8.fejezet: Második esély?

Na kivételesen pofáznék itt a fejezet előtt. Az én olvasóim a legjobbak! Imádlak titeket, meg a kommentárjaitokat is ♥

"Meghalni valaki után, akit szeretünk az könnyű. Tovább élni érte és tovább örülni helyette is-az nehéz."

 

A repülőn ültem, az új otthonom felé, Wilmington felé. Semmilyen érzelmet sem váltott ki belőlem. Végig az ablakon bámultam ki. Nem igazán figyeltem a kilátásra sem, csak lestem. Valami elromlott bennem, ezt tudom, de lehet, hogy sosem volt ép. Egyre távolabb kerültem attól a helytől, egyre távolabb Kristy-től és Jack-től, akik most valahol egy börtönben ülnek. Egyiküket sem sajnáltam, nem váltott ki belőlem különösebb érzelmeket, már ez sem tudott érdekelni.

Mrs. Forester mosolyogva és izgatott arccal lépkedett mellém, s tette a kezét a vállamra. Igen, ő ezerszer jobban izgult, mint én. Felkaptam azt a kevés csomagom, ami volt, majd elindultam a nő után. Nyújtogatta a fejét, mint egy zsiráf, az emberek tömegében, hogy a sok arc közül megtaláljon egyet. Egyszer csak magabiztosabban kezdett előre törtetni a tömegben, gondolom megtalálta, akit keresett. Megállt egy nő előtt, feltehetőleg a nagynéném előtt. Találkoztam már vele régen, de nem él élénken az emlékeimben, felőlem el is mehetne mellettem az utcán, nem tudnám, hogy ő az.

-          Ms. Williams! – Nyújtott kezet a kísérőm. – Örülök, hogy ismét találkozunk.

-          Én is, Mrs. Forester – szólalt meg a fiatal nő dallamos hangján. – Most nem egyedül jött, ugye? – kérdezte mosolyogva, és oldalra lépett, hogy belásson Mrs. Forester háta mögé, mert én oda vackoltam be magam. Félénken ránéztem, féltem, hogy Kristy-re fog hasonlítani. Ahogy találkoztam a zöld szemével, rögtön elszállt ez a félelem. Nyoma sem volt benne anyám vonásainak, amiért hálás voltam. Vörös haj, zöld szemek, kedves arc, amin most meghökkenés látszott, nem jól palástolta a meglepődését. Félénken rám mosolygott, és felém nyújtotta a kezét.

-          Már találkoztunk, mikor kisebb voltál. Haylie vagyok!

-          Hope – szólaltam meg nagyon halkan.

-          Örülök! – Ezzel visszafordult Mrs. Forester felé, aki biztos nem tudta eléggé felkészíteni a látványomra. Nem voltam a legjobb formámban, az biztos. Az arcom szörnyen beesett volt a soványságtól, a csontjaim zörögtek. Úgy nézhetett ki a kezemben az a bőrönd, mintha bármelyik pillanatban letéphetné a karom. Ezen kívül a minden érzést elhagyó örökös arckifejezésem sem lehet túl bíztató. Legalábbis amikor utoljára tükörbe néztem, így néztem ki. Akkor egy életre elvesztettem a bátorságom, hogy lássam magam. Egy könnycsepp is lefolyt a múmia arcomon, hogy láttam mivé lettem. Undorító voltam, és ez nem is kifejezés. Látszott rajtam, hogy nem életre való vagyok. Ráhúztam a fejemre a kapucnit, hogy minél kevesebbet lássanak belőlem, lehajtottam a fejem és úgy indultam Haylie és Mrs. Forester után. Nem volt hosszú az út, alig telt tíz-tizenöt percben, mire elértük az úti célunkat, de közben az ablakon bambultam kifelé és térképeztem fel az új otthonomat. Az utcán nevetgélő gyermekek, kézen fogva sétáló párok. Minden normális. Ahogy egyre kijjebb értünk a belvárosból, minden egyre nyugodtabb lett, s végül kanyarogtunk egy kicsit, egy kis utcához értünk, majd megálltunk és kiszálltunk. Egyszerű kis egyszintes sárga ház, csinos kis udvar. Elől veranda, oldalt pedig a garázs. Fehér keretes ablakok, olyan kis hívogató otthon képe van, de egyértelmű, hogy én nem ebbe a házba való vagyok.

-          Tetszik? – nézett rám széles mosollyal Haylie, de annyira pattogott, hogy meg sem várta a válaszomat, hanem fordult ismét Mrs. Foresterhez. Megúszott egy színtelen igent, talán jobb is ez így neki, még csak elrontanám a jókedvét.

Belül is ugyanolyan takaros volt minden, mint kint, de nem nagyon vettem szemügyre semmit sem, csak ugyanúgy lehajtott fejjel toporogtam a kis előszobában. Haylie beljebb ment, mi pedig követtük.

-          Add csak ide a cuccodat! – Nyújtotta ki mosolyogva felém a kezét, de én nem nyújtottam felé a bőröndöm.

-          Elbírom. Hova tehetem? – kérdeztem halkan, s ahogy felnéztem rá, láttam, hogy kicsit összerázkódik a hangomtól, és eltűnik a mosoly az arcáról.

-          Erre! – Ahogy kimondta el is indult, és kilépett a nappaliból az apró kis folyosóra, s a folyosó végén lévő két ajtó közül megállt az egyik előtt. Félénk mosollyal rám pillantott, majd benyitott. Nem volt benne túl sok bútor, csak egy ágy meg egy asztal. Nekem ez is megfelelt, de furcsának találtam.

-          Óh, igen, nem vettem bele túl sok mindent, nem tudtam mit szeretnél – hadarta el gyorsan. – Ha nem tetszik, természetesen ezeket is kicserélhetjük – mentegetőzött, pedig nem volt miért. Ezért is hálás lehetek, gondolom mennyi kedve van ahhoz, hogy egy öngyilkos, lelki beteg tinit pátyolgasson. Kibaszott sok…

-          Jók lesznek – néztem fel Haylie szemébe, aki elmosolyodott.

-          Örülök neki.

-          Kincsem, te itt maradhatsz, én addig beszélek Ms. Williams-szel. Pakolj csak ki! – mondta bíztatólag Mrs. Forester, és beszéde mellé mellékelt egy bíztató mosolyt is, majd cseppet sem feltűnően jelezte Haylie-nek, hogy induljon kifelé, mert sokat kell még beszélniük.

Egy fiókos szekrény is árválkodott még a kellemes lila színű szobában, én pedig a kevés kis ruhámat oda pakoltam, majd a falra feltett polcokra kipakoltam pár könyvemet. Ezen kívül semmim sem volt, a táskám hamar üres lett.

 Lerogytam az ágyra, és csak néztem magam elé. Hát itt vagyok, megérkeztem Haylie életébe, és remélhetőleg nem teszem azt tönkre. Előre rosszul vagyok tőle, hogy tudom, hogy neki is egyfajta fájdalmat fogok okozni, már pusztán azzal, hogy minden nap rám kell néznie. Előre látom, hogy nagyon jó akar majd lenni, törekedni fog arra, hogy megfeleljen nekem, de én most nem tudom, hogy képes leszek-e ezt viszonozni neki. Talán Robert is jobban járt, hogy megszabadult tőlem és a soha ki nem mondott érzelmeimtől. Persze fordítva lett volna az igazi, ha én megyek el, és nem ő.

-          Ha bármi baj lenne, csak hívj – mondta Mrs. Forester, mielőtt elment. Aranyosan pusmogott, mintha vétek lenne, ha Haylie meghallaná. Valamennyire bíztam benne, kötődtem hozzá, mert kedves volt velem és vigyázott rám. Megérdemelte, hogy többet beszéljek vele és mosolyogjak is hozzá.

-          Megleszek – feleltem neki egy mosollyal, amit csak neki tartottam fent. Emlékeztem valahol belül, hogy milyen egy mosoly, és ennek egy töredékét elő tudtam neki varázsolni.

-          Vigyázz magadra! – szorosan magához ölelt. – Szia, Kincsem! – Nem esküdnék meg rá, de mintha könnyes lett volna a szeme.

-          Remélem, hogy nem kezdd el sírni nekem! – Felnevetett, majd még egy ölelés, és elment. Egyedül maradtam a nagynénémmel. Legszívesebben befutottam volna a szobába, és ki se jövök onnan, csak ne zavarjam.

-          Éhes vagy? Én igen, gyere, csinálok valamit. – Látszott rajta, hogy ő is kicsit feszeng ebben a helyzetben, szóval próbáltam könnyíteni a dolgán. Jelen esetben ez annyit tett, hogy elindultam utána.

Enni nem kértem, már undorodom az ételtől. Általában csak azért eszem, mert muszáj. Nem akarok éhen halni, az szar halál.

-          Tudod, enned kéne valamit.– Aggódva méricskélt, és valószínűleg valami anorexiáshoz hasonlított magában. – A szervezetednek szükséged van az erőre. – Magyarul kurvára undorodik, ha rám kell néznie.

-          Nem vagyok éhes, köszönöm. – Én szívesen abbahagytam volna itt a kommunikációt, de ő nem.

-          Tudom, hogy nem vagy nagy pletyka gép, és remélem, hogy tudod, hogy semmit sem várok el tőled, és nem akarlak siettetni. Tudod, bennem megbízhatsz.– Szóval Mrs. Forester felkészítette rá, hogy nem nagyon szoktam beszélni, enni meg ilyenek. Némileg megkönnyebbüléssel töltött el, hogy tudja ezeket, és nem fogja magára venni – legalábbis remélem -, hogy ilyen vagyok.

-          De azért engem meghallgatsz, ugye? – Rám mosolygott, amitől kirázott a hideg. Nem azért, mert olyan volt, mint Kristy mosolya, hanem azért, mert olyan, mint fénykorában az enyém. Robert egyszer belökdösött a tükör elé, hogy nézzem meg mennyire gyönyörű vagyok, ha mosolygom, és most ezt láttam viszont.

-          Igen. – Nem tudom, miért nem volt elég bólintanom.

-          Egy szingli, huszonhat éves újságíró vagyok, nincs háziállatom, a hajam nem festett és optimista vagyok. Röviden, tömören ennyi. – Megint egy én mosolyt láttam tőle. Eredetileg, amúgy Kristy is vörös, de sosem szerette, már tizenéves korában is festette. Én aputól örököltem a barna hajszínemet. Viszont Haylie-nek nagyon jól állt a vörös haj. Egyszer látott egy képet Jack Haylie-ről, és lekurvázta a hajszíne miatt. Nem volt igaza.

-          Tudod, viszont van egy rossz hírem – elhúzta a száját, én pedig egyből valami rosszra gondoltam. Ki fog tenni? Nem, ez nem is lenne túl rossz. Lehet, hogy valami pszichopata állat?

-          Járnod kell a pszichológushoz. – Ó baszd meg! Ezt tudtam, Mrs. Forester elmondta, hogy itt is járnom kell majd, ahhoz, akit kijelölnek nekem. Kedvem hozzá nem nagyon sok van, de nem tehetek semmit. Köz-, és önveszélyesnek tartanak, habár a szemembe még sosem mondták. Hihetetlen, hogy mennyire más vagyok, annyi mindent gondoltam volna, hogy mivé válok, de erre sosem. Hm, mindegy, vicces. Vajon milyen lennék most, hol tartanék, ha normális életem lett volna? Lehet, hogy egy őrült picsa lennék? Vagy egy okos tojás, esetleg egy őrülten szerelmes fruska? Néha fájt a lehetőségek hiánya, de már hozzá szoktam. Clarie szavaira gondoltam: Nem fog mindig fájni. Magamban mindig azt mondtam, hogy örökké fájni fog, de hinni akartam Clarie-nek. Mégis hogy lehetne az, hogy a fájdalom elmúlik? Nevetséges. Clarie mindig azt mondta nekem, hogy egy idő után átalakul, és már csak egy rossz emlék lesz. Azt mondta, a gondolkodásodat gyökeresen meg kell változtatni, és akkor sikerülni fog. Az én esetemben, optimistának és reménykedőnek kéne lenni. Könnyű azt mondani, de nehezebb tenni. Nem tudok most arra gondolni, hogy majd minden rendbe jön. Nem kéne ezt mondanom, de nem bírok elképzelni egy szép jövőt magamnak egy boldog családdal. Az egyetlen boldog az életemben, a visszatérő tenger partos álmom. Az álom, ami évek óta mindig visszajár, és egy ideig reményt is adott, de az már elveszett. Talán akkor vesztettem el örökre, mikor elhagyott a legjobb barátom.

-          Jövő héttől kell majd menned. – Összerezzentem a hangjára, el is felejtettem, hogy itt van. Értetlenül néztem rá, nem esett le egyből, hogy miről is beszélünk. – A pszichológushoz – tette hozzá, mikor észrevette bizonytalanságomat.

-          Ha bármi kéne, csak szólj! Jó éjt! – vigyorogva elköszönt tőlem, és egyedül hagyott a szobában. Megígérte, hogy majd elmegyünk együtt bútorokat nézni bele. Nem kellett, jó volt ez így, a lelkem kopárságát tükrözte. Elmentem fürdeni. Észrevételeztem, hogy a fürdőből minden éles eszköz mellőzve van, penge vagy borotva még a láthatáron sincsen. Még nagyon olyan dolgok sincsenek, amik üvegben vannak. Ezen elmosolyodtam, majd felöltöztem, és elmentem aludni. Az ágy egész kényelmes volt, legnagyobb fájdalmamra, hasonló volt, mint Robert ágya. Sosem felejtem el, hogy milyen volt abban aludni, az volt a kedvencem. Pár könnycsepptől megszabadultam, majd álomba merültem. A csodás tenger partomon jártam, és boldog voltam.

Reggel nem voltam vele tisztában, hogy hol vagyok. Ijedten néztem szét, mikor leesett, hogy Haylie-nél lakom. Magamra vettem egy köntöst, és kibotorkáltam. Haylie már fel volt öltözve és reggelit készített, aminek nagyon finom illata volt. Megkordult a gyomrom, ami tök hangos volt, mert Haylie hátra fordult egy én mosollyal.

-          Szia! Na hogy aludtál? Milyen volt itt az első estéd? – Az én vigyor ott ült az arcán, miközben érdeklődött.

-          Kényelmes az ágy – böktem ki. Elmés megszólalás.

-          Akkor jó. Csináltam reggelit, egyél velem! – Kitette a kaját tányérra, és letette az asztalra. Eltoltam volna, de igazság szerint most tényleg éhes voltam, és rohadt jól nézett ki, bár lövésem sincs, mi ez. Leültem és megkóstoltam. Az íze is rohadt jó volt. Látta rajtam Haylie, hogy ízlik, mert többször megkérdezte, hogy kérek e még, de nem akartam túlzásba vinni, és kienni a vagyonából. Nemet mondtam, majd megköszöntem a reggelit és elmentem felöltözni. Vajon itthon dolgozik? Itt lesz mindig? Ezt jobb lenne minél előbb megtudni.

Szöszöltem egy kicsit az öltözködésnél, nem nagyon akarództam vissza menni, de ekkor kopogtak. Haylie nyitott be.

-          Nekem el kell mennem, van egy kis dolgom. – Nagyon, nagyon félős arcot vágott. – Meg leszel addig? – Magyarul; nem akarod addig felvágni az ereidet, ugye? Hm, lássuk csak; nem. Sajnos él bennem egy kisördög, ami néha kibújik. Clarie ezt úgy diagnosztizálta, hogy az évek alatt elfojtott düh, és a barátom elvesztése miatt létrejött sajátos mód arra, hogy kiadjam magamból a feszültséget. Nagy szavak ezek egy hat éves szájából. Túl sok tévét néz, és túl sokszor beszélgetett pszichológussal. Szóval a kis ördög megszólalt, ami lecsalta Haylie arcáról a mosolyt.

-          Nyugi, nem leszek öngyilkos. Nem találom a borotvádat. – Én ezt valamelyest viccnek szántam, de ő halál sápadt lett. Kissé rosszul éreztem magamat, de én csak a kérdésére válaszoltam.

-          Én, öm… nem erre gondoltam – nyögte ki végül, és nagyon zavarba volt.

-          De, erre gondoltál, mindenki erre gondol. – Ez így igaz, ha egyszer megpróbáltad, mindig attól fognak félni, hogy megint megteszed.

-          Nem kell aggódnod, most nincsen hangulatom hozzá.– Elmosolyodtam, de ez a mosoly nem volt olyan színvonalas, amit Mrs. Foresternek tartok fent. Még mindig ijedten nézett rám, és én tovább folytattam a monológomat. Ez nálam már szófosásnak számított.

-          Amúgy sem tenném meg itt nálad, nem akarok neked még több plusz munkát okozni. Feltakarítani, azt a sok vért, utána jönnének a rendőrök helyszínelni meg minden. Túl macerás. – Legyintettem egyet, majd ránéztem. Halálra volt rémülve, nagyon megijesztettem. Morbid egy humorom lett, de már nagyon tárgyilagosan tudtam beszélni erről a dologról.

-          Csak vicceltem! – Néztem rá kissé könnyedebb tekintettel, és kezdett kicsit feloldani.

-          Na jó, akkor szia! – Intett egyet, majd eltűnt. Gratula Hope, ezt is jól elijesztetted. Lehet, sosem jön vissza, pedig eléggé jó kis háza van.

Kihasználtam, hogy egyedül vagyok, és felfedeztem a házat. Nem volt túl nagy, két hálószoba, egy fürdő, egy nappali, és egy konyhával egybenyitott ebédlő volt benne. Volt még egy picike kis zug, egy olyan dolgozó szoba féle. Nem nyitottam be, betolakodónak éreztem volna magam. Vagyis, így is azt éreztem, de nem akartam a lelkiismeretemnek még több nyugtalan percet. 

Leültem a nappaliba, és vagy egy fél óra múlva tért vissza Haylie, én meg addig csak lestem ki a fejemből.  Unatkoztam, már hiányzott Clarie meg Shara szómenése. Próbáltam visszaemlékezni olyanra, hogy unatkozom, de nem nagyon jutott eszembe, csak egy alkalom. Persze, biztos, hogy unatkoztam életem eddigi évei alatt, de a kicsi korikra nem emlékszem, mert ugye kicsi voltam, nagyobb koromból meg azért, mert minden más elvonta a figyelmem az unalomról. Ha rettegsz és félsz, közbe meg valakit szenvedélyesen szeretsz, az unalom nem tud ilyen nagy súllyal nehezedni rád, hogy már kínodban fejen állnál – megjegyzem, azt sosem tudtam, de nem is tervezem megtanulni.

*

Hope a kertjükben ült a füvön, Robert pedig éppen akkor szaladt át hozzájuk. Ki kellett takarítania a szobáját, amibe nagyon nagy kupi volt, és csak akkor mehetett át, a szomszédba. Az anyukája, még sosem látta ilyen gyorsan takarítani, és hogy ilyen szép lenne a szobája.

-          Szia, Hope! – lihegett neki a kisfiú, nagyon sietett át. Régen nem látta már, legalábbis neki régnek tűnt. Roberték meglátogatták a nagymamát, és ott töltöttek három napot. Robert félt, hogy ennyi idő alatt, Hope majd másik barátot talál.

-          Szia, Robert! – mondta neki mosolyogva a kislány.

-          Mit csinálsz? – érdeklődött a fiú.

-          Unatkozom – válaszolta a lány, és folytatta azt, amit eddig. Tépkedte a fűszálakat és dobálta őket.

-          Akkor, akarsz valami játszani, vagy leszel tovább fűnyíró? – Robert is lehuppant Hope mellé, aki kicsit sértődötten nézett rá. Ő nem egy fűnyíró, és most miért beszél ilyen hangon vele?

-          Akarok – mondta dacosan. Robert furcsán nézett Hope-ra, de egy aranyos nézéssel letudta a dolgot.

-          És, mit fogunk játszani? – kérdezte érdeklődve Hope. Tényleg unatkozott, és nem tudott mit kitalálni, és neki is hiányzott a fiú. Úgy gondolta, ennyi elég is volt a sértődésből, jöhet a játék.

-          Mesét mesélünk – mondta nagy lelkesedéssel Robert.

-          Mesét? Hogyan? – Ráncolta a homlokát Hope, és próbálta kitalálni, hogy hogyan fognak ők olvasni. Robert már tudott, de nem látott nála mesekönyvet.

-          Hát mi találjuk ki, te butus – mosolygott Robert. – Majd én elkezdem, te meg fojtatod, és az lesz a mi saját mesénk. Ha nagy leszek, és emlékezni fogok rá, már pedig biztos fogok, majd leírom neked – közelebb ment és megölelte Hope-ot, majd visszaült a helyére.

-          Szóval, egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy szuperhős…

-          Szuperhős? – vágott bele Robert szavába meglepődve Hope. – Miért szuperhős? – A királylány sokkal jobban tetszett volna neki.

-          Most nem gondolod, hogy majd egy fiú pónikról meg ilyenekről fog mesélni? – Húzta fel a szemöldökét Robert. – Először hallgasd végig ezt! – Hope erre csak dacosan összefonta a karjait és hallgatott.

-          Szóval a szuperhős egy lány volt, egy nagyon szép lány. – Hope meglepődött, azt hitte valami fiús, bunyós mesét fog hallani, mert ő olyat még nem látott, hogy lány legyen a szuperhős. Érdeklődve hallgatta tovább kis barátját.

-          Nagyon erős is volt a lány, és sokaknak segített. Cicákat is hozott le a fákról, ha esetleg fenn maradtak. Öreg néniknek is segített, de sosem fogadta el tőlük a cukorkát. – Hope mosolygott a történet közben.

-          Volt szuper ereje? – kérdezte Hope izgatottan. Robert megforgatta a szemét.

-          Ha mindig félbe szakítasz, sosem bírom majd befejezni.

-          Bocsánat – mondta bűnbánóan Hope. – De volt neki?

-          Áh… Igen volt, de majd megtudod, na, hadd meséljek! – Hope bólintott.

-          Na ennek a szuperhősnőnek volt egy nagyon jó barátja, akit nagyon szeretett a lány. Csak ők ketten tudták, hogy a lány egy hős. A lány szuperhős álneve a Remény volt. Ő volt mindenki számára a remény, ha bajban volt. – Robert Hope-ra mosolygott, a kislány pedig viszonozta. Arra gondolt, hogy ő lenne Remény, és a barát pedig Robert?

-          De mi volt a szuper erő?

-          Te kis butus, hát az, hogy nagyon szerette a barátját. Jobban, mint a plüss állatait. Ez nagy szó – mondta nagy meggyőződéssel Robert, de Hope nem nagyon értette, hogy ez miért olyan nagy szuper erő…

*

Ahogy eszembe jutott a mese, lassan könnyek csurogtak végig az arcomon. Robert ezt sokszor mesélte nekem egy ideig, sok új kalandot talált ki, de minden ott volt Remény mellett a barátja, akivel nagyon szerették egymást. Körülbelül mikor Robert másodikos vagy harmadikos lett, nem mesélte többet sokáig, el is távolodott tőlem egy kicsit, de akkor jött Josh, és ma már rájöttem, hogy biztos féltékeny volt és azért kezdte megint mesélni a mesét.

  Akkor nem érettem, miért ekkora szuper erő ez a szeretet, az a barátság, de már világos. Akkora ereje van, hogy képes a halálba kergetni az embert. Nagy erő kell ahhoz, hogy ennyire önzetlenül szeretni tudjunk. Annyira erős volt közöttünk a kapcsolat Roberttel, és még mindig nem bírom felfogni, hogy már sosem láthatom őt viszont. Nem vagyok annyira erős szuperhős, hogy a hű társam és barátom nélkül is küzdeni tudjak a gonoszok ellen, talán ezért akartam eldobni magamtól az életemet. De kaphat az ember egy új társat az élettől? Kaphatunk második esélyt? Nekem Haylie egy második esély, egy új lehetőség? Nem tudom, jelenleg semmit sem tudok, csak egy nagy tátongó űrt érzek magamban.