6.fejezet: Elhagyott...

"Az univerzum általában azzal jelzi, hogy hibáztunk, hogy elveszi tőlünk azt, ami nekünk a legfontosabb."
(Paulo Coelho)

Szombat reggel egyedül ébredtem fel, vagyis inkább mondom úgy, hogy senki sem keltett. Lent csak Jack ült, mire néztem egy nagyot, hiszen sosem szokott itthon lenni szombaton, vagy csak ritkán. Munkamániás. Ahogy megláttam az undorító alakját, összeszorult a gyomrom és csak menekülni akartam. Hirtelen már nem is akartam annyira reggelizni. Összeszedtem magam és visszafordultam a lépcsőn, mire utánam kiáltott.

-          Gyere csak le! – parancsoló és ellentmondást nem tűrő volt a hangja. Vettem egy nagy levegőt, és lesétáltam elé. Vártam már a parancs áradatot, hogy ezt és ezt csináljam meg neki, aztán azt meg azt, de nem mondott semmit. Egyelőre. Szóval ezek fényében benéztem a hűtőbe, kivettem két tojást, hogy tükörtojást készítsek magamnak reggelire.

-          Hope! – szólított meg, miközben felvertem a tojásokat. Megállt bennem az ütő a hideg hangjára. Undorodtam attól, amikor kimondta a nevemet. Mintha valami fertőző kor lenne. Megpróbáltam eltüntetni a grimaszt az arcomról és felé fordultam.

-          Boldog vagy? – Letette az újságot az asztalra, amit eddig olvasott. A kérdés szíven ütött. Most mire megy ki a játék? Hogyan akar megalázni? Mit kezd majd a válaszommal? Vagy netán hirtelen törődő ember lett? Na, azt nem hinném! – Válaszolj! – csattant szigorúbban a hangja.

-          Úgyis tudod a választ. – Nem rántottam meg a vállam, mert az utálja, és felhergeli, szóval csak álltam ott előtte és próbáltam érzelemmentes hangon beszélni. Amúgy persze, hogy nem voltam boldog, már hogyan lehettem volna az? Még a feltételezés is abszurd…

-          Én boldog vagyok – mondta elégedetten. – A kis pajtásod végre eltakarodott, te kezdesz jó lány lenni. – Önelégült mosoly ült ki az arcára. – Igen, boldog vagyok! – A harag és tehetetlen düh egyként munkálkodott bennem. Aljas, szemét, undok féreg! Hiszen tudja, jól tudja, hogy mit jelent nekem Robert, és most vigyorogva az orrom alá dörgöli, hogy boldog, mert elment, és tőlem is elvárja ezt. Persze, hogy boldog, hiszen még jobban szenvedek. Ökölbe szorult a kezem, és elképzeltem, ahogy behúzok neki egyet, aztán eszméletlenül összeesik, vagy ki is purcan, de túl szép volt, hogy igaz legyen. Nem válaszoltam, fölösleges lett volna, szóval csak lenyeltem a haragom és visszafordultam, hogy elkészítsem a reggelimet, de az étvágyam teljesen elment. Utállak, te aljas féreg!

-          Meglátod, jobb lesz így neked, legalább senki sem vonja el a figyelmed más dolgokról. – Most a hangja, szokatlanul undorítóan csengett. És a más dolgok alatt, magát érti, és azt, hogy több időm jut rá, hogy a csicskája legyek. Amióta kinyírta a macimat, azóta az este óta, valami munkálkodik bennem, és tudom, hogy egyszer ki fog törni. Nem tudom mikor, és hogyan, de itt a dolgok gyökeresen meg fognak változni előbb, vagy utóbb. Érzem és kész.

Miután legyömöszöltem magamba a reggelit, sehová sem mehettem. Tele osztott feladatokkal, majd pedig rám parancsolt, hogy el ne merjek menni Roberthez, és örüljek, hogy megengedte, hogy együtt legyünk pénteken. Hát a nyakadba ne ugorjak nagy örömömben, jesszus? Egész délután őt szidtam. Roberttől is kaptam sms-t, meg hívott is, és mondtam neki mi van. Átjött, de Jack elküldte a picsába, és neki is előadta, hogy még így is milyen kegyes volt a péntekkel kapcsolatban. Robert majdnem felrobbant a dühtől és szépen beolvasott Jack-nek, de róla lepattogott minden, mintha semmit sem mondott volna.

Vasárnap is be voltam zárva, és a szívem szakadt meg. Óh, elnézést, az én szívem már régen egy összeaszott halott valami, már réges-régen szétszakadt és millió kis apró darabra tört, pedig még nem is volt szerelmi bánatom. Na ezt utánozza le valaki! A gondolatra ironikusan felnevettem, majd sírni kezdtem. Sokáig sírtam. Kinéztem az ablakon, mikor hallottam, hogy megdobálták. Felálltam, és kinyitottam.

-          Sajnálom! – Robert állt kint és a legszomorúbb tekintetével nézett rám. Tudta, hogy tudom, hogy most mire gondol. Arra a Forester nőre, akinek beköphetném Jack-et, és ha a számításim helyesek, mindjárt fel is hozza.

-          De miért nem teszel ellene? Komolyan nem értelek, Hope! Nevetségesek és gyerekesek az érveid, nőj már fel! – Bingó! Talán gyerekes vagyok, talán nem, de azt tudom, hogy mit akarok. Már fél lábon is kibírom az időt, amit itthon kéne töltenem, szóval édes mindegy. Még két év, és vége. Egyetemre megyek, és nem fogok itthon lenni. Mivel nem volt kedvem vele vitatkozni, úgy döntöttem, rá hagyom.

-          Igazad van, de el kell hinned, hogy tudom mit csinálok.

-          Hope, te csak kínozod önmagad! – csattant rám idegesen, és próbált nem ordítani. – Nem tudom, mitől józanodnál ki végre! Bezár a házba, nem enged ki, úgy kezel téged, mint valami rabszolgát! – Ahogy tágult az orrlyuka, tényleg elárulta, hogy baromi mérges. De nem kiabálhatott, mert mindenki meg fogja hallani, köztük Jack is.

-          Figyelj, búcsúzkodni jöttél? – Utáltam a búcsúzni szót, de nem akartam veszekedéssel húzni az időnket, ami oly drága volt. Inkább ezt halasszuk el, és biztosítsuk egymást szokásosan arról, hogy örökké ott leszünk a másiknak, majd próbáljunk könnyek nélkül újra elválni. Helyesbítek, könnyezni általában csak én szoktam, Robert csak szontyolú arcot vág.

-          Igen – sóhajtott egy nagyot, majd felnézett rám. – És ne nevezzük ezt búcsúnak, mert az olyan, mintha többet már nem találkoznánk. Vészjósló hangulata van a búcsú szónak, szóval inkább csak elköszönök, tök simán. – Éreztem, hogy szúr a szemem. Nem akarok megint sírni!

-          Egy egyszerű elköszönés, a következő alkalomig, amíg látlak, mert fogsz még, hidd el – erőt vett magán, és ezer wattos mosollyal ajándékozott meg.

-          Ezt számon kérem majd rajtad – szipogtam neki fenyegetően, mire mohón bólogatott.

-          Szeretlek, Hope! Mindig és mindenkinél jobban, te vagy a legerősebb, akit valaha ismertem. Az egész világnak a lábaid elé kéne omolnia. – Kész vége, nem bírtam. Bőgni kezdtem. Mindig azt hiszem, hogy most mondta nekem a legkedvesebbet és legszebbet, de mindig tévedek. Folyamatosan fölülmúlja önmagát.

-          Na, ne sírj! – kérlelt olyan szelíden, hogy még jobban sírtam. Habár a testem nem rázkódott őrült módjára, inkább csak a szememből folyt a könny, mintha ütközőig nyitottak volna egy csapot. – Olyan rossz így látni. Mosolyogj! – próbáltam eleget tenni a kérésének, és elmosolyodtam, de az öröm és meghatottság s a csalódottság könnyei, hogy megint elmegy, ott voltak az arcomon.

-          Vigyázz magadra, jó utat! – Egy őszinte kívánság volt, kissé hamis mosollyal.

-          Szia! – intett az arcán egy tökéletes mosollyal, majd megfordult és elment. Ha ekkor tisztában lettem volna, az elkövetkező napok eseményivel, utána ugrom az ablakomból és úgy tartom vissza, ha kellett volna, oda is láncoltam volna valahova.

Már hét közepén szólt nekem Robert, hogy nem tud eljönni. Csalódottan ám, de tudomásul vettem. Telefon helyett e-mail-re váltottunk, mert praktikusabb volt. Engem egyáltalán nem biztos, hogy mindennap fel tudott hívni (Jack mikor milyen passzban volt, és néha engedte, hogy beszéljek telefonon, néha nem), és ha én hívtam, volt, hogy még órán volt, vagy nem ért rá. Szóval, maradt az e-mail. Csütörtök este is leültem, hogy megnézzem, van e már. Ráéreztem, ott díszelgett.

Szia, Hope!

Nem tudom elhinni, hogy nem unod az élménybeszámolóimat. Annyira furcsa, hogy téged ez mind érdekel. Nem tudok most mit írni, de mivel tudom, hogy érdekelnek a Jennyvel kapcsolatos dolgaim, hát erről mesélek kicsit. Nagyon jól kijövünk, már hivatalosan is a barátnőmnek nevezem. Passz, hogy mi van veletek, de mind a ketten olyan élénken kérdezősködtök egymás iránt. Félek, ha találkoztok, el is felejtetek engem, és lecseréltek. Anyám is izgatott, hogy ki az új kis barátnőm, és mivel véletlenül elkotyogtam neki, hogy Hope pozitívan áll hozzá, követeli, hogy mutassam be neki. Jenny belement, szóval valamelyik hétvégén elviszem magammal. Nagyon izgatott, és csak rád kíváncsi (azt mondja, na meg persze a szüleimre is, de tudom, hogy csak azért, hogy ne bántson meg - hihi). Remélem, jól ki fogtok jönni. Josh is hívott, és kérdezett rólad is, mondtam neki, hogy veled beszéljen rólad. Sajnálom a gyér fogalmazást, de tudod, most fogy a sör, persze nem vagyok részeg. Na szal, megadtam neki az e-mail címed, lehet, hogy számíthatsz a zaklatására. Ha nem kellett volna megadnom, akkor kérlek, bocsáss meg.

Remélem, napjaid tökéletesen telnek, és a pöcs Julian, feléd sem néz. Ha segítség kell szólj, megyek és beverem az elkényeztetett sznob képét. Még Jenny is bevállalná. Sok szerencsét az iskolához, meg mindenhez!

Szeretlek!

Ezen a levélen inkább csak nevettem, de volt, amelyiken inkább sírtam. Örülök neki, hogy összejött a dolog Jennyvel és én is nagyon kíváncsi vagyok már a lányra. Mint kívül, mint belül. Vajon tényleg ennyire kedves, közvetlen, meg barátságos? Vagy ez csak udvariasság? Ne ítélkezz már, hiszen lehetnek ilyen emberek! Rivalltam rá saját magamra, majd bepötyögtem gyorsan egy válasz mail-t és elküldtem. Este volt már, elmentem megfürdeni. Jack még nem volt otthon és ez isteni érzéssel töltött el. Mostanában tényleg normálisabb, amióta elment Robert, még egy pofont sem kaptam, már megelégszik azzal is, hogy a szolgájának néz. Ez mindenképpen egy pozitív változás.

Egyszerűen nem bírtam elaludni péntek este. Akárhányszor lehunytam a szemem rémképek gyötörtek és végig rossz előérzetem volt. Sosem aggódtam még így ennyire, és ez megőrjített. Érzed, tudod, hogy van valami, de csak tehetetlenül ülsz otthon, és próbálsz rájönni, hogy mi ez az idióta gyomorgörcs. A Roberttől kapott mai e-mailben elmondta, hogy szombaton bulizni megy, és vasárnapra valami programja van az egyetemen, de csak egy szavamba kerül és lemondja a bulit. Önzőség lett volna ezt kérni tőle, keményen tanul, ki jár neki egy kis szórakozás. Josh is írt egy levelet és nagyon sok dolgot elmesélt az új sulijáról, és nagyon sok dolgot kérdezett velem kapcsolatban. Mindenre készségesen válaszoltam, és örültem, hogy vele sem szakadt meg teljesen a kapcsolatom. Robert, meg Josh kiskorunk óta fontos volt nekem, két olyan ember barátságát tudhattam magaménak, mint senki más. Sokan tituláltak persze nyafogós lotyónak, aki ezzel édesgeti magához a fiúkat (vagyis őket, kettejüket, mert más nem jött a közelembe). Hát én tojtam a pletykákra, Robert pedig egyszer össze is verekedett egy fiúval ezek miatt. Nagyon jól esett, hogy értem megverekedett, meg a becsületemért, de rossz is volt, mert ezután még többet pletykáltak. Olyanok, mint hogy egy manipulatív nyafogós lotyó vagyok (előrébb léptem a ranglétrán), aki úgy szédíti a pasikat, hogy azok meg is verekednek érte. Hol szájukra vettek az emberek, bár megjegyzem, főként csak az idióta iskolások traktáltak a hülye elméleteikkel. Az emberek természetellenesen pletykásak…

Miután a péntekem borzalmasan telt, a szombatom se volt jobb. Délelőtt hívott Robert.

-          Szia, Kislány!

-          Szia, Nagyfiú! – Nem tudom ez honnan jött, ezt még sosem mondtam. Valószínűleg ő is viccesnek találta ezt, mert felnevetett.

-          Milyen napod volt? Minden okés? – Nagyon vidám volt a hangja, boldog volt. Ez megnyugtatott, szóval úgy döntöttem, nem rontom el a kedvét az én rettegésemmel a semmitől.

-          Jó a napom, mert felhívtál, és ennél okésabb semmi sem lehetne. – Meggyőző hangon próbáltam beszélni, hogy elhiggye, bár tudtam, ha akar, simán átlát rajtam. Nem vette észre bennem a hamisságot, nem kérdezett vissza. Elhitte, vagy csak el akarta hinni. Talán kedve sem volt telefonálni, csak le akart tudni minél előbb. Nem! Nem szabad ezt feltételeznem, ennél okosabbnak kell lennem.

-          Add már ide! – szólt hátulról egy női hang.

-          Jól van már – pufogott Robert, és csörgés, zörgés, majd egy csaj szólt a telefonba. 

-          Szia! – kedves és aranyos hangja volt, egyből felismertem: Jenny. Az utóbbi időben beszéltem vele párszor telefonon, vagyis mindig mondott valami szépet, vagy kedveset. Kezdek félni, hogy a valóságban nem ilyen.

-          Szia! – Kicsit bizonytalanra sikeredett hangom, ezért megköszörültem.

-          Jövő héten találkozunk, és én már annyira várom! Robert azt mondja, hogy nem kéne a hiperaktívosságommal rád ijeszteni, de elmondanám, hogy nem vagyok az! – Kicsit sértett volt a hangja, de mosolygott. Ez a durcásság valószínűleg Robertnek szólt.

-          Vidám vagyok, de ez ne tévesszen meg, ne hagyd, hogy manipuláljon! – mondta nevetve a lány. Most erre mégis mit mondjak? Egy okéval kiegyeztem. Ezután pár furcsa hang, mintha dulakodtak volna a telefonért, majd újra Robert szól bele.

-          Tudtad, hogy te kész kis Pinokkió leszel? – kicsit gúnyosan kérdezte.

-          Miért is? – ha vele kellett beszélnem, nagyobb volt az önbizalmam. Mégsem egy hiperaktív csaj, aki nem is az, csak Robert manipulálni akart. Vagy mi.

-          Hallom a hangodon, hogy nem okés a napod. Basszus, Hope, gyerekkorod óta ismerlek! – Ezt most egy alap tényként közölte. Mintha tilos lenne füllentenem neki, ilyen dolgokban. Felnevettem.

-          Nem akarom fölöslegesen elrontani a ti kedveteket és amúgy komolyan meg vagyok. Kicsit furcsa érzésem van, nem tudom mi ez. Talán valamiféle női megérzés, csak nem tudom mire. – Kész, elmondtam a teljes igazságot, most már megnyugodhat. Nem mondom, hogy most jobb, hogy elmondtam, még mindig ugyanolyan gyomormarkoló érzés.  Miután a lelkemre kötötték, hogyha megtudom, hogy mi volt a megérzésem szóljak nekik, letették a telefont. Csend lett, idegesítő csend.

Az ágyamban forgolódtam, és aludni próbáltam. Egész nap takarítottam, ott is ahol nem kell, főztem és sütöttem is, hogy lefárasszam magamat, de még mindig nem bírok elaludni. Persze Jack azt hitte, hogy valami rosszat csináltam, azért pedálozok így.

-          Ne mondd már nekem, hogy magadtól csinálod ezt – nézett rám pökhendin. Ne higgye már, hogy mindent csak akkor csinálok, ha ő parancsolja!

-          Semmit sem csináltam, csak unatkozom – válaszoltam szűkszavúan és visszafordultam a konyhaablak felé, amit tisztítottam.

-          Aha, majd meg látjuk, mit akarsz eltusolni – mondta gyanakvóan, mintha bármikor találhatna valamit, amit a nyakamba varrhat, hogy emiatt bántson.

Tegnap, mikor felkiabált, hogy menjek le, azt mondtam neki, hogy mindjárt és erre felcsörtetett és lerángatott az ágyamról és a fejemet leordította, hogy én kis szaros mit gondolok, hogy megmerem őt várakoztatni. És csattant a keze az arcomon, majd levonszolt maga után. De hát, már egy hete nem kaptam körülbelül pofont, gondolom rájött, hogy hiányzik valami…

Ismét képtelen voltam aludni, mintha valami védőburok lenne körülöttem, ami eltaszítja az alvást. Ha ez így megy tovább, egy mosott rongy szintjén fogok állni. Nekem szükségem van az alvásra! Akárhányszor az órára néztem, egyre jobban közeledtünk a reggelhez, szinte már ijesztő volt.

 Mi kis városban lakunk, és nem is egy forgalmas környéken, na meg elég biztonságoson is. Szóval, amikor álmatlanul feküdtem az ágyamon, és bámultam a plafont, meglepődtem, mikor piros és kék fény szökött be az ablakomon, és megvilágította a foltokban a szobám falát. Rendőrök?! Azonnal kipattantam és az ablakhoz siettem, mert hallottam a lefékező kocsit is, túl közelről. Megállt bennem az ütő, mi van, ha ide jöttek? Mi van, ha Robert szólt valamit? Ó te jóságos isten! Elrángattam még a csipke függönyt is, de a velünk szemben lévő háznál állt meg a kocsi. Robertéknél. Az ablakra tapadva figyeltem, ahogy egy rendőr kiszáll, és elindul Roberték ajtaja felé. Az agyam kattogott és őrült tempóban lapozgatta végig, hogy miért is mehetnek rendőrök, a legpedánsabb és legrendesebb családhoz éjszaka. Robert csinált valamit? Vagy ami még rosszabb, történt vele valami? Nem, azt nem élném túl! Talán csak egy ittas vezetés? Robert apja jelent meg az ajtóban, és pár mondat, majd bement a rendőrrel. Füleltem, mintha meghallatnám, hogy mit beszélnek a másik házban. Izzadni kezdtem idegességemben, már ömlött rólam a víz. Legszívesebben átrohantam volna a szomszédba. Alig telt el olyan, tíz perc, kinyílt az ajtó, és kilépett rajta a rendőr. Lehajtott fejjel állt, majd Robert apja is megjelent. Sötét volt, de az ajtajuk felett felkapcsolódott a lámpa, mikor kilépett, és nagyjából láttam az arcát. Mikor megláttam azt a kifejezést rajta, akkor döntöttem el, hogy nem érdekel Jack. Belebújtam a papucsomba, nem vettem köntöst, nem akartam még azzal is húzni az időt, majd rohanni kezdtem le a lépcsőn. Trappoltam szépen, szerintem egy egész temetőt felverhettem volna, de nem izgatott, hogy Jack mindjárt felébred. Szinte letéptem az ajtót a helyéből, úgy próbáltam meg minél előbb kijutni rajta. Ahogy kiléptem a házból, Robert apja, Dylan egyből észrevett, és szomorúan nézett rám. Átrohantam, és egyből letámadtam őket.

-          Mi történt? – ziháltam, de feltehetőleg az izgalomtól és a félelemtől, mert azért annyit nem futottam, hogy attól legyen. A rendőr úgy nézett rám, mintha most ütötték volna el a cicámat, és neki kellene közölni.

-          Hope – kezdte, de meg is akadt. Éreztem, hogy mindjárt hisztérikus sírásba kezdek, ha nem tudom meg mi van. A beálló pár pillanat néma csendben, zokogást hallottam, bentről. Ledermedtem. Ha Amelia zokog, miután itt járt egy rendőr, az nem jó jel. Mi a fészkes fene van? Miért nem mond senki semmit?

-          Viszont lására, és részvétem! – emelte meg a kalapját a rendőr és eltűnt. Éreztem, hogy menten elájulok. Részvétem?! Részvétem?! Azt nem akkor mondják, mikor valaki meghal? Mély levegő, mély levegő!

-          Hope, drágám, gyere be – mondta szomorúan, de én nem akartam bemenni, én azt akartam, hogy beszéljen! Itt és most! Ezt a pillanatot választotta Jack, hogy kirohanjon a házból utánam (persze, csak miután a rendőrautó elment).

-          Hope, mi a francot csinálsz? Takarodj vissza a házba! – ordított, az egész utcát felverhette. De most meg sem hallottam a szavait, annak élét és a benne rejlő indulatot. A fejemet abban a pillanatban egyetlen szó, és egy megemelt kalap töltötte be: részvétem.

-          Jack – kezdte Dylan tiszteletet parancsoló hangján.

-          Nekem magam ne Jack-ezzen – vetette neki oda mogorván, és megragadta a karom.

-          Takarodj vissza! – belehajolt az arcomba, és éreztem a büdös állott leheletét, és legszívesebben képen hánytam volna. Nem éreztem a szorítást, kétségbe esve néztem Mr. Gartnerre.

-          Sajnálom, Hope, de Robert… – nem fejezte be a mondatot, nem kellett befejeznie. Tudtam, mi lesz a vége, de nem fogtam fel. Üveges tekintettel bámultam rá, vártam, hogy képen röhögjön, hogy bevetted, de nem tette.

-          Gyere! – húzott rajtam egyet Jack, de nem olyan erősen, és nem is beszélt olyan hangosan.

-          Nem! – viszont én ordítottam. Megrántottam a kezem, és kitéptem a marka szorításából.

-          Hagyj engem békén, Te szadista állat! Utállak, mindig is, az első perctől kezdve utállak! Neked kellett volna meghalnod, nem kéne itt lenned, tönkreteszel! – Az elején visítottam, szóval nem nagyon maradt hangom, de azt vettem észre, hogy már sírok is.

-          Utáltad őt, de ő volt az egyetlen ember, aki szeretett engem. Dögölj meg Jack, dögölj meg!

-          Hope – sziszegte baljóslatúan. Ez nem volt túlzás, csöppet sem. Nem teheti tönkre az életem továbbra is, nem, már nem! Éveken át vert, bántalmazott fizikailag és pszichésen is, és kurvára nem fogok jó képet vágni hozzá! Soha többet! Sok év feszültsége és bánata ömlött ki rajtam most mind egyszerre.

-          Mi van? Mit akarsz? Megütsz? – provokáltam, majd felhúztam a pizsamám ujját, szabaddá téve ezzel régebbi horzsolásokat, zúzódásokat.

-          Nesze, nézd te vadállat! Ilyen az egész testem! – Sötét volt, de az ajtó felett lévő lámpa fényében, jól látszott minden. Egy pofon csattant az arcomon, és reflexszerűen fordítottam vissza a fejem, és köptem egyet. Ordítottam volna, de azt vettem észre, hogy Mr. Gartner a háta mögé taszít.

-          Remélem, nem lepődik meg azon, hogyha kihívom a gyámügyet. – Már nem érdekelt ez a szó. Nincsen már Robert, ugyan mégis, akkor nem mindegy, hogy mi történik? Sajnáltam Mr. Gartnert. Most vesztette el, a világ legjobb fiát, és most engem kezd pátyolgatni. Szólni akartam, hogy ne, de ő apa szigorral a hangjában utasított, hogy menjek be. Mondott még valamit Jack-nek, de nem hallottam. Nem észleltem semmit, csak egy síró anyát, egy kőként ülő apát, és engem ott közöttük. Ültem a kanapén, Amelia átült mellém, és zokogva ölelgetett. Nem tudtam még sírni, nem fogtam fel, hogy miért is kéne. Mr. Gartner biztosított róla, hogy ez az állat még egyszer nem érhet hozzám.

Robert apukája, felém fordult és csak úgy megölelt. Viszonoztam, de nem ölelt olyan sokáig, ahogy számítottam rá, finoman eltolt magától és rám nézett. A szeme kísértetiesen hasonlítottak Robert szürkés szemeire, fájt beléjük nézni. Lesütöttem a szememet. Egy kérdés fogalmazódott meg benne, a többi mellett, mégpedig a dolgok hogyanja. Még csak gondoltam rá, de ki is mondtam, mintha elvesztettem volna az irányítást a szám fölött.

-          Mi történt? – Rémültél már halálra a hangodtól? Volt már olyan érzésed, mintha ez nem is a tiéd lenne, csak egy idegen hangja? Mintha nem is belőled szólna? Ezt éreztem, mintha más beszélt volna.

-          Autóbaleset. Még nem tudnak biztosat, de szerintük mindketten ittasak voltak – Fájdalommal teli volt a hangja. Nem sírt, de ez a hang minden elárult, nem kellettek könnyek, hogy lássák, ő mennyire szomorú. Viszont az én fülemet, megütötte az, hogy talán mind a ketten ittasak voltak. Az nem Robert lenne, Robert nem ülne részegen kocsiba. Nem, az lehetetlen, ennyire ismerem már. De mi van, ha Jenny megrontotta? Biztos Jenny vette rá, mert Robert ilyet sosem csinálna! És vele mi van, ő is meghalt, vagy vígan éldegél? Elvégre ő is elment a buliba.

 Este itt aludtam, a vendégszobában. Ha Robert – nem, nem bírom kimondani, azt a szót-, akkor valószínű, hogy hozzá fészkeltem volna be magam, de így se én, sem a szülei nem akarták, hogy ott aludjak.

Az alvás végül is túlzás, végig a plafont bámultam és csak feküdtem. Halál. Meghalt. Nincs többé. Elment. Ezeket ízlelgette az agyam, de nem értette őket, mintha nem magyarul lennének. Azon az estén, egy szemhunyásnyit sem aludtam. Az őrjítő űr a mellkasomban nem engedte, hogy akár egy pillanatra is lecsukjam a szememet. „Szeretlek, Hope! Mindig és mindenkinél jobban.”- Végig ez visszhangozott a fejemben, és hogy én sosem mondtam neki, hogy szeretem. Soha, egyszer sem! Annak az egyetlen egy embernek nem mondtam el, hogy szeretem, akit tényleg szettem. Ő, ő nincs többé, és nem mondtam neki, hogy szeretem. Ekkor folyt le egy könnycsepp az arcomon, majd ezt követte sok millió másik, és egészen reggelig sírtam. Nem érdekelt, ha végleg kiszáradok, és összeaszottan fekszem majd itt. Az kéne nekem.