2011. március 21., hétfő

9.fejezet: Újabb fájdalmak

"Az emberek azt mondják, a rossz emlékek okozzák a legtöbb fájdalmat, de igazából a jó emlékek azok, amik az őrületbe kergetnek."

  Haylie olyan fél óra múlva jött meg, és látszott rajta, hogy rendesen sietett vissza. Talán tényleg félt, hogy kinyírom magam a fürdőjében. Szegénykém…
-          Hope, mi történt? – Rögtön ott termett mellettem és tüzetesen végigmért. Szinte hallottam a szívverését az izgatottságtól. Nem értettem, mi lehet a baja, de aztán rájöttem, hogy némán sírok, folynak a könnyeim. Egy mozdulattal letöröltem őket.
-          Semmi.
-          Biztos? Hiszen sírsz! – A hangjából ki lehetett hallani a kétségbeesést, hogy nem tudja mit kellene tennie. Éreztem, hogy a megőrülés határán volt, pedig ez az első napja velem.
-          Csak eszembe jutott valami – mondtam halkan. Kínos volt ez az egész helyzet, nem nagyon akartam ránézni, legszívesebben csak elmentem volna a szobába, el a szeme elől. Nem mondott semmit sem, csak feszengve állt előttem, majd leült.
-          Sajnálom – mondta halkan. Ránéztem. Mit sajnál?
-          Mit? – Nem tett semmit sem, nincsen mit sajnálnia, én sajnálhatnám, hogy gondot okozok neki.
-          Tudom, hogy nem értek a gyerekekhez, de megpróbálok mindent. Nem foglak visszaküldeni vagy valami, vigyázni fogok rád! – Nem mondanám már magamat gyereknek, inkább maradjunk talán a tinédzser megnevezésnél. A vigyázni fogok rád részt igazán magabiztosan és határozottan ejtette ki. Zavartan fordítottam el róla a tekintetemet, nem sokszor mondják nekem, hogy vigyázni fognak rám.
-          Tudod, szerintem egy kamaszgyerekkel még a szülei sem tudnak bánni, főleg nem akkor, ha az ilyen – mutattam magamra egy grimasszal. Oldani akartam Haylie-ben a tehetetlenség érzését.
-          Mert, te milyen vagy? Senki sem hibáztathat téged, Hope! Egy gyerekkel nem szabadna, hogy ilyen dolgok történjenek, és a nővérem egy barom. Sose, érted? Én sosem hagynám, hogy a saját lányomra valami aljas mocsadék kezet emeljen! Az a féreg, az életét sem érdemli! – Elkerekedett szemekkel figyeltem, a fennhangon beszélő Haylie-t. Teljesen átszellemülve beszélt, és hirtelen valami szuper megmentő nőt láttam benne. Olyan volt, mint egy anya tigris, de nincsenek is kölykei. Úgy beszélt a dologról, mintha személyes vonatkozása lenne ez ügyben, de talán, mint minden épelméjű embert, elborzaszt a tudat, hogy ilyen ma megtörténhet. Pedig több családban van családon belüli erőszak, mint az gondolnának, és nem mindenki juthat ki ebből.

Haylie lenyugtatta magát, szóval már csak egy ideje egymás mellett ültünk csendben, mikor megszólalt egy telefon. Mivel nekem nincsen, arra tippelek, Haylie mobilja az.
-          Igen? – szólt bele, majd elmosolyodott.
-          Persze, persze! – mondta vidáman, majd felém fordult és mosolyogva közeledett. Minek jön felém egy telefonnal? Ki akar velem beszélni? Talán Mrs. Forester?
-          Tessék. – Nyújtotta felém a kis készüléket, én meg utána nyúltam.
-          Halló? – kissé bizonytalanul szóltam bele, de mikor a túloldalon meghallottam Josh hangját, belül feldobódtam. Josh minden félét kérdezgetett, Haylie pedig udvariasan visszavonult. Azt mondta minden nap próbál felhívni, és ha akarom, ha nem, majd meg is fog látogatni. Szerintem ezt nem lehet nem akarni.

Haylie nem ült vissza mellém, pakolászott a házban, nekem pedig a kis dohányzó asztalra tévedt a tekintetem, amin egy magazin volt, rajta piros betűkkel a következő cím állt: Mit tegyünk az iskolai terror ellen? Hirtelen jutott eszembe az iskola, és hogy arról eddig nekem nem beszélt, hogy járnom kellene esetleg. Ezt ki kéne deríteni minél előbb, történetesen megkérdezhetném Haylie-t. Utána mentem a konyhába.
-          Öm, Haylie – reszeltem meg a torkomat, mire mosolyogva hátra fordult.
-          Tessék?
-          Nekem kell iskolába járnom? – Ez amúgy akkora egy béna kérdés volt, tökre idiótán hangzott, de Haylie nem kezdett el nevetni.
-          Óh, akartam erről beszélni veled. Magántanulónak kellene lenned, de én ezt hülyeségnek tartom. Nem vagyok egy pszichológus, de én megadnám az esélyt arra, hogy rendes iskolába járj, persze választhatsz. Ha akarod, megpróbálok beszélni Mrs. Foresterrel és a pszichológussal, hogy engedélyezzék. – Ez egy könnyű kérdés. Ha magántanuló leszek, nem kell emberek között lennem, ami isteni. Szóval a magántanulóra voksolnék, de mivel láttam Haylie-n, hogy szeretné, hogy állami sulis legyek, azt mondtam ezt még fontolgatom. Körülbelül ezt is akkor kéne elkezdenem, mint a pszichomókushoz való járást. Azt hiszem, az iskolához az ég világon semmi kedven sincsen.

Este álmatlanul forgolódtam az ágyamban, nem bírtam elaludni. Szörnyen hiányzott már Robert hangja, ölelése és az illata. Csak becsuktam a szememet, és szinte hallottam, ahogy beszél hozzám, éreztem az erős karjait magam körül, és az illatát. Félelmetesen jól fel tudtam ezeket idézni, egy pillanatig el is hittem, hogy itt van, és ha kinyitom a szemem simán rávethetem magam. De ez nem igaz, és erre a tényre minden este fájdalmasan rá kell jönnöm.
-          Jó éjt, Hope! – visszhangozott a fejemben Robert hangja, majd szépen lassan elaludtam.

Reggel először még mindig megijedtem, hogy hol vagyok, de hamar rájöttem, hogy Haylie-nél. Megint azt a finom valamit csinálta reggelire, szóval ettem rendesen. Bejelentette reggeli után, hogy vásárolni megyünk a szobámhoz, és a napfény sem ártanak nekem, mert olyan fehér vagyok, mint a fal. Hát igen, enyhén szólva…
-          Nem akarok menni, válaszd csak ki te a bútorokat – próbáltam magamat kimenteni, kevés sikerrel, mert percekkel később már a kicsi sárga bogarában ültünk.

-          Nézz csak körül, és válogass kedvedre! – mondta mosolyogva, majd megveregette a vállamat.
-          Nem akarom, hogy rám dobd ki a pénzedet. – Ez igaz volt, fölösleges rám a pénzt költeni, adja inkább a hajléktalanoknak.
-          Hé, én vigyázok rád, és abba az anyagi dolgok is beletartoznak – mondta határozottan. Király! Úgy döntöttem, nem játszom itt neki a dementort, szóval nem tettem fel a kapucnimat, csak próbáltam észrevétlen maradni. Haylie első úti célnak a szekrények kérdést tűzte ki. Rám parancsolt, hogy ne nézzek árat, csak mutassak rá arra, ami tetszik. Egy krémszínű példányra mutattam, mert ez olyan volt, mint a fiókos szekrényem. Ehhez tartozó író asztal is van, ami szerintem nem kell, de Haylie szerint igen. Ezen kívül még szőnyeget kellett választanom, mert a szobában parketta volt, és megígérte, hogy ennyi lenne, mára. Megnyugtató…
Ha a nagynénédet felismerik egy boltban, az szívás, mert rád is rád támadnak. 
-          Uram atyám, Haylie! – Közelített felénk egy harsány nőci. Előre megijedtem, hogy mi lesz ebből. – Istenem, de régen láttalak! – És már Haylie nyakába is borult. Próbáltam elsunnyogni, de mivel a nő látta, hogy előtte Haylie-vel beszélek, kiszúrt.
-          Haylie, a kis hölgy veled van? – Kíváncsian vizslatott a csillogó szemeivel.
-          Dena, ő az unokahúgom – mondta Haylie, valami furcsa kis vigyorral a száján, mintha a nőnek emlékeznie kéne rám.
-          Hope? – Bámult rám óriási szemekkel. -  Uram atyám, de megnőttél, olyan pici voltál még legutóbb! – És a következő pillanatban meghaltam. A nő rám is vetette magát, és ölelgetni kezdett. El akartam lökni magamtól, mocorogni is kezdtem, de ez lökött volt, nem engedett el. Haylie szólt közbe.
-          Dena, és amúgy hogy hogy itt vagy? – Hálás pillantást küldtem Haylie felé, nem bírom, ha rám másznak. Fújj!
-          Óh, én csak látogatóban vagyok, hívni is akartalak. De, Hope, te pihizel itt? Kipihened az otthon fáradalmaid? – Kedvesen mosolygott rám, és úgy néz ki, én állok most a figyelme középpontjában. Szabaduljunk már meg ettől a felnőtt gyerektől végre!
-          Úgy is mondhatjuk – vágtam egy grimaszt, mert némileg találó volt a kifejezés, amit használt. Kipihenem az otthon fáradalmait. Haylie nem mosolygott, komor képet vágott, de nem mondta, hogy nála lakom. Talán ezzel most jó szolgálatot tett nekem. Lerázni nagyon nehéz volt, Haylie-nek a minden dolgom van, sietek, stb hazugságot be kellett vetni, de a nő így is átjön majd. Nem leszek otthon, vagy majd azt hazudom, hogy nem vagyok.

-          Sajnálom Dena-t – mondta a kocsiban bűnbánó képpel Haylie. – Régen nem láttam már, jó barátnőm volt. Kicsit túlbuzgó, de nem kell vele találkoznod, ha nem akarsz. – Eltalálta, nem akarok. Viszont jól esett, hogy éreztem, hogy Haylie az én oldalamon áll.
-          Köszi. – Erre Haylie csak egy én mosollyal válaszolt.

A bútorjaim holnaputánra jönnek meg, de a szőnyegemet már haza hozhattuk. Illett a szép lila szobámhoz, megjegyzem tényleg jó választás volt így tudat alatt Haylie-től, szeretem ezt a színt. Dena ma este nem jött át, szerencsére persze. Haylie is elvonult a kis szobába dolgozni, szóval magamra maradtam. Megnyugtató volt a csend. Főztem magamnak egy teát, és lefeküdtem a kanapéra. Megint azt éreztem, amit nem is olyan régen, az unalmat. Szörnyű érzés volt, és nem akartam érezni. Mit szoktak csinálni az emberek, ha unatkoznak? Érezném inkább a fájdalmat, és sírnék egésznap. Oké, ezt is érzem, de az intézetben annyit sírtam, ami egy embernek az egész életére elég lenne. Néha meglepődöm magamon, hogy hogy vagyok képes ennyit sírni. Most nem akartam könnyeket hullajtani, de a fájdalmat éreztem, bár most nem volt annyira erős, mint általában. Talán olvashatnék. A könyvek biztos a kis dolgozó szobában vannak, én meg nem akartam zavarni Haylie-t.
Kiszúrtam egy tollat, meg egy újságot, szóval minden adott egy jó kis firkáláshoz. Miközben a vonalakat húzogattam, össze-visszakalandoztak a gondolataim, és mire feleszméltem, írtam a papírra:

Elmentél, eltávoztál,
Engem védtelenül magamra hagytál.
Síromon majd árván nő a gazos gyomvirág,
Senki nem gondozza, hamar elfelejt majd a világ.

Elképedve bámultam az újságon lévő sorokat, amiket én írtam. Ez most mi? Egy vers? Az kizárt, én nem tudok verseket írni. Gyorsan kitéptem azt a lapot és begyömöszöltem a zsebembe, majd bementem a szobámba. Most először éreztem, hogy kellenének szekrények, mert akkor lenne hol rejtegetnem a kis fecnit.

***

Túl vagyok már az első hetemen itt Haylie-nél, már a pszicho dokit is megjártam. Túléltem, és úgy gondoltam, hogy letesztelem az ideg állapotát. Azon kívül, hogy jó napot, és igen Hope vagyok, egy büdös szót sem szóltam hozzá. Eléggé jól bírta, gondolom ő már nem akad ki ilyeneken, elvégre erre van specializálódva többek között egy dili doki, nem? Haylie már bevállalta, hogy elmegy dolgozni, és amikor Dena jött, bezárkóztam a szobámba, és elvileg lent voltam a parton. Akkor tudtam meg, hogy a part közelebb van ide, mint gondoltam. Eddig is tudtam, hogy talán elég közel vagyunk itt az óceánhoz, de hogy pár perc járásnyira itt van! Valamiért nagyon megörültem neki, hogy Haylie nem a belvárosba költözött. Az olyan húszpercnyire van gyalog. Egyből az álmom jutott eszembe, amikor belegázolok a vízbe, és felhőtlenül boldog vagyok. Le akartam menni. Ja, a bútorjaimat is megkaptam, nagyon csinos lett a szobám. Haylie-vel jobban kijövök, mint gondoltam, bár nem beszélünk túl sokat. Vagyis ő sokat beszél, én csak egy-egy szóval válaszolok. Josh is mindennap felhívott, és én ezért kaptam egy telefont a nagynénémtől. Azt hittem elájulok, mikor megláttam. Ennyi pénzt költeni rám, ilyen telefont venni nekem. Vissza akartam vele vitetni a boltba, de hajthatatlan volt.

-          Nos, végül is döntöttél? – kérdezte mosolyogva Haylie a vacsoránál az iskolával kapcsolatban. Telefonálgatott, és elérte, ha akarok hadd járjak állami iskolába. Semmi kedvem nem volt hozzá.
-          Haylie, én nem szeretnék gimibe járni – mondtam a szokottnál is halkabban, miközben tologattam azt a kevés kis kaját a tányéromon. Féltem, hogy mit fog szólni ehhez a döntéshez, de csak mindent tudóan elmosolyodott.
-          Semmi baj, tudtam, hogy ezt fogod mondani. És mint említettem, én nem foglak semmivel sem sürgetni. – Hát, egy kicsit megnyugodtam, hogy legalább Haylie nem haragszik rám. A vacsora további része csendesen telt, alig ettem valamit. Egyedül reggelire lakmározom be jól, mert mindig azt a finom valamit csinálja a kedvemért. Egyszer kérdezte, hogy ha azt csinálna minden étkezésre, ennék e normálisan. Azt hiszem nem.

Este megint csak forgolódtam az ágyban, éppen Robertet képzeltem magam elé, és már majdnem elaludtam, mikor megint meghallottam azt a motort. Nagyjából minden nap hallom már egy ideje és felettébb idegesít, mert mindig megtöri a csendet, ami körülvesz. Valahol itt a közelben van a gazdája, mert mindig hallom, ahogy leáll a motor.

A hangod eljut hozzám a szélben,
Lágyan dalol a fülembe, még mindig érzem…

Ilyen és ehhez hasonló kis szösszeneteket írtam unaloműzés céljából. Most is ez járt a fejemben, miközben a tanárnő magyarázott valamit a kémiáról. Világ életemben utáltam a kémiát, sosem fogja belém verni az anyagot. Vége lett az órának, a nő elment, Haylie bent dolgozott, én visszavonultam a nappaliba egy könyvvel és leültem olvasgatni. Csengettek és mire felfogtam, hogy el kéne húznom a szobámba, már Haylie az ajtó felé tartott és ki is nyitotta.
-          Szia! – mondta vidáman. – Örülök, hogy át tudtál jönni, köszönöm. – Hálálkodott nagyon valakinek, de kinek? És miért is kellett átjönnie? Ugye nem jönnek a nappaliba?
-          Ugyan már, semmiség – válaszolta egy férfihang. Kellemes hang volt, igaz nem olyan férfias, mint Roberté és nem olyan lágy, mint Josh-é, de valahol a kettő között. Mostanában inkább az emberek hangjára és hanglejtésére figyelek, hogy meg tudjam állapítani a jellemüket. Dena hangját például utáltam.
-          Ezer köszönet! Na, erre gyere! – mondta Haylie, és hallottam az ajtó csukódását, és a lépteket, amelyek felém tartottak.
-          Ő lenne az – vágódott be a nappaliba Haylie, és el is csuklott a hangja, mikor észrevette, hogy ott vagyok. Mögötte egy fiú jelent meg, akinek a tekintete egyből rám tévedt.
-          Ő? – kérdezte és rám mosolygott. Ha akartam volna sem tudtam volna megszólalni.
-          Öm, izé…nem – dadogott Haylie, miközben bocsánatkérően nézett rám. – Ő! – mondta magabiztosabban, és egy asztalra mutatott.
-          Óh, ezt kacagva is elbírom – mondta a fiú nevetve, de megint felém fordult.
-          Én Cole vagyok. Te pedig? – Nem szoktam csak úgy elmondani bárkinek a nevemet, főleg nem, ha az így néz rám. Megijedtem tőle, olyan, mintha meg akarna enni.
-          Ő Hope, az unokahúgom – mondta helyettem Haylie. – Nos, akkor segítenél? – próbált mosolyt erőltetni az arcára, de tudtam, hogy ideges. A fiú bólintott és felkapta a kis dohányzó asztalt.
-          Nos, majd látlak még! Szia, Hope! – ismét egy mosoly, majd kiment hál’ istennek. Haylie is utána ment, majd olyan öt perc után visszajött.

-          Sajnálom, Hope, elfelejtettem, hogy itt vagy a nappaliban. – A szokásos kis bűnbánó arckifejezését vette elő. – Ő a szomszédom, Cole, nagyon rendes srác. Ha pasis munkát kell elvégezni a ház körül, általában ő segít. Én utáltam az asztalt, de egyedül nem nagyon bírtam el, és ugye szükségem volt a segítségére. – Fölösleges ennyire magyarázkodni, semmi katasztrófa sem történt. Még él mindenki szóval…
-          Nem történt semmi. – Megkönnyebbültem mosolygott Haylie, majd visszament dolgozni.

A napjaim ugyanúgy teltek. Vagy a szobámban, vagy a nappaliban feküdtem egész nap, és csak néztem magam elé, vagy olvastam, vagy a kis valamimet írogattam. A magántár is járt hozzám heti négyszer, de a tanulással igazából nem foglalkoztam. Az élethez sem volt még mindig nagy kedvem, nem hogy számokkal, meg történelmi eseményekkel foglalkozzam. Üres és értelmetlen volt minden Nélküle… Haylie folyamatosan csak aggódott, Josh és Mrs. Forester úgy szintén. Haylie az egyik este, mikor hazajött leült mellém a nappaliban. Az a kifejezés ült az arcán, mikor beszélgetni szeretne, de fél, hogy mit szólok ehhez.
- Hope, tudom, hogy biztos nem szeretsz erről beszélni, de kérdezhetnék valamit? – Félős arccal nézett rám, tudtam, hogy mivel kapcsolatban fog kérdezni. Robertről nem tudtam volna beszélni, de Jack-ről igen. Emlékszem még az érzésre, mikor megütött, de már tudok róla beszélni. Na jó, kivétel a pszichológusnak, mert vadidegeneknek nem fogom kiönteni a szívemet. Bólintottam egyet, mire Haylie feltette a kérdését, de nem azt, amire számítottam.
- Emlékszel apukádra? – A szívembe markolt a kérdés, és annyi emléket idézett elő. Éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel és nemsokára sírni kezdek. Emlékszem rá, nagyon is jól, és eddig eszembe sem jutott, hogy talán Haylie tud róla valamit. Hevesebben kezdett verni a szívem.
- Te tudsz valamit róla? – remegett a hangom. A lehetőség, hogy lehet, hogy találkozhatok vele belül boldogsággal töltött el.
- Anyád mit mondott róla?
- Hogy megunt és elment – mondtam szomorúan, és csak reméltem, hogy Haylie ezt megcáfolja.
- Ez nem igaz. – Az idióta remény megvillantotta magát előttem egy pillanatra.
- Akarom tudni az igazat – mondtam határozottan, mire Haylie mesélni kezdett.
- Apád itt találkozott anyáddal először, fél évig udvarolt neki, majd elvette és Redmondba költöztek. Egy ideig boldogok voltak, de jöttek anyagi problémák, és egy kis ital anyád részéről, apád pedig mindig azzal fenyegetőzött, hogy elmegy veled. Kristy megelőzte, és elszökött veled együtt az isten tudja hová. Apád kereste, magán nyomozókat is fogadott, de nem találta. – Ha eddig úgy éreztem, hogy utálom Kristyt, már biztos voltam benne, hogy így van. Elvett apámtól, hazudott és még elvárta, hogy simán el is higgyem.
- Évek múltán visszaköltözött veled Redmondba, de apád már oda sosem ment vissza. Ekkor adott magáról először életjelet Kristy, és apádról innentől fogva nem hallottam. Nem keresett, nem írt, se semmi. Mikor utoljára beszéltem vele, valahol külföldön volt. – Sírni kezdtem, ezt nem bírtam. Ez a hülye idióta remény mindig felüti a fejét, de utána rögtön meg is hal. Miért? Miért? Mit tettem, miért mindig én kapok pofonokat az élettől? Nem lehetne, hogy egyszer simogatást kapjak? Mindig belém kell rúgni? Mikor már a földön fekszem így is, de az ez, rúgjunk bele még egy utolsót Hope-ba, évezzük csak a szenvedését.
- Ne sírj, Kicsim! Biztos vagyok benne, hogy egyszer még el fog jönni hozzám, és te itt leszel – mondta lágyan Haylie, majd meg akarta simítani az arcomat, de durván ellöktem a kezét.
- Szerintem meg nem! – Ezzel felkeltem mellőle és berohantam a szobámba. A mondata mindkét részére értettem, hogy szerintem nem. Bár hálás voltam Haylie-nek, hogy elmondta, ez még tovább mélyítette a még be nem gyógyult sebeimet. Ismét patakokban ömlött a lelkemből a vér, és bármit meg adtam volna egy rohadt pengéért, vagy bármi éles tárgyért. Körbe néztem, és a szememmel buzgón kerestem valamit, amit ha eltörök vagy valami, árthatok magamnak, de az egyedüli lehetőség az volt, ha kitöröm az ablakot.

Ez a kibaszott világ,
Mindig csak felpofoz, és bánt.
Belém rúg még egy ráadást,
Hogy ne érezhessem, ha jön a boldogság.

Megfordult a fejemben, hogy komolyan megteszem, de akkor egy kopogás után Haylie benyitott a szobámba. Az ágyamon ültem, és egyszer csak sírni kezdtem. Olyan őszinte ne haragudj arccal nézett rám, mintha az ő hibája lenne, én meg nem bírtam tovább és lefeküdtem az ágyra, a másik oldalamra és úgy sírtam tovább. Király, a környezetemben záros határidőn belül mindenki látja a bőgőmasina énemet. Besüllyedt mellettem az ágy. Haylie leült.


2011. március 5., szombat

8.fejezet: Második esély?

Na kivételesen pofáznék itt a fejezet előtt. Az én olvasóim a legjobbak! Imádlak titeket, meg a kommentárjaitokat is ♥

"Meghalni valaki után, akit szeretünk az könnyű. Tovább élni érte és tovább örülni helyette is-az nehéz."

 
A repülőn ültem, az új otthonom felé, Wilmington felé. Semmilyen érzelmet sem váltott ki belőlem. Végig az ablakon bámultam ki. Nem igazán figyeltem a kilátásra sem, csak lestem. Valami elromlott bennem, ezt tudom, de lehet, hogy sosem volt ép. Egyre távolabb kerültem attól a helytől, egyre távolabb Kristy-től és Jack-től, akik most valahol egy börtönben ülnek. Egyiküket sem sajnáltam, nem váltott ki belőlem különösebb érzelmeket, már ez sem tudott érdekelni.

Mrs. Forester mosolyogva és izgatott arccal lépkedett mellém, s tette a kezét a vállamra. Igen, ő ezerszer jobban izgult, mint én. Felkaptam azt a kevés csomagom, ami volt, majd elindultam a nő után. Nyújtogatta a fejét, mint egy zsiráf, az emberek tömegében, hogy a sok arc közül megtaláljon egyet. Egyszer csak magabiztosabban kezdett előre törtetni a tömegben, gondolom megtalálta, akit keresett. Megállt egy nő előtt, feltehetőleg a nagynéném előtt. Találkoztam már vele régen, de nem él élénken az emlékeimben, felőlem el is mehetne mellettem az utcán, nem tudnám, hogy ő az.
-          Ms. Williams! – Nyújtott kezet a kísérőm. – Örülök, hogy ismét találkozunk.
-          Én is, Mrs. Forester – szólalt meg a fiatal nő dallamos hangján. – Most nem egyedül jött, ugye? – kérdezte mosolyogva, és oldalra lépett, hogy belásson Mrs. Forester háta mögé, mert én oda vackoltam be magam. Félénken ránéztem, féltem, hogy Kristy-re fog hasonlítani. Ahogy találkoztam a zöld szemével, rögtön elszállt ez a félelem. Nyoma sem volt benne anyám vonásainak, amiért hálás voltam. Vörös haj, zöld szemek, kedves arc, amin most meghökkenés látszott, nem jól palástolta a meglepődését. Félénken rám mosolygott, és felém nyújtotta a kezét.
-          Már találkoztunk, mikor kisebb voltál. Haylie vagyok!
-          Hope – szólaltam meg nagyon halkan.
-          Örülök! – Ezzel visszafordult Mrs. Forester felé, aki biztos nem tudta eléggé felkészíteni a látványomra. Nem voltam a legjobb formámban, az biztos. Az arcom szörnyen beesett volt a soványságtól, a csontjaim zörögtek. Úgy nézhetett ki a kezemben az a bőrönd, mintha bármelyik pillanatban letéphetné a karom. Ezen kívül a minden érzést elhagyó örökös arckifejezésem sem lehet túl bíztató. Legalábbis amikor utoljára tükörbe néztem, így néztem ki. Akkor egy életre elvesztettem a bátorságom, hogy lássam magam. Egy könnycsepp is lefolyt a múmia arcomon, hogy láttam mivé lettem. Undorító voltam, és ez nem is kifejezés. Látszott rajtam, hogy nem életre való vagyok. Ráhúztam a fejemre a kapucnit, hogy minél kevesebbet lássanak belőlem, lehajtottam a fejem és úgy indultam Haylie és Mrs. Forester után. Nem volt hosszú az út, alig telt tíz-tizenöt percben, mire elértük az úti célunkat, de közben az ablakon bambultam kifelé és térképeztem fel az új otthonomat. Az utcán nevetgélő gyermekek, kézen fogva sétáló párok. Minden normális. Ahogy egyre kijjebb értünk a belvárosból, minden egyre nyugodtabb lett, s végül kanyarogtunk egy kicsit, egy kis utcához értünk, majd megálltunk és kiszálltunk. Egyszerű kis egyszintes sárga ház, csinos kis udvar. Elől veranda, oldalt pedig a garázs. Fehér keretes ablakok, olyan kis hívogató otthon képe van, de egyértelmű, hogy én nem ebbe a házba való vagyok.
-          Tetszik? – nézett rám széles mosollyal Haylie, de annyira pattogott, hogy meg sem várta a válaszomat, hanem fordult ismét Mrs. Foresterhez. Megúszott egy színtelen igent, talán jobb is ez így neki, még csak elrontanám a jókedvét.
Belül is ugyanolyan takaros volt minden, mint kint, de nem nagyon vettem szemügyre semmit sem, csak ugyanúgy lehajtott fejjel toporogtam a kis előszobában. Haylie beljebb ment, mi pedig követtük.
-          Add csak ide a cuccodat! – Nyújtotta ki mosolyogva felém a kezét, de én nem nyújtottam felé a bőröndöm.
-          Elbírom. Hova tehetem? – kérdeztem halkan, s ahogy felnéztem rá, láttam, hogy kicsit összerázkódik a hangomtól, és eltűnik a mosoly az arcáról.
-          Erre! – Ahogy kimondta el is indult, és kilépett a nappaliból az apró kis folyosóra, s a folyosó végén lévő két ajtó közül megállt az egyik előtt. Félénk mosollyal rám pillantott, majd benyitott. Nem volt benne túl sok bútor, csak egy ágy meg egy asztal. Nekem ez is megfelelt, de furcsának találtam.
-          Óh, igen, nem vettem bele túl sok mindent, nem tudtam mit szeretnél – hadarta el gyorsan. – Ha nem tetszik, természetesen ezeket is kicserélhetjük – mentegetőzött, pedig nem volt miért. Ezért is hálás lehetek, gondolom mennyi kedve van ahhoz, hogy egy öngyilkos, lelki beteg tinit pátyolgasson. Kibaszott sok…
-          Jók lesznek – néztem fel Haylie szemébe, aki elmosolyodott.
-          Örülök neki.
-          Kincsem, te itt maradhatsz, én addig beszélek Ms. Williams-szel. Pakolj csak ki! – mondta bíztatólag Mrs. Forester, és beszéde mellé mellékelt egy bíztató mosolyt is, majd cseppet sem feltűnően jelezte Haylie-nek, hogy induljon kifelé, mert sokat kell még beszélniük.

Egy fiókos szekrény is árválkodott még a kellemes lila színű szobában, én pedig a kevés kis ruhámat oda pakoltam, majd a falra feltett polcokra kipakoltam pár könyvemet. Ezen kívül semmim sem volt, a táskám hamar üres lett.
 Lerogytam az ágyra, és csak néztem magam elé. Hát itt vagyok, megérkeztem Haylie életébe, és remélhetőleg nem teszem azt tönkre. Előre rosszul vagyok tőle, hogy tudom, hogy neki is egyfajta fájdalmat fogok okozni, már pusztán azzal, hogy minden nap rám kell néznie. Előre látom, hogy nagyon jó akar majd lenni, törekedni fog arra, hogy megfeleljen nekem, de én most nem tudom, hogy képes leszek-e ezt viszonozni neki. Talán Robert is jobban járt, hogy megszabadult tőlem és a soha ki nem mondott érzelmeimtől. Persze fordítva lett volna az igazi, ha én megyek el, és nem ő.

-          Ha bármi baj lenne, csak hívj – mondta Mrs. Forester, mielőtt elment. Aranyosan pusmogott, mintha vétek lenne, ha Haylie meghallaná. Valamennyire bíztam benne, kötődtem hozzá, mert kedves volt velem és vigyázott rám. Megérdemelte, hogy többet beszéljek vele és mosolyogjak is hozzá.
-          Megleszek – feleltem neki egy mosollyal, amit csak neki tartottam fent. Emlékeztem valahol belül, hogy milyen egy mosoly, és ennek egy töredékét elő tudtam neki varázsolni.
-          Vigyázz magadra! – szorosan magához ölelt. – Szia, Kincsem! – Nem esküdnék meg rá, de mintha könnyes lett volna a szeme.
-          Remélem, hogy nem kezdd el sírni nekem! – Felnevetett, majd még egy ölelés, és elment. Egyedül maradtam a nagynénémmel. Legszívesebben befutottam volna a szobába, és ki se jövök onnan, csak ne zavarjam.
-          Éhes vagy? Én igen, gyere, csinálok valamit. – Látszott rajta, hogy ő is kicsit feszeng ebben a helyzetben, szóval próbáltam könnyíteni a dolgán. Jelen esetben ez annyit tett, hogy elindultam utána.
Enni nem kértem, már undorodom az ételtől. Általában csak azért eszem, mert muszáj. Nem akarok éhen halni, az szar halál.
-          Tudod, enned kéne valamit.– Aggódva méricskélt, és valószínűleg valami anorexiáshoz hasonlított magában. – A szervezetednek szükséged van az erőre. – Magyarul kurvára undorodik, ha rám kell néznie.
-          Nem vagyok éhes, köszönöm. – Én szívesen abbahagytam volna itt a kommunikációt, de ő nem.
-          Tudom, hogy nem vagy nagy pletyka gép, és remélem, hogy tudod, hogy semmit sem várok el tőled, és nem akarlak siettetni. Tudod, bennem megbízhatsz.– Szóval Mrs. Forester felkészítette rá, hogy nem nagyon szoktam beszélni, enni meg ilyenek. Némileg megkönnyebbüléssel töltött el, hogy tudja ezeket, és nem fogja magára venni – legalábbis remélem -, hogy ilyen vagyok.
-          De azért engem meghallgatsz, ugye? – Rám mosolygott, amitől kirázott a hideg. Nem azért, mert olyan volt, mint Kristy mosolya, hanem azért, mert olyan, mint fénykorában az enyém. Robert egyszer belökdösött a tükör elé, hogy nézzem meg mennyire gyönyörű vagyok, ha mosolygom, és most ezt láttam viszont.
-          Igen. – Nem tudom, miért nem volt elég bólintanom.
-          Egy szingli, huszonhat éves újságíró vagyok, nincs háziállatom, a hajam nem festett és optimista vagyok. Röviden, tömören ennyi. – Megint egy én mosolyt láttam tőle. Eredetileg, amúgy Kristy is vörös, de sosem szerette, már tizenéves korában is festette. Én aputól örököltem a barna hajszínemet. Viszont Haylie-nek nagyon jól állt a vörös haj. Egyszer látott egy képet Jack Haylie-ről, és lekurvázta a hajszíne miatt. Nem volt igaza.
-          Tudod, viszont van egy rossz hírem – elhúzta a száját, én pedig egyből valami rosszra gondoltam. Ki fog tenni? Nem, ez nem is lenne túl rossz. Lehet, hogy valami pszichopata állat?
-          Járnod kell a pszichológushoz. – Ó baszd meg! Ezt tudtam, Mrs. Forester elmondta, hogy itt is járnom kell majd, ahhoz, akit kijelölnek nekem. Kedvem hozzá nem nagyon sok van, de nem tehetek semmit. Köz-, és önveszélyesnek tartanak, habár a szemembe még sosem mondták. Hihetetlen, hogy mennyire más vagyok, annyi mindent gondoltam volna, hogy mivé válok, de erre sosem. Hm, mindegy, vicces. Vajon milyen lennék most, hol tartanék, ha normális életem lett volna? Lehet, hogy egy őrült picsa lennék? Vagy egy okos tojás, esetleg egy őrülten szerelmes fruska? Néha fájt a lehetőségek hiánya, de már hozzá szoktam. Clarie szavaira gondoltam: Nem fog mindig fájni. Magamban mindig azt mondtam, hogy örökké fájni fog, de hinni akartam Clarie-nek. Mégis hogy lehetne az, hogy a fájdalom elmúlik? Nevetséges. Clarie mindig azt mondta nekem, hogy egy idő után átalakul, és már csak egy rossz emlék lesz. Azt mondta, a gondolkodásodat gyökeresen meg kell változtatni, és akkor sikerülni fog. Az én esetemben, optimistának és reménykedőnek kéne lenni. Könnyű azt mondani, de nehezebb tenni. Nem tudok most arra gondolni, hogy majd minden rendbe jön. Nem kéne ezt mondanom, de nem bírok elképzelni egy szép jövőt magamnak egy boldog családdal. Az egyetlen boldog az életemben, a visszatérő tenger partos álmom. Az álom, ami évek óta mindig visszajár, és egy ideig reményt is adott, de az már elveszett. Talán akkor vesztettem el örökre, mikor elhagyott a legjobb barátom.
-          Jövő héttől kell majd menned. – Összerezzentem a hangjára, el is felejtettem, hogy itt van. Értetlenül néztem rá, nem esett le egyből, hogy miről is beszélünk. – A pszichológushoz – tette hozzá, mikor észrevette bizonytalanságomat.

-          Ha bármi kéne, csak szólj! Jó éjt! – vigyorogva elköszönt tőlem, és egyedül hagyott a szobában. Megígérte, hogy majd elmegyünk együtt bútorokat nézni bele. Nem kellett, jó volt ez így, a lelkem kopárságát tükrözte. Elmentem fürdeni. Észrevételeztem, hogy a fürdőből minden éles eszköz mellőzve van, penge vagy borotva még a láthatáron sincsen. Még nagyon olyan dolgok sincsenek, amik üvegben vannak. Ezen elmosolyodtam, majd felöltöztem, és elmentem aludni. Az ágy egész kényelmes volt, legnagyobb fájdalmamra, hasonló volt, mint Robert ágya. Sosem felejtem el, hogy milyen volt abban aludni, az volt a kedvencem. Pár könnycsepptől megszabadultam, majd álomba merültem. A csodás tenger partomon jártam, és boldog voltam.

Reggel nem voltam vele tisztában, hogy hol vagyok. Ijedten néztem szét, mikor leesett, hogy Haylie-nél lakom. Magamra vettem egy köntöst, és kibotorkáltam. Haylie már fel volt öltözve és reggelit készített, aminek nagyon finom illata volt. Megkordult a gyomrom, ami tök hangos volt, mert Haylie hátra fordult egy én mosollyal.
-          Szia! Na hogy aludtál? Milyen volt itt az első estéd? – Az én vigyor ott ült az arcán, miközben érdeklődött.
-          Kényelmes az ágy – böktem ki. Elmés megszólalás.
-          Akkor jó. Csináltam reggelit, egyél velem! – Kitette a kaját tányérra, és letette az asztalra. Eltoltam volna, de igazság szerint most tényleg éhes voltam, és rohadt jól nézett ki, bár lövésem sincs, mi ez. Leültem és megkóstoltam. Az íze is rohadt jó volt. Látta rajtam Haylie, hogy ízlik, mert többször megkérdezte, hogy kérek e még, de nem akartam túlzásba vinni, és kienni a vagyonából. Nemet mondtam, majd megköszöntem a reggelit és elmentem felöltözni. Vajon itthon dolgozik? Itt lesz mindig? Ezt jobb lenne minél előbb megtudni.

Szöszöltem egy kicsit az öltözködésnél, nem nagyon akarództam vissza menni, de ekkor kopogtak. Haylie nyitott be.
-          Nekem el kell mennem, van egy kis dolgom. – Nagyon, nagyon félős arcot vágott. – Meg leszel addig? – Magyarul; nem akarod addig felvágni az ereidet, ugye? Hm, lássuk csak; nem. Sajnos él bennem egy kisördög, ami néha kibújik. Clarie ezt úgy diagnosztizálta, hogy az évek alatt elfojtott düh, és a barátom elvesztése miatt létrejött sajátos mód arra, hogy kiadjam magamból a feszültséget. Nagy szavak ezek egy hat éves szájából. Túl sok tévét néz, és túl sokszor beszélgetett pszichológussal. Szóval a kis ördög megszólalt, ami lecsalta Haylie arcáról a mosolyt.
-          Nyugi, nem leszek öngyilkos. Nem találom a borotvádat. – Én ezt valamelyest viccnek szántam, de ő halál sápadt lett. Kissé rosszul éreztem magamat, de én csak a kérdésére válaszoltam.
-          Én, öm… nem erre gondoltam – nyögte ki végül, és nagyon zavarba volt.
-          De, erre gondoltál, mindenki erre gondol. – Ez így igaz, ha egyszer megpróbáltad, mindig attól fognak félni, hogy megint megteszed.
-          Nem kell aggódnod, most nincsen hangulatom hozzá.– Elmosolyodtam, de ez a mosoly nem volt olyan színvonalas, amit Mrs. Foresternek tartok fent. Még mindig ijedten nézett rám, és én tovább folytattam a monológomat. Ez nálam már szófosásnak számított.
-          Amúgy sem tenném meg itt nálad, nem akarok neked még több plusz munkát okozni. Feltakarítani, azt a sok vért, utána jönnének a rendőrök helyszínelni meg minden. Túl macerás. – Legyintettem egyet, majd ránéztem. Halálra volt rémülve, nagyon megijesztettem. Morbid egy humorom lett, de már nagyon tárgyilagosan tudtam beszélni erről a dologról.
-          Csak vicceltem! – Néztem rá kissé könnyedebb tekintettel, és kezdett kicsit feloldani.
-          Na jó, akkor szia! – Intett egyet, majd eltűnt. Gratula Hope, ezt is jól elijesztetted. Lehet, sosem jön vissza, pedig eléggé jó kis háza van.

Kihasználtam, hogy egyedül vagyok, és felfedeztem a házat. Nem volt túl nagy, két hálószoba, egy fürdő, egy nappali, és egy konyhával egybenyitott ebédlő volt benne. Volt még egy picike kis zug, egy olyan dolgozó szoba féle. Nem nyitottam be, betolakodónak éreztem volna magam. Vagyis, így is azt éreztem, de nem akartam a lelkiismeretemnek még több nyugtalan percet. 

Leültem a nappaliba, és vagy egy fél óra múlva tért vissza Haylie, én meg addig csak lestem ki a fejemből.  Unatkoztam, már hiányzott Clarie meg Shara szómenése. Próbáltam visszaemlékezni olyanra, hogy unatkozom, de nem nagyon jutott eszembe, csak egy alkalom. Persze, biztos, hogy unatkoztam életem eddigi évei alatt, de a kicsi korikra nem emlékszem, mert ugye kicsi voltam, nagyobb koromból meg azért, mert minden más elvonta a figyelmem az unalomról. Ha rettegsz és félsz, közbe meg valakit szenvedélyesen szeretsz, az unalom nem tud ilyen nagy súllyal nehezedni rád, hogy már kínodban fejen állnál – megjegyzem, azt sosem tudtam, de nem is tervezem megtanulni.

*
Hope a kertjükben ült a füvön, Robert pedig éppen akkor szaladt át hozzájuk. Ki kellett takarítania a szobáját, amibe nagyon nagy kupi volt, és csak akkor mehetett át, a szomszédba. Az anyukája, még sosem látta ilyen gyorsan takarítani, és hogy ilyen szép lenne a szobája.
-          Szia, Hope! – lihegett neki a kisfiú, nagyon sietett át. Régen nem látta már, legalábbis neki régnek tűnt. Roberték meglátogatták a nagymamát, és ott töltöttek három napot. Robert félt, hogy ennyi idő alatt, Hope majd másik barátot talál.
-          Szia, Robert! – mondta neki mosolyogva a kislány.
-          Mit csinálsz? – érdeklődött a fiú.
-          Unatkozom – válaszolta a lány, és folytatta azt, amit eddig. Tépkedte a fűszálakat és dobálta őket.
-          Akkor, akarsz valami játszani, vagy leszel tovább fűnyíró? – Robert is lehuppant Hope mellé, aki kicsit sértődötten nézett rá. Ő nem egy fűnyíró, és most miért beszél ilyen hangon vele?
-          Akarok – mondta dacosan. Robert furcsán nézett Hope-ra, de egy aranyos nézéssel letudta a dolgot.
-          És, mit fogunk játszani? – kérdezte érdeklődve Hope. Tényleg unatkozott, és nem tudott mit kitalálni, és neki is hiányzott a fiú. Úgy gondolta, ennyi elég is volt a sértődésből, jöhet a játék.
-          Mesét mesélünk – mondta nagy lelkesedéssel Robert.
-          Mesét? Hogyan? – Ráncolta a homlokát Hope, és próbálta kitalálni, hogy hogyan fognak ők olvasni. Robert már tudott, de nem látott nála mesekönyvet.
-          Hát mi találjuk ki, te butus – mosolygott Robert. – Majd én elkezdem, te meg fojtatod, és az lesz a mi saját mesénk. Ha nagy leszek, és emlékezni fogok rá, már pedig biztos fogok, majd leírom neked – közelebb ment és megölelte Hope-ot, majd visszaült a helyére.
-          Szóval, egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy szuperhős…
-          Szuperhős? – vágott bele Robert szavába meglepődve Hope. – Miért szuperhős? – A királylány sokkal jobban tetszett volna neki.
-          Most nem gondolod, hogy majd egy fiú pónikról meg ilyenekről fog mesélni? – Húzta fel a szemöldökét Robert. – Először hallgasd végig ezt! – Hope erre csak dacosan összefonta a karjait és hallgatott.
-          Szóval a szuperhős egy lány volt, egy nagyon szép lány. – Hope meglepődött, azt hitte valami fiús, bunyós mesét fog hallani, mert ő olyat még nem látott, hogy lány legyen a szuperhős. Érdeklődve hallgatta tovább kis barátját.
-          Nagyon erős is volt a lány, és sokaknak segített. Cicákat is hozott le a fákról, ha esetleg fenn maradtak. Öreg néniknek is segített, de sosem fogadta el tőlük a cukorkát. – Hope mosolygott a történet közben.
-          Volt szuper ereje? – kérdezte Hope izgatottan. Robert megforgatta a szemét.
-          Ha mindig félbe szakítasz, sosem bírom majd befejezni.
-          Bocsánat – mondta bűnbánóan Hope. – De volt neki?
-          Áh… Igen volt, de majd megtudod, na, hadd meséljek! – Hope bólintott.
-          Na ennek a szuperhősnőnek volt egy nagyon jó barátja, akit nagyon szeretett a lány. Csak ők ketten tudták, hogy a lány egy hős. A lány szuperhős álneve a Remény volt. Ő volt mindenki számára a remény, ha bajban volt. – Robert Hope-ra mosolygott, a kislány pedig viszonozta. Arra gondolt, hogy ő lenne Remény, és a barát pedig Robert?
-          De mi volt a szuper erő?
-          Te kis butus, hát az, hogy nagyon szerette a barátját. Jobban, mint a plüss állatait. Ez nagy szó – mondta nagy meggyőződéssel Robert, de Hope nem nagyon értette, hogy ez miért olyan nagy szuper erő…
*
Ahogy eszembe jutott a mese, lassan könnyek csurogtak végig az arcomon. Robert ezt sokszor mesélte nekem egy ideig, sok új kalandot talált ki, de minden ott volt Remény mellett a barátja, akivel nagyon szerették egymást. Körülbelül mikor Robert másodikos vagy harmadikos lett, nem mesélte többet sokáig, el is távolodott tőlem egy kicsit, de akkor jött Josh, és ma már rájöttem, hogy biztos féltékeny volt és azért kezdte megint mesélni a mesét.
  Akkor nem érettem, miért ekkora szuper erő ez a szeretet, az a barátság, de már világos. Akkora ereje van, hogy képes a halálba kergetni az embert. Nagy erő kell ahhoz, hogy ennyire önzetlenül szeretni tudjunk. Annyira erős volt közöttünk a kapcsolat Roberttel, és még mindig nem bírom felfogni, hogy már sosem láthatom őt viszont. Nem vagyok annyira erős szuperhős, hogy a hű társam és barátom nélkül is küzdeni tudjak a gonoszok ellen, talán ezért akartam eldobni magamtól az életemet. De kaphat az ember egy új társat az élettől? Kaphatunk második esélyt? Nekem Haylie egy második esély, egy új lehetőség? Nem tudom, jelenleg semmit sem tudok, csak egy nagy tátongó űrt érzek magamban.