16.fejezet: Nem könyörögnék, de szükségem van rád

"A világ leglassabb folyamata: gondolatokkal hatni az érzelmekre..."

A reggelem jól indult, egy pillanatra el is felejtettem mindent, és azt hittem, egy gondtalan tini lány vagyok. Ennek a ténynek a hamisságára hamar rá is jöttem, de amíg tartott szép volt. Felkeltem és Haylie már várt a reggelivel. Tegnap meséltem neki Miráról, és igazán örült neki, hogy eljött, nem érdekli, hogy az anyja szerint - meg amúgy is - milyen bandával lóg. Azt mondta, ha kedvelem, akkor annyit van itt, amennyit akar. Kerülhettem volna jobb helyre, mint Haylie-hez? Nem tudom mi ez a nagy optimizmus, de még barátkozom kell vele, hogy teljesen át tudjam magam adni neki.

- Szépet álmodtál? – kérdezte meg Haylie azt, amit szinte újabban mindig. A kérdés nem zavart és a válaszomat is mindig meghallgatta. Viszont a mostani álmomban, szerepelt Cole, ezért nem tudtam egyértelműen eldönteni, hogy szép volt e.

- Nem tudok dönteni. – Haylie felnevetett.

-          Miért, mi volt benne?

-          Hát… – kezdtem tétován. – Sok hülyeség, hagyjuk – legyintettem és leültem az asztalhoz.

-          Sok hülyeség – mondta Haylie mindent tudóan és sejtelmesen, majd letette elém a tányért.

-          Tudod, nem kéne mindig reggelit csinálnod nekem. Nem kell ezzel fáradnod.

-          De szeretnék. Ez olyan anyukás. – Haylie mintha kicsit zavarba jött volna, és visszafordult a pult felé. Anyukás? Haylie szeretne velem szemben anyukásan viselkedni? Akartam neki mondani valamit, például azt, hogy szeretem, de nem bírtam. Én nem bírom kimondani ezt a szót, szóval csak csendben hallgattam. Mindenkinek megvannak a titkai és biztos voltam benne, hogy ez alól a csupa szív nagynéném sem kivétel. Kíváncsi vagyok a titkára, és remélem, hogy fog bízni bennem annyira, hogy el is mondja.

Miután Haylie elment és én unatkozni kezdtem, mint amúgy eléggé sokszor régi emlékeim jöttek elő. Sokat ültem az udvarunkban a nagy fa árnyéka alatt, miközben lágyan lengedezett a szellő. Most lágy szellőre aligha van esélye, tekintve, hogy november van, de talán jót fog tenni egy kis levegő, mert tényleg meg fogok savanyodni. Belebújtam egy nagy pulcsiba (megjegyzem, most minden ruhám nagy rám) és kimentem a hátsó udvarra. Nem volt nagy udvar, csak két-három fa állt és egy kisebb elkerített virágos kert. Leültem a fűbe, nem érdekelt, hogy kissé hideg és meg van az esély rá, hogy felfázzam.

-          Még te hívod magadat felelősségteljesnek Mira előtt? – szólalt meg a fejemben Robert rosszalló hangja. – Ki ül a hideg földön ilyenkor?! Na kelj fel most rögtön! – parancsolt rám.

-          Én csak azt mondtam, hogy nála vagyok felelősségteljesebb.

-          Aligha…

-          Mondj, amit akarsz. Tudom mit csinálok, és mit mondtam – magamban sértődötten felhúztam az orromat, mire láttam magam előtt Robert mosolyát, miközben a világ legaranyosabb módján forgatja meg a szemét.

-          Azt is tudod, hogy most magadban velem beszélgetsz? Szerinted ez normális? – kérdezte egy édes gúnyos hangon.

-          Te kezdesz el mindig beszélni!

-          Mert te akarod.

-          Mert a barátom vagy és azt mondtad mindig velem leszel.

-          Igaz – helyeselt. – De ezt nem kéne, nem kéne velem beszélgetned. El kellene felejts, hogy már csak egy emlék legyek neked. – A szavai fájdalmasan hatottak, de valahol a legbelülinél és beljebb tudtam, így kéne. Mindenki tudja, hogy így kéne, de nehéz ezt kivitelezni.

-          Könnyű azt mondani.

-          Szia, Hope! – elköszönt tőlem én meg megijedtem.

-          Miért mész el? Most örökre itt hagysz? – a hangom most jóval kétségbeesettebbnek tűnt, mint eddig bármikor. Szinte majdnem sírni kezdtem, annyira féltem, hogy itt hagy. Tudom, ez beteges, de szükségem van arra az idióta hangra a fejemben!

-          Hideg van. Kelj fel! – Megnyugodtam, hogy Robert visszajött, de pár pillanattal később rájöttem, hogy ez a hang igazi volt. Felnéztem és Cole tornyosult előttem, s a kezét nyújtotta felém. Értetlenül néztem rá, miközben úgy éreztem, a barna szemeivel szinte simogat. Önkéntelenül is az eszembe jutott, az hogy, hogy egy mocskos pólóban szexi. Most sajnos, vagyis izé szerencsére, nem mocskos póló volt rajta, hanem pulcsi.

-          Kérlek – mosolyodott el kedvesen és továbbra is nyújtotta felém a kezét. Gondolatban megráztam magamat, hogy mekkora hülyének nézhet, hogy csak így bambulok rá és hogy fel kéne ébredni. Meg sem gondoltam, hogy mit teszek, de nyújtottam a kezemet Cole felé. Mikor megfogta a kezemet átjárt valami furcsa bizsergés. A keze nagy volt, meleg, és érződött rajta, hogy dolgozni is szokott vele.

-          Köszi. – A hangom szinte suttogás volt, és éreztem, hogy emiatt elönti a pír az arcomat. Nem nagyon éreztem még ilyet, de rettentően feszélyezett, féltem felnézni Cole arcába.

-          Csak nem akarom, hogy beteg legyél. – Erre még tovább pirosodtam, bár nem tudom miért. Eszembe jutott valami, amiből talán erőt meríthetek a további pár percre: ő miért nincsen suliba?

-          Te miért nem vagy suliba? Amúgy kémkedsz utánam?! – Jutott eszembe hirtelen a második kérdés is. Nincsen kerítés, szóval be tudott jönni a ház mögé, de hát ő engem figyelt, hogy én ide jövök, és leülök a fűbe?

-          Csak délután vannak előadásaim, és nem kémkedtem – mondta halálos nyugalommal.

-          Akkor? – kérdeztem vissza.

-          Akkor mi? – nézett értetlenül.

-          Akkor, hogy láttál meg és minek jöttél ide?

-          Óh, csak éppen észrevettelek, és gondoltam köszönök.

-          Akkor had halljam – néztem rá várakozóan, mire ráncokba szaladt a homloka.

-          Mit? – Áh, basszus, ha szokásom lenne a nevetgélés, akkor most kínomban felnevettem volna.

-          A köszönést. Még nem köszöntél – világítottam rá a tényre, ugyanis eddig csak elmondta, hogy nem szeretné, hogy beteg legyek, de köszönni nem köszönt, pedig elvileg azért jött. Na jó, lehet, hogy ez már fel ért egy köszönéssel, de addig nem tágítok, amíg nem köszön. Cole jóízűen felnevetett, és közben egy hosszabb tincset hátra simított.

-          Szia, Hope – mondta kedvesen és elmosolyodott, de olyan elnéző mosollyal, mintha én csináltam volna valami rosszat.

-          Szia – próbáltam csak úgy foghegyről oda dobni neki, de szörnyen szarul sikerült. Olyan lehettem, mint egy gyogyós, ezt még egyértelműen gyakorolnom kell. Talán leckéket kellett volna vennem Robert volt osztálytársaitól flegmaságból, mert abból nagyon jók voltak azok a lányok. Lányok?! Képes vagyok lányoknak nevezni, azt a hibbant új fajt? Szokásomhoz híven most is túlságosan belemerültem a gondolataimba, ami meg is látszott rajtam, mert Cole egy apró köhintett, mire ijedten néztem fel rá.

-          Abból a pár alkalomból, amennyiszer találkoztunk, megállapítom, hogy hajlamos vagy a gondolataid közé merülni. – Megint olyan elnéző mosollyal nézett rám. Tulajdonképpen hónapokig voltam magamba roskadva egyedül, és ott senki sem vette észre, ha bekebeleztek a gondolataim. Ahhoz képest, hogy még Josh látogatása előtt azt állítottam, hogy nem bántam volna, ha sikerült volna eltenni magamat láb alól, most már ezzel nem teljesen értettem egyet. Josh újra visszahozott valamit az életembe: a nevetést. Haylie-től megkaptam a szeretetet, a törődést. Clarie-től és Shara-tól pedig az aggódást és gondoskodást, holott olyan kicsik még. És ettől a fiútól, aki előttem áll, mit kaptam? Ő mit tett hozzá ahhoz, hogy újra kezdjem úgy érezni valahol mélyen, hogy élek, és nem csak egy lelketlen test vagyok? Cole már a puszta jelenlétével több érzelmet váltott ki belőlem, mint bárki más. Ettől megijedtem, és talán ezért próbáltam magamnak elkönyvelni a rossznak. De kérlek, hiszen alig találkoztunk párszor! Hogy gondolhatok ezek után rá úgy, hogy ő is segített nekem abban, hogy kezdjem megint embernek érezni magamat?!

-          Már megint csinálod – csóválta meg mosolyogva a fejét. – Tudod, ilyenkor tökéletes fotóalany lennél. – Nem kért fel megint, hogy had csináljon rólam képet, legalábbis szavakkal nem, de a szemével igen. Ez kicsit magamhoz térített.

-          Lennék, ha engedném – egy kis fölényesség volt a hangomban. Rajtam állt a döntés, és nem terveztem igent mondani. Cole arcán csalódottság suhant át, de nem engedte, hogy kiüljön az arcára. Csak egy tovatűnő érzelem foszlány volt.

-          Tudod, egy művész lelket megfosztani attól, amit most te teszel, felér egy kínzással – nem mosolygott, csak a szemembe fúrta a szemét és úgy éreztem, levegőt sem bírok venni. Nyeltem egy nagyot és nagyon nevetségesnek éreztem magamat. Szerintem ő kínoz engem.

-          Ha megfosztalak magamtól, attól csak neked lesz jobb – találtam meg végre a hangomat, de halk volt. Oké, ha azt vesszük, hogy Cole előtt sosem beszéltem sokkal hangosabban, akkor nem is annyira rossz a helyzet.

-          Miért? – kérdezte őszinte kíváncsisággal. Erre most mit válaszoljak? Azt, hogy én testesítem meg a zűrös fogalmát, a lehetetlen alak vagyok, hogy sehol sem találom a helyem és magamban beszélek a legjobb barátommal, aki meghalt? Elmondjam neki, hogy nem vagyok teljesen százas, hogy minden bizonnyal nem csak egy kerekem hiányzik? Elmondjam neki, hogy valószínűleg krónikus szeretet hiányban szenvedek, és ha valaki csak kedvesen mosolyog rám, meghatódom? Vagy esetleg felhúzzam neki a pulcsim és a pólóm ujját, hogy láthassa az alkaromat? Hosszú volt a listája azoknak az indokoknak, hogy miért jó neki, ha távol marad tőlem. Viszont a másik oldal, ami azt képviseli, hogy miért jó ismerni engem, nem is létezett.

Cole továbbra is várakozóan tekintett rám, egyértelműen választ várt a kérdésére, de nem tudtam, hogy mit válaszoljak.

-          Addig örülj, amíg nem tudod. – Ezzel elegánsan leléptem volna, már indultam is el, de ő feleszmélt és gyorsan megpördült majd a csuklóm után kapott.

-          Várj! – Tekintetét megint az enyémbe fúrta, de nem engedte el a csuklómat. Nem szorította erősen, csak éppen, hogy fogta, hogy ne menjek el. Mira most mennyire oda lenne meg vissza, ha ez vele történne meg, de én félek. Félek, mert nem tudom, hogy mi ez, hogy mit jelent, mikor így néz rám valaki. Nem tudom, hogy most mit akar és mit vár tőlem.

-          Igazából sosem könyörögnék senkinek, és remélem nem is kell, de szükségem van rád. – A szemei megint könyörögtek én meg köpni-nyelni nem tudtam. Mi van?! – Van egy pályázat és jelentkeztem, de eddig nem sikerült jó képet készítenem. Tökéletes lennél! – Lesütöttem a szememet, de nem zavaromban, hanem mert tudtam, hogy gyenge vagyok és meg fogom magam adni a nézésének. Hogy lehet valakinek ilyen barna szeme?! Hogy nézhet vele úgy, mint egy ártatlan kiskutyus? Ezzel a nézéssel bárkit rá tud venni bármire, arra mérget veszek.

-          Utána békén hagysz? – kérdeztem halkan és felnéztem rá. Nem bírok levegőt venni, ha így néz rám!

-          Igen – boldog mosoly jelent meg az arcán. Benne volt a pakliban, hogy csak rászedett, de aki azt tudta volna mondani, hogy nem, az nem is nő. Az is több mint valószínű, hogy csak kihasználta óriási barna szemeit.

-          És… öm – kezdtem dadogva, pedig csak azt akartam megtudakolni, hogy mikor szándékozik lefényképezni.

-          Hogy mikor? – segített ki mosolyogva. Bólintottam.

-          Mivel örülök már annak is, hogy segítesz nekem, ezért alkalmazkodom. Ha neked jó és ráérek, akkor mehetünk.

-          Mehetünk? – kérdeztem kissé félve vissza. – Hova?

-          A partra – mondta, mintha mi sem lenne természetesebb. – Szerelmes vagyok abba a helybe – vonta meg szégyenlősen a vállát. Akkor már ketten vagyunk, gondoltam magamban. Még mindig fogta a csuklómat. Lenéztem és most tűnt fel, hogy fel van tűrve a pulcsija a könyökéig, és egy fekete, vastag, bőr, rácsos karkötő van a bal csuklóján. Biztos nem hordta eddig, mert észrevettem volna. Akármilyen nevetségesen is hangzik, ezzel még férfiasabban néz ki.

-          Én csak akkor nem érek rá, mikor órám van és… – mondtam volna azzal a lendülettel tovább, hogy mikor pszichológushoz megyek, de befogtam a számat. Nem akartam Cole-nak erről beszélni –… ennyi. Mikor órám van. – Nem a legjobban, de kivágtam magamat belőle. Cole kedvesen elmosolyodott, szóval feltehetőleg még nem néz hülyének, vagy nem mutatja ki. Erről jut eszembe, holnap megyünk a pszichomókushoz. Óh, halleluja, nem tudtam már, hogy mi hiányzik az életemből.

-          Akkor holnap délután? – még mindig kicsit félénken kérdezte, mintha azt várná, hogy a képébe röhögök, hogy elhitte, hogy beadtam a derekamat.

-          Négy óra? – Próbálkoztam magabiztos tekintettel figyelni őt, ami nem ment még annyira jól, de gyakorolni fogok. Cole egy pillanatig hallgatott, látszott rajta, hogy gondolkodik, majd bólintott.

-          Majd csengetek.

-          Oké. – A keze még mindig a csuklómon volt. Az ujjai finoman fonódtak a csuklóm köré, simán átérte, kicsinek éreztem magamat mellette, pedig nem voltam az.

-          Órám lesz. – Miért van az, hogy folyton csak halk hangra, szinte csak suttogásra futja?!

-          Ó, bocsánat – szabadkozott, majd levette a kezét rólam. Egy pillanatig az üres csuklómat néztem, majd pofon vágtam magam képzeletben és felébredtem ebből a különös kábulatból.

-          Akkor, szia – szóltam kicsit erényesebben, majd határozott léptekkel elindultam a ház felé. Becsuktam az ajtót, majd neki támaszkodtam.

Megcsináltam, bent vagyok! Cole keze már nincsen rajtam és úgy érzem, zavartalanul tudok levegőt venni. Mi ez, ha nem a túlélés?

Fogtad a kezemet,

Nem engedtél,

Engem rabul ejtettél.

Elloptad valami más részem is,

De hiánya édes szenvedés…

Leültem a kanapéra és csak bámultam magam elé. Mégis mit tettem? Belementem, hogy lefényképezzen egy pályázathoz, amit valószínűleg látni fog egy pár ember, sőt biztos neten is fent lesznek a képek. Ha azt nézzük, akkor bele mentem, hogy a rusnya képemet elérhetővé tegye úgy körülbelül az egész világnak. Mindenről az az átkozott szeme tehet! Elhatároztam, hogy nagyon mérges leszek rá, de eddig nem nagyon sikerült. Másik lehetőség, hogy megpróbálom szabotálni a fotózást, és direkt bénázom, de megígértem neki és utána kísértene a lelkiismeretem. Hahó, eddig valami lelketlen testnek tartottam magamat, most meg a lelkiismeretről hadoválok itt össze-vissza. Valaki lőjön le, könyörgöm! Csengettek, mire olyat ugrottam ijedtemben, hogy ha kicsit nagyobbra sikerül ki katapultálom magamat a tetőn. Az órára néztem, ami fél tizenegyet mutatott. Megjött Miss Watson. Még Mirán sem volt időm gondolkodni, pedig a Cole-ra pazarolt időmet fordíthattam volna a tegnap történtek átgondolására. Habár, ami késik, az nem múlik.