15.fejezet: Az a mocskos póló...

"Sosem lesznek barátaid, ha hibátlan embereket keresel"

  Minden csoda három napig tart, én esetemben kettő. Josh másnap hajnalban kelt, hogy el tudjon menni a korai géppel, mert igazság szerint Los Angeles a földrész másik végén volt. Bejött hozzám, hogy adjon egy puszit, én pedig még félálomban voltam, csak arra emlékszem, hogy kért, hogy fel ne keljek, ne legyek olyan kis buta. Elmotyogtam neki, hogy én leszoktam a búcsúzásról és csak elköszöntem tőle. Aztán visszaaludtam és most ébredtem fel. A most pontosabban reggel nyolc. Egyedül voltam itthon, de máris megszállt valami melankolikus hangulat. Azok a gondolatok, hogy változtatni akarok, már csak távoli, halványan pislákoló emlékként voltak jelen a fejemben. Ahogy Josh elment, mintha ezt a részemet magával vitte volna. Vettem egy mély levegőt és megpróbáltam ezeket a gondolatokat kiűzni a fejemből és a jelenre koncentrálni. Fogtam a ruháimat és beléptem velük a fürdőbe. Sosem voltam egy kövér vagy igazán telt lány, de a mostani kinézetem az undorító. Melltartót fogtam a kezemben, mert hál’ istennek volt még mit tartania. Elől sosem voltam lapos, azon nők közé tartoztam, akinek megfeleltek és szerette a mellei méreteit. A lábaim és a combjaim nem voltak különösképpen hosszúak, de Robert szerint igen formásak és sok lány ölne értük. Sokszor tartott ilyen önbizalom tréninget, hogy hidd el Hope, hogy szép vagy, ezt most nem barát, hanem, mint férfi mondom. A szemem sötét barna, a szám pedig rózsaszín, az ajkaim eléggé teltek. Az arccsontom a legszélesebb, az állam és a homlokom felé pedig keskenyedik az arcom. Szóval van mellem, a szemem és a szám is elmegy egynek, de mégis rondának látom magamat. Az összkép egyszerűen csak nem tetszik. Talán azért, mert az arcom beesett és sovány. Néha olyan, mintha az arccsontom át akarná szúrni a bőrömet, bár amióta ide jöttem, szerintem nem annyira drasztikus, mint az intézetben. Vajon, mint a filmekben, belőlem is tudnának rút kiskacsából hattyút varázsolni?

  Felvettem a fekete melegítőmet, és a fehér pólómat, ami hosszú ujjú volt. Engem nem zavartak a vágások, de talán, ha más meglátja, igen. Az enyhén hullámos barna hajamat most egy csattal feltűztem és ismét a tükörbe néztem. Egy fokkal jobb, állapítom meg magamban gúnyosan.

  Kiélvezve a csendet és a nyugalmat megállapítom a következő napirendi pontomat: reggeli. Már majdnem egy hónapja vagyok itt, és még egyszer sem készítettem magamnak az ételemet, pedig tíz éves korom óta magamon kívül még két emberre főzök. Csináltam egy kevés rántottát és megittam hozzá egy pohár tejet. Elmosogattam majd előkészültem az órámra. Talán a tanárnő el fogja hozni a lányát is. Nem tudom mi lesz ebből az egészből, de szeretnék neki segíteni. Ha visszaterelhetek egy eltévedt tinit a helyes útra, talán emberebbnek fogom érezni magamat. Talán kicsit önző vagyok, de szükségem van erre az egészre.

Nem kellett sokat várnom, a Miss Watson, a tanárnő ismét pontosan érkezett meg.

-          Hagyj már békén! – szűrődött be egy ideges, vitatkozó hang. Ha jól sejtem Mira megjött.

-          Mira – mondta nyugodtan Miss Watson, hogy megpróbálja elhallgattatni a lányát. Az ajtóhoz mentem és kinyitottam. Mira tüntetőleg úgy tett, mint aki észre sem vesz engem.

-          Szia, Hope – mondtam a tanárnő reménykedve. – Sajnálom, de közbe jött valami és el kell mennem, és őt nem vihetem. – Szomorúan a lányára nézett. – Egyedül meg nem hagyhatom. – Azt nem tudtam, hogy tényleg dolga van, vagy ez csak színjáték. Mindegy tulajdonképpen, a lényeg, hogy itt van.

-          Szia – ráköszöntem, de még mindig nem szándékozott észrevenni.

-          Mennem kell – mondta hirtelen Miss Watson, majd elköszönt és beült a kocsiba. Mira lelkére kötötte, hogy legyen jó, de az rá sem hederített. Ahogy elhajtott az anyja, távozni kívánt.

-          Hova, hova?  – szóltam érdeklődve utána, mire gúnyos vigyorral hátra nézett rám.

-          El innen, lúzer – szinte köpte a szavakat. Rövid fekete haja meg volt tépve, és minden felé állt neki. Vékony volt, de nem egy deszka típus. Fekete farmert viselt, amire láncokat tett és egy olyan ronda bakancs volt rajta. A pólója minta nélküli, sima sárga volt. A fekete pulcsiját nem húzta össze.

-          Nem tartanál jó bébiszitternek? – Én is próbáltam olyan gúnyosan visszakérdezni. Mira megállt és visszafordult.

-          Nekem nem kell dada – mondta megvetően.

-          Milyen igaz – bólogattam. – Elvégre már felelősségteljes nagylány vagy, akiben bízhat az anyja. Nem drogozol, és nem is iszol. Ha meg részeg vagy, egy pasi sem fogja kihasználni. – Teljesen tényszerűen állapítottam meg a dolgokat, nem akartam ezt gúnyosan mondani. Nem az elkergetése volt a célom, hanem hogy magától jöjjön ide hozzám. Mira a szemöldökét ráncolta.

-          Anyám mondott rólam valamit, nagy ügy. Most örülsz, mert tudsz rólam dolgokat? – megrántotta a vállát és megint gúnyosan nézett.

-          Nem tudok rólad semmit. Nem hiszem, hogy a túlságosan aggódó szülők véleménye mérvadó. Én például a nevelő apám szerint, csak hülye kölyök voltam, akinek néha oda kell csapni. Pedig nem vagyok. – Elképesztően könnyű volt Mirával beszélgetni, bár ezt nem is igazán nevezném beszélgetésnek. Legbelül ő is tudja, hogy nem csinálja jól a dolgokat, ebben biztos vagyok.

-          Hol van most az apád? – kérdezett vissza hidegen. Tudtam, hogy az ő apja, már születésekor elhagyta őt.

-          Nem tudom – próbáltam nem fájdalmas arcot vágni, és csak tényként közölni a dolgot. Nem terveztem egyből megmutatni neki az összetört oldalamat. Várjunk csak, van másik oldalam az összetörten kívül? Nincs. Magamban felnevettem.

-          A nevelőapád? – szinte már számon kérő volt a lány.

-          Börtön.

-          Aki itt lakik, az nem az anyád?

-          Nem.

-          Ő hol van?

-          A nevelőapám mellett.

-          Bűnöző család? – Oké, ez a kérdezz-felelek már unalmas, de mindent a siker érdekében. Vad idegen volt, személyesen még be sem mutatkozott, de máris többet tud az életemről, mint a pszichológusom. Csak simán kijönnek belőlem a szavak, nem látom az akadályát, hogy miért ne válaszolhatnék a kérdéseire. Helyesbítek: többet tud az életemről saját kézből. A doki a mappákból tudja a főbb dolgokat.

-          Nem igazán.

-          Akkor? – Kíváncsiság csillant a szemében.

-          Nem akarlak feltartani. A hibbant családom meg az én dolgom. Még a nevedet sem tudom. – Előtte is rávilágítottam a tényre. Egy pillanatra elgondolkodott, majd kimondta.

-          Mira.

-          Hope.

-          Viszlát, Mira! – intettem neki, és megfordultam.

-          Az én apám is elhagyott – szólt utánam. Hideg volt a hangja és nem voltak benne érzelmek, de úgy éreztem ez a dolog bántja. Visszafordultam.

-          Legszívesebben számon kérnéd és leordítanád a fejét, hogy miért tette? – Én nem tudom mit tennék apámmal, de ő nem elhagyott engem, hanem anyám elszökött előle. Nem mindegy. Apu még keresett is évekig minket, de ezt most Mirának nem kell tudnia.

-          Leszarnám – mondta kimérten.

-          Végül is, ez is egy opció – rántottam meg a vállamat.

-          Mármint, ha találkoznánk nem leszarnám szó szerint, de tényleg jó ötlet. – Láttam rajta, hogy elgondolkodott. Ráncolta a szemöldökét. Ismét megfordultam és elindultam befelé. Lépteket hallotta magam mögött. Megfordultam. Mira követett.

-          Nem akarom megint anyám egész estés külön kiadású szent beszédét hallgatni – rántotta meg a vállát, majd engem leelőzve bemasírozott a házba. Fél sikerem van, azt hiszem.

Mira, mint egy jól nevelt gyermek, mert biztos az, csak erről nem akar tudomást venni, levette a bakancsát és úgy ment beljebb a házban. Lehuppant a kanapéra.

-          Gondolom, nem nagyon akarsz velem beszélgetni, szóval elvonulok – ezzel megint elindultam, de Mira utánam szólt.

-          Ha már itt kell lennem, legalább ne unjam annyira szét az agyamat – mondta unott hangon. – Maradj.

-          Gyere inkább te velem. A szobám kényelmesebb. – Mira egy pillanatig habozott, majd szó nélkül felállt és követett. Mire számít az ember egy vadul kinéző bajos csajtól? Hát tuti, hogy nem erre! Mira megpróbálta leplezni, de ámulva nézett körbe a szobámban, mintha minden egyes részletét jól az agyába akarná vésni. Úgy nézem, egy lila szín imádóval van dolgom.

-          Hány éves vagy? – kérdezte, miközben lehuppant ő is mellém az ágyra. A végénél helyezkedett el törökülésben.

-          Tizenhét. – Látványosan végignézett rajtam.

-          Nem nézlek annyinak. Nem is tudom mennyinek nézlek. – Komolyan elgondolkodott.

-          Jelenleg én sem tudnám megmondani, hogy mennyinek érzem magam.

-          Mióta laksz itt?

-          Mindjárt egy hónapja.

-          Szar hely – húzta el unottan a száját. – Utálok itt lakni.

-          Amennyit én láttam belőle, az tetszett – próbáltam védeni a helyet. Nem kéne így leszólni a második esélyt nyújtó kis városomat.

-          Mennyit láttál? – kérdezte gúnyosan.

-          A partot.

-          Az elmegy, de nem túl sokat láttál ezek szerint. Amúgy meg, nevetséges, hogy anyám a te nyakadba varrt! Csak egy évvel vagy idősebb! – mondta felháborodottan.

-          Agyban többel.

-          Mi van? – sértetten felhúzta az orrát. – Szerinted, én hülye vagyok?

-          Nem úgy értettem. Több felelősség érzetem van, és érett vagyok a koromhoz képest. – Erre Mira megforgatta a szemeit, de nem állt le vitatkozni.

-          Minek költöztél ide?

-          Mivel a családtagjaim dutyiban vannak – emlékeztettem arra, amit már egyszer említettem.

-          Ezt mindenkinek egyből elmondod, akivel találkozol? Nem félsz, hogy elítélnek? – gúnyosan kérdezte ezt is, egy gúnyos mosoly kíséretében, de igazi kíváncsiságot fedeztem fel a szemében.

-          Nem nagyon beszélek senkivel sem, és amúgy is te kérdezted. Most hova tagadjam? Ha meg elítélnek érte, az ő bajuk. Nem igazán szeretem az embereket.

-          Magányos farkas? – Erre vettem egy nagy levegőt. Vajon mondható vagyok magányos farkasnak? Most már talán, de ezelőtt? Roberttel az voltam?

-          Úgy könnyebb – végül csak ennyit mondtam, és a szomorúságot nem tudtam elrejteni. Mira szemeiben megértés csillant.

-          Szerintem is. Hiába vagy körülvéve „barátokkal” – mutatta a kezével a levegőben az idéző jeleket a barátok szónál. –, mégis egyedül vagy, mint a kisujjad. Az élet szívás – állapította meg a nagy tényt, amivel egyet értek.

-          Pontosan – bólogattam. Sejtem, hogy milyen érzelmek dúlnak benne, de azt nem, hogy mi miatt. Feltett szándékom erre rájönni és segíteni neki. Úgy éreztem, ahhoz, hogy magára találjon, nem kell szent szöveget nyomnom neki, csak éreztetni vele, hogy megértem őt. Mert megértettem, hiszen egyedül van és szívásnak érzi az életet. Lehet, hogy más okokból, mint én, de így van.

-          Kérhetek egy kis vizet? – szólalt meg egy kis csend után.

-          Persze – bólintottam, majd fel is keltem. Mira követett engem.

-          Szeretsz a nagynénéddel lakni? – Időközben vázoltam neki a rokoni kapcsolatomat, Haylie-val.

-          Igen. Kedves, aggódik értem és törődik is velem. Ahogy azt anyámnak kellett volna – állapítottam meg savanyúan a tényt.

-          Anyád nem lehetett jó fej – mondta hangosan Mira, mert ő a nappaliban maradt.

-          Hát nem – motyogtam az orrom alatt, mire kintről egy halk sikkantást hallottam. Ijedten futottam ki Mirához, aki ahhoz az ablakhoz volt tapadva, amiből az utcára lehet kilátni.

-          Te jó isten – motyogta. Odasiettem mellé, és én is kinéztem. Számítottam döglött tetemekre, ufókra, esetleg égből potyogó disznókra, de arra nem, ami igazából kiváltotta belőle ezt a reakciót.

-          Cole Sullivan – mondta tisztán és érthetően ki a nevet, csodálattal a hangjában. Csillogó szemekkel nézett rám. – Te mázlista! – Ezzel vissza is fordult az ablakhoz.

Cole Sullivan éppen egy motort szerelt szét és nyakig olajos volt meg piszkos, de a farmerja engedelmesen simult rá, és a fehér piszkos póló pedig eszméletlenül jól állt neki. A haja össze-visszaállt, néha idegesen beletúrt, és látszott az arcán, hogy el van merülve a munkában. Ahhoz az egy pólóhoz, ami rajta volt, már hideg van kint. Cole Sullivan meg fog fázni, ha így folytatja. Azt vettem észre, hogy én is úgy bámulom, mint Mira, pedig tegnap és azelőtt is idegesítőnek találtam. Nem is az idegesítő a jó szó, inkább mondom úgy, hogy nem nagyon kívántam a társaságát.

-          Miért vagy így oda tőle? – Magamat is Mirát is kiráztam ezzel az ámulatból és Cole kukkolásából.

-          Nézz rá! – idegesen mutatott Cole felé. – A középsuliban ő volt a kosarasok kapitánya, és szerintem a leghelyesebb fiú. Viszont nem volt beképzelt sznob, mindenkivel kibaszott kedves volt – mondta csodálattal a hangjában. Mira, aki állítólag tök kemény, de pár tizedmásodperc alatt átment Cole-tól tipikus tini lányba.

-          Sajna, egy hisztis kurva a barátnője. Plasztik picsa – fújt egyet mérgesen. Valószínűleg Cole vele beszélt telefonon, mikor elviharzott tőlem, és a csaj féltékeny volt a vörösre, alias Haylie-re. Tényleg egy picsa lehet.

-          És te már akkor középsulis voltál, mikor ő is? – Cole már másodikos az egyetemen, Mira pedig most tizedikes és ezt sehogy sem tudom összehozni.

-          Egybe van az általános a középsulival.

-          Értem.

-          Irtó szexi ebben a mocskos pólóban – tapadt újból az ablakra Mira. Kinéztem és magamban helyeseltem. Hülye vagyok?! Dehogy szexi, csak idegesítő!

-          Még egyszer mondom, egy mázlista vagy. Én folyton kukkolnám – kuncogott Mira.

-          Én inkább kihagyom. – Mira úgy nézett rám, mintha hülye lennék.

-          Figyelj, Cole olyan… – kezdte volna, de nem akartam róla beszélni. Most nem.

-          Hagyjuk most Cole-t légyszi. Nincs rá erőm. Majd legközelebb.

-          Legközelebb. – Olyan hangsúllyal mondta ezt Mira, mintha azt mondaná, úgy sem menekülhetsz előlem. Ezzel tudtán kívül beleegyezett, hogy találkozunk még. Magamban diadalmasan elmosolyodtam. Lehet, hogy csak azért akar még jönni, hogy lássa Cole-t, de ha ez kell ahhoz, hogy segítsek neki, akkor nem vitatkozom. Elég volt egy motort szerelő fiú, és Mira egyből átment a kenyérre kenhető tini lányba. Szóval, meg van a gyenge pontja: egy helyes fiú. Bár remélem, hogy nem csupán Cole miatt őrül meg ennyire, és hogy nem akar tőle semmit, csak ábrándozni róla. Próbáltam nem foglalkozni a féltékenységgel, ami utat tört bennem, mikor magam előtt láttam Cole-t, ahogy Mirát kéri, hogy had készítsen róla képet.

Mira mosolyogva köszönt el tőlem, ám mire az anyja elé került, felvette a flegma arcát. Bólintottam egyet Miss Watsonnak, aki köszönöm, hogy megpróbáltad módra elmosolyodott, és elmentek. Furcsa, jóleső érzés áradt szét bennem, és úgy éreztem, Mirát már most kedvelem. Visszaballagtam a nappaliba, az ablak elé, ahol Cole Sullivan még mindig a motorral babrált. Talán egy olyan hangulatomban kíváncsi vagyok Mira mondókájára Cole-ról, elvégre ismerni kell a szomszédinkat, nem?

Ma este úgy aludtam el, hogy álmomban Cole Sullivannel sétáltam a parton és együtt nevettünk. Úgy érzem, azzal, hogy megismertem Mirát, aki tudtán kívül még jobban felhívta a figyelmemet a szomszédomra, egy új szakasz kezdődik az eddigi életemben.