21.fejezet: Másik arc

"Alaposan téved, aki azt hiszi, hogy meg tud lenni önmagában is, és hogy nincs szüksége senkire…”

 

A szobámban ültem s néztem az ágyamon levő albumot és pulcsit. Mindkettőt meg akartam tartani. Legszívesebben levettem volna a pólómat, s felvettem volna a pulcsit, hogy érezzem meztelen bőrömön a puha anyagát, ami egész biztos az ő bőréhez is hozzáért. Közben beszívtam volna kellemes illatát és csukott szemmel elmélkedtem volna. Állj! Miket gondolok, ez nem én vagyok! Meztelen bőr? Jesszusom! Mielőtt meggondolhattam volna magamat, felvettem a saját kabátomat és kimentem az utcára. Ki kell szellőztetnem a fejemet. Mikor automatikusan elindultam a part felé, akkor jutott eszembe, hogy egyedül vagyok és kijöttem a házból egy hónap után. Ez már haladásnak is nevezhető. Emlékeztem a pár perces sétára a partig, és bár lassú tempóban, de haladtam.

 Egyszer csak egy cigiző alakot láttam meg közeledni, s ahogy közelebb ért egyből felismertem a rövid fekete hajáról. Fekete csőnadrág és bakancs volt rajta, felül pedig egy terep mintás női kabát, ami a derekáig ért, s még jobban kiemelte törékeny alakját. Alóla kilógott a fekete pólója. Azt hiszem, a mai iskolai napot ellógta. A fejét lehajtotta, s majdnem olyan lassan járt, mint én. A testtartásából a keserűség sugárzott, mint akinek mindenből elege van. Mikor kifújt egy adag füstöt felnézett és meglátott. Nem mosolyodott el, sőt az arckifejezése sem enyhült, csak köszönt egy sziát, de olyan halkan és motyogva, hogy alig hallottam meg. Hova tűnt a lelkesedés, amit Cole váltott ki belőle? Ahogy most végignéztem rajta elképzelhetetlennek találtam, hogy bármitől mosolyogjon, főleg nem egy fiútól. Idősebbnek látszott a koránál, olyan hidegen nézett, hogy szinte már fájt.

-          Szia! – Próbáltam neki nagyobb lelkesedéssel visszaköszönni. Megállt és rám nézett.

-          Part? – Még mindig semmi sem változott az arcán, olyan volt, mint egy szobor, aki tud beszélni. Bólintottam.

-          Onnan jössz?

-          Nem – megrázta a fejét, és olyan tekintet ült ki az arcára, mintha totál hülyének nézne, hogy ilyet feltételezek. Nos, ha ma már úgy is egy nagycsomó furcsaságot csináltam – lásd meztelen bőr, kijöttem sétálni – akkor miért ne szaporíthatnám?

-          És akarsz menni?

Nem válaszolt, az arckifejezése is olyan lett, mint az előbb, csupán csak menetirányt változtatott. Ezt egy igennek könyveltem el és elindultam. Mellém sétált és teljes csöndben tettük meg az utat, én rajta gondolkodtam, ő meg nem tudom min, de néha mikor ránéztem töprengő arcot vágott. A cigije elfogyott mielőtt leértünk volna a partra, és motyogva kutatott a kabátja felső zsebében, de nem talált másikat. Halkan káromkodott, majd rám nézett, mintha azon töprengene, hogy kérjen e tőlem, de aztán nyilván rájött, hogy nem cigizem. Mikor leértünk egy árva lélek sem volt szerencsére. Mira átvette az irányítást és elindult egy magasabb füves, homokos dombocska felé s leült. A térdeit felhúzta s átölelte a karjaival, így nézte az óceánt. Én is így tettem mikor letelepedtem mellé. Pár perc után szólalt csak meg.

-          Nem kell elviselned engem. – Nem nézett felém, meredten nézte a vizet. – Tudom, hogy anyám tukmált rád.

-          Neked sem kell velem lenned, ha nem akarod. – Erre rám emelte a tekintetét, de még mindig semmit sem láttam az arcán. Ezután megint sokáig nem szólaltunk meg, de nem is éreztem szükségét. Mira még szorosabban ölelte magához a lábait, s a térdére hajtotta a fejét. Vajon mi járhat ilyekor a fejében, mire gondolhat? Ezen filóztam, mikor megfordította a fejét a térdén és most felém nézett.

-          Azt ígértem, hogy mesélek neked valamit. – Most annyira nem akartam hallani semmit sem Cole-ról, hogy megint félbe akartam szakítani, mikor folytatta

-          …de most nem akarok Cole-ról. Helyette mesélek mást. – Végig engem nézett, de nem várta a válaszomat vagy a megerősítésemet.

-          Amikor óvodába jártam, a legjobb barátnőm elköltözött még első osztály előtt. Alsóban szereztem magamnak barátokat és újból találtam egy igazi barátnőt, aki negyedikben megváltozott és egyáltalán nem érdekeltem többet. Ezután ismertem meg Annabelle-t, aki egy másik iskolába járt, de egyidősek voltunk. Sokáig nem akartam magamhoz közel engedni, de végül megtettem. Annabelle meghalt gimi első osztályban, nem vették észre, hogy perforált a vakbele. Az apámat nem is ismertem. Elhagyott mielőtt megismerhetett volna. – Érzelmektől mentes volt a hangja, faarccal mondta végig az egészet s nekem azután kezdtek leesni a szavai értelme, mikor befejezte. Azt gondolja, hogy mindenki elhagyja őt, hogy senkinek sem kell. Ez nem volt igaz, az anyukája küzd érte, akkor is, ha ő nem akarja ezt észrevenni. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, vagy csak bíztatóan a vállára vagy a karjára tettem volna a kezemet, hogy tudja, én mellett állok. Én nem vesztettem el három legjobb barátomat, csak egyet, de annak az egynek az elvesztése kihatással van az egész életemre. Végül csak ennyit mondtam:

-          Megértem mit érzel. – Erre Mira felhorkant.

-          Dehogy érted, mégis hogyan értenéd? Csak azért, mert ez a sablon, nem kell ezt mondanod. – Egy pillanatra megemelte a fejét, de vissza is hajtotta és elkínzott kifejezés ült az arcán.

-          Nem szokásom hazudni, főleg nem ilyen dolgokban. – A nyelvem hegyén volt, hogy kimondjam, hogy én is elvesztettem valakit, de nem tudom, milyen reakciót váltana ki belőlem.

-          Anabelle mindig azt mondta, hogy a pici hazugságok, amik arra szolgálnak, hogy mosolyt csaljunk egy barátunk arcára, nem tekinthetők sem rossz dolognak, sem hazugságnak.

-          Nem hazudok.

-          És nem is vagyunk barátok – rántotta meg a vállát Mira, majd a fejét visszafordította a másik irányba. Nem, nem vagyunk barátok, semmi közünk sincsen egymáshoz, csak mindketten elvesztettünk a legjobb barátunkat és apánkat. Habár Mira nem hiszi, de tényleg megértem őt. Nem támasztunk egymás felé elvárásokat, s nem ítélkezünk. Ezek képzik azt a láthatatlan szálat közöttünk, amiért ő sem menekül előlem, s én sem érzem úgy, hogy csak rám tukmálták. Nem kellett vele lennem, de volt valami felszabadító abban, hogy ott ült mellettem és semmit sem vár el tőlem, csak egy kellék voltam neki, akinek beszélhet következmények nélkül. És ez így jó volt, ő túl sokszor csalódott már, én csak egyszer, de soha többé nem akarok megint, és ha nem leszünk barátok, egyikünknek sem kell csalódnia, nem fog fájni.

Csend volt, megint sokat ültünk a csendben és csak a part zajait hallgattuk: a hullámzást, pár tengeri madár hangját, de hirtelen nevetés hasított a csendben. Mira lustán fordította a fejét a hangok irányába, majd felegyenesedett, hogy láthassa ki az. Két fekete lány sétált lent a parton és igen jól szórakoztak.

-          A hosszú hajú, Kimora – szólalt meg mellettem Mira, aki immár a tenyerében támasztottam a fejét. – Ő Cole egyik legjobb barátja. – Jobban megnéztem magamnak ezt a Kimorát, aki felkötötte hosszú haját és széles mosollyal az arcán beszélgetett a másik lánnyal. Magas volt és innen látszott, hogy hosszú, modell lábai vannak, sőt az egész lány úgy nézett ki, mint egy modell. Ha közelebbről megnézném, biztos az arca is gyönyörű lenne, én elbújhatok mögötte.

-          A másik nem tudom ki. – A másik lány nem volt olyan magas, mint Kimora, de alkatra hasonló volt. Elhaladtak előttünk, mire a magasabbik lány kedvesen ránk mosolygott, amit Mira egy tökéletes műmosollyal viszonzott.

-          Ha engem kérdezel, szerintem túl hiú. Mindenkihez irracionálisan kedves és mindenkiről csak a jót feltételezi.

-          Bizonyos kereteken belül nem baj – mondtam.

-          Szerintem akkor sem kell elhinni minden emberről, hogy angyal – fordult felém Mira, egy mindent tudó tekintettel.

-          Lehet, hogy csak kifelé mutatja ezt, és belül úgy gondolkodik, mint te. – Mira ezen eltöprengett.

-          Amikor tizenkettő volt vége lett a nagy gyerek szerelmének. Egyfolytában sírt, Cole pedig megverte a fiút. – Meglepetten fordultam Mira felé, aki megint a távolba figyelve mesélt. – Azóta tisztelik Cole-t Kimora baráti körében, és tűrik meg szívesen a közelébe, legalábbis ezt pletykálják. – Egy kis mosoly erejéig felém fordult. Nem gondoltam volna, hogy Cole verekedne egy lányért, bár igaz akkor tizenkettő volt még csak, de már akkor is védelmezőt játszott.

-          Jó, mi? – mosolyodott el Mira. – Motorozik, művészlélek, megveri azt, aki összetöri a női szíveket és nem utolsó sorban kibaszott szexis. – Mirába kezdett visszatérni az élet, kezdte levetkőzni a szobor álarcot. A mosoly jobban áll neki, bár még nem volt túl őszinte.

-          Még mindig szokott verekedni?

-          Múltkor valami bulin belekötött egy csávó. Cole egy ideig türtőztette magát, aztán leverte, és kuss lett. A saját szememmel láttam, ahogy dagadnak az izmai, bár a fiú nem volt ellenfél neki – cinkos mosoly játszott Mira arcán. –, csak egy kis csicska volt, akiben túlteng a tesztoszteron és meg akarta mutatni, hogy ő az alfahím. Hát nem jött össze – kuncogott tovább. Szóval a művészlélek néha odacsap? Sosem szerettem a verekedős fiúkat – lásd előző iskolám; Julian. Ha volt valami problémája azt az öklével rendezte le, olyan kicsinyes volt –, viszont Cole esetében én is arra gondoltam először, hogy megnézném a dagadó izmokat. Még sosem gondoltam így egy fiúra sem, most meg ez a nem tudom hányadik baromságom csupán a mai nap vele kapcsolatban.

-          Sokat csinálja?

-          Mit? A verekedést? – Bólintottam. – Nem. Próbálja elkerülni, de sokan kikényszerítik belőle. Tudod, ha legyőzöd Cole Sullivan-t, az kellemes simogatás az egódnak – Mira halkan felnevetett. Ki itt Cole, hogyha őt legyőzöd, menő vagy?! Mira láthatta a szememben a kérdést, mert folytatta.

-          Cole bokszol és a kosárban is jó. Magasra tette a lécet a gimiben, elhiheted, hogy ez mennyi menő gyereket idegesít.

Bokszol? Boksz? Ez visszhangzott a fejemben. Úgy érti versenyszerűen, hogy bemegy a ringbe és megverik? Édes istenem, nem tudtam elképzelni, ahogy Cole ott ugrabugrál és valakivel verekedik, az nem lehet a boci szemű Cole, hiszen ő olyan nyugodtnak és békésnek tűnik.

-          Ne ijedj meg – nevetett fel Mira. – Már nem jár meccsekre, csak edzésekre, de azért jó erőben van. Amíg versenyszerűen űzte, majdnem világbajnok lett a kategóriájában. – Ennyire kiült az arcomra az ijedtség? Az nem jó, az nagyon nem jó. Sőt, ez az egész nagyon nem jó, hogy Cole-ról társalgunk. Mira azt mondta nem akar róla beszélni és most mégis azt teszi. Viszont annyi kérdésem lett volna még, ha már itt tartunk, hogy akkor most itt Cole Mr. Népszerű, vagy csak a lányok körében ismert, mert jóképű? Esetleg ő valami bandavezért, akivel jóba kell lenni és akkor mindenki szeret? Ő itt a menő gyerek? Megkérdeztem volna, például, hogy akkor most kifogtam magamnak szomszédnak egész Wilmington legnépszerűbb srácát, vagy mi? Kérdezd már meg, kérdezd meg Hope, egyszer kockáztass, ki tudja mikor lesz erre megint alkalmad.

-          Ő itt a legnépszerűbb? – hadartam el gyorsan, és örültem, hogy túl voltam rajta. Könnyű volt megkérdezni.

-          Nem. A népszerűséget akarni is kell, ő nem akarja. Csak mindenki ismeri őt a sport teljesítménye miatt. – Különös nyugodtság lett úrrá rajtam, mikor ezt elmondta Mira. Ha az ember népszerű emberekre gondol, egyből a beképzeltség jut az eszébe, pedig Cole nem is beképzelt, egészen kedves. Persze lehet, hogy ő népszerűen is megmaradna a mostani Cole-nak, bár hülyeség, amit beszélek, mert alig ismerem. Például sosem gondoltam volna, hogy bokszol, egyszerűen nem illik bele a róla alkotott képembe. Szinte minden más sportot kinézek belőle, de a boksz sántít. Hiszen az ember egy ilyen sportot űző férfit nem aranyos mosollyal, és nagy szemekkel képzel el, főleg nem, hogy még fényképezni is szeret. Nem, ezt képtelen vagyok még felfogni.

Megint csendbe burkolóztunk, s én gondolkodtam. Az agyam nem tudott elvonatkoztatni a boksztól és Cole-tól. Nem láttam túl sok boksz meccset szerencsére, de egy-két durva sérülést meg feldagadt szemet elkaptam a tévéből és nem volt túl szívderítő. Ez tökéletes példája annak, hogy az emberek képesek azt az arcukat mutatni a világnak, amit akarnak, hogy lássanak. Hiszen, próbálja csak nekem valaki bemagyarázni, hogy az a Cole, aki tuti, hogy tudatosan próbált elgyengíteni barna szemeivel, hogy kicsit félénken kért meg, hogy lefényképezhessen, ugyanaz a Cole, aki bemegy a szorítóba és verekedik. Milyen lehet a másik oldala, amit nem mutat meg? Miért kezdte el, és miért hagyta abba? Ezért nem jó egyre több dolgot megtudni valakiről, mert a kérdések száma is növekszik, és az ember természetéből adódóan kíváncsi, tehát nem bír leállni vagy csak nehezen. Azt hiszem velem is ez a probléma: nem bírok leállni, tudnom kell ezeket Cole-ról.

Mira felénk jött visszafele, de mielőtt behívhattam volna, azt mondta, menni kell, dolga van. Elköszönt és elment. Most Miss Watson-t nézem, aki elmélyülten magyarázz nekem egy vers elemzését. Tényleg nem sejti, hogy a lánya miért olyan, amilyen? Nem csak az apja miatt viselkedik így, de Annabelle miatt is. Nem tett még magát túl rajta ez egyértelmű. Beszélhettem volna neki arról, hogy Mira azt hiszi, senkinek sem kell, de nem tettem. Arra kért, hogy segítsek a lányán, s nekem szándékomban is áll ezt tenni, de nem kell besúgónak lennem. Nem akartam magamra egy felfogadott dili dokiként tekinteni, csak valaki akartam lenni, akinek beszélhet. Így hát nem szóltam semmit a délutánról.

Mikor Haylie hazajött, elég hajmeresztő ötlettel állt elő, miszerint menjek el vele holnap az iskolába, mert neki munka ügyben oda kell menni, de közben én megnézhetném magamnak a sulit. Nem húztuk-vontuk sokáig ezt a beszélgetést, mert láttam rajta, hogy ez fontos neki, s ő már annyi mindent tett értem, ezért belementem. Széles mosoly jelent meg az arcán, örömet okoztam neki.

Este megint Cole pulcsijában aludtam, aminek változatlanul megszédültem az illatától.