7.fejezet: Vég és kezdet

"A halál az a pont, ahol véget ér a fájdalom, és megszületnek a szép emlékek. Nem az életnek szakad vége, csak a fájdalomnak."

Reggel, mikor Jack munkába ment, felkeltem és átmentem hozzánk. Kristyt nagyívben leszarom, szóval nem eshet bajom. Muszáj volt egy kicsit összeszedni a gondolataimat. Nem volt étvágyam, csak ténykedtem valamit a konyhában, mikor bekapcsoltam a tévét.

-          És most, a legfrissebb híreink ismét – meghallottam a bemondó pasi tárgyilagos hangját, és összeszorult a gyomrom.

-          Halálos kimenetelű baleset történt, hajnalban az oregoni egyetem közelében – folytatta a férfi, az én testem pedig megfeszült.

-          Mindkét fiú életét vesztette az autó balesetben. A sofőr minden bizonnyal részeg volt. Megcsúsztak a nedves úton, és nekimentek egy fának. Mindkét áldozat tizenkilenc-húsz év között volt. – A torkom elszorult és szédülni kezdtem. Magamban ezer és ezer imát elmormoltam. A baleset helyszínén készült képeket mutattak. A kocsi ripityára tört, de még így is meg tudtam állapítani, hogy nem Roberté. Azt kívántam, ez bárcsak jelentetne valamit.

-          Az áldozatokról semmi nemű információt nem adhatunk, a szülők kérésére. – Kristy csoszogott mellém, és a vállamra tette a kezét. Nem volt joga ehhez! Ez egy vigasztaló mozdulat, de neki semmi joga nincsen vigasztalgatni engem. Ő is ugyanúgy társ volt, a hogyan tegyünk tönkre Hope életét projektnek, szóval takarodjon a közelemből!

-          Sajnálom, kincsem – suttogta halkan. Nem sajnál ez semmit.

-          Ne sajnálj semmit, én nem vagyok a kincsed. – Sosem beszéltem ilyen hangom senkivel, főleg nem a saját anyámmal. De nem bántam, most nem. A fájdalom és a kín túlnőtt rajtam, minthogy ez érdekeljen. Úgy éreztem, valami szépen lassan kezd leomlani bennem, és hamarosan egy hisztis bőgőmasina leszek. Kristy semmit sem válaszolt.

-          Tönkre tetted az életemet – mondtam neki hidegen. – Három éve nézed, ahogy Jack ver. A szemed sem rebben, mindig elsétálsz. Az egész város tudja, a testem egy élő bizonyíték. Roberten és Josh-on kívül nem voltak barátaim, az apámat is elvetted tőlem. Remélem, hogy nem lepődsz meg, ha azt mondom, hogy utállak, és hogy remélem, nem tartod magad az anyámnak! Nem vagy az. A világra pottyantottál, de felvilágosítalak, hogy a gyerekkel törődni is kell. Szánalmas ember vagy, hagyod, hogy az az állat irányítson, és nézed, amit velem tesz. Nem is tudom, hogy melyikkőtöktől undorodom jobban. Tudod, talán Jack ütései a testemen nem fájnak annyira, mint az „anyám” lelkemen ejtett sebei. – Nem szólt közbe, sokkolva hallgatott. A hangom annyira nyugodt volt, és nem voltak benne érzelmek, egy szál sem. Ekkor történt meg először, és itt kezdődött, hogy eltűntettem magamból az érzelmeket, csak a bánat és a keserűség maradt, de az is csak akkor, ha Robertre gondoltam.

-          Meg kell értened, hogy… - magyarázkodás, na erre nem vagyok kíváncsi.

-          Tévedsz, semmit sem kell megértenem.

-          Az apád…

-          Hagyd ki őt ebből. Nem hiszem el a kis történetedet, miszerint megunt minket, és elment. Sosem hagyott volna el engem! – Minden, amire apuból emlékszem, a boldogság volt és a szeretet. Tudom, hogy nem hagyott volna el.

-          Hope...

-          Hagyj engem békén! – Ez kicsit indulatosabb volt, majd sarkon fordultam. Beszélgetni egyáltalán nem akartam, és főleg nem vele. Azt hiszem, visszamegyek a vendégszobába, és ott sírok.

Amelia is be volt zárkózva, de Mr. Gartner a nappaliban volt, és olvasott. Felnézett a jöttömre, és bánatosan elmosolyodott, de biztos vagyok benne, hogy ez egy vidám mosoly lett volna máskor. Egy világ fájdalmát hordozta most bűvöletes tartással a vállán ez az apa. Vajon, az én igazi apám most milyen lehet? Hiányzom neki nagyon?

-          Gyere csak! – Veregette meg maga mellett a helyet. – Tudod, Robert megbízott vele, hogyha ő nincs itthon, mi figyeljünk rád. – Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.  Mr. Gartner felállt, kisétált a konyhába, majd egy kis cetlivel tért vissza.

-          Ezt a hűtőre tette ki, hogy mindig kéznél legyen vészhelyzet esetén. – Meglengette a kis névjegy kártyát, amin a Emma Forester név állt. Ezt ő a hűtőn tárolta? Előtörtek az első könnyek. – Azt mondta, ha ő nincs itthon, ne érdekeljen minket, hogy nem akarod. Én felhívtam ezt a Emmát és ide fog jönni. Ugye tudod, hogy én is úgy szeretlek téged, Hope, mint a saját lányomat? – Én annyira válaszoltam volna neki, de már nem ment, a sírástól. Annyira szánalmas lehettem, főleg, hogy Mr. Gartner még nem látott sírni, vagyis látott, csak nem ennyire. Előtte akkor sírtam, mikor elestem, vagy nagyon beütöttem valamimet. Emlékszem, egyszer a kertjükben elestem és ráestem egy nagyobb kőre, ami szépen megvágta a lábamat. Robert őrült buzgósággal akart ellátni, szóval ő, meg az apja, úgy bántak velem, mint egy míves tojással. Akkor viccesnek találtam, de kedvesnek, most meg, ha csak rá gondolok, bőghetnékem van, hogy mennyire törődtek velem. Hogyha, Jack a nevelő apád, számíts rá, hogy egy érzelmi roncs leszel, és ha valaki szépen mosolyog rád, már attól meghatódsz.

-          Szeretünk, és nagyon jó életet kívánunk neked – megint megpróbált mosolyogni, de nem ment neki. Nem hibáztattam érte. Nem várta el, hogy válaszoljak, de akartam, miután normális hangom meg tudok szólalni. Kezdem felfogni, hogy mi történt, és hogy hogyan.

-          Kíváncsi vagy rá, hogy mit tudnak eddig? – Bólogatni kezdtem.

-          Robert az anyós ülésen ült, az egyik barátja vezetett. Mind a kettejük szervezetében volt alkohol, de kevés. Egy-két sört ihattak meg. – Megnyugodtam, bár ez nevetséges. A legjobb barátom meghalt, én pedig megnyugszom, hogy nem volt részeg, mikor meghalt. Le kéne szarjam, hogy milyen volt, mikor elment, őrültesen kéne csak fájnia és bömbölnöm kéne. Na jó, egyre jobban fájt, és egyre jobban sírtam.

-          Valószínűleg, egy átfutó szarvas zavarta meg őket, és az út is nedves volt, szóval… - egy szarvas. Egy szarvas?! Az én Robertem egy rohadt, tetves szarvas miatt halt meg? Mert neki éppen át futhatnékja volt az úton?! Ez, ez lehetetlen, nem létezik.

Mrs. Forester egyből intézkedni kezdett, de nem vitt magával egy intézetbe. Itt hagyott Gartneréknél, de csak azért, mert ők kérték. Úgy érezték, felelősséggel tartoznak értem, de én tudtam, hogy inkább elmennék innen, nem akarok a terhükre lenni. Kristy és Jack ellen rendőrségi eljárás indult. Remélem, mind a ketten a börtönben rohadnak meg. Már egy hét telt el Robert halála óta és minden egyre rosszabb. Alig ettem és beszéltem azóta, csak a szörnyű fájdalmat éreztem. Egyedül voltam, azt mondta, sosem fog itt hagyni, de megtette. Hazudott nekem, elhagyott. Kerestem az okokat arra, hogy éljek, de nem találtam egyet sem. Josh-nak nem volt akkora vonzó ereje, hogy maradjak. Robert temetésén még jobban darabokra hullottam, és végig sírtam az egészet. Kitalálták, hogy mondjak beszédet, de persze képtelen voltam rá. Jenny is eljött Mr. Gartner állítása szerint, de végig háttérben maradt, és ha a lány nem megy oda bemutatkozni neki, ő sem veszi észre. Szerinte aranyos kinézetű lány, de talán szerencséje, hogy nem került a kezeim közé. Lehet megtéptem volna.

Most egyedül vagyok a házban, csendben és nyugalomban. Hamarosan minden tökéletes lesz, már csak egy kis idő kérdése. Talán ezután, majd minden rendbe jön, mert istenem, annyira mardos a fájdalom, szinte felégeti belülről a testemet. Nem bírom elviselni, már gyenge vagyok. Elfogyott az erőm, minden pici tartalék. A reményemet is elvesztettem, az összeset. Nem hiába mondják, hogy a remény hal meg utoljára, de csak azért, mert ő a gyilkos. Hiteget, kecsegtet, hogy ne add még fel, tarts ki, és végül ide lyukadsz ki. Már a remény sem tart ki melletted, ő is elhagy, és tényleg megöl, de talán jobb is így.

Belülről nyaldosnak a forró lángok, és nem bírok elugrani előle. Nem futhatok, nem menekülhetek ki a saját bőrömből. Óh, bárcsak képes lennék rá, bárcsak megtehetném! El akarom felejteni, nem akarok rá emlékezni, egy új életet akarok kezdeni, egy új helyen. De az új élethez nem muszáj ez a test, mert ez a lélek, amely ebben a testben lakik, már annyi fájdalmat és kínt élt át, hogy már a test sem bírja a terhet. Az új hely sem muszáj, a föld legyen, mert tele van gonoszsággal, álnoksággal és acsarkodással. Elérte ez a világ, hogy egyes dolgokba vetett szikla szilárd hitem.

Annyiszor foglalkoztatott már az a gondolat, milyen lehet egy pengével megsérteni a bőrömet, és hagyni, hogy had folyjon a vérem. Annyiszor gondoltam már bele, hogy milyen lehet a halál. Hogy tudnék magammal a leggyorsabban végezni, ha a helyzet úgy kívánja. Hiszen az élet annyi, hogy megszületsz és hosszú évekig azért küzdesz, hogy életben maradj, hogy megélj, pedig mikor mindennek vége, ugyanolyan szegényen és árván mész el, ahogyan erre a világra jöttél. Mi van, ha én azt mondom, hogy nincsen kedvem harcolni és küzdeni, csak lenni akarok, lebegni és sodródni az árral, vagy netalántán elmenni, mert nincs kedvem végigjárni az élet unalmas és begyepesedett útját? Pelenkáznak, tanulsz, dolgozol, élsz, te pelenkázol, majd ismét téged pelenkáznak. Közben pedig bejön egy két csók, és érintés, amikre ráfogjuk, hogy megszépítik ez életet, de ez csak szemfényvesztés, hazugság és kecsegtetés, hogy maradj. El akarod hinni, hogy tényleg ettől szép az élet, pedig nem. Az élet nem szép, és sajnálom, ha tőlem tudod meg az igazat, de ez így van. Amúgy is én rendelkezem az életemmel, csak is az enyém, és ha ki akarok szállni, ki akadályozhat meg? Senki.

 Most minden olyan közel került hozzám, már egy karnyújtásnyira sem volt, csak egy apró mozdulat és magamhoz szoríthatok mindent, amit akartam. A csendet és az elmúlást, a nyugodt vitorlázást, amíg átérek a túl partra és kiszállok egy új világban. A penge már az ujjaim között volt, és tudtam, hogy nem akarok többé képzelődni, hogy milyen érzés lehet, ki akarom próbálni! Nem volt kitől elbúcsúznom, egyedül voltam ezen a világon, mint a kisujjam, nem fogok hiányozni senkinek sem. A pengén megcsillant a napfény, ezzel még kecsegtetőbbé tette számomra. Elmosolyodtam, tudtam, hogy ennél rosszabb már nem létezhet. Felemeltem, és a csuklómhoz érintettem. Hideg volt, a jéghideg halál. Egy erőteljes mozdulattal sértettem meg csuklóm vékonyka kis bőrét, s vágtam a húsomba és húztam végig a csuklómon, a csontomat is súrolta. A vérem kifröccsent, folyni kezdett, mint egy patak. Fájt, de ez a megváltó fájdalom volt, muszáj volt elviselni, ennyi idő alatt, úgy is megtanultam elrejteni a fájdalmat. Lüktetett a kezem, de mégis úgy éreztem, nem elég gyors. Most oda emeltem a pengét, ahol kiskoromba egyszer vért vettek tőlem, a könyökömhöz lévő hajlatba. Ismét kíméletlenül vágtam bele, jóval mélyebbre, mint az előbb. Felsikoltottam. Nem akartam már visszafojtani mindent, legalább az utolsó pillanatban, had engedjem ki az egészet. Sikítottam, sírtam, de nem azért ami történni fog, hanem ami eddig történt. A kezemből ömlött a vér, mint a megáradt folyóból, már csak pillanataim vannak hátra, és végem van.

-          Utállak! – kiáltottam még egyszer utoljára, majd a sötétség mindent elborított.

Fényt érzékeltem a csukott szemeimen keresztül, hát ez a mennyország fénye? Meghaltam? Sikerült volna? Mindjárt találkozom Roberttel? Erre a gondolatra felvillanyozódtam, de idegen hangok hatoltak be a fejembe.

-          Már ébredezik, nyugodjon meg jobban lesz.

-          Doktor úr, ez ugye már egészen biztos? – Álljunk csak meg, doktor úr? Minek kellenek a mennybe doktorok?

-          Persze, Mrs. Forester. – Mrs. Forester? Ez még a halálba is követett? Vagy, uram isten, még élek! Egy hülye kórházban fekszem, mert túléltem. Hát ez csodás, igazán. Ha meg akarok halni, miért nem lehet? Nem akartam túlélni, egyáltalán nem!

-          Nézze csak, mindjárt felébred. – Ekkor egy kéz vette a sajátjába az enyémet. Női kéz volt, szóval Mrs. Forester az.

Kinyitottam a szememet. Egy fehér korházi szobában voltam. Csövek lógtak ki belőlem, és gépek pityegtek mellettem. A bal karom végig be volt kötve. Kár, pedig megnéztem volna a hegeimet. Az orvos kedvesen vigyorgott rám, egyáltalán nem látszott rajta, hogy előítéletes lenne velem szemben. Mrs. Forester aggódó képet vágott, és ahogy rá néztem, dőlni kezdett belőle a szöveg, amit persze nem fogtam fel. Az orvos nem beszélt, csak türelmesen várt, amíg a nő elmondta a magáét. A monológ közepén kopogtattak, de először csak egy nagy rózsaszín macit láttam. Egyből összeszorult a szívem, ahogy felismerte a tárgyat. Aztán előbukkant mögüle Josh feje. Lőtt nekem még egy ilyet. Csak őt néztem, minden porcikámmal rá fokuszáltam. Biztos őrültnek gondol, hiszen öngyilkos akartam lenni. Vagyis az is lettem, csak hiba csúszott a számításaimba és túléltem. Jegyezzem meg, hogy legközelebb durvább dolog kell, mint az ereim felvágása, vagy aközben sem gondolhatod, nyugodtan ordibálhatsz, mert meghallja az egész utca. Beszéltek valamit, amit nem tudtam még felfogni, de eltűnt Mrs. Forester, meg a doki. Josh még nem szólalt meg, csak leült az ágyam mellé és nézett engem, mintha nem hinné el, hogy itt vagyok. Megfogta a kezemet, jó érzés volt az én kicsi kezem az ő nagy meleg kezében. A szájához emelte a kezem, és megpuszilta, majd kicsordult egy könnycsepp a szeméből.

-          Annyira aggódtam, el sem hittem. Hope édes, én, úgy szeretlek téged! – Ölelgette, puszilgatta a kezem, és sírt. Nem taszított egy síró pasi, csak bűntudatom volt, amiért megsirattam. Tudtam, hogy szeretem őt, de most semmi különöset sem éreztem. Szomorú voltam, de nem is tudom miért. Hogy élek? Robert miatt? Vagy, mert a másik legjobb barátom itt sír mellettem?

-          Nyugi, élek… sajnos – megint olyan volt a hangom, amitől megijedtem. Rájöttem, hogy most már mindig ilyen lesz a hangom. Elveszett az ártatlansága, és a gyermeki színe. Már nincs benne a furcsa és kedves lágyság, egy megkeseredett lány hangja lett. Ahogy kimondtam ezt, Josh is észrevette, látszott rajta. Na jó, lehet, hogy a sajnoson akadt fent.

-          Soha, ne mondj ilyet! Érted? Soha! – Erősebben szorította a kezemet én pedig arra gondoltam, hogy szörnyeteggé váltam, valami undorítóvá.

-          Ezt neked hoztam. – Mutatta fel a macit, és ha a régi Hope lettem volna, bőgni kezdtem volna. De most csak halkan megköszöntem. Fájdalmas emlékeket idéz fel bennem, de örökké vigyázni fogok rá.

Jöttek még páran látogatni, és Mrs. Forester felvilágosított, hogy egy gyermekotthonba fogok menni ideiglenesen. Király, legalább nem elmegyógyintézetbe. Még három napot voltam korházba, a legnagyobb gondom a vérveszteség volt, de egy nagycsomó másik vizsgálatot is elvégeztek. Josh mindennap bejött hozzám, és én próbáltam vele kedves lenni. Éreztem, hogy nem jött annyira össze, de biztos elnézi nekem. Belül azt hiszem, hálás vagyok neki, hogy meglátogatott, és még mindig törődik velem.

Úgy éreztem magam, mint egy – nem tudom erre a megfelelő szót, nem éreztem semmit. Sem bánatot, sem örömöt, se boldogságot, sem szenvedést, csak úgy voltam és lebegtem. Magam elé bámultam mereven, már hosszú órák óta, egyszer sem néztem a még mindig bekötött kezemre. Igaz, már nem váltott ki belőlem érzelmet, de arra emlékeztetett, hogy elbuktam és még mindig itt vagyok. Tudtam, hogy nem próbálnám meg újra, ha most azt is akarom. Ez nem olyan dolog, amihez tudnék kétszer annyi erőt meríteni, hogy megtegyem. Egy esélyem volt, és elúszott, az én hibámból. Naiv voltam és megengedtem magamnak, hogy kiadjam a fájdalmam, amit meghallottak a szomszédok, és egyből áttörtek a Gartner házba. Na persze eddig is tudták, hogy a nevelő apám, ha úgy tartja kedve megüt, de ezek a sikolyok már túl durvák voltak, hogy tétlenül tűrjék, még a rendőröket is kihívták. Miért nem tudtam csendesen elvérezni abban a rohadt fürdőszobában?

Most az otthon egyik üres szobájában ültem, és csak néztem magam elé. Nem mondanám, hogy nagyon toppon voltam a többiekkel való barátkozásban. Igazság szerint, még senkihez sem nagyon szóltam, amióta itt vagyok. Ahogy a szöszke kislány magyarázza mindig nagy átéléssel a többieknek:

-          Elvitte a cica a nyelvét.

-          Nem vitte el semmi, csak egy depressziós hülye – válaszolja neki mindig egy nagy bunkó gyerek. Nem tudom, mi a neve. Ilyenkor mindig ránézek, és jó tudni, hogy van, ami nem változik. A rád nézek a barna szememmel és elkussolsz védekező funkcióm elég jó. Mintha valami állat lennék, ami a védelme érdekében fejlesztette ki.

Vannak emberek, akik annak ellenére, hogy látják, hogy leszarod őket, nem szállnak le rólad. Ilyen a szöszke kislány is. Minden nap eljön hozzám, a kis szobába, beszél nekem én meg hallgatom. A napjáról és amúgy az életéről szokott mesélni. De a mai nap más, most mélyebbre ásott a múltjában.

-          Beszélhetnél többet, tudod, az segít – vidáman csicsergett nekem, mintha élvezné az életét. Ó igen, beszélnem kéne egy pszichológussal, de többnyire csak lesem őt egy órán át, aztán elmegyek. Nincs számára mondandóm.

-          Amikor kicsi voltam – Most sem vagy nagy, körül belül hat éves lehet. –, apukám mindig megvert és kiabált rám. – Ránéztem az aranyos kis pofijára, és nem bírtam elképzelni, hogy erre a lányra valaki kezet emeljen. Szőke haja két copfba volt fonva, és az arcán még a játék okozta pír is kint volt.

-          Mindig nagyon fájt és sokat sírtam. Tudtam, hogyha sírok még többször megüt, de fájt. – Legszívesebben megöltem volna, azt az utolsó férget! Hány éves lehetett akkor a kis szöszke? Minden ilyen barmot ki kéne irtani a világból. A mosolygós kék szemekbe néztem, úgy mesélt, mintha már nem emlékezne a fájdalomra. Én minden ütés emlékére emlékeztem, és nagyobb is voltam, jobban kéne viselnem, mint neki. Nekem kéne példát mutatnom. Ja, ő nem veszítette el az élete értelmét. Visszavonom, jó vagyok én ilyen megrokkantan is.

-          Egyszer eltörte a lábamat. – Nekem sosem tört el semmim se.  – Ma már nem is fáj, egy picit se. Már egyik sebem sem fáj. Mert volt olyan, hogy sebeket csinált rajtam. – Ránéztem, de nem látszott rajta semmi. Hát persze, ő fiatal el fogja felejteni, még elfeledheti valamennyire ezt az egészet, vagy a fájdalmat. Közelebb jött hozzám, és felhúzta a nadrágját. Egy fehér kis hegre mutatott a lábán. Több fehér kis heg is volt rajta.

-          Látod? – mutatott rájuk. – Megvágott, többször is. – Összeszorult a szívem, és most először akartam egy ideje nem Robert miatt sírni. Hogy lehet egy ilyen kislányra kezet emelni? Egyáltalán hogy képesek az embereket a saját gyereküket bántalmazni?

-          Veled mi történt? Miért vagy szomorú? Fáj még valahol? Te azok miatt a sebek miatt vagy ilyen? – A kicsi ujjaival a bal csuklóm felé bökött, ahol még látszott a penge nyoma. Gyönyörűen mutatta a világnak, hogy unom az életemet.

-          Nem – megszólaltam, ami nagyon furcsa volt. Már napok óta nem szóltam egy szót sem. Szoknom kellett újra a hangomat. – Ezek nem fájnak. Nekem máshol fáj. – Kinéztem az ablakon, de a kislány – akinek most sajnálom, hogy nem emlékszem a nevére -, érdeklődve fordult felém. A szívem fáj, mondtam magamban.

-          Hope – mondta lágyan a nevemet. – Remény. Reménykedned és bíznod kéne, a neved is ezt jelenti. – Eddig nem sokan emlékeztettek erre, egyszer mondta nekem Robert. Őszintén szólva baszhatom, hogy a nevem ezt jelenti. De nem akartam a lányt letörni.

-          Én Clarissa vagyok, de ez olyan hosszú, csak Claire. Ez azt jelenti, hogy fényes, tiszta. – Rám mosolygott, és késztetést éreztem arra, hogy próbáljam viszonozni. Szóval hát megpróbáltam. Remélem nem lett valami hülye grimasz. Illet ez a név a kis szöszkéhez.

-          Nem szeretsz beszélni? Nem baj, én megértem. Én sem szerettem beszélni, főleg nem, mikor ide kerültem. De Shara – nem tudom ki az, de szerintem a barna hajú lány, aki mindig vele van – oda jött hozzám, és beszélgetett velem. Én nem nagyon válaszoltam, de ő mindig megpróbálta. Nagyon szeretem őt! – Rájöttem, hogy segíteni szeretne. Ő sem beszélt, és egy másik lány kitartóan ostromolta, amíg nem kezdtek el beszélgetni, és most ő is ezt szeretné velem. Könnyek gyűltek a szemembe. Ez a csöppség mindössze hat éves lehetett, én meg tizenhét, és ő akar segíteni nekem, ő bíztat. Csak néztem őt, és végigfolyt az arcomon egy könnycsepp. Engedtem neki, hogy lássa. Felült mellém az ágyra.

-          Nem akarsz te is mesélni valamit? – Mit mesélhetnék neki?

-          Nekem is volt egy Sharám, de elvesztettem.

-          És az fáj ennyire? – Kicsi, de valószínűleg felfogta, hogy milyen lehet elveszíteni valakit, ha ő rángatott ki a fénybe. Bólintottam. Megjegyzem, már többet beszélgettem vele, mint a pszichológussal, és már többet tud az érzéseimről, mint az.

-          Noel rákos volt, és már oviban meghalt. Mindig szeretni fogom, a macimat is róla neveztem el. – Ezt nem hiszem el, milyen veszteség érte még őt? Annyira kicsi és törékeny, egy gondoskodó párnál kéne lennie, akik a széltől is óvják.

-          Még most is barátomnak tartom. – Még egy, és aztán egy újabb, majd egész sok könnycsepp csurgott le az arcomon. Clarie csak átölelt és velem maradt, amíg be nem fejeztem. Megjegyzem, ez jó sokára volt, ugyanis ha elkezdem, nehezen fejezem be. Komikus volt, ahogy ő vigasztalan engem, de kimondhatatlanul jól esett.

Az elkövetkezendő napokban sem beszéltem többet, kivétel Clarie-vel. Mindig bejött hozzám, ugyanúgy elmondta a napját és egyik nap Sharát is behozta. Két évvel nagyobb Clarie-nél, de jól kijönnek, és sokkal érettebben viselkedik a koránál. Őt is megkedveltem, vele is beszéltem. És akkor derült égből villámcsapás, Mrs. Forester személyében. Kész vannak a papírok, minden el van intézve, mehetek az ideiglenes gyámomhoz. Mikor először beszélt erről, és elmondta, hogy a nénikém nem hittem a fülemnek. Nem is emlékszem, hogy, hogy néz ki, annyira régen láttam már. Amúgy sem voltak jóban anyával, de mikor Jack-kel megismerkedett, minden kapcsolatot megszakított vele anya. Elképzelem mennyire kibaszott boldog lehet, hogy megkap engem. Visszatérve Jack-re: börtönben van Kristy-vel együtt. Egyszer nekem is tanúskodom kellett, összeszedtem minden erőmet és beszéltem. Nem túl sokat, csak éppen eleget. Most, pedig el kell mennem innen. Nem fog hiányozni, de legalább itt nem egy másik ember életét zavartam. Egyedül Clarie és Shara fog hiányozni, megkönnyeztem az elválást. Szívből remélem, hogy mindkettőjüknek mesés élete lesz, mert olyat érdemelnek.

-          Hope – szólított meg a hátam mögül a kedves és mindig reményteli hang, Mrs. Forester, a hozzám kijelölt szociális munkás. Érzelem mentes arccal fordultam felé, de ez már nem lepte meg, mosolya töretlen volt.

-          Gyere kincsem, indulunk – olyan halkan beszélt, szinte csak suttogás volt, de tökéletesen és tisztán hallottam minden szavát. Felálltam, a táskámat a jobb kezembe fogtam, és elindultam felé. Mikor mellé értem, bánatosan elmosolyodott, és megsimogatta a hátam, majd finoman előre tolt, jelezve ezzel, hogy induljak el. Nem néztem vissza a szinte üres szobára, nem akartam látni. Ahogy leértünk az emelet lépcsőjén két síró kislány állt előttünk. Letérdeltem és megölelgettem őket. Nagyon profi leszek már abban, hogy sírva búcsúzzam a számomra kedves emberektől.

-          Ne legyél szomorú, Hope! – mondta biztatóan Clarie. – Tudod, a Remény. – Shara is bőszen bólogatott, és én megsimogatta mindkettőjük fejét.

-          Ez még nem búcsú, lányok. – Még mindig utáltam ezt a szót, nem akartam búcsúzni. Roberttől sem búcsúztam el soha. – Valamikor találkozunk még! – Öleltem őket szorosan magamhoz, majd a cipőm hangtalanul szelte át az épületet, semmi jelét sem adva annak, hogy maradni szeretne.