéssel, de addig nem tágítok, amíg nem köszön. Cole jóízűen felnevetett, és közben egy hosszabb tincset hátra simított.

-          Szia, Hope – mondta kedvesen és elmosolyodott, de olyan elnéző mosollyal, mintha én csináltam volna valami rosszat.

-          Szia – próbáltam csak úgy foghegyről oda dobni neki, de szörnyen szarul sikerült. Olyan lehettem, mint egy gyogyós, ezt még egyértelműen gyakorolnom kell. Talán leckéket kellett volna vennem Robert volt osztálytársaitól flegmaságból, mert abból nagyon jók voltak azok a lányok. Lányok?! Képes vagyok lányoknak nevezni, azt a hibbant új fajt? Szokásomhoz híven most is túlságosan belemerültem a gondolataimba, ami meg is látszott rajtam, mert Cole egy apró köhintett, mire ijedten néztem fel rá.

-          Abból a pár alkalomból, amennyiszer találkoztunk, megállapítom, hogy hajlamos vagy a gondolataid közé merülni. – Megint olyan elnéző mosollyal nézett rám. Tulajdonképpen hónapokig voltam magamba roskadva egyedül, és ott senki sem vette észre, ha bekebeleztek a gondolataim. Ahhoz képest, hogy még Josh látogatása előtt azt állítottam, hogy nem bántam volna, ha sikerült volna eltenni magamat láb alól, most már ezzel nem teljesen értettem egyet. Josh újra visszahozott valamit az életembe: a nevetést. Haylie-től megkaptam a szeretetet, a törődést. Clarie-től és Shara-tól pedig az aggódást és gondoskodást, holott olyan kicsik még. És ettől a fiútól, aki előttem áll, mit kaptam? Ő mit tett hozzá ahhoz, hogy újra kezdjem úgy érezni valahol mélyen, hogy élek, és nem csak egy lelketlen test vagyok? Cole már a puszta jelenlétével több érzelmet váltott ki belőlem, mint bárki más. Ettől megijedtem, és talán ezért próbáltam magamnak elkönyvelni a rossznak. De kérlek, hiszen alig találkoztunk párszor! Hogy gondolhatok ezek után rá úgy, hogy ő is segített nekem abban, hogy kezdjem megint embernek érezni magamat?!

-          Már megint csinálod – csóválta meg mosolyogva a fejét. – Tudod, ilyenkor tökéletes fotóalany lennél. – Nem kért fel megint, hogy had csináljon rólam képet, legalábbis szavakkal nem, de a szemével igen. Ez kicsit magamhoz térített.

-          Lennék, ha engedném – egy kis fölényesség volt a hangomban. Rajtam állt a döntés, és nem terveztem igent mondani. Cole arcán csalódottság suhant át, de nem engedte, hogy kiüljön az arcára. Csak egy tovatűnő érzelem foszlány volt.

-          Tudod, egy művész lelket megfosztani attól, amit most te teszel, felér egy kínzással – nem mosolygott, csak a szemembe fúrta a szemét és úgy éreztem, levegőt sem bírok venni. Nyeltem egy nagyot és nagyon nevetségesnek éreztem magamat. Szerintem ő kínoz engem.

-          Ha megfosztalak magamtól, attól csak neked lesz jobb – találtam meg végre a hangomat, de halk volt. Oké, ha azt vesszük, hogy Cole előtt sosem beszéltem sokkal hangosabban, akkor nem is annyira rossz a helyzet.

-          Miért? – kérdezte őszinte kíváncsisággal. Erre most mit válaszoljak? Azt, hogy én testesítem meg a zűrös fogalmát, a lehetetlen alak vagyok, hogy sehol sem találom a helyem és magamban beszélek a legjobb barátommal, aki meghalt? Elmondjam neki, hogy nem vagyok teljesen százas, hogy minden bizonnyal nem csak egy kerekem hiányzik? Elmondjam neki, hogy valószínűleg krónikus szeretet hiányban szenvedek, és ha valaki csak kedvesen mosolyog rám, meghatódom? Vagy esetleg felhúzzam neki a pulcsim és a pólóm ujját, hogy láthassa az alkaromat? Hosszú volt a listája azoknak az indokoknak, hogy miért jó neki, ha távol marad tőlem. Viszont a másik oldal, ami azt képviseli, hogy miért jó ismerni engem, nem is létezett.

Cole továbbra is várakozóan tekintett rám, egyértelműen választ várt a kérdésére, de nem tudtam, hogy mit válaszoljak.

-          Addig örülj, amíg nem tudod. – Ezzel elegánsan leléptem volna, már indultam is el, de ő feleszmélt és gyorsan megpördült majd a csuklóm után kapott.

-          Várj! – Tekintetét megint az enyémbe fúrta, de nem engedte el a csuklómat. Nem szorította erősen, csak éppen, hogy fogta, hogy ne menjek el. Mira most mennyire oda lenne meg vissza, ha ez vele történne meg, de én félek. Félek, mert nem tudom, hogy mi ez, hogy mit jelent, mikor így néz rám valaki. Nem tudom, hogy most mit akar és mit vár tőlem.

-          Igazából sosem könyörögnék senkinek, és remélem nem is kell, de szükségem van rád. – A szemei megint könyörögtek én meg köpni-nyelni nem tudtam. Mi van?! – Van egy pályázat és jelentkeztem, de eddig nem sikerült jó képet készítenem. Tökéletes lennél! – Lesütöttem a szememet, de nem zavaromban, hanem mert tudtam, hogy gyenge vagyok és meg fogom magam adni a nézésének. Hogy lehet valakinek ilyen barna szeme?! Hogy nézhet vele úgy, mint egy ártatlan kiskutyus? Ezzel a nézéssel bárkit rá tud venni bármire, arra mérget veszek.

-          Utána békén hagysz? – kérdeztem halkan és felnéztem rá. Nem bírok levegőt venni, ha így néz rám!

-          Igen – boldog mosoly jelent meg az arcán. Benne volt a pakliban, hogy csak rászedett, de aki azt tudta volna mondani, hogy nem, az nem is nő. Az is több mint valószínű, hogy csak kihasználta óriási barna szemeit.

-          És… öm – kezdtem dadogva, pedig csak azt akartam megtudakolni, hogy mikor szándékozik lefényképezni.

-          Hogy mikor? – segített ki mosolyogva. Bólintottam.

-          Mivel örülök már annak is, hogy segítesz nekem, ezért alkalmazkodom. Ha neked jó és ráérek, akkor mehetünk.

-          Mehetünk? – kérdeztem kissé félve vissza. – Hova?

-          A partra – mondta, mintha mi sem lenne természetesebb. – Szerelmes vagyok abba a helybe – vonta meg szégyenlősen a vállát. Akkor már ketten vagyunk, gondoltam magamban. Még mindig fogta a csuklómat. Lenéztem és most tűnt fel, hogy fel van tűrve a pulcsija a könyökéig, és egy fekete, vastag, bőr, rácsos karkötő van a bal csuklóján. Biztos nem hordta eddig, mert észrevettem volna. Akármilyen nevetségesen is hangzik, ezzel még férfiasabban néz ki.

-          Én csak akkor nem érek rá, mikor órám van és… – mondtam volna azzal a lendülettel tovább, hogy mikor pszichológushoz megyek, de befogtam a számat. Nem akartam Cole-nak erről beszélni –… ennyi. Mikor órám van. – Nem a legjobban, de kivágtam magamat belőle. Cole kedvesen elmosolyodott, szóval feltehetőleg még nem néz hülyének, vagy nem mutatja ki. Erről jut eszembe, holnap megyünk a pszichomókushoz. Óh, halleluja, nem tudtam már, hogy mi hiányzik az életemből.

-          Akkor holnap délután? – még mindig kicsit félénken kérdezte, mintha azt várná, hogy a képébe röhögök, hogy elhitte, hogy beadtam a derekamat.

-          Négy óra? – Próbálkoztam magabiztos tekintettel figyelni őt, ami nem ment még annyira jól, de gyakorolni fogok. Cole egy pillanatig hallgatott, látszott rajta, hogy gondolkodik, majd bólintott.

-          Majd csengetek.

-          Oké. – A keze még mindig a csuklómon volt. Az ujjai finoman fonódtak a csuklóm köré, simán átérte, kicsinek éreztem magamat mellette, pedig nem voltam az.

-          Órám lesz. – Miért van az, hogy folyton csak halk hangra, szinte csak suttogásra futja?!

-          Ó, bocsánat – szabadkozott, majd levette a kezét rólam. Egy pillanatig az üres csuklómat néztem, majd pofon vágtam magam képzeletben és felébredtem ebből a különös kábulatból.

-          Akkor, szia – szóltam kicsit erényesebben, majd határozott léptekkel elindultam a ház felé. Becsuktam az ajtót, majd neki támaszkodtam.

Megcsináltam, bent vagyok! Cole keze már nincsen rajtam és úgy érzem, zavartalanul tudok levegőt venni. Mi ez, ha nem a túlélés?

Fogtad a kezemet,

Nem engedtél,

Engem rabul ejtettél.

Elloptad valami más részem is,

De hiánya édes szenvedés…

Leültem a kanapéra és csak bámultam magam elé. Mégis mit tettem? Belementem, hogy lefényképezzen egy pályázathoz, amit valószínűleg látni fog egy pár ember, sőt biztos neten is fent lesznek a képek. Ha azt nézzük, akkor bele mentem, hogy a rusnya képemet elérhetővé tegye úgy körülbelül az egész világnak. Mindenről az az átkozott szeme tehet! Elhatároztam, hogy nagyon mérges leszek rá, de eddig nem nagyon sikerült. Másik lehetőség, hogy megpróbálom szabotálni a fotózást, és direkt bénázom, de megígértem neki és utána kísértene a lelkiismeretem. Hahó, eddig valami lelketlen testnek tartottam magamat, most meg a lelkiismeretről hadoválok itt össze-vissza. Valaki lőjön le, könyörgöm! Csengettek, mire olyat ugrottam ijedtemben, hogy ha kicsit nagyobbra sikerül ki katapultálom magamat a tetőn. Az órára néztem, ami fél tizenegyet mutatott. Megjött Miss Watson. Még Mirán sem volt időm gondolkodni, pedig a Cole-ra pazarolt időmet fordíthattam volna a tegnap történtek átgondolására. Habár, ami késik, az nem múlik.

15.fejezet: Az a mocskos póló...

"Sosem lesznek barátaid, ha hibátlan embereket keresel"

  Minden csoda három napig tart, én esetemben kettő. Josh másnap hajnalban kelt, hogy el tudjon menni a korai géppel, mert igazság szerint Los Angeles a földrész másik végén volt. Bejött hozzám, hogy adjon egy puszit, én pedig még félálomban voltam, csak arra emlékszem, hogy kért, hogy fel ne keljek, ne legyek olyan kis buta. Elmotyogtam neki, hogy én leszoktam a búcsúzásról és csak elköszöntem tőle. Aztán visszaaludtam és most ébredtem fel. A most pontosabban reggel nyolc. Egyedül voltam itthon, de máris megszállt valami melankolikus hangulat. Azok a gondolatok, hogy változtatni akarok, már csak távoli, halványan pislákoló emlékként voltak jelen a fejemben. Ahogy Josh elment, mintha ezt a részemet magával vitte volna. Vettem egy mély levegőt és megpróbáltam ezeket a gondolatokat kiűzni a fejemből és a jelenre koncentrálni. Fogtam a ruháimat és beléptem velük a fürdőbe. Sosem voltam egy kövér vagy igazán telt lány, de a mostani kinézetem az undorító. Melltartót fogtam a kezemben, mert hál’ istennek volt még mit tartania. Elől sosem voltam lapos, azon nők közé tartoztam, akinek megfeleltek és szerette a mellei méreteit. A lábaim és a combjaim nem voltak különösképpen hosszúak, de Robert szerint igen formásak és sok lány ölne értük. Sokszor tartott ilyen önbizalom tréninget, hogy hidd el Hope, hogy szép vagy, ezt most nem barát, hanem, mint férfi mondom. A szemem sötét barna, a szám pedig rózsaszín, az ajkaim eléggé teltek. Az arccsontom a legszélesebb, az állam és a homlokom felé pedig keskenyedik az arcom. Szóval van mellem, a szemem és a szám is elmegy egynek, de mégis rondának látom magamat. Az összkép egyszerűen csak nem tetszik. Talán azért, mert az arcom beesett és sovány. Néha olyan, mintha az arccsontom át akarná szúrni a bőrömet, bár amióta ide jöttem, szerintem nem annyira drasztikus, mint az intézetben. Vajon, mint a filmekben, belőlem is tudnának rút kiskacsából hattyút varázsolni?

  Felvettem a fekete melegítőmet, és a fehér pólómat, ami hosszú ujjú volt. Engem nem zavartak a vágások, de talán, ha más meglátja, igen. Az enyhén hullámos barna hajamat most egy csattal feltűztem és ismét a tükörbe néztem. Egy fokkal jobb, állapítom meg magamban gúnyosan.

  Kiélvezve a csendet és a nyugalmat megállapítom a következő napirendi pontomat: reggeli. Már majdnem egy hónapja vagyok itt, és még egyszer sem készítettem magamnak az ételemet, pedig tíz éves korom óta magamon kívül még két emberre főzök. Csináltam egy kevés rántottát és megittam hozzá egy pohár tejet. Elmosogattam majd előkészültem az órámra. Talán a tanárnő el fogja hozni a lányát is. Nem tudom mi lesz ebből az egészből, de szeretnék neki segíteni. Ha visszaterelhetek egy eltévedt tinit a helyes útra, talán emberebbnek fogom érezni magamat. Talán kicsit önző vagyok, de szükségem van erre az egészre.

Nem kellett sokat várnom, a Miss Watson, a tanárnő ismét pontosan érkezett meg.

-          Hagyj már békén! – szűrődött be egy ideges, vitatkozó hang. Ha jól sejtem Mira megjött.

-          Mira – mondta nyugodtan Miss Watson, hogy megpróbálja elhallgattatni a lányát. Az ajtóhoz mentem és kinyitottam. Mira tüntetőleg úgy tett, mint aki észre sem vesz engem.

-          Szia, Hope – mondtam a tanárnő reménykedve. – Sajnálom, de közbe jött valami és el kell mennem, és őt nem vihetem. – Szomorúan a lányára nézett. – Egyedül meg nem hagyhatom. – Azt nem tudtam, hogy tényleg dolga van, vagy ez csak színjáték. Mindegy tulajdonképpen, a lényeg, hogy itt van.

-          Szia – ráköszöntem, de még mindig nem szándékozott észrevenni.

-          Mennem kell – mondta hirtelen Miss Watson, majd elköszönt és beült a kocsiba. Mira lelkére kötötte, hogy legyen jó, de az rá sem hederített. Ahogy elhajtott az anyja, távozni kívánt.

-          Hova, hova?  – szóltam érdeklődve utána, mire gúnyos vigyorral hátra nézett rám.

-          El innen, lúzer – szinte köpte a szavakat. Rövid fekete haja meg volt tépve, és minden felé állt neki. Vékony volt, de nem egy deszka típus. Fekete farmert viselt, amire láncokat tett és egy olyan ronda bakancs volt rajta. A pólója minta nélküli, sima sárga volt. A fekete pulcsiját nem húzta össze.

-          Nem tartanál jó bébiszitternek? – Én is próbáltam olyan gúnyosan visszakérdezni. Mira megállt és visszafordult.

-          Nekem nem kell dada – mondta megvetően.

-          Milyen igaz – bólogattam. – Elvégre már felelősségteljes nagylány vagy, akiben bízhat az anyja. Nem drogozol, és nem is iszol. Ha meg részeg vagy, egy pasi sem fogja kihasználni. – Teljesen tényszerűen állapítottam meg a dolgokat, nem akartam ezt gúnyosan mondani. Nem az elkergetése volt a célom, hanem hogy magától jöjjön ide hozzám. Mira a szemöldökét ráncolta.

-          Anyám mondott rólam valamit, nagy ügy. Most örülsz, mert tudsz rólam dolgokat? – megrántotta a vállát és megint gúnyosan nézett.

-          Nem tudok rólad semmit. Nem hiszem, hogy a túlságosan aggódó szülők véleménye mérvadó. Én például a nevelő apám szerint, csak hülye kölyök voltam, akinek néha oda kell csapni. Pedig nem vagyok. – Elképesztően könnyű volt Mirával beszélgetni, bár ezt nem is igazán nevezném beszélgetésnek. Legbelül ő is tudja, hogy nem csinálja jól a dolgokat, ebben biztos vagyok.

-          Hol van most az apád? – kérdezett vissza hidegen. Tudtam, hogy az ő apja, már születésekor elhagyta őt.

-          Nem tudom – próbáltam nem fájdalmas arcot vágni, és csak tényként közölni a dolgot. Nem terveztem egyből megmutatni neki az összetört oldalamat. Várjunk csak, van másik oldalam az összetörten kívül? Nincs. Magamban felnevettem.

-          A nevelőapád? – szinte már számon kérő volt a lány.

-          Börtön.

-          Aki itt lakik, az nem az anyád?

-          Nem.

-          Ő hol van?

-          A nevelőapám mellett.

-          Bűnöző család? – Oké, ez a kérdezz-felelek már unalmas, de mindent a siker érdekében. Vad idegen volt, személyesen még be sem mutatkozott, de máris többet tud az életemről, mint a pszichológusom. Csak simán kijönnek belőlem a szavak, nem látom az akadályát, hogy miért ne válaszolhatnék a kérdéseire. Helyesbítek: többet tud az életemről saját kézből. A doki a mappákból tudja a főbb dolgokat.

-          Nem igazán.

-          Akkor? – Kíváncsiság csillant a szemében.

-          Nem akarlak feltartani. A hibbant családom meg az én dolgom. Még a nevedet sem tudom. – Előtte is rávilágítottam a tényre. Egy pillanatra elgondolkodott, majd kimondta.

-          Mira.

-          Hope.

-          Viszlát, Mira! – intettem neki, és megfordultam.

-          Az én apám is elhagyott – szólt utánam. Hideg volt a hangja és nem voltak benne érzelmek, de úgy éreztem ez a dolog bántja. Visszafordultam.

-          Legszívesebben számon kérnéd és leordítanád a fejét, hogy miért tette? – Én nem tudom mit tennék apámmal, de ő nem elhagyott engem, hanem anyám elszökött előle. Nem mindegy. Apu még keresett is évekig minket, de ezt most Mirának nem kell tudnia.

-          Leszarnám – mondta kimérten.

-          Végül is, ez is egy opció – rántottam meg a vállamat.

-          Mármint, ha találkoznánk nem leszarnám szó szerint, de tényleg jó ötlet. – Láttam rajta, hogy elgondolkodott. Ráncolta a szemöldökét. Ismét megfordultam és elindultam befelé. Lépteket hallotta magam mögött. Megfordultam. Mira követett.

-          Nem akarom megint anyám egész estés külön kiadású szent beszédét hallgatni – rántotta meg a vállát, majd engem leelőzve bemasírozott a házba. Fél sikerem van, azt hiszem.

Mira, mint egy jól nevelt gyermek, mert biztos az, csak erről nem akar tudomást venni, levette a bakancsát és úgy ment beljebb a házban. Lehuppant a kanapéra.

-          Gondolom, nem nagyon akarsz velem beszélgetni, szóval elvonulok – ezzel megint elindultam, de Mira utánam szólt.

-          Ha már itt kell lennem, legalább ne unjam annyira szét az agyamat – mondta unott hangon. – Maradj.

-          Gyere inkább te velem. A szobám kényelmesebb. – Mira egy pillanatig habozott, majd szó nélkül felállt és követett. Mire számít az ember egy vadul kinéző bajos csajtól? Hát tuti, hogy nem erre! Mira megpróbálta leplezni, de ámulva nézett körbe a szobámban, mintha minden egyes részletét jól az agyába akarná vésni. Úgy nézem, egy lila szín imádóval van dolgom.

-          Hány éves vagy? – kérdezte, miközben lehuppant ő is mellém az ágyra. A végénél helyezkedett el törökülésben.

-          Tizenhét. – Látványosan végignézett rajtam.

-          Nem nézlek annyinak. Nem is tudom mennyinek nézlek. – Komolyan elgondolkodott.

-          Jelenleg én sem tudnám megmondani, hogy mennyinek érzem magam.

-          Mióta laksz itt?

-          Mindjárt egy hónapja.

-          Szar hely – húzta el unottan a száját. – Utálok itt lakni.

-          Amennyit én láttam belőle, az tetszett – próbáltam védeni a helyet. Nem kéne így leszólni a második esélyt nyújtó kis városomat.

-          Mennyit láttál? – kérdezte gúnyosan.

-          A partot.

-          Az elmegy, de nem túl sokat láttál ezek szerint. Amúgy meg, nevetséges, hogy anyám a te nyakadba varrt! Csak egy évvel vagy idősebb! – mondta felháborodottan.

-          Agyban többel.

-          Mi van? – sértetten felhúzta az orrát. – Szerinted, én hülye vagyok?

-          Nem úgy értettem. Több felelősség érzetem van, és érett vagyok a koromhoz képest. – Erre Mira megforgatta a szemeit, de nem állt le vitatkozni.

-          Minek költöztél ide?

-          Mivel a családtagjaim dutyiban vannak – emlékeztettem arra, amit már egyszer említettem.

-          Ezt mindenkinek egyből elmondod, akivel találkozol? Nem félsz, hogy elítélnek? – gúnyosan kérdezte ezt is, egy gúnyos mosoly kíséretében, de igazi kíváncsiságot fedeztem fel a szemében.

-          Nem nagyon beszélek senkivel sem, és amúgy is te kérdezted. Most hova tagadjam? Ha meg elítélnek érte, az ő bajuk. Nem igazán szeretem az embereket.

-          Magányos farkas? – Erre vettem egy nagy levegőt. Vajon mondható vagyok magányos farkasnak? Most már talán, de ezelőtt? Roberttel az voltam?

-          Úgy könnyebb – végül csak ennyit mondtam, és a szomorúságot nem tudtam elrejteni. Mira szemeiben megértés csillant.

-          Szerintem is. Hiába vagy körülvéve „barátokkal” – mutatta a kezével a levegőben az idéző jeleket a barátok szónál. –, mégis egyedül vagy, mint a kisujjad. Az élet szívás – állapította meg a nagy tényt, amivel egyet értek.

-          Pontosan – bólogattam. Sejtem, hogy milyen érzelmek dúlnak benne, de azt nem, hogy mi miatt. Feltett szándékom erre rájönni és segíteni neki. Úgy éreztem, ahhoz, hogy magára találjon, nem kell szent szöveget nyomnom neki, csak éreztetni vele, hogy megértem őt. Mert megértettem, hiszen egyedül van és szívásnak érzi az életet. Lehet, hogy más okokból, mint én, de így van.

-          Kérhetek egy kis vizet? – szólalt meg egy kis csend után.

-          Persze – bólintottam, majd fel is keltem. Mira követett engem.

-          Szeretsz a nagynénéddel lakni? – Időközben vázoltam neki a rokoni kapcsolatomat, Haylie-val.

-          Igen. Kedves, aggódik értem és törődik is velem. Ahogy azt anyámnak kellett volna – állapítottam meg savanyúan a tényt.

-          Anyád nem lehetett jó fej – mondta hangosan Mira, mert ő a nappaliban maradt.

-          Hát nem – motyogtam az orrom alatt, mire kintről egy halk sikkantást hallottam. Ijedten futottam ki Mirához, aki ahhoz az ablakhoz volt tapadva, amiből az utcára lehet kilátni.

-          Te jó isten – motyogta. Odasiettem mellé, és én is kinéztem. Számítottam döglött tetemekre, ufókra, esetleg égből potyogó disznókra, de arra nem, ami igazából kiváltotta belőle ezt a reakciót.

-          Cole Sullivan – mondta tisztán és érthetően ki a nevet, csodálattal a hangjában. Csillogó szemekkel nézett rám. – Te mázlista! – Ezzel vissza is fordult az ablakhoz.

Cole Sullivan éppen egy motort szerelt szét és nyakig olajos volt meg piszkos, de a farmerja engedelmesen simult rá, és a fehér piszkos póló pedig eszméletlenül jól állt neki. A haja össze-visszaállt, néha idegesen beletúrt, és látszott az arcán, hogy el van merülve a munkában. Ahhoz az egy pólóhoz, ami rajta volt, már hideg van kint. Cole Sullivan meg fog fázni, ha így folytatja. Azt vettem észre, hogy én is úgy bámulom, mint Mira, pedig tegnap és azelőtt is idegesítőnek találtam. Nem is az idegesítő a jó szó, inkább mondom úgy, hogy nem nagyon kívántam a társaságát.

-          Miért vagy így oda tőle? – Magamat is Mirát is kiráztam ezzel az ámulatból és Cole kukkolásából.

-          Nézz rá! – idegesen mutatott Cole felé. – A középsuliban ő volt a kosarasok kapitánya, és szerintem a leghelyesebb fiú. Viszont nem volt beképzelt sznob, mindenkivel kibaszott kedves volt – mondta csodálattal a hangjában. Mira, aki állítólag tök kemény, de pár tizedmásodperc alatt átment Cole-tól tipikus tini lányba.

-          Sajna, egy hisztis kurva a barátnője. Plasztik picsa – fújt egyet mérgesen. Valószínűleg Cole vele beszélt telefonon, mikor elviharzott tőlem, és a csaj féltékeny volt a vörösre, alias Haylie-re. Tényleg egy picsa lehet.

-          És te már akkor középsulis voltál, mikor ő is? – Cole már másodikos az egyetemen, Mira pedig most tizedikes és ezt sehogy sem tudom összehozni.

-          Egybe van az általános a középsulival.

-          Értem.

-          Irtó szexi ebben a mocskos pólóban – tapadt újból az ablakra Mira. Kinéztem és magamban helyeseltem. Hülye vagyok?! Dehogy szexi, csak idegesítő!

-          Még egyszer mondom, egy mázlista vagy. Én folyton kukkolnám – kuncogott Mira.

-          Én inkább kihagyom. – Mira úgy nézett rám, mintha hülye lennék.

-          Figyelj, Cole olyan… – kezdte volna, de nem akartam róla beszélni. Most nem.

-          Hagyjuk most Cole-t légyszi. Nincs rá erőm. Majd legközelebb.

-          Legközelebb. – Olyan hangsúllyal mondta ezt Mira, mintha azt mondaná, úgy sem menekülhetsz előlem. Ezzel tudtán kívül beleegyezett, hogy találkozunk még. Magamban diadalmasan elmosolyodtam. Lehet, hogy csak azért akar még jönni, hogy lássa Cole-t, de ha ez kell ahhoz, hogy segítsek neki, akkor nem vitatkozom. Elég volt egy motort szerelő fiú, és Mira egyből átment a kenyérre kenhető tini lányba. Szóval, meg van a gyenge pontja: egy helyes fiú. Bár remélem, hogy nem csupán Cole miatt őrül meg ennyire, és hogy nem akar tőle semmit, csak ábrándozni róla. Próbáltam nem foglalkozni a féltékenységgel, ami utat tört bennem, mikor magam előtt láttam Cole-t, ahogy Mirát kéri, hogy had készítsen róla képet.

Mira mosolyogva köszönt el tőlem, ám mire az anyja elé került, felvette a flegma arcát. Bólintottam egyet Miss Watsonnak, aki köszönöm, hogy megpróbáltad módra elmosolyodott, és elmentek. Furcsa, jóleső érzés áradt szét bennem, és úgy éreztem, Mirát már most kedvelem. Visszaballagtam a nappaliba, az ablak elé, ahol Cole Sullivan még mindig a motorral babrált. Talán egy olyan hangulatomban kíváncsi vagyok Mira mondókájára Cole-ról, elvégre ismerni kell a szomszédinkat, nem?

Ma este úgy aludtam el, hogy álmomban Cole Sullivannel sétáltam a parton és együtt nevettünk. Úgy érzem, azzal, hogy megismertem Mirát, aki tudtán kívül még jobban felhívta a figyelmemet a szomszédomra, egy új szakasz kezdődik az eddigi életemben.