2011. augusztus 23., kedd

23.fejezet: Mosoly

Sziasztok!

Ez a fejezet az, amibe beleírtam a Hope-nak szánít kérdéseiteket Cole-on keresztül. Remélem tetszeni fog :D

Jó olvasást!

"Keresd meg azt az embert, aki mosolyt csal arcodra, mert csak egyetlen mosoly kell ahhoz, hogy fantasztikussá tegyen egy rossz napot."

  Otthon egyfolytában a Mirával folytatott beszélgetésem járt a fejemben, és az, hogy nem élek a második esélyemmel. De ez nem olyan egyszerű, nem bírok csak úgy talpra szökkeni és mosolyogni, mintha mi sem történt volna. Hahó! Magamban beszélek Roberttel, aki már nincs az élők sorában. Én ezek után abban sem lennék biztos, hogy megvan mind a négy kerekem, nem hogy holmi második esélyekkel éljek. Valószínűleg a Sorsnál adminisztrációs problémák léptek fel, és csak véletlenül kaptam egy új esélyt. Igen, alighanem ez történt. Talán egy újonc ügyintézőhöz került az életem. Nem akartam ezen gondolkozni, inkább nekiálltam főzni, hiába volt kaja. El kellett valamivel terelnem a gondolataimat. Hiszen már elfogadtam a tényt, hogy élek, és hogy valószínűleg oka van neki.
  Mikor kiszedtem pár csirkecombot, hogy megsütöm, csak úgy beötlött, hogy minek sütök én csirkét? Azzal mire megyek? Nagyon semmire sem, ugyanis az elismert csodaszer a bánatra és önsajnálatra a csoki, a fagyi, a süti meg az édességek. Ezektől talán még hízni is tudnék, s ennyit én is megérdemlek. Receptre nem volt szükségem, a csokis muffinét fejből tudtam. A mamám megtanította nekem. Jack imádta, de komolyan odáig volt érte Roberttel együtt. Habár Robertnek nem tetszett a tudat, hogy ugyanazt a dolgot szereti, mint Jack, de nem tudott a nagy csoki daraboknak ellenállni a barna sütiben, amik közül egy-egy darab szétolvadt a szájában. Szóval hát leálltam sütit sütni, szerencsére mindent találtam hozzá. Mikor betettem sütőbe, beállítottam az órát harminc percre, majd eszembe jutott a virágom, amivel eddig nem nagyon foglalkoztam. Nem tudom doki mikor öntözte meg utoljára, de én vittem neki egy kis vizet. A lényeg, hogy ne álljon rajta a víz, meg hogy ne legyen a tálkájába. Kitettem az ablakomba. Gyönyörű növény, és nagyon remélem, hogy még sokáig eléldegél itt nálam.

  Összehajtogattam a Cole-tól kapott ruhát is és az ágyam szélére tettem, hogy ki ne menjen a fejemből. A pulcsit fájt a szívem visszaadni, de mivel már rövid ismeretségünk során többször láttam benne, úgy gondolom, ez egy olyan ruhadarab, amit szeret, szóval magamnak ellent mondva azt is összehajtottam. Azt is ki kellett volna mosnom, és visszaadni neki, ugyanis két éjszakát is aludtam benne, de nem volt szívem. Amíg nem kapja vissza Cole, én addig szagolgatni akarom, mert már fölösleges tagadni, hogy imádom az illatát. Egye fene, belebújtam a pulcsiba megint és úgy járkáltam a házban, meg tanultam egy kicsit. Mikor a sütő csipogással jelezte, hogy kész a süti kiszáguldottam és kivettem hűlni. Az illata nagyon jó volt és kivételesen étvágyam is volt rá. Reszkess csokis muffin! Mikor visszafelé mentem a szobába, csengettek. Valami megmagyarázhatatlan érzés azt ordítozta közben, hogy vegyem le a pulcsit és a szívem is gyorsabban kezdett verni. Lehetséges, hogy Cole az? Beszaladtam a szobába és letettem a pulcsit az ágyra, majd visszamentem az ajtóhoz. Nem tévedtem, Cole állt előtte.
-          Szia! – köszönt a szokásos mosolyával. – Elhoztam a képeket. – Lengetett meg egy borítékot. A képek. Nagyot nyeltem, majd arrébb álltam az ajtóból.
-          Szerintem nagyon jók lettek. Jó modell voltál. Én ismétlésre szavazok. – Beljebb sétált, és hirtelen elhallgatott. Körbe nézett, majd hátra fordult hozzám, megint széles mosollyal.
-          Mondd, hogy nem sütit érzek. – Habár azt kérte, mondjam, hogy nem süti, a tekintete könyörgött, hogy mondjam, süti. Nem tudtam, hogy a szavainak vagy a szemeinek engedjek, de inkább az utóbbi mellett tettem le a voksomat.
-          Most sült meg. – Cole szeme erre felragyogott. – Viszont nem vagyok benne biztos, hogy megérdemled, hogy kapj belőle.
-          Oké, neked életcélod, hogy kínozz engem? – Cole elkínzott és meggyötört ábrázatát látva elmosolyodtam.
-          Nem, de élvezem – mosolyogtam tovább. Aztán hirtelen Cole meglepetten nézett rám, s én magam is meglepődtem. Mosolyogtam! Én, Hope Wilmer több hónap után igazán és szívből elmosolyodtam s úgy, hogy azt más is látta.
-          Légyszi – nézett rám kiskutya szemekkel. Hátrafelé araszolgatott a konyha felé, miközben még mindig könyörögve nézett rám. Még sokkos állapotban voltam a mosoly miatt, ezért követtem. Leült az ebédlő asztalhoz és az asztalra tette a borítékot. Kiraktam két kistányérra két még mindig forró muffint és letettem az asztalra, majd leültem vele szembe.
-          Csokis? Csoki darabokkal? – Olyan volt, mint egy kisfiú. Bólogattam.
-          Tessék. – Nyújtotta át a borítékot. – Gyönyörű vagy rajtuk, nézd csak meg. – Ő még mindig mosolyogva tartotta az asztal felett a borítékot, de én nem nagyon akartam elvenni.
-          Azt hiszem, nem akarom látni őket.
-          De miért? – lepődött meg.
-          Nem tudom, csak nem akarom – ráztam meg a fejemet.
-          Akkor nekem kell kényszerítenem rá, hogy megnézd. Hidd el, muszáj! – Úgy láttam Cole minden meggyőző képességét próbálja bevetni, kezdve a nagy szemeivel.
-          Azt nem hiszem – mondtam magabiztosan. – Hiszen tudod, jó fiú leszel, s az én definícióm szerint a jó fiúságba beletartozik, hogy nem kényszerítjük Hope-ot olyan dologra, amit nem akar. – Cole egy pillanatig zavartan nézett.
-          Hibás a definíciód – rántotta meg a vállát.
-          Nem hinném. Megígérted, hogy jó leszel – emlékeztettem mégy egyszer, mert úgy látszik, nem túl jó a memóriája.
-          Tudom, de muszáj őket megnézned.
-          Semmi sem muszáj.
-          Oké, lehet egy kérdésem? – nézett rám kicsit idegesebben.
-          Az attól függ…
-          Miért tiltakoztál ennyire az egész fényképezés ellen? És most miért nem akarod őket megnézni? Ez a személyem ellen irányult, vagy valami más oka van? – Kicsit meglepett a kérdés, de inkább az, hogy egészen idegesnek nézett ki. Felrémlett az ökölvívás, ezért inkább válaszoltam. Bár nem hiszem, hogy képes lenne megütni.
-          Nem a személyeddel van bajom. A rondák nem szeretik, ha fényképezik őket – rántottam meg a vállamat.
-          Ronda? – húzta fel a szemöldökét. Oké, már hívott szépnek, most meg állítólag gyönyörű vagyok a képeken, de nem akarom, hogy megint kimondja ezeket a szavakat. Csak zavarba hoz, meg aztán úgy sem hiszem el.
-          Hagyjuk – legyintettem.
-          Oké, de csak akkor, ha megnézed a képeket – erősködött megint.
-          De nem akarom – kötöttem én is az ebet a karóhoz. Nem mondtam még el elég világosan, hogy nem érdekelnek a képei? Hogy lehet ilyen értetlen?!
-          Meg vannak a módszereim – félelmetes vigyorra húzta az ajakit, tényleg megijedtem tőle. Inkább nem mondtam erre semmit se, csak próbáltam szörnyen ijedten meg a fényképezésen jól kifejlesztett ártatlan nézéssel nézni rá. Azt hiszem használt, mert inkább a muffin még kisebb darabokra való széttörésébe temetkezett, s csak pár perc után szólalt meg, de már nem a fénykép témával.
-          Egyszer megzsaroltam Jennyt, hogy beárulom, ha nem süt nekem sütit. Aztán rájöttem, hogy inkább meghalok, minthogy abból kelljen ennem, amit ő süt. – Látszott az arcán, hogy tényleg mély sebet ejtett rajta, hogy evett abból a sütiből. Nos, remélem, hogy az én muffinom után nem kívánja a halálát, eddig mindenkinek ízlett. A szájához emelte az egyik darabot, amit letört.
-          Cole! – magamat is meglepte kiáltottam rá, pedig nem akartam. Ijedtében megállt a keze és résnyire nyitva maradt a szája, ahogy engem nézett. Elpirultam és zavartan lesegettem körbe. – Csak azt akartam, hogy én nem tenném. Még forró. – A hangom visszatért a szokásos halk üzemmódba, mint mindig amikor Cole-lal beszélek. Ez megnyugtató volt, nem nagyon vagyok hozzá szokva még a hangomhoz, igazából megijedtem magamtól is. Jobb így, hogy minden olyan, mint régen. Cole arcán egy széles mosoly terült szét.
-          Nem bírok várni.
-          Fújd – adtam neki tanácsot, mire fújni kezdte a sütit. Vagy öt másodpercig, ha csinálhatta, mert tényleg nem bírt várni. Lassan a szájához emelte és bekapta. Úgy vigyorgott, mint egy kisfiú, mikor a következő darabért nyúlt, majd pár másodperc után már megette az egészet.
-          Isteni! Te vagy a kedvenc cukrászom – dőlt hátra a széken mosolyogva, és elégedett képet vágva. A beálló csendben engem nézett, ami szörnyen zavart, ezért én is elkezdtem tördelni a muffinom. Letörtem egy kis darabot és bekaptam, majd megállapítottam, hogy ezt legalább jól csinálom.
-          Kérlek Hope, nézd meg őket. Ha megnézed, kérhetsz bármit.
Isteni, megint témánál vagyunk. Újból olyan szép szemekkel nézett rám, hogy attól zavarba jöttem. Meg akartam rá kérni, hogy ne nézzen már rám így, mert szorongok tőle. Végül remegő kézzel nyúltam a borítékért, ami fél úton volt közöttünk az asztalon. Rátettem a kezemet, Cole pedig elmosolyodott.
-          Bármit? – kérdeztem bizonytalanul. Tudtam, hogy úgy sem hagy békén, amíg meg nem néztem, s egy kicsit kíváncsi is lettem. No meg azt sem szerettem volna, hogy rajtam fitogtatja az erejét, bár ezt nem néztem ki belőle.
-          Akármit – nézett mélyen a szemembe.
Elvettem a borítékot és lassan kinyitottam. Hát egye fene, nem lehetek ijesztőbb, mint a tükörben. Kivettem az első képet, és csak néztem. Az arcomon pont úgy nézett ki, ahogy általában érzem magamat: elveszett, csalódott, megsebzett, szomorú, reménytelen. Szinte könyörgően néztem el a kamera mellett, a szemem még nagyobbnak tűnt a sovány arcomon. Fájt így látni magamat. Sosem voltam olyan, amilyen akartam lenni, sosem voltam csinos lány, de istenem! Nem gondoltam volna, hogy bizony ilyen tekintettel is szoktam nézni, hogy az emberek így is láthatnak. Persze sosem lepleztem nagyon az érzelmeimet, mindenki láthatta rajtam, hogy össze vagyok törve, de ez túlzás. Felnéztem Cole-ra, akik végig engem nézett és a reakciómat figyelte.
-          Nem olyan, mint egy angyal – mondtam halkan. Inkább szánalmas vagyok. Cole nagyot sóhajtott.
-          Nem akarok megint ebbe a vitába belemenni.
Nem mondtam semmit, csak a következő képet néztem meg. Az arckifejezésem hasonló volt, szinte mindegyiken ugyanolyan volt, néha néztem ki csak kicsit vidámabbnak, vagy kevésbé gond terhetlenek. A stégen készült képek lettek az úgymond lazábbak, ahol már nem volt az arcomon világfájdalom. Visszatettem őket a borítékba, és átnyújtottam Cole-nak.
-          Tartsd csak meg – mosolyodott el.
-          Nem akarom. – Nem akartam magamról képeket, főleg nem ilyen képeket. Valószínűleg volt valami a hangomban, mert Cole nem tiltakozott, csak elvette őket.
-          Az elsőt mindenképpen beküldöm, az a kedvencem. – Inkább a muffinba fojtottam a mondandómat, mert nem lett volna benne köszönet, maximum megint összevesztünk volna. Azzal a képpel nem fog nyerni, esetleg pár sajnálkozó pillantást kap.
-          Kérsz még? – kérdeztem, mikor megettem a sütimet.
-          Ha lehetek olyan pofátlan – mosolyodott el édesen. Kitettem az egészet egy tálcára és letettem elé az asztalra. Egyből el is vett egyet és úgy nézett rá, mintha eljött volna a Messiás. Aztán én is elvettem egyet, meg ő is, és tulajdonképpen csendben ettük egymás után a csokis muffinokat. Én három és fél után már nem bírtam, le kellett állnom, pedig ebben a pillanatban halálra akartam enni magamat, de még erre sem vagyok képes.
-          Ennyi fért beléd? – kérdezte gúnyos mosollyal.
-          Nem vagyok akkora, mint te. – Erre Cole felnevetett, mintha valami jó viccet mondtam volna.
-          Mert én mekkora vagyok? – kérdezte élénk vigyorral. Most erre mit lehet mondani? Mi van, ha megsértődik, ha azt mondom, hogy nagy? Hozzám képest mindenképpen az. De hát nem sértődhet meg, hiszen ő nem úgy nagy, hanem úgy, akinek jól áll a mocskos póló. Jesszus! Nem hiszem el, Mira beültette ezt a hülyeséget a fejembe! Mit nem adnék érte, hogy ez a mocskos póló dolog törlődjön a memóriámból. Végül csak megsemmisülve saját magam miatt annyit mondtam, hogy nagy, amire megint felnevetett. Felhúztam a lábamat, és törökülésben ültem a széken.
-          Miért költöztél Haylie-hoz? – nézett rám érdeklődve, mire egyszerre minden bajom lett. Gyorsan vert a szívem, izzadni kezdtem és ideges lettem. Nem tudtam megszólalni, bepánikoltam. De hogy miért? Igazából nem tudom, hiszen Mirának elmondtam, s nem produkáltam közben ilyen tüneteket, de abba belegondolni, hogy Cole meg tudja ki vagyok, hogy ki voltam, szörnyű volt. Undorodna tőlem, vagy ami még rosszabb, sajnálna és csak azért barátkozna velem.
-          Értem – kezdte halkan. – Nem akarsz róla beszélni. – Kicsit talán csalódott volt a hangja, de a szemében csak elfogadást láttam. Tétován bólintottam. – De azért annyit elárulsz, hogy boldog vagy-e itt? Szeretsz Haylie-vel lenni? Mert szerintem igazán csodás nő – kedvesen rám mosolygott, s közben reménykedve nézett rám. Nos, ezekre a kérdésekre képes vagyok válaszolni.
-          Szeretek Haylie-vel lenni, ő az egyik legjobb ember, akivel valaha találkoztam, csupa jót kívánok neki. –  Cole elmosolyodott. – Viszont a boldogság – kezdtem elgondolkodva –, nem tudom – a hangom a végére már csak suttogás volt.
-          Mert? Hiányzik valami onnan, ahonnan jöttél? – Beletrafált. Még szép, hogy hiányzik valami, vagyis inkább valakik. Csak bólintottam.
-          Például a fiú, aki múltkor itt volt? Josh?
-          Igen. Josh nagyon hiányzik nekem. Egy olyan ember, aki mindig mellettem állt minden ellenére. Nem is tudja, hogy mennyit jelent nekem – elérzékenyülésben csak mondtam és mondtam. Mire észrevettem magamat, már több infót adtam ki a Josh-hoz fűződő kapcsolatomról, mint akartam. Remek… Viszont Cole megértően rám nézett.
-          Tőle van az a nagy rózsaszín maci is? – Jesszus Hope, nehogy most kezdj el bőgni, mikor eddig sikerült vissza tartani! Ne gondolj az első macira és hogy annak mi lett a sora, meg hogy kitől kaptad, csak a mostanira.
-          I…igen. – Cole úgy nézett, mint aki várja, hogy magamtól hozzá fűzök még a maci történetéhez is valamit.
-          Esetleg ajándék volt valamilyen alkalomra? – puhatolózott, de nem állt szándékomban többet a maciról beszélni. Mivel egy ideig nem szólaltam meg ezt Cole is felfogta és kicsit másfelé terelte az egészet. Illetve nem annyira, mert úgy nézem mára kitűzte magának célul, hogy minél többet tudjon meg rólam.
-          Nos, mi lenne, ha csak úgy feltennék pár kérdést, és amire akarsz válaszolsz, amire nem akarsz meg nem? – nézett rám reménykedve s egy újabb muffin után nyúlt, amiből már nem sok maradt. Észrevette, hogy a tálra néztem, ezért mentegetőzni kezdett.
-          Basszus! Sajnálom, hogy bezabálom mindet, de…
-          Semmi baj – vágtam közbe. – Elismerésnek veszem.
-          De biztos szeretted volna, ha marad Haylie-nak.
-          Igazából, amikor megcsináltam csak magamra gondoltam, és hogy én fogom felzabálni az egészet – rántottam meg a vállamat, mire Cole elmosolyodott. Kérdőn néztem rá.
-          Három után már kipukkadsz. Ezek után nem sok tizenkét muffin?
-          Három és fél – helyesbítettem.
-          Bocsánat – nevetett fel Cole. Azt hiszem, imádom hallgatni a nevetését. Olyan megnyugtató, olyan normális. Mikor nevet, egy kicsit úgy érzem, mintha minden rendben lenne, s mintha kicsit normális lennék.
-          Haylie-nak majd máskor csinálok.
Cole küzdött magával, hogy most akkor megegye, ami nála van, vagy ne egye. Majd végül úgy döntött, hogy nem harcol tovább magával és beleharapott a sütibe.
-          Első kérdés: ezt hol tanultad? – mutogatott a muffinra.
-          A mamámtól.
-          Van tesód?
-          Nincs. – Cole összeráncolta a homlokát, mintha meglepte volna a válasz.
-          Unokatesód?
-          Nos, ha Haylie nem rejteget valahol egy gyereket, akkor nincs. – Cole-t ez is meglepte, de most valami más is volt a tekintetében. Mintha elszomorodott volna, bár nehezen hiszem, hogy miattam. Azért nem nagyon szokták sajnálni az embert, mert nincsen unokatesója.
-          Mielőtt ide költöztél, tartottad a kapcsolatot Haylie-val? – kérdezte gyanakvóan. Most mire akar kilyukadni?
-          Nem igazán. – Nem tudtam eldönteni, hogy most mi ütött Cole-ba, nem vigyorgott, csak furcsán méricskélt. Bátorságom nem igen volt rákérdezni, hogy mi az, inkább csak vártam, hogy elmondja magától, vagy elterelje a témát.
-          Hány éves is vagy?
-          Tizenhét. Te?
-          Húsz, de most én kérdezek. Te majd máskor. – Ezen meglepődni vagy felháborodni sem volt időm, mert egyből folytatta.
-          Amikor áthoztam a macit, utána fogjuk rá, hogy beszélgettünk. Akkor nekem úgy jött le, hogy nem mozdulsz ki nagyon, s nem tartod fontosnak a barátok. Miért? Mármint, barátok mindenkinek kellenek, Josh pedig távol van tőled. – Ez megint az a téma, amiről nem szívesen beszélek. Egyszerűen csak nem akarom, az túl sok, ez túlságosan fáj. Csak szerettem volna, ha befejezni és inkább eszi a muffint. Felnéztem rá s ő várt. Gondolkodtam még egy pár pillanatig, hogy mit is mondjak, mikor eszembe jutott, hogy csak arra kell válaszolnom, amire akarok.
-          Erre nem akarok válaszolni.  – Cole nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de valószínűleg eszébe jutott, hogy ezt ő engedte meg nekem, ezért tudomásul vette a válaszomat – bár látszott rajta, hogy nincs ínyére – és mást kérdezett.
-          Akkor biztos csomó szabad időd van. Mivel töltöd ki? – Kesergek, meg siránkozom a múltamon, de néha a pulcsidban alszom meg sütök muffint. Na jó, ezt még sem mondhattam.
-          Ezt is, azt is.
-          Konkrétabban? – huncutul rám mosolygott, mintha valami nagy titkot nem mondanék el.
-          Hagyjuk inkább a kérdéseket. Ez sok – könyörgően ránéztem.
Magamat meghazudtolva mosolyogtam és sokat, nagyon sokat beszéltem ezen a napon. Ennyire sok beszédet még senki sem csikart ki belőlem az utóbbi időben, de már kezd fájni a fejem.
-          Rendben, de még egy utolsó. – A pillantásommal jeleztem, hogy azt még meghallgatom. – Mit szólsz a motorokhoz? Tudom, hogy azt mondtad, hogy hangos és idegesít, de felülnél rá?
-          A tiédre nem – vágtam rá.
-          Mert? Mi bajod az én kicsikémmel? – húzta fel sértődötten az orrát.
-          A kicsikéddel semmi. – Jesszus, a kicsikéje?!
-          Akkor talán velem? – nézett meglepetten. Megrántottam a vállamat. Hirtelen huncut fény csillant a szemében. – Neked nem velem van bajod, hanem félsz – valami büszke vigyor ült ki az arcára, hogy ő most ezt jól kitalálta. Egy a baj, hogy nincsen igaza.
-          Ültem már motoron. – Való igaz, Robertnek is volt egy, bár nem volt akkora, mint Cole-é, de akkor is. Lehet, hogy nem vagyok túl bevállalós és extrém, de egy motortól nem ijedek meg. Talán azért, mert Jack többször is megtiltotta, hogy motorra üljek, de mindig megtettem. A pofonokat is vállaltam érte, szerettem Robert mögött utazni, biztonságban éreztem magamat. Nem olyan esztelenül vezetett, mint a legtöbb mai fiatal motoros.
-          Hope, a robogó meg a motor nem ugyanaz – elnézően mosolygott.
-          Nem robogó volt. Nem nézed ki belőlem, hogy felmerek szállni egy motorra?
-          De nem ám – jelentette ki határozottan.
-          Felmerek – néztem dacosan a szemébe.
-          Oké, akkor ülj fel az enyémre.
-          Rendben! – vágtam rá egyből. Cole arcán elégedett mosoly terült el, s rájöttem, hogy mit is csináltam. Jó nagy hülyeséget!
 Annyira belemerültem az újabb kis összeszólalkozásba, hogy belementem abba, hogy felülök a motorjára, amivel szerintem nem csak egy helyben akar állni. Szerintem a mosolya még szélesebb lett, mikor látta az arcomon, hogy inkább már visszakoznék. Viszont nem tehettem, az nevetséges lenne, és igen is fel merek üli rá. Bár tartok tőle, hogy az egész nem hiszem el, hogy felülsz rá dolog arra ment ki, hogy rávegyen erre az egészre. Előbb a fényképezés, most meg a motor. Mégis mi lesz a következő? Elsápadtam a gondolatra.
Mielőtt bármelyikünk is mondhatott volna valamit, csipogó hangot hallottam. Cole elővette a mobilját, és nagyon olyan arcot vágott, mint aki elfelejtett valamit, ami nagyon fontos volt. Ezt alátámasztotta az is, hogy hirtelen felpattant.
-          Öm, nekem most mennem kell. Köszönöm a muffint és a beszélgetést is. – Indulni is készült, de hirtelen megtorpant. – Vehetek még egy sütit? – Mintha kicsit zavarba jött volna, s ez olyan aranyos volt. Azt hiszem a szám sarka felfelé görbült egy kicsit. Bólintottam, mire elvett egy a tálcáról.
-          Köszi. Nos, akkor majd egyeztetünk – pimaszul mosolygott, majd elviharzott.


2011. augusztus 13., szombat

22.fejezet: Élj vele!

Sziasztok! 

Hoztam a frisset és válaszoltam a komikra. Most egy hétig nem leszek itthon, szombaton jövök haza. Amint haza jöttem pótolom a többi történetnél a lemaradásomat :D


Jó olvasást! :D

"Feladni nem mindig azt jelenti, hogy gyenge vagy, néha azt jelenti:elég erős vagy ahhoz,hogy elengedd"

Haylie tízre ment a suliba addig én elkészültem. Nem töltöttem túl sok időt az öltözködéssel, csak próbáltam egy olyan farmert találni, amiben húsosabbnak látszom.
Kettőnk közül egyértelműen Haylie volt az izgatottabb, mosolya végig ott ült az arcán. Én nem voltam túl bőbeszédű, lelkiekben készültem erre az egészre. Nagynéném elmondta, hogy az igazgatóval kell beszélni, mert ír egy cikket a helyi újságba az iskola rövid történetéről és a nemrégiben bekövetkezett fejlesztésekről, amire egy pályázat megnyeréséből futotta. Ahogy mondta, addig én lézenghetek a folyosókon, de akár be is mehetek vele, legalább több dolgot tudok meg a suliról. Nem volt kedvem meghatározatlan ideig összezárva lenni az igazgatóval, inkább vártam kint az irodája előtt.

 Az iskola kívülről teljesen átlagos volt, világosbarna lapos tetős épület, sötétebb barna ablakkeretekkel. Hosszú épület, keleti és nyugati szárnnyal. Előtte parkoló, ahol voltak drágább és olcsóbb kocsik is, s a bicóknak is tartottak fenn hely. Haylie biztatóan rám mosolygott még egyszer, mielőtt beléptünk volna. Ahogy bementünk, egyből a zsongó diáktömeggel találtam magamat szembe, pechemre éppen egy szünetben értünk ide. Egy páran majdnem fellöktek, annyira siettek. Szinte el is felejtettem, hogy milyen is egy iskolában lenni, milyen a légkör. Bár az első szó, ami eszembe jutott a hangos volt, de követte őt az őrült, a szörnyű, a katasztrofális és társai.
-          Akkor biztos nem akarsz bejönni? – kérdezte Haylie mikor felértünk a másodikra az igazgatói elé.
-          Biztos.
-          Jól van, csak meg találjuk egymást, ha végeztem – nevette el magát, majd benyitott. Csak megtaláljuk?! Hé, ez nem a bíztató dolgok közé tartozik.

Leültem a váróban egy székre, és próbáltam elvonatkoztatni a folytonosan engem vizslató recepciós nőtől. Ahogy magamra maradtam a viszonylagos csendben, ritka rossz érzések fogtak el, és sulival kapcsolatos élmények jöttek elő.

-          Na mi van, Hope? – vágódott le a lány mellett lévő székre Julian. – Csak nem téged is ide száműztek? – gonoszan elmosolyodott.
A lány nem tudta eldönteni, hogy most szóljon valamit, vagy inkább hallgasson. Félni nem félt Julian-től csak idegesítette és irritálta a közelsége, mert a fiúnak hobbija volt őt piszkálni. Kiváltképp akkor kezdett rá pikkelni, mikor el akarta küldeni Hope-ot az első napján egy benti padról, de jött Robert és elküldte őt. Ez meglehetősen bántotta Julian egóját, s folyamatosan meg akarta mutatni, hogy ő nem olyan, akit csak úgy el lehet küldeni.
-          Megkukultál? – Nem volt mérges, jól szórakozott, ahogy Hope-ot és a reakcióit figyelte. Na most vágd ki magad a helyzetből, nem véd be hátulról senki, gondolta Julian rosszmájúan és várta a lány látványos kiborulását.
-          Te igazán megkukulhatnál – Hope egy megsemmisítő pillantással fordult Julian felé, aki enyhén meglepődött a határozott megszólalástól. Ezt nem szokta meg Hope-tól, tulajdonképpen beszélni is alig hallja. Viszont Hope nem volt annyira félős, otthon sokkal több dologtól kellett tartania, mint pár hülye megjegyzéstől.
-          Na, visszahozta a cica a nyelvedet? – Julian elmosolyodott, és úgy volt vele, ha már megint az igazgatóhoz kell várni és most ilyen társaságot kapott, miért ne használhatná ki? Úgy sem beszélgetett még a lánnyal, és annyi dolgot pletykálnak róla.
-          Soha nem volt nála – felelte Hope monoton hangon. Nem akarta magát fárasztani azzal, hogy a Julian-nel folytatott beszélgetésébe valami színt vigyen. A fiú elmosolyodott. Julian sosem a félénkségségről volt híres, ha valamit meg akart kérdezni, köntörfalazás nélkül megtette.
-          Te figyelj, igaz az… – És a kinyíló ajtó megakadályozta a mondandója folytatásában, mert Hope már nem figyelt rá, az igazgatói irodából kilépő Robertet nézte, s egyből elmosolyodott. Nem akármilyen mosoly volt, hanem egy igazi, szívből jövő mosolyt, amit nem sok ember kaphat. Ez is belefojtotta Julian-be a szót.
-          Mehetünk? – kérdezte Hope vidám hangon, s egyből fel is pattant, ahogy a fiú tett egy pár lépést felé.
-          Persze. – Robert a lány mellé sétált és váltottak egy pár beszédes pillantást.
-          Helló, Julian! – köszönt el Robert, Hope pedig biccentett egyet a fiúnak mikor távoztak.
Julian nem volt túl jó emberismerő, de azt látta, hogy amint feltűnt a másik fiú, a szomorkás, hideg Hope-ot egyből kicserélték és egy élettelibb boldog lány ült már mellette. Sokszor elgondolkodott azon a fiú, bár nem csak ő, hogy Robert járt e a lánnyal, vagy tényleg csak barátok-e. Néha azt gondolta, hogy biztos csak barátok, de néha azt, hogy biztosan szerelmesek. Olyan közvetlenek voltak egymással.

Azt vettem észre, hogy bámulom az igazgatói iroda ajtaját és várom, hogy kilépjen rajta Robert. Megráztam gondolatban magamat. Ő már nem fog kilépni sehonnan sem. Viszont a recepciós nő bámulása is idegesített, nem tudtam merre nézzek. Elegem volt ebből a helyből, a sok emlékből, ami megbombázott, szóval hirtelen pattantam fel, mielőtt tudatosult bennem, hogy mit is csinálok és kimentem a folyosóra a diákok közé. Itt senki sem bámult meg, mindenki a maga dolgával volt elfoglalva, elvégre a szünet véges, és messze van még a következő. Elindultam hát a tömegben előre, csak úsztam az árral. Mindenféle figurákat láttam, cicababákat, sportolókat, strébereket, átlag diákokat, emósokat, olyan volt, mint egy átlagos iskola felhozatala. Alig tettem meg pár métert, mikor a tömegből kiszúrtam az egyetlen ismerős arcot. Szolidan mosolygott miközben egy fiúval beszélgetett, de olyan volt, mintha nem lenne hozzá túl sok kedve. Mira most meglepően átlagosan volt öltözve, farmer meg egy bővebb póló, rajta egy gitározó csontvázzal. Elnézett a fiú mellett és észrevett. A mosoly egyből lefagyott az arcáról, helyét a meglepettség vette át. A beszélgető partnere hamar észrevette, hogy Mira nem rá figyel, s ő is felém fordult. Összeráncolt homlokkal méregetett, mire Mira mondott neki valamit, majd otthagyta, s felém közeledett.

-          Lemaradtam valamiről? – gyanúsan végigmért. Mi van, ha azt hiszi, hogy én kémkedem utána? Na jó nem, azért ahhoz kell egy üldözési mánia.
-          Mert?
-          Te – mutatott rám –, itt vagy – most körbe mutatott.
-          Óh, én csak megfigyelek. – Mira kérdőn felvonta a szemöldökét, mire folytattam. – Haylie munka ügyben jött és azt akarta, hogy jöjjek vele és nézzem meg a sulit.
-          Tényleg? – Mira mintha kicsit meglepődött volna. – Szerintem nem lehet tőle hasra esni, de ez az én véleményem.
-          Olyan, mint a többi.
-          Miről ír Haylie? – érdeklődött Mira.
-          A suliban történt fejlesztésekről.
-          És azzal tisztában van, hogy senki sem fogja elolvasni? Ezt általában leszarják az emberek, a diákok fele nem is tudja, hogy történt fejlesztés – gúnyosan elmosolyodott, mintha engem érdekelne.
-          Felkérték.
-          Ah – Mira úgy nézett, mintha ez mindent megmagyarázna. Azt hiszem, rajta képtelenség eligazodni, ezt leszűrtem pár találkozás után. – Minden esetre pár diáknak leesett annyi ebből a fejlesztésből, hogy gyorsabb a net infón.
Nem meglepő, nálunk is mindenki netezett az órákon. Egyedül én meg egy-két okoska próbált oda figyelni. Jól jöttek az infó órák, hogy el tudjam olvasni Robert meg Josh e-mailjeit, mert ugye otthon nem igazán voltam gépközelben. Néha még telefonról sikerült a leveleikre válaszolnom, bár a net alaposan megnyomta a számlámat, ami nem tetszett Jack-nek. Mira hirtelen elkezdett magában kuncogni. Mikor kérdőn ránéztem csak legyintett egyet, majd beszélni kezdett.
-          Múltkor infón az egyik gyerek leghátul pornót nézett, a tanár meg észrevette. Tudod, tudja figyelni, hogy mit csinálunk a gépünkön vagy mi, nagyon nem izgat. – Mira tovább nevetett. – Látnod kellett volna a tanár meg a diák fejét is. – Egy pillanatig meglepetten néztem Mirára, aki a tegnapi találkozásunkhoz képest most sokkal vidámabb volt.
-          Kell egy idegen vezető? – kérdezte meg pont abban a pillanatban, mikor megszólalt a csengő.
-          Miattam ne lógj. – Habár a tegnapi napot is simán ellógta, és ha akarná most is megtehetné, nem hiszem, hogy én meg tudnám ebben akadályozni.
-          Sosem szerettem a föcit – rántotta meg a vállát. A diák tömeg már kezdett fogyni körülöttünk, mindenki igyekezett az óráira. Mirának is ezt kellett volna tennie, de mi értelme van annak, ha én kezdem el győzködni? Ki vagyok én számára? Senki.
-          Én sem – végül csak ennyit mondtam.
-          Bűntudatom lesz, ha így nézel – halványan elmosolyodott. Hogy nézek? Bárhogy is néztem, nem akartam bűntudaton kelteni benne, csak hogy inkább órára menjen, mint velem foglalkozzon. Mira elgondolkodva figyelt engem pár pillanatig. Zavarban voltam, nem tudtam mit lát rajta, min gondolkodik ennyire.
-          Nagyon furcsa lány vagy – mondta végül. – Miért… Nem tudtam meg, hogy mit miért, mert egy lány termett ott hirtelen és Mira vállára tette a kezét.
-          Na gyere már, elkésünk! – mondta vigyorogva, és már rángatni is kezdte Mirát, mint egy óvodás. Engem szinte észre sem vett.
-          Hát akkor most jó leszek – nézett rám hátra Mira a válla felett egy mosollyal, mikor a másik lánynak sikerült elhúznia. Csak álltam és néztem őket ameddig el nem tűntek egy sarkon. Egyedül maradtam a folyosón, mostanra már minden diák elment az óráira. Tanácstalanul néztem körbe, majd úgy döntöttem folytatom az utamat.

  Maradtam a másodikon, azt az emeletet jártam körbe. A falakon mindenféle plakátok és poszterek voltak elszórtan, amik a diákoknak hasznosnak vélt dolgokról szóltak, bár elrendezésükben nem láttam sok szervezettséget, csak úgy feltették, ahova éppen gondolták. Nem értettem ezt, mert az aulában volt egy egész nagy hirdető fal, s minden emeleten volt egy hirdető tába rögtön a lépcső mellett, de talán így jobban észreveszi őket a célközönség.
  Nagyon sok falba épített vitrin volt a folyosókon, ahol a diákok és az iskola eredményeit hirdették, tele voltak érmekkel és oklevelekkel. Külön vitrinekben voltak a sport, a tudomány, a humán, zene és különböző eredmények. Elsőnek, amit kiszúrtam egy fizikai állami versenyen elért harmadik helyezést hirdető oklevél volt Ian Wennell részére. Wennel, Wennel, visszahangozott a fejemben az ismerős név. Hát persze! A dilidokimat hívják így. Az oklevél felett egy kép volt a fiúról, akinek az arcán nagyítóval lehetett csak észrevenni a mosolyt, inkább nem törődöm módon nézett a kamerába. Ismerős volt, közelebb hajoltam a képhez, és egyből felismertem. Őt láttam a váróteremben a pszichológusnál! Várjunk csak! Lehet, hogy a doki fia? Elvégre elég ritka név a Wennell. Bár ezen a képen kicsit máshogy nézett ki a fiú, meg nem volt túl jó minőségű, de láttam a túlságosan telt alsó ajkát, ami kicsit hasonlít a doki ajkaihoz. Másban nem igazán hasonlítottak, bár igaz, nem volt alkalmam alaposabban megnézni magamnak a fiút.
  Tovább mentem a következő vitrinhez, amibe sport eredmények voltak. Tele volt a kosárcsapatok képeivel, kupákkal meg érmekkel. A csapat a Mennydörgők nevet viselte, s egyből kiszúrtam Cole-t az egyik csapatképen, ahol egy kupát tart széles mosollyal az arcán. Tovább sétálva megláttam, hogy az iskolában nem csak a kosárlabdára, hanem a röplabdára és az úszásra is nagy hangsúlyt fektettek. Az egyik röpis csapat képen Mirát is megláttam, de a tavalyin már nem volt rajta. A bajnok úszócsapatról is volt egy csoportkép, ahol mindenki mosolyogott, néhányan vágtak valami értelmes fejet, de a szokásos mikroszkopikus mosolyú fiú arcán, már megint csak mikroszkopikus mosolyt volt. Meglepődtem, hogy a sportos vitrinben is látom, nem gondoltam volna, hogy a fizika mellett az úszással is foglalkozik, ráadásul ilyen jó eredménnyel. A következő képnél összeszorult a gyomrom, ugyanis Cole volt rajta éppen egy mérkőzés közben. Igaz, ő volt a fél, aki éppen ütött, de látszott a testén, hogy előtte ő is kapott már. A kép sokkal jobb minőségű volt, mint az előzőek s a nyomtatási minőségére is figyeltek, mert túl jól láttam rajta mindent. Cole elszánt, harcra kész arcát, aki éppen egy győzelemért verekszik s az ellenfél vérben forgó szemét, aki legszívesebben letépné Cole fejét. Cole tekintete ijesztő volt, egyáltalán nem nézett ki aranyosnak, olyan volt, mint aki bármire képes. Hirtelen elképzelhetetlennek tűnt, hogy folyton meg akar védeni, hogy a fényképezés a hobbija, sőt valamelyest ahhoz is kapcsolódik, amit tanul. Megközelíthetetlennek nézett ki, nem annak a fiúnak, akinek már két napja alszom a csodás illatú pulcsijában. A kép alatt ez állt: Junior ökölvívás világbajnokság, második hely 2008. Második?! Oké, tudom, hogy Mira mondta, hogy majdnem világbajnok lett, de nem gondoltam, hogy ennyire közel volt hozzá.  Több kép is volt, az iskolán kívüli sportot űző tanulókról és teljesítményeikről.
  Tovább sétáltam a szekrény elől, s csak mentem a folyosón. Hirtelen kinyílt az egyik tanterem ajtaja, mire ijedtem álltam meg. Egy lány jött ki rajta elkínzott arccal és a kezeit a hasán tartotta. Mikor becsukta az ajtót elmosolyodott és vidáman szaladt el a lépcső irányába. Oké, hát ez is egy módja a lógásnak és valószínűleg ő elég tehetséges benne.

  Lesétáltam az első emeletre, és azt is körbejártam, ott az egyik vitrinben a diákéletről voltak képek, össze-vissza vegyesen minden évből. Diáknapok, bálok, kirándulások képei voltak kirakva, s mindről sok mosolygós arc nézett vissza rám. Mielőtt jobban elmélyedhettem volna a képek között, hogy megkeressek egy bizonyos arcot, ijedtem ugrottam egyet, mikor valaki a csendes folyosón határozott hangon megszólalt.
-          Magácska miért nincsen órán? – A hang felé fordultam. Egy fiatal férfi állt előttem és megrovóan nézett, miközben közeledett felém. A vicces az, hogy meg is ijedtem, hogy miért nem vagyok órán, mikor leesett, hogy nem is járok ide, sőt még iskolában sem járok. Megkönnyebbültem-e, mikor erre rájöttem? Aligha, mert az a tekintet, amivel a fiatal férfi méregetett nem adott okot a megkönnyebbülésre. Határozott volt, lerítt róla, hogy fiatal kora ellenére nagyon nagy tekintélye van. Megállt előttem olyan két méterre és várakozóan felhúzta a szemöldökét. Nevetséges vagyok, hiszen nem is járok ide!
-          Én… dadogtam, mire a pasi szemöldöke, ha lehet tovább emelkedett. – Nem járok ide – nyögtem ki végül, mire egy kis meglepettség suhant át az arcán.
-          Hát akkor miért bóklászik itt ilyenkor? – Annyira hosszú idő ezt elmagyarázni, elég volt elmondani Mirának. Most mondjam el megint ennek a tanárnak is, vagy csak mondjam azt, hogy hosszú, amit biztosan nem értékelne. Esetleg lebutíthatom az egészet pár szóra. Hm, ez megfelelőnek néz ki.
-          A nagynénémet várom.
-          A nagynénédet? – Úgy nézett rám, mintha a világ leg elképzelhetetlenebb ténye lenne, hogy nekem van nagynéném. Vagy mintha azt hinné, ez csak egy gyenge kifogás, amiért nem ülök órán. Minden esetre csak bólintottam, majd a megmentőmet láttam meg a folyosó végéről közeledni. Mielőtt a tanár szólhatott volna erre valamit, odaért Mira.
-          Hope! Te még itt vagy? – kérdezte meglepetten a lány.
-          Téged is üdvözöllek köreinkben, Mira – mondta egy köhintés után a férfi.
-          Áh, Jó napot tanár úr! – Mira széles mosollyal fordult a pasi felé, mintha tényleg csak most venné észre.
-          És te miért nem vagy órán?
-          Végeztem a dogámmal és tanárnő elengedett – rántotta meg a vállát. A férfi kételkedve nézett Mirára.
-          Most komolyan! – Mira kicsit felháborodva emelte fel két karját. – Kérdezze csak meg nyugodtan a tanárnőt! – Felhúzta az orrát, majd felém fordult.
-          Mikor végez Haylie?
-          Haylie? – szólt közbe döbbentem a tanár.
-          A nagynéném – szólaltam meg végre én is megint.
-          Tanár úr, ugye elrabolhatom Hope-ot? – villantott egy mosolyt Mira, majd választ sem várva elindult. Tétován néztem a tanárra, aki csak zavartan bólintott egyet s én is követtem a lányt. Nem szólt, csak elvezetett a folyosó másik oldalára, ahol egy pad volt a fal mellett, majd leült. Leültem mellé én is pár másodperc után.
-          Jobban jártál, hogy kimentettelek. Ne tévesszem meg a szép szeme, egy szemét. – Nem is figyeltem, hogy milyen szeme van. A hülye félelmemtől nem volt időm jobban megnézni. – Nem ad felmentést, ha azt mondom, női problémák – fordult felém felháborodva Mira. – Szóval maximálisan az ő hibája, hogy felmentéseket hamisítok – rántotta meg nemtörődöm módra a vállát.
Meglepetten néztem rá, bár nem lepődtem meg. Felmentést már én is hamisítottam, ha úgy volt, bár nekem azt általában magától írt Kristy meg Jack. Csak lementem reggel a lépcsőn, s ott várt az asztalon minden kérés nélkül, elvégre nem hazudhattam mindig azt, hogy azért olyan a testem amilyen, mert folytonosan elesek. Annyira ügyetlen senki sem lehet. Hosszú pillanatokig csendben voltunk, majd Mira fáradtan felsóhajtott.
-          Alig beszélsz és akkor is olyan halk vagy. Ennek köze van ahhoz, hogy a nevelő apád szerint, csak egy hülye kölyök voltál, akinek néha oda kell csapni? – Meglepetten néztem rá, nem hittem volna, hogy ennyire figyelt rám, hogy még fel is tudja idézni, hogy mit mondtam, s hogy csak ilyen nyíltan rákérdez. Nem tudtam megszólalni, de nem azért, mert olyan fájdalmasan érintett ezen tény felemlegetése, hanem csupán a meglepettségem nem engedett szóhoz jutni. Összerázkódom még Jack emlékére, de nem váltanak ki belőlem heves és szélsőséges érzelmeket. Mira rám nézett és érdeklődve figyelt. Elvégre így volt fair, a parton ő is mondott magáról valamit.
-          Sosem beszéltem sokat. Most meg nincs kinek. – Oké persze, ott volt a tény, hogy miután Robert meghalt, se enni, se beszélni, se élni nem akartam, és azóta ilyen is vagyok azzal a különbséggel, hogy az étel néha jól esik és már nem vagyok abban biztos, hogy meg akarok halni. Viszont ha mindent elmondanék, az tartok tőle sok lenne Mirának.
-          Bántalmazott téged? – kérdezte halkabban és komoly tekintettel figyelt.
-          Mit értesz bántalmazás alatt? – Magam is meglepődtem, hogy milyen könnyen beszélek erről.
-          Molesztálás, lelki- fizikabántalmazás.
-          Csak megvert. – Ja, csak megvert. Mintha azt mondtam volna, süt a Nap. Félve néztem Mirára, hogy mit reagál, de nem láttam a szemében sajnálatot vagy szánalmat. Ugyanúgy nézett rám, mint eddig bármikor. Nem voltak előítéletei, még mindig nem szaladt el előlem.
-          De most itt vagy, egy második esélyt kaptál. – Igen, igaza volt. Tudom, hogy Haylie és Wilmington a második esélyem, de képtelen voltam túllépni a saját nyomoromon. – Nézd, nekem semmi közöm sincsen az életedhez meg hozzád, de egy dolgot had mondjak el külső szemlélődőként – meglepett a határozottság a hangjában, egyből felé fordultam. – Ha a sors olyan kegyes hozzánk, hogy ad egy második esélyt, azzal élni kéne, s én úgy látom, te nem igazán teszed. Használd már ki, hogy a csupa szív nagynénéddel élhetsz, a szomszédod meg az atomdögös Cole! – Idegességéről árulkodott a homlokán látszó ér, s az orrlyuka heves mozgása. Nem értem, miattam miért kapta így fel a vizet. Ez az én második esélyem, nekem van jogom dönteni arról, hogy élek e vele, nem igaz?
-          Nem gondolod, hogy ez az én döntésem? – az én hangom nyugodt volt.
-          Ne cseszd el – dőlt hátra immár nyugodtabban a padon.
 Az az egyetlen probléma, hogy nem csak annyi a bajom, hogy Jack bántalmazott, azt túlélem, nagyjából túltettem magamat rajta. A bajom az, hogy meghalt a legjobb barátom, meghalt az, aki miatt nem lettem korábban öngyilkos. Tudom, hogy gyáva dolog elmenekülni az élet elől, és öngyilkosságot elkövetni, de ezt a pszichológusok meg a nagyokosok mondják. Azok, akik nem élték át, hogy milyen, mikor egy egész város rólad pletykál, mikor mindenki szánakozva néz rád és megvet. Milyen mikor a saját anyádat nem érdekled, milyen, mikor elszakítottak az apádtól, milyen, mikor bántalmaznak. Milyen érzés, mikor az egyik éjszaka egy megtört apa elmondja, hogy a fia, aki a te életed értelme egyszerűen meghalt. Aki ezeket mind átélte, az mondja nekem, hogy az öngyilkosság gyáva dolog! Akkor én gyáva vagyok s büszkén vállalom, mert inkább gyáva lettem, minthogy ebben a mocskos világban tovább kelljen élnem Robert nélkül. Olyan nincs, hogy halálom után ennél rosszabb helyre kerüljek. A pokol is jobb lehet, mint itt élni a Földön, ebben a megromlott társadalomban. Nem tudja senki, milyen mikor ülsz az asztalán és eszel, esetleg csak olyan arcot vágsz, ami nem tetszik a nevelő apádnak, s ő erre úgy felpofoz, hogy leesel a székről, az anyád pedig oda sem megy hozzád, hogy megnézze jól vagy e. Az egész eddigi életem szenvedés volt, már nem volt érelme maradnom. Aztán történt valami, és most úgy gondolom, hogy talán okkal éltem túl az egészet. De ettől semmi sem változik, a múltam örökre a hű társam marad, mindig a nyakamban fog lihegni. Nem fogom megvetni azt sosem, aki esetleg öngyilkosságot kísérelt meg, mert van olyan, amikor már fölösleges itt maradni, egyszerűen nincsen értelme. Mira is közeli ismerőse a halálnak, talán mégis éretné, ha jobban belemennék a dolgokba, de nem akarok. Nem akarok Robertről beszélni. Ekkor hirtelen megszólalt a csengő, mire ijedten összerezzentem. Annyi mindent akartam még mondani Mirának és kérdezni tőle, de tartok tőle, hogy ez most nem fog össze jönni.
-          Nem hiába kapják a jó emberek a második esélyeket. – Mira felállt, miközben végig engem nézett. – Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, és nem is élek úgy, de neked meg van rá a lehetőséged, próbálj meg vele élni – lehet, hogy csak bebeszélnem magamnak, de már egészen olyan volt, mintha kicsit könyörögne a szemeivel.
-          Mira… – kezdtem bele, de nem tudtam mit is akarok mondani. A diákok elkezdtek szállingózni a folyosón.
-          Most mennem kell – mosolyodott el.
-          Még nem fejezetük be – álltam fel én is.
-          Tudom – mosolygott tovább, majd hátat fordított és elsétált. Komolyan gondoltam, ezek a körök még nincsenek lefutva, több dolgot szeretnék majd ehhez a társalgáshoz hozzá tenni. Kérdezni róla, hogy miért teszi, amit tesz. Elvégre neki is lenne választása, nem kellene ezt tennie. Már most tönkre teszi magát a cigivel és piával.



2011. augusztus 4., csütörtök

21.fejezet: Másik arc


"Alaposan téved, aki azt hiszi, hogy meg tud lenni önmagában is, és hogy nincs szüksége senkire…”

 

A szobámban ültem s néztem az ágyamon levő albumot és pulcsit. Mindkettőt meg akartam tartani. Legszívesebben levettem volna a pólómat, s felvettem volna a pulcsit, hogy érezzem meztelen bőrömön a puha anyagát, ami egész biztos az ő bőréhez is hozzáért. Közben beszívtam volna kellemes illatát és csukott szemmel elmélkedtem volna. Állj! Miket gondolok, ez nem én vagyok! Meztelen bőr? Jesszusom! Mielőtt meggondolhattam volna magamat, felvettem a saját kabátomat és kimentem az utcára. Ki kell szellőztetnem a fejemet. Mikor automatikusan elindultam a part felé, akkor jutott eszembe, hogy egyedül vagyok és kijöttem a házból egy hónap után. Ez már haladásnak is nevezhető. Emlékeztem a pár perces sétára a partig, és bár lassú tempóban, de haladtam.
 Egyszer csak egy cigiző alakot láttam meg közeledni, s ahogy közelebb ért egyből felismertem a rövid fekete hajáról. Fekete csőnadrág és bakancs volt rajta, felül pedig egy terep mintás női kabát, ami a derekáig ért, s még jobban kiemelte törékeny alakját. Alóla kilógott a fekete pólója. Azt hiszem, a mai iskolai napot ellógta. A fejét lehajtotta, s majdnem olyan lassan járt, mint én. A testtartásából a keserűség sugárzott, mint akinek mindenből elege van. Mikor kifújt egy adag füstöt felnézett és meglátott. Nem mosolyodott el, sőt az arckifejezése sem enyhült, csak köszönt egy sziát, de olyan halkan és motyogva, hogy alig hallottam meg. Hova tűnt a lelkesedés, amit Cole váltott ki belőle? Ahogy most végignéztem rajta elképzelhetetlennek találtam, hogy bármitől mosolyogjon, főleg nem egy fiútól. Idősebbnek látszott a koránál, olyan hidegen nézett, hogy szinte már fájt.
-          Szia! – Próbáltam neki nagyobb lelkesedéssel visszaköszönni. Megállt és rám nézett.
-          Part? – Még mindig semmi sem változott az arcán, olyan volt, mint egy szobor, aki tud beszélni. Bólintottam.
-          Onnan jössz?
-          Nem – megrázta a fejét, és olyan tekintet ült ki az arcára, mintha totál hülyének nézne, hogy ilyet feltételezek. Nos, ha ma már úgy is egy nagycsomó furcsaságot csináltam – lásd meztelen bőr, kijöttem sétálni – akkor miért ne szaporíthatnám?
-          És akarsz menni?
Nem válaszolt, az arckifejezése is olyan lett, mint az előbb, csupán csak menetirányt változtatott. Ezt egy igennek könyveltem el és elindultam. Mellém sétált és teljes csöndben tettük meg az utat, én rajta gondolkodtam, ő meg nem tudom min, de néha mikor ránéztem töprengő arcot vágott. A cigije elfogyott mielőtt leértünk volna a partra, és motyogva kutatott a kabátja felső zsebében, de nem talált másikat. Halkan káromkodott, majd rám nézett, mintha azon töprengene, hogy kérjen e tőlem, de aztán nyilván rájött, hogy nem cigizem. Mikor leértünk egy árva lélek sem volt szerencsére. Mira átvette az irányítást és elindult egy magasabb füves, homokos dombocska felé s leült. A térdeit felhúzta s átölelte a karjaival, így nézte az óceánt. Én is így tettem mikor letelepedtem mellé. Pár perc után szólalt csak meg.
-          Nem kell elviselned engem. – Nem nézett felém, meredten nézte a vizet. – Tudom, hogy anyám tukmált rád.
-          Neked sem kell velem lenned, ha nem akarod. – Erre rám emelte a tekintetét, de még mindig semmit sem láttam az arcán. Ezután megint sokáig nem szólaltunk meg, de nem is éreztem szükségét. Mira még szorosabban ölelte magához a lábait, s a térdére hajtotta a fejét. Vajon mi járhat ilyekor a fejében, mire gondolhat? Ezen filóztam, mikor megfordította a fejét a térdén és most felém nézett.
-          Azt ígértem, hogy mesélek neked valamit. – Most annyira nem akartam hallani semmit sem Cole-ról, hogy megint félbe akartam szakítani, mikor folytatta
-          …de most nem akarok Cole-ról. Helyette mesélek mást. – Végig engem nézett, de nem várta a válaszomat vagy a megerősítésemet.
-          Amikor óvodába jártam, a legjobb barátnőm elköltözött még első osztály előtt. Alsóban szereztem magamnak barátokat és újból találtam egy igazi barátnőt, aki negyedikben megváltozott és egyáltalán nem érdekeltem többet. Ezután ismertem meg Annabelle-t, aki egy másik iskolába járt, de egyidősek voltunk. Sokáig nem akartam magamhoz közel engedni, de végül megtettem. Annabelle meghalt gimi első osztályban, nem vették észre, hogy perforált a vakbele. Az apámat nem is ismertem. Elhagyott mielőtt megismerhetett volna. – Érzelmektől mentes volt a hangja, faarccal mondta végig az egészet s nekem azután kezdtek leesni a szavai értelme, mikor befejezte. Azt gondolja, hogy mindenki elhagyja őt, hogy senkinek sem kell. Ez nem volt igaz, az anyukája küzd érte, akkor is, ha ő nem akarja ezt észrevenni. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, vagy csak bíztatóan a vállára vagy a karjára tettem volna a kezemet, hogy tudja, én mellett állok. Én nem vesztettem el három legjobb barátomat, csak egyet, de annak az egynek az elvesztése kihatással van az egész életemre. Végül csak ennyit mondtam:
-          Megértem mit érzel. – Erre Mira felhorkant.
-          Dehogy érted, mégis hogyan értenéd? Csak azért, mert ez a sablon, nem kell ezt mondanod. – Egy pillanatra megemelte a fejét, de vissza is hajtotta és elkínzott kifejezés ült az arcán.
-          Nem szokásom hazudni, főleg nem ilyen dolgokban. – A nyelvem hegyén volt, hogy kimondjam, hogy én is elvesztettem valakit, de nem tudom, milyen reakciót váltana ki belőlem.
-          Anabelle mindig azt mondta, hogy a pici hazugságok, amik arra szolgálnak, hogy mosolyt csaljunk egy barátunk arcára, nem tekinthetők sem rossz dolognak, sem hazugságnak.
-          Nem hazudok.
-          És nem is vagyunk barátok – rántotta meg a vállát Mira, majd a fejét visszafordította a másik irányba. Nem, nem vagyunk barátok, semmi közünk sincsen egymáshoz, csak mindketten elvesztettünk a legjobb barátunkat és apánkat. Habár Mira nem hiszi, de tényleg megértem őt. Nem támasztunk egymás felé elvárásokat, s nem ítélkezünk. Ezek képzik azt a láthatatlan szálat közöttünk, amiért ő sem menekül előlem, s én sem érzem úgy, hogy csak rám tukmálták. Nem kellett vele lennem, de volt valami felszabadító abban, hogy ott ült mellettem és semmit sem vár el tőlem, csak egy kellék voltam neki, akinek beszélhet következmények nélkül. És ez így jó volt, ő túl sokszor csalódott már, én csak egyszer, de soha többé nem akarok megint, és ha nem leszünk barátok, egyikünknek sem kell csalódnia, nem fog fájni.
Csend volt, megint sokat ültünk a csendben és csak a part zajait hallgattuk: a hullámzást, pár tengeri madár hangját, de hirtelen nevetés hasított a csendben. Mira lustán fordította a fejét a hangok irányába, majd felegyenesedett, hogy láthassa ki az. Két fekete lány sétált lent a parton és igen jól szórakoztak.
-          A hosszú hajú, Kimora – szólalt meg mellettem Mira, aki immár a tenyerében támasztottam a fejét. – Ő Cole egyik legjobb barátja. – Jobban megnéztem magamnak ezt a Kimorát, aki felkötötte hosszú haját és széles mosollyal az arcán beszélgetett a másik lánnyal. Magas volt és innen látszott, hogy hosszú, modell lábai vannak, sőt az egész lány úgy nézett ki, mint egy modell. Ha közelebbről megnézném, biztos az arca is gyönyörű lenne, én elbújhatok mögötte.
-          A másik nem tudom ki. – A másik lány nem volt olyan magas, mint Kimora, de alkatra hasonló volt. Elhaladtak előttünk, mire a magasabbik lány kedvesen ránk mosolygott, amit Mira egy tökéletes műmosollyal viszonzott.
-          Ha engem kérdezel, szerintem túl hiú. Mindenkihez irracionálisan kedves és mindenkiről csak a jót feltételezi.
-          Bizonyos kereteken belül nem baj – mondtam.
-          Szerintem akkor sem kell elhinni minden emberről, hogy angyal – fordult felém Mira, egy mindent tudó tekintettel.
-          Lehet, hogy csak kifelé mutatja ezt, és belül úgy gondolkodik, mint te. – Mira ezen eltöprengett.
-          Amikor tizenkettő volt vége lett a nagy gyerek szerelmének. Egyfolytában sírt, Cole pedig megverte a fiút. – Meglepetten fordultam Mira felé, aki megint a távolba figyelve mesélt. – Azóta tisztelik Cole-t Kimora baráti körében, és tűrik meg szívesen a közelébe, legalábbis ezt pletykálják. – Egy kis mosoly erejéig felém fordult. Nem gondoltam volna, hogy Cole verekedne egy lányért, bár igaz akkor tizenkettő volt még csak, de már akkor is védelmezőt játszott.
-          Jó, mi? – mosolyodott el Mira. – Motorozik, művészlélek, megveri azt, aki összetöri a női szíveket és nem utolsó sorban kibaszott szexis. – Mirába kezdett visszatérni az élet, kezdte levetkőzni a szobor álarcot. A mosoly jobban áll neki, bár még nem volt túl őszinte.
-          Még mindig szokott verekedni?
-          Múltkor valami bulin belekötött egy csávó. Cole egy ideig türtőztette magát, aztán leverte, és kuss lett. A saját szememmel láttam, ahogy dagadnak az izmai, bár a fiú nem volt ellenfél neki – cinkos mosoly játszott Mira arcán. –, csak egy kis csicska volt, akiben túlteng a tesztoszteron és meg akarta mutatni, hogy ő az alfahím. Hát nem jött össze – kuncogott tovább. Szóval a művészlélek néha odacsap? Sosem szerettem a verekedős fiúkat – lásd előző iskolám; Julian. Ha volt valami problémája azt az öklével rendezte le, olyan kicsinyes volt –, viszont Cole esetében én is arra gondoltam először, hogy megnézném a dagadó izmokat. Még sosem gondoltam így egy fiúra sem, most meg ez a nem tudom hányadik baromságom csupán a mai nap vele kapcsolatban.
-          Sokat csinálja?
-          Mit? A verekedést? – Bólintottam. – Nem. Próbálja elkerülni, de sokan kikényszerítik belőle. Tudod, ha legyőzöd Cole Sullivan-t, az kellemes simogatás az egódnak – Mira halkan felnevetett. Ki itt Cole, hogyha őt legyőzöd, menő vagy?! Mira láthatta a szememben a kérdést, mert folytatta.
-          Cole bokszol és a kosárban is jó. Magasra tette a lécet a gimiben, elhiheted, hogy ez mennyi menő gyereket idegesít.
Bokszol? Boksz? Ez visszhangzott a fejemben. Úgy érti versenyszerűen, hogy bemegy a ringbe és megverik? Édes istenem, nem tudtam elképzelni, ahogy Cole ott ugrabugrál és valakivel verekedik, az nem lehet a boci szemű Cole, hiszen ő olyan nyugodtnak és békésnek tűnik.
-          Ne ijedj meg – nevetett fel Mira. – Már nem jár meccsekre, csak edzésekre, de azért jó erőben van. Amíg versenyszerűen űzte, majdnem világbajnok lett a kategóriájában. – Ennyire kiült az arcomra az ijedtség? Az nem jó, az nagyon nem jó. Sőt, ez az egész nagyon nem jó, hogy Cole-ról társalgunk. Mira azt mondta nem akar róla beszélni és most mégis azt teszi. Viszont annyi kérdésem lett volna még, ha már itt tartunk, hogy akkor most itt Cole Mr. Népszerű, vagy csak a lányok körében ismert, mert jóképű? Esetleg ő valami bandavezért, akivel jóba kell lenni és akkor mindenki szeret? Ő itt a menő gyerek? Megkérdeztem volna, például, hogy akkor most kifogtam magamnak szomszédnak egész Wilmington legnépszerűbb srácát, vagy mi? Kérdezd már meg, kérdezd meg Hope, egyszer kockáztass, ki tudja mikor lesz erre megint alkalmad.
-          Ő itt a legnépszerűbb? – hadartam el gyorsan, és örültem, hogy túl voltam rajta. Könnyű volt megkérdezni.
-          Nem. A népszerűséget akarni is kell, ő nem akarja. Csak mindenki ismeri őt a sport teljesítménye miatt. – Különös nyugodtság lett úrrá rajtam, mikor ezt elmondta Mira. Ha az ember népszerű emberekre gondol, egyből a beképzeltség jut az eszébe, pedig Cole nem is beképzelt, egészen kedves. Persze lehet, hogy ő népszerűen is megmaradna a mostani Cole-nak, bár hülyeség, amit beszélek, mert alig ismerem. Például sosem gondoltam volna, hogy bokszol, egyszerűen nem illik bele a róla alkotott képembe. Szinte minden más sportot kinézek belőle, de a boksz sántít. Hiszen az ember egy ilyen sportot űző férfit nem aranyos mosollyal, és nagy szemekkel képzel el, főleg nem, hogy még fényképezni is szeret. Nem, ezt képtelen vagyok még felfogni.

Megint csendbe burkolóztunk, s én gondolkodtam. Az agyam nem tudott elvonatkoztatni a boksztól és Cole-tól. Nem láttam túl sok boksz meccset szerencsére, de egy-két durva sérülést meg feldagadt szemet elkaptam a tévéből és nem volt túl szívderítő. Ez tökéletes példája annak, hogy az emberek képesek azt az arcukat mutatni a világnak, amit akarnak, hogy lássanak. Hiszen, próbálja csak nekem valaki bemagyarázni, hogy az a Cole, aki tuti, hogy tudatosan próbált elgyengíteni barna szemeivel, hogy kicsit félénken kért meg, hogy lefényképezhessen, ugyanaz a Cole, aki bemegy a szorítóba és verekedik. Milyen lehet a másik oldala, amit nem mutat meg? Miért kezdte el, és miért hagyta abba? Ezért nem jó egyre több dolgot megtudni valakiről, mert a kérdések száma is növekszik, és az ember természetéből adódóan kíváncsi, tehát nem bír leállni vagy csak nehezen. Azt hiszem velem is ez a probléma: nem bírok leállni, tudnom kell ezeket Cole-ról.


Mira felénk jött visszafele, de mielőtt behívhattam volna, azt mondta, menni kell, dolga van. Elköszönt és elment. Most Miss Watson-t nézem, aki elmélyülten magyarázz nekem egy vers elemzését. Tényleg nem sejti, hogy a lánya miért olyan, amilyen? Nem csak az apja miatt viselkedik így, de Annabelle miatt is. Nem tett még magát túl rajta ez egyértelmű. Beszélhettem volna neki arról, hogy Mira azt hiszi, senkinek sem kell, de nem tettem. Arra kért, hogy segítsek a lányán, s nekem szándékomban is áll ezt tenni, de nem kell besúgónak lennem. Nem akartam magamra egy felfogadott dili dokiként tekinteni, csak valaki akartam lenni, akinek beszélhet. Így hát nem szóltam semmit a délutánról.

Mikor Haylie hazajött, elég hajmeresztő ötlettel állt elő, miszerint menjek el vele holnap az iskolába, mert neki munka ügyben oda kell menni, de közben én megnézhetném magamnak a sulit. Nem húztuk-vontuk sokáig ezt a beszélgetést, mert láttam rajta, hogy ez fontos neki, s ő már annyi mindent tett értem, ezért belementem. Széles mosoly jelent meg az arcán, örömet okoztam neki.

Este megint Cole pulcsijában aludtam, aminek változatlanul megszédültem az illatától.