2011. május 22., vasárnap

14.fejezet: Szenvedélyek, amik kikészítenek

Sziasztok! A gyorsan összegyűlt három komi, és Vettel győzelmének az örömére itt a friss! :) Remélem ezt is szeretni fogjátok!
Jó olvasást! ^^

"Soha, de soha nem veszítjük el szeretteinket. Ők velünk vannak, nem tűnnek el az életünkből. Csak nem egy szobában vagyunk velük."


Mint kiderült, Josh azért tűnt el az ágyamból - húh, de furi ezt így mondani -, mert már felkelt reggelit készíteni, ami természetesen finomra sikeredett.
Ma nem öltöztem fel annyira, mint a minap, nem akartam megsülni a parton, Josh is csak egy vastagabb pulcsiban jött.
-          Imádom a partokat. Anyám, de régen szörföztem már – merenget, mikor elindultunk. Ezen úgy elcsodálkozott, mintha csak azt említette volna meg, hogy de régen fürdött már vagy valami. – Ugye nem fogunk eltévedni? – próbált komolynak és aggodalmasnak tűnni, de tudtam, hogy nagyon élvezné, ha eltévednénk. Kész bulinak fogná fel. Amúgy nem hiszem, hogy ez lehetséges, ennyire én sem vagyok béna és nem is olyan bonyolult meg nagy ez a városrész.
-          Ha eltévedünk, majd tábort verünk valahol, és ha szerencsénk van megtalálnak.
-          Óh, mondjuk egy csaj cserkészcsapat. – Josh már maga előtt látta az elképzelt megmentőinket, és tetszett neki a látvány. Én nem bíztam volna idióta süti árusokra az életemet.
-          Olyanokra gondolsz, akik minden áron rá akarják tukmálni az emberekre a sütijüket?
-          Csak nagyobb kiadásban és miniszoknyával. – Josh rám nézett, majd elnevette magát. Remélem, hogy ők tényleg csak Josh képzeltében léteznek, és a valóságban nem.
-          Most mi van? – ráncoltam a szemöldökömet.
-          Látnod kellett volna az arcot, amit vágtál – nevetett tovább. – Azt hiszem, te nem szívleled őket annyira, mint én.
-          Szerintem idegesítőek, és ölnének is a jelvényeikért, amiket össze kell szedniük.
-          Hm… Talán – gondolkodott el Josh, majd tovább vigyorgott a bajsza alatt. A cserkészek félelmetesek és gonoszak, ezt gondoltam róluk világ életemben, és nem is fogok ezen változtatni. Elég mesét láttam én róluk, ahhoz, hogy tudjam mi a helyzet.

Beszélgetve – szerencsére nem a cserkész lányokról – sétálunk le a partra, ami tökéletesen közel volt Haylie házához. Most nem volt akkora szerencsénk és nagyon nem voltunk egyedül, éppen ellenkezőleg: sokan voltak a parton, legalábbis az én szememben. Egy csapat fiú meg lány ült a homokban egy nagy körben, és nevetgéltek meg beszélgettek. Olyan tízen lehetettek, és rajtuk kívül mások is voltak még lent. Éreztem, ahogy a pánik egyre jobban eluralkodik rajtam és legszívesebben menekülnék, de Josh megszorította a kezemet és tovább vezetett előre, egészen el a víz széléig.
-          Ne félj tőlük – suttogta a fülembe. Josh talán egy kicsit félreértett, mert én nem attól ijedtem meg, hogy a parton lévők többsége fekete, hanem attól, hogy egyáltalán vannak a parton. Számomra a bőrszín teljesen mindegy, nem hiszem, hogy én vagyok abban a helyzetben, hogy ítélkezhessem. Amikor először mentük Haylie-val vásárolni, majd a partra, már akkor leesett, hogy itt jelentős a fekete lakosság. Washington államhoz képest, Észak-Karolina negyede afroamerikai, mint azt megtudtam Haylie-től. Redmondban, ahol ezelőtt laktam, ott is élt pár család, bár ugyanúgy, ahogy a többi emberrel, velük sem ápoltam szoros kapcsolatot.
-          Nem szeretem a tömeget – suttogtam én is halkan, de inkább csak magamnak.
-          Akarod, hogy elmenjünk? – Olyan gyengéd és óvatos volt a hangja, mintha attól félne, hogy egy rossz szó és összetörök. Megráztam a fejemet.
-          Inkább csak sétáljunk egyet – Josh bólintott, de továbbra sem engedte el a kezemet és úgy indultunk el a nagyobb csoporttal ellenkező irányba.

Nagyszerű érzés volt osztozni a barátommal a csendben és a part szépségében. A nyugalom fokozatosan szétáradt bennem, belebújt minden apró kis porcikámba és hosszú idő óta úgy éreztem, hogy mosolyognom kell. Senki nem mondott vicceset, sőt még csak senki nem is szólalt meg, de mosolyognom kellett.  Amit belül éreztem ebben a pillanatban, az a boldogság volt, vagy legalábbis valami ahhoz hasonló. Velem volt Josh, aki fontos számomra, itt volt a part, Jack és Kristy börtönben, a nagynéném szeret engem - legalábbis eddig úgy néz ki -, boldog voltam, legalábbis ebben az áldott pillanatban. Lehajtottam a fejemet és rugdostam a homokot, majd éreztem, ahogyan az ajkam önkéntelenül mosolyra húzódik. Az érzés hihetetlenül ismerős volt, és ez még több jó érzéssel töltött el. Erősebben szorítottam meg Josh kezét, aki viszonozta, de továbbra is az óceánt pásztázta a tekintetével. A mosoly nem tanyázott sokáig az arcomon, de ott volt. Senki nem látta, csak az enyém volt, de ez nem zavart. Legszívesebben az egész napomat itt töltöttem volna, de semmi sem tart örökké, ha nagyon akarom, még akkor sem.

Josh-sal leültünk egy nagyobb homokbuckára. Elengedtük egymás kezét, mindenki a saját lábával volt elfoglalva. Én szokás szerint erősen öleltem őket magamhoz, ez már egy szokásommá vált.
-          Hope, kérdezhetek valamit? – Josh halkan szólított meg, de tudtam mit akar. Nem válaszoltam semmit, csak ránéztem. A tekintetemet igennek vette, bár annak is szántam.
-          Akarsz beszélni róla? Nagyon hiányzik? – Josh próbálta tartani a szemkontaktust, de közben idegesen az alsó ajkába harapott. Magamban vettem egy nagy levegőt.
-          Igazság szerint, mindennél jobban. – Elhatároztam magamban, hogy nem fogok sírni, ezt könnyek nélkül csinálom végig.
-          Nekem is hiányzik. Még mindig nem hiszem el. – A távolba meredt, olyan volt, mint egy szobor. Most először láttam rajta a szomorúságot amióta itt van velem. – A legjobb haverom volt, kölyök korunk óta ismerem, minden baromságot vele találtam ki. Ő visszafogott engem, én pedig kissé bevadítottam a rendszerető fejét. – Josh elnyomott egy bánatos mosolyt. - Annyira kibaszottul egymás ellentétei voltunk, de testvérként szerettem. – Figyeltem Josh arcát, és a kifejezés, ami rajta ült, a szívembe markolt. Olyan volt, mint egy elveszett, összetört kisfiú. Rám nézett és szívbemarkolóan mosolygott.
-          Megértem, hogy mit érzel – közelebb hajoltam hozzá, miközben halkan beszéltem. A karjára tettem a kezemet. Lenézett a kezemre, majd rátette a másik kezét.
-          Mesélj nekem róla valamit – suttogta halkan. Gondolkodni kezdtem, hogy mit is mondhatnék Josh-nak Robertről, olyat, amit még nem tud, majd eszembe jutott.
-          Robert elhitette velem, hogy a kertünkben tündérek élnek. Kicsi voltam még és hiszékeny, neki meg még úgy elhittem mindent. – Josh rám mosolygott én pedig tovább meséltem. – Volt olyan, hogy kerestem és szólongattam őket, Kristy egyszer meg is kérdezte, hogy hogy néznek ki a képzeletbeli barátaim. Nagyon mérges voltam rá, amiért nem hitte őket valósnak. – Eszembe jutott, ahogy a kertben kerestem őket és minden virágot alaposan megnéztem, még egy nagyítót is kivettem. Istenem, de kis naiv voltam.
-          Sosem láttam őket, de Robert váltig állította, hogy léteznek. Sok tündéres mesét is olvasott és talált is ki nekem. A végén elhittem, hogy tényleg léteznek.
-          Mesélj még valamit – Josh hangja olyan könyörgő volt, hogy nem volt kérdés, annyit mesélek neki, amennyit akar.
-          Nem szeretett veled meccset nézni.
-          Tudom – nevetett fel Josh. – Utálta a focit, de sosem mondta, hogy nem akarja velem nézni, de tudtam. Azt hitte megbántódnék vagy valami.
-          Kész ajándék volt a barátsága – mondtam meghatottan. Ahogy Josh-sal együtt merengtünk rajta, sokkal jobb volt, mintha egyedül eleveníteném fel az emlékeimet. Társam volt abban a kevés, talán észrevehetetlen örömben, ami nekem jutott és a szenvedésben is. Most kicsi úgy éreztem, mintha én vigasztalnék, és nem engem vigasztalnának. Jó érzés volt.
-          Amikor telefonáltak, először csak néztem, majd úgy bőgtem, mint egy óvódás – Josh keze ökölbe szorult és ismét az óceánra meredt. – Mindenki nyugtatgatott, meg azt mondta, hogy tudja, mit érzek, de szart se tudtak. Azt mondták, hogy Robert is ezt meg ezt akarná – felháborodottan horkantott egyet. – Honnan a francból tudnák, hogy mit akar? Hiszen halott! – Josh tekintete feldúlt volt és könnyes. Nekem most furamód nem volt sírhatnékom. Talán eleget is bőgtem már, és sajnáltam magamat. Látva azt, hogy nem csak engem viselt meg ennyire Robert elvesztése, úgy éreztem, nem vagyok már annyira egyedül.
-          Senki nem tudhatja már, hogy mit szeretne – mondtam halkan. Josh bólogatott, majd a vállamra tette a kezét és magához húzott. Átöleltem a derekát és a mellkasára hajtottam a fejemet. Sokáig ültünk így, elvesztettem az idő érzékemet, nem tudnék tippelni, hogy percek vagy órák teltek e el így. Csak jó érzés volt Josh-sal lenni, úgy éreztem sokkal közelebb állunk egymáshoz ebben a pillanatban, mint eddig bármikor. Szinte már nevetségesen idilli volt a pillanat, mikor valaki megtörte a minket körülvevő csendet.
-          Hello! – Nem néztem fel, egyből tudtam, hogy a hang kihez tartozik. Éreztem, hogy Josh teste megfeszült egy pillanatra, majd az egyik kezét felemelte és megtörölte a szemét. Josh sírt, vagyis inkább csak csendben könnyezett. Továbbra is rajtam tartotta a karját, amiért hálás voltam.
-          Hello – köszönt vissza némi kíváncsisággal a hangjában. Kénytelen voltam végre felnézni Cole-ra, nem húzhattam tovább.
-          Szia, Cole – Cole rám mosolygott, de furcsán méregette Josh-t. Nem terveztem ilyen bemutatás félét, de már én éreztem kínosan magamat attól, hogy végtelennek tűnő másodpercek óta bámulják egymást. Megköszörültem a torkomat, hogy megtaláljam a hangomat.
-          Josh, ő a szomszédom, Cole. Cole ő a barátom, Josh. – Mindketten bólintottak, Josh pedig kissé megemelkedett és kezet nyújtott Cole-nak, aki fogadta. Josh tovább tanulmányozta a szomszédomat, majd megszólalt.
-          Nagyon ismerős vagy nekem. Nem találkoztunk már valahol?
-          Hát… – láttam, hogy Cole gondolkodik. – Nem hiszem – mondta végül.
-          Mindegy – Josh újból olyan volt, mint régen és szórakozottan rántotta meg a vállát, s már a szokásos örök mosolya is ott ült az arcán.
-          Megzavartam valamit? – kérdezte Cole tapintatosan, bár a szemében ez a tapintata nem látszott.
-          Nem dehogy – szólalt meg egyből Josh, elhalászva ezzel előlem a lehetőséget, hogy rávágjam, hogy igen. – Csak nosztalgiáztunk egy kicsit.
-          Óh! Régi barátok vagytok? – Cole kedvesen hangon szólalt meg és a szemeivel is olyan lehetetlenül ártatlanul nézett. Valami bűzlött körülötte.
-          Kölyök korunk óta ismerem – nevette el magát Josh és közelebb húzott magához, hogy összekócolja a hajamat.
-          Na, hagyjál már! – löktem el magamtól fújtatva és próbáltam megigazítani a hajamat. Nem nagyon szokta kócolgatni, de néha rájön Josh-ra az öt perc. Josh csak nevetett rajtam és Cole is mosolygott.
-          Szóval akkor látogatóban? – érdeklődött tovább Josh-tól.
-          Ja. Villám látogatóban. Holnap sajnos már megyek – Josh elszomorodva nézett rám. – Messze vagyunk egymástól, Hope. – Megint magához ölelt, de most nem kócolta össze a hajamat hál ’ istennek.
-          Hol laksz? – Nem igaz, hogy Cole mindig belekotyog.
-          Redmondban, Washington államban. Suliba meg Los Angelesbe járok – Josh megint felnevetett.
-          Áh, az szép táv – bólintott Cole. -  És mit tanulsz?
-          Focizom.
-          Ah, úgy hallom, hogy annak az egyetemnek van a legjobb foci csapata – Cole hangjában őszinte elismerés volt.
-          Hát, eléggé jók a fiúk – bólogatott csillogó szemekkel Josh.
-          Te benne vagy a nagy csapatban?
-          Még nem, de a terveim között szerepel. Aztán irány valamelyik nagy klub. Mondjuk az angolok. – Josh vágya kicsi kora óta az, hogy európai focit játsszon és egy nagy klubnál helyezkedjen el, és ezért meg is tesz mindent.
-          Előre bejelentem, hogy már most én vagyok az első számú rajongód, és ezt jegyezd meg, mikor majd a plasztik cicák vesznek körül! – A kijelentésemet a mutató ujjam felmutatásával erősítettem meg. Josh kisfiúsan rám mosolygott. A negyed ennyire sem jól kinéző focistákra is tapadnak a nők, hát akkor mi lesz Josh-sal?!
-          Ezt a címet már akkor se moshatod le magadról, ha szeretnéd. – A nagy kezébe fogta az enyémet és megpuszilta.
-          És az első autogramod is az enyém! – emeltem fel ismét a mutató ujjamat.
-          Miért, ki másé is lehetne? – Josh úgy nézett rám, mintha ő lenne a nagy és vigyázó bátyám.
-          Mondjuk egy miniszoknyás cserkészlányé – mondtam gúnyosan, mire Josh jóízűen felnevetett.
-          Dehogy! – nevetett tovább. – Nekik majd mást adok – mondta sejtelmesen mosoly kíséretében.
-          Fújj Josh! – ütöttem a mellkasára. – Nem akarom hallani. Most rosszat fogok álmodni. – Josh tovább nevetett. Irtó sokat nevet.
-          Majd a pink szörnyeteg vigyázza az álmodat – célzott a macimra, majd nyomott egy puszit a homlokomra. Cole-ra nézett, akiről el is feledkeztem egy pár pillanatra.
-          Te mit tanulsz? Hányadikos is vagy? – Na végre egy olyan téma, ami már engem is érdekel Cole-lal kapcsolatban.
-          Másodikos és médiát. – Áh, szóval egy évvel idősebb csupán Josh-nál. Talán még idősebbnek is néztem volna, a komoly tekintet, ami néha kiül az arcára idősebbé teszi.
-          És a kamera melyik oldalán akarsz lenni? – kérdezte tőle barátságon Josh. Sosem láttam még otrombának senkivel sem. Vajon szokott az lenni? Egyszer megnézném, ahogy mérgesen tombol, de csak úgy kíváncsiságból; nem kívánom neki, hogy legyen miért mérgesen tombolnia.
-          Inkább mögötte. Operatőrnek készülnék. Kapcsolódik a fényképezéshez. – Cole beletúrt a hullámos hajába, amitől a tincsek tudták, hogy merre kell állniuk. Több csodálattal figyeltem ezt a mozdulatot, mint amennyivel akartam. Na és megint ez a fényképezés…
-          Áh, szóval fényképezel? – érdeklődött Josh. – Olyan művészi izéket? – Erre Cole felnevetett.
-          Remélem, a nagyközönség számára annak tűnnek. Mármint művészinek.
-          Sosem értettem, hogy valaki hogy tud olyan gyönyörű képeket csinálni, míg valakinek mindig elmosódik meg minden – Josh úgy nézett Cole-ra, mint aki várja a választ erre.
-          Valószínűleg ehhez is tehetség kell, mint bármi máshoz. A lasztit sem tudja mindenki ugyanúgy bűvölni – mosolyodott el Cole.
-          Igaz – nyugtázta Josh. – A focizás nálam szenvedély – megcsillant a szeme, mint mindig, mikor a fociról beszél.
-          Nekem is a fényképezés. – Itt Cole áthatóan rám nézett, afféle mosollyal, hogy úgy is fogok rólad képet csinálni. – A gépem a tartozékom.
-          Ez első foci labdám, még mindig megvan – mondta büszkén Josh. Hát igazán örülök, hogy ennyire egymásra találtak, és mindkettejüknek van egy szenvedélye, ami néha idegesít. Toleráns vagyok Josh-sal, de néha az agyamra megy a foci mániája, Cole és a fényképezés pedig más tál tészta. Attól még jobban a falnak megyek.

-          Örülök, hogy találkoztunk, de most nekem mennem kell – mondta Cole, és kezet nyújtott Josh-nak.
-          Mi is mehetnénk szerintem, mert én már éhes vagyok – vigyorgott rám Josh. De nem is olyan régen ettünk! Eszméletlen, hogy egy jól kifejlett hímnemű, sportoló egyed mennyit bír enni. – Tényleg Cole, nem tartasz velünk egy ebédre? – Heh?! Engem megkérdezni luxus, hogy akarom-e?
-          Ne hidd el neki, hogy olyan jól főz – motyogtam az orrom alatt, mire Josh felszisszent.
-          Ez fáj! Te is megetted, miért nem ismered el, hogy isteni szakács vagyok? – húzta fel sértődötten az orrát Josh. Megforgattam a szememet. Cole felnevetett.
-          Szívesen mennék, de be kell mennem a suliba.
-          Majd egyszer bepótoljuk – mondta magabiztosan Josh. Na persze… Az én véleményemmel mi lesz? Minden vágyam vele ebédelni. Örülök, hogy múltkor eltűnt a házból, nemhogy önként hívjam vissza!

Hárman indultunk el visszafelé és a fiúk igazán jól kijöttek egymással. Az elején Cole elég furcsa volt, de most szinte régi batárokként beszélgettek és alig szóltam két szót. Néha rám néztek, meg vigyorogtak, hogy megbizonyosodjak róla, hogy élek e még, de nem igazán érdekeltem őket. Közöttük mentem zsebre tett kézzel, de félúton inkább átmentem Josh másik oldalára, mert túl hangosak voltak nekem két oldalról. Mikor hazaértünk hevesen rázták egymás kezét és végre elszakadtak a másiktól.

-          Nekem akkor is nagyon ismerős ez a gyerek – dünnyögte inkább csak magának Josh, mikor összedobta az ebédet. – Jó fej srác – ezt már nem magának szánta, hanem nekem, mert mosolyogva rám nézett.
-          Ha te mondod. – Unottan kivettem két tányért a szekrényből és leraktam őket az asztalra.
-          Mit csinált, amiért ennyire nem szimpi neked? – Josh gyanakvóan nézett rám, én meg megrántottam a vállamat. Eszembe jutott, amikor nem akart elmenni, ez szerintem elég indok arra. Azelőtt még szimpatikusnak találtam, hiszen kedvesnek néz ki.
-          Kicsit idegesítő személyiség.
-          Idegesítő? – Josh szeme elkerekedett a meglepettségtől. Szem forgatva fordultam el tőle, nem kívántam Cole-ról beszélgetni jelen pillanatban.
-          Hagyjuk őt, oké? – Semleges hangon próbáltam beszélni és csak pakolgattam az evőeszközöket. Josh vonakodva beleegyezett majd szerencsére már nem beszéltünk többet Cole-ról.


2011. május 18., szerda

13.fejezet: Becenevek

Sziasztok! Megköszönöm az előzőhöz érkezett hozzászólásokat :) Lida, a blogger begolyózott és a tiedet eltüntette. De még előtte elolvastam, és köszönöm :) ♥ Na van egy ajánlatom is! ;) Ha mondjuk kapok 4 (oké, háromba is kiegyezhetünk) komit, akkor hamarabb hozom a frisset, mint szoktam. Lehet, hogy teszek is ki belőle oldalra részletet. :) Na jó olvasást, Drágák ;)

"...nincsen szebb kora az emberiségnek, mint az első ifjúság évei. Azon láncok, melyek akkor köttetnek, nem szakadnak el örökké, mert nem a világban kerestünk még akkor barátokat, hanem a barátjainkban leltük fel az egész világot."


...-     Azt. Megmutatod a szobádat? – Felcsillant a szeme.
-          Eldöntöd már, hogy mit akarsz?
-        Kettő az egyben. Megnézem a szobád, és közben ott beszélgetünk is. – Felkapta a csomagját és vigyorogva intett, hogy menjek már. Ugyanolyan vidám, mint általában, és ez kell nekem. Ez a vidám kis tökfilkó.
-          Hűha! – esett le az álla, mikor belépett utánam. – Ez nagyon szép, Hope!
-          Haylie erőlködött, hogy normális szobám legyen. Ő ezt érti a normálison. – Körbemutattam egy grimasszal a szobán, amit amúgy egyre jobban megszeretek. Kellemes hely, jó ide visszahúzódni, olyan, mint egy külön kis világ.
-          Szerintem is ilyen egy normális szoba. Ez illik hozzád. – Körbejárta, majd lehuppant az ágyra. Elvigyorodott és felkapta a macit.
-          Látom megkaptad. A leveleket is olvastad? – Kissé félve nézett rám. Elindultam felé, mert még mindig ott álltam az ajtóban.
-          El. Még csak Clarie-ét és a tiedet. A többire nem volt erőm. – Josh megértően bólintott. A hangulat átment fagypontiba, és ott lebegett kettőnk között a ki nem mondott személy. Talán fél őt felhozni Josh, talán tart a reakciómtól, de éreztem, hogy beszélni fogunk róla. Talán jól is fog esni, elvégre eddig senkivel sem beszéltem erről, és ha beszéltem volna sem lett volna ugyanaz, mert senki nem ismerte Robertet. Viszont, Josh ismerte, barátok voltak, ő valamelyest átérezheti a fájdalmamat.
-          Majd elolvasod, ha jónak látod. – Letette a macit az ágy végébe, ő pedig feljebb mászott az ágyon, hogy le tudjon feküdni. Felültem törökülésbe, úgy hogy szembe legyek vele.
-          Na szóval akkor, mesélj – tért vissza vigyorogva az előző témához. Megingattam a fejemet, de azért elkezdtem.
-          Szép hely, már amennyit eddig láttam belőle. Tetszik a part. Kedvelem Haylie-t is.
-          Nagyon rendes csaj – bólogatott Josh. – Igazán céltudatos és nagyon kedvel is téged.
-          Ezt ő mondta? – Josh elmosolyodott a hirtelen jött meglepődésemen.
-          Nem akarok háttér infókat kikotyogni, de igen. – A szívem egy pár ütemmel gyorsabban vert, ez a tény felvillanyozott.
-          Ne lepődj meg ezen ennyire, már abból is lehet ezt sejteni, ahogy beszél rólad.
-          Nem akarok neki csalódást okozni – mondtam inkább magamnak, mint Josh-nak, de ő is hallotta.
-          Csalódást?! Mégis mivel? Ennek a nőnek, te sosem bírnál csalódást okozni a fejemet teszem rá. Ő fél attól, hogy csalódást okoz neked. – Meglepetten néztem fel Josh-ra.
-          Ő? Hiszen az lehetetlen, ő egy nagyszerű… - Josh nem hagyta, hogy befejezzem, félbe szakított.
-          Na ezt most fejezzük be, oké? Nem akarom hallani tőled is ezt az önmarcangolást. Látszik, hogy rokonok vagytok. – Rázta meg rosszallóan a fejét. Ezek szerint Haylie is ezt csinálta neki?
-          Haylie is… - megint félbeszakított.
-          Igen, Haylie is marcangolta magát nekem a kocsiban, pedig nincsen miért. Ő jól viseli a gondodat, te pedig jó lány vagy. Ennyi. Túlbonyolítjátok meg gondolkodjátok a dolgokat. Élvezzétek egymás társaságát és kész. – Josh-nak igaza van, de abba bele sem gondoltam, hogy Haylie-ban is hasonló érzések vívnak csatát. Még szimpatikusabbnak láttam a nagynénémet.
-          Igazam van, vagy igazam van? – Mosolygott kedvesen. Megadásul sóhajtottam. – Helyes! – vágta rá. – Na, csiripelj még valamit nekem.
-          Csiripelj most inkább te. Anyudék hogy vannak? Mi újság, Redmondba?
-          Köszi szépen, anyámék jól megvannak. Anyu millió puszit küld, apa meg ölelést. Otthon meg semmi újság nincsen, persze azért szálltak a pletykák és a különböző elméletek.
-          Mint például?
-          Mint például. Biztos akarsz erről beszélni? – kérdezte Josh, mielőtt elkezdte volna.
-          Igen. Ez már nem hat meg nagyon.
-          Te tudod – nem volt túl bizakodó az arca, de én tudtam, hogy nem fog felkavarni, amit mond. Jack nem tud már soha többé könnyeket csalni a szemembe.
-          Sokan állítják, hogy hát ők bizony tudták, hogy Jack egy kissé pszichopata hajlamú és az anyukádat is lehordták mindennek. Sokan mondják, hogy mindig is depressziósnak néztél ki. Pár ember azt terjeszti, hogy nemi erőszak is volt – Josh alig hallhatóan mormolta el az utolsó mondatot. Nem érdekelt, nem érdekel engem, hogy ők mit hisznek. Eddig leszartak, de most már jó vagyok unaloműző pletykának, jó vagyok annak a kislánynak, akit lehet sajnálni. Ha ők azt hiszik, hogy volt nemi erőszak is, hát higgyék csak, hidegen hagy. Mondtam én már ezelőtt is, hogy az emberek túl pletykásak és túl nagy a fantáziájuk, muszáj minden dolgot kiszínezniük.
-          Egyszer visszamegyek, és a képükbe fogok röhögni. Az anyjuk volt depressziós, sosem adtam volna meg azt az örömöt Jack-nek! – Az már más kérdés, hogy Robert halála után depressziós lettem.
-          Miért érezem úgy, hogy utálod az embereket, legalábbis a redmondiakat?
-          Mert úgy van. – Amúgy sem nagyon szeretem az embereket, eléggé magamnak való vagyok, de valahogy az az egész hely és a lakók unszimpatikusak számomra. Kiráz tőlük a hideg, egy pár kivétellel egyikre sem vagyok kíváncsi.
-          Nem akarok róluk beszélni – mondtam savanyúan. – Suliba mi újság?
-          Csípem az egyetemista életet, tiszta Kánaán – Josh nevetett. – Csípem az egyetemista lányokat is.
-          Hát hogy állsz velük, te kis Casanova?
-          Prímán! De most biztos, hogy róluk akarunk beszélni? – Húzta fel a szemöldökét Josh. Nekem konkrétan tök mindegy, hogy miről beszélgetünk, csak halljam a hangját.
-          Beszélhetünk róluk is.
-          Nem akarom rájuk pocsékolni az időt.
-          Akkor mondj valamit, bármit.
-          Éhes vagy? Főzök neked ebédet – itt az órájára nézett -, eléggé késői ebédet, ha még nem ettél. – Nem is várta meg a válaszomat csak felpattant. Úgy nézem, magában már eldöntötte, hogy ő biza főzni fog.
-          Te tudsz főzni? – kérdeztem, mikor utol értem a konyhában.
-          Nem nézed ki belőlem? – tetette a sértődöttet. – Bolognai jó lesz? Nem ám bolti alappal fogom elkészíteni, hanem háziasan, ala Joshua.
-          Na erre kíváncsi leszek – kicsit játszottam neki az ijedtet, mire felhúzta az orrát és kotorászni kezdett a szekrényekben és a kamrában. Segíteni nem nagyon tudtam neki, mivel nem nagyon igazodom még ki ebben a konyhában, de próbáltam levadászni az alapanyagokat. Szerencsére mindent megtaláltunk itthon.
-          Te csak ülj le és figyelj! – adta ki a parancsot én pedig lehuppantam a székre. Felvágta a hagymát, de a macsó szeme még könnyes sem lett.
-          Sokat főzöl?
-          Szeretek főzni, de nem szoktam túl sokat. Csak kivételes embereknek – kacsintott rám, majd beletette a hagymát a serpenyőbe.
-          Húh, tiszta kivételes csodabogár vagyok akkor, hogy megtisztelsz ezzel.
-          Ez csak természetes – dobott egy laza mosolyt a válla felett. – Hope, ki szoktál néha mozdulni? – aggódóbb lett megint a hangja.
-          Most őszintén, úgy nézek ki, mint aki ki szokott mozdulni? Amúgy is, kinézed belőlem, hogy igen? – felhúztam a szemöldököm, és mikor hátra fordult elkapta a gúnyos tekintetemet. Megforgatta a szemét.
-          Ki kéne, meg fogsz savanyodni, már kezdesz bűzleni.
-          Hé!
-          Jól van na – nevetett ismét, és már nem csak a hagyma szagát lehetett érezni. Egyre jobb illata volt a készülő szósznak.
-          Azt is tervezem, hogy felhizlallak.
-          Le akarsz vágni? – Nagy szemeket meresztettem rá, mire tovább nevetett. Olyan régen hallottam már ennyi ideig ilyen jóízű nevetést, ez bennem is megmozgatott valamit.
-          Le hát! Majd szépen elteszlek a fagyasztómba, és télen meghamizlak. Mint a disznókat.
-          Te egy disznóhoz hasonlítasz engem? – kérdeztem tőle sértődötten.
-          Egy csinos disznóhoz – emelte fel védekezően a kezeit Josh.
-          Ezt megjegyeztem.
-          Írd is fel – kacsintott, majd visszafordult a serpenyőjéhez.

-          Voila! – tette elém a szafttal és sajttal bőven ellátott tészta hegyet, ami nagyon gusztán nézett ki, de akkora volt, mint a Himalája. Én ennyit nem bírok megenni, esetleg valami szumo vagy kamion húzogató ember.
-          Ezt mind? – kérdeztem félve, mikor felnéztem Josh-ra. Ő bólogatott.
-          Tudod, ha nem, én etetlek meg.
-          Lehet, hogy nem is disznónak nézel, mert megtömnél, mint egy ludat. – Nyeltem egy nagyot, mire Josh megint nevetni kezdett.
-          Annyit eszel, te kis buta, amennyi jól esik. Ha akarod, játszhatunk egyet a mamának, egyet a papának-ot. Na, egyél szépen Josh kedvéért – nógatott vigyorogva.
-          Muszáj mindig kis butának hívnod? – agresszívan beleszúrtam a villámat a Himalájába, és felcsavartam rá a tésztát. Figyelmen kívül hagytam a felhívást a játékra. Az kéne, hogy még meg is etessenek.
-          Miért, hogyan szólítsalak, kis buta? – felkönyökölt az asztalra, és úgy nézett rám érdeklődő tekintettel.
-          Bárhogy, csak ne kis butának.
-          Hmm – gondolkodott. – Hívhatlak, akkor mondjuk Húsgombócnak, Nyihahának, vagy esetleg pici Majomkenyérfának is? – Úgy nézett rám, mintha ezt tök komolyan gondolná. Az az ijesztő, hogy lehet, hogy komolyan is gondolta. Mivel általában folyton vigyorog vagy mosolyog, sosem tudni, hogy mikor tréfál. Még nekem is vannak vele nehézségeim, pedig gyerekkorom óta ismerem.
-          Pici majomkenyérfa? – kérdeztem vissza. – Nyihaha? Honnan jönnek ezek a baromságok?
-          Hát csak így rád nézek, és jönnek.
-          Szóval már olyan is vagyok, mint egy ló?! Nyihaha?
-          Hát na, most te mondtad, hogy bárhogy, ne legyél mérges. – A szája szélén ott bujkált a huncut kis mosolya.
-          Én is adhatok neked becenevet?
-          Halljuk – villantott egy mosolyt.
-          Izomagyú Szolizott Menő Csávó, Aki Folyton Vigyorog. – Ennek a becenévnek a fele sem volt igaz, de Josh-t mindig azzal húzzák, hogy szteroidokat szed, és segg hülye, csak a bicepsze nagy. Amúgy nem is olyan izomagyú, csak rendszeresen sportol, olyan ovis kora óta amúgy, szóval lehetetlen, hogy kis csökött fiúcska legyen. A bőrszíne is természetesen kreolos, soha nem járt szoliba, szerinte az az egyik legbuzisabb dolog, és ő sosem fog arra a szintre lesüllyedni. Ő igazi alfahímnek tartja magát. Udvarias, segítőkész, csajozásba is régi módi, szóval egy igazán igényes csaj megfogja vele az isten lábát. Az más kérdés, hogy minden reggel megeszik egy nagy adag humorrépát, és komolytalanak tűnhet azok szemében, akik nem ismerik, de tudja, hogy hol van a vicceskedés határa.
-          Most rendesen a szívembe tapostál – mondta drámaian Josh, és leborult az asztalra. Síró hangot hallatott, majd kis idő múlva felkukucskált, de én csak oldalra billentett fejjel figyeltem.
-          Nem is látom rajtad, hogy bánnád, amit mondtál. – Még mindig sértett volt a hangja. – Amúgy, mellesleg most egy kutyus jut eszembe rólad. – Ezt úgy mondta, mintha csak annyit mondott volna, hogy ja, amúgy süt a nap.
-          Kutya? – Már nem háborodtam fel, csak elszörnyedve néztem. Lassan már egy állatkert leszek egy személyben.
-          Nem kutya, kutyus. Érzed a különbséget? A kutyus kicsi, cuki meg minden, de nem is érdemled meg ezek után – durcásan bekapott egy falatot a tésztából és is követtem a példáját. Nagyon finom lett, lehet, hogy itt tartom szakácsváltásba, Haylie mellett.
-          Finom lett.
-          Áh, szóval az Izomagyú Szolizott Csávó, Aki Folyton Vigyorog, mégis jól tud főzni? – húzta fel a szemöldökét, de ismét ott bujkált a mosoly az arcán.
-          A Menőt kihagytad – köhintettem egyet. – Amúgy nem mondtam olyat, hogy nem tudsz főzni.
-          De kételkedtél.
-          De nem mondtam, hogy nem tudsz.
-          De elég annyi, hogy kételkedtél.
-          Nem.
-          De!
-          Hagyjál már! Egyél inkább! – Adtam meg magam és folytattam a tészta elpusztítását. Hallottam Josh kuncogását, és felnéztem rá. Régi életem egyik legbiztosabb darabja a mostani életemben volt, és nem bántam. Nem akartam ellökni csak azért, mert Rá emlékeztet, vagy a múlthoz kapcsolódó emlékeimet előhozza. Ha a hiányát kellett volna elviselnem, az még szörnyűbb lett volna. Josh mindig is a barátom marad - legalábbis, ha rajtam múlik -, és megbántani sem szeretném. Nem beszéltünk többet, amíg ettük a késői ebédünket, nem volt kínos hallgatni vele, ugyanúgy élveztem, mint a beszélgetést. Az én tányérom úgy nézett ki, mintha alig ettem volna belőle, de Josh mindent megevett. Azt mondta, az elfogyasztott kajamennyiségemet most nem veszi személyes sértésnek.
-          Kis buta – suttogta halkan. Azt hiszem, az előbb kitalált nevek helyett, inkább maradok ennél.  Olyan lágyan és kedvesen mondta mindig, mintha ez lenne a legszebb bók, amit csak mondhat. Én vagyok az ő Kis butája, és soha senkinek sem adnám oda ezt a pozíciómat.

Josh-sal csak ültünk a nappaliban és hol többet, hol kevesebbet beszélgettünk. Meg kellett néznem vele egy meccset, ami alatt nem nagyon lehetett hangosan levegőt venni sem, de ő bezzeg ordíthatott a tévének, ami meg úgysem fog neki válaszolni. Pasik…

Mikor Haylie hazaért már vége lett a meccsnek, szóval már nyugodtan beszélhetett mindenki.
-          Van valami különös kérésetek a vacsira? – kérdezte kedvesen Haylie.
-          Én már megettem a Himaláját, szerintem már semmit sem bírok enni. – Megsimítottam a hasamat, aminél tényleg hosszú idő óta először éreztem úgy, hogy tele van.
-          Josh annyi kaját beléd tömött? – kérdezte meglepett mosollyal Haylie, majd hálásan Josh-ra nézett.
-          Egyet a mamának, egyet a papának-ot játszottunk – mondta büszkén. Hát, én nem mondanám, hogy játszottunk, de ez csak részletkérdés. A lényeg, hogy ő is, meg Haylie is megnyugodhat, hogy szoktam enni, és most sokat is ettem magamhoz képest.
-          Ne legyen ennyire nagy mellényed! – Ütöttem a mellkasára, de tovább vigyorgott.
-          És te Josh, kérsz valamit?
-          Inkább én kérdezem tőled, hogy kérsz-e. Minden kívánságot teljesítő passzban vagyok, de még a csodálatos és utánozhatatlan bolognaimból is maradt.
-          Azért annyira nem volt jó – szúrtam közbe, de Josh csak összeszűkített szemmel rám nézett, majd beszélt tovább Haylie-val.
-          Nem akarlak befogni, te vagy a vendég.
-          Fogd csak be, nem is olyan rossz a konyhában – békítően Josh-ra pislogtam, aki büszkén kihúzta magát.
-          Hm, azt hiszem, megkóstolnám a messze földön híres bolognaidat. – Haylie hamar megadta magát, de látszott is rajta, hogy fáradt volt.
-          Remek választás – bólintott Josh, majd felugrott és sec-perc megmelegítette Haylie-nak a kaját, és még magának is szedett.

Jó volt látni, ahogy Haylie és Josh jól kijönnek egymással. Együtt nevettek, és könnyedén beszélgettek, miközben ettek. Szeretem Haylie-ban, hogy ilyen laza és barátságos, igazán nyílt személyiség. Talán én is ilyen lennék, ha az életemben minden klappol, talán ebben is rá hasonlítanék, csakúgy, mint a dolgok túlaggódásában? Túl sok a talán és a ha.

-          Josh, a vendégszobám már Hope szobája… – mondta Haylie, mikor este elő akarta készíteni a helyet Josh-nak.
-          Nyugi Haylie, elalszom a nappaliban a kanapén. Kihúzom és pöpec lesz. Ha csak valamelyikőtök fel nem ajánlja, hogy feküdhetek mellé – sármos mosolyt villantott Josh, mire mindketten egyszerre ráztuk meg a fejünket. Lefelé görbült a szája, de megrántotta a vállát.
-          Megágyazom neked. – Haylie kedvesen elmosolyodott, majd eltűnt a szobájában a cuccokért.

Haylie még dolgozott egy kicsit, de már elköszönt tőlünk. Josh-sal felültünk az ágyamra, én meg a macit ölelgettem.
-          Lejössz velem holnap a partra? – kérdezte Josh bizakodva. A part vonzott, mint vasat a mágnes, és az, hogy Josh is ott lesz még jobb. A válaszon kicsit töprengtem annak ellenére, hogy egyértelmű volt.
-          Igen.
-          Remek! Bele is dobnálak a vízbe, ha nem lenne hideg. – Csillant meg huncutul Josh szeme.
-          Köszi.
-          Ugyan már – mosolyodott el bájosan. Pár pillanatig hallgattunk, majd a leghülyébb témával törtem meg a csendet.
-          Kérdezhetek valamit? – Josh bólintott. – Te ismerted Jennyt? – Josh tekintete elsötétült egy pillanatra, majd visszatért a normálisba.
-          Egyszer találkoztam vele, amikor lementem Roberthoz. Ő is nagyon messze volt tőlem. – Rám mosolygott, jelezve, hogy én vagyok a másik, aki messze van tőle. Hát igen, Robert az oregoni egyetemre jelentkezett, Josh pedig Los Angelesbe a foci miatt.
-          Kedves csajnak nézett ki, de túl őrült volt szerintem Roberthez. Nem tudok róla túl sokat, csak azt, hogy nagyon messze eljött egyetemre, hogy minél távolabb legyen a családjától.
-          Nem is jött oda a temetésen – mondtam kicsit idegesen. Josh megint bólintott.
-          Én észre sem vettem a temetésen.
-          Alig tudok róla valamit – meredtem magam elé. – Csak annyit, hogy újságírónak tanul, meg hogy őrült volt. Király! – mondtam szarkasztikusan, mire Josh kissé elkínzottan felnevetett. Egyikünk sem akarta tovább fecsérelni az időt Jennyre, ezért más vizekre eveztünk. Addig beszélgettünk, hogy Josh végül az én ágyamban aludt el. Ha álmodtam is, nem emlékszem rá, viszont a reggel jól indult. Az egész szobát betöltötte Josh illata. Mikor körbenéztem, már nem volt ott.

2011. május 5., csütörtök

12.fejezet: Egy vendég

Sziasztok!

Húh, de szépen köszönök minden kommentárt! Szeretem őket olvasni, meg válaszolni rájuk :) Imádom az én leghűségesebb komizóimat, Darolynt, Brit, és Lidát ♥ Most kitört rajtam a szeretet láz, szóval még megköszönöm a legjobb bétának is, Baree-nak, aki mindig gyorsan javít nekem :)

 "Most picit fáj a szívem
most picit hiányzik ami elmúlt régen,
most nem azt teszem,amit tenni akarok,
most nem az vagyok,aki lenni akarok!"


 Haylie még egyszer telefonált olyan hat óra körül, hogy még mindig nem tudja, hogy mikorra ér haza, és hogy nagyon sajnálja. Igazából én is sajnáltam. Most, hogy ennyi időre távol volt tőlem, rájöttem, hogy szeretem, ha a közelemben van. Rá is szükségem van, mert rá nem mérges vagyok, hanem a közelében megnyugszom. Régen, mindig Robert közelében voltam képes csak megnyugodni, semmit sem kellett tennie, csak megölelni, és mindig úgy éreztem, hogy jól vagyok, vagy legalább is tűrhetően.

  Megint csak ültem a szobámban, és megtámadott a sok emlék, amiben Robert is szerepelt. Végig pörgött az agyamban minden az első és az utolsó hozzá kapcsolódó emlékemmel kapcsolatban. Emlékeztem rá, hogy mennyi mindenen mentünk mi végig együtt, minden csak erősebbé tette a kapcsolatunkat. Mielőtt anyám elszökött velem Redmondból, már azelőtt ismertem Robertet, és mikor visszajöttünk, ő még mindig ott volt. Utána lett jóval erősebb a kapcsolatunk és váltunk közeli barátokká. Megéltünk hullámvölgyeket, mikor őt elkezdték érdekelni a lányok, és én kicsit féltékeny voltam az osztálytársaira, vagy mikor serdülni kezdett és engem cikisnek érzett. Vagy mikor Josh-t kezdték érdekelni a lányok, és engem nézett ki magának. Akkor Robert haragudott Josh-ra, mert váltig állította, hogy csak azért csinálja, hogy csak az ő barátja legyek. De végül mindig egymás mellett kötöttünk ki, biztos pontok voltunk a másik életében. Aztán ugye jött Jack, és engem egyre többször vert meg. Akkor még nem fogtam fel, hogy ezt nem tehetné, de anyám a lelkemre kötötte, hogy ne mutassam meg senkinek a foltokat és tesiből is felmentést íratott nekem egész évre. Sokszor sírtam Robertnek, hogy megütött Jack, de még ő sem érthette ezt. Miután a nagymamám meghalt olyan tíz éves korom körül, enni sem akartam többet, szörnyen szomorú lettem. Robert tömte belém a kaját és folyton megpróbált megnevettetni, ami általában sikerült neki. Akkor éreztem először mindennél erősebben, hogy borzasztóan szeretem őt. Aztán egyre nagyobbak lettünk. Robert egyszer azzal jött haza, hogy beszéltek nekik az osztályukban valami családon belüli erőszakról, mikor sokat vernek meg egy gyereket, és hogy ezt nem szabad hagyni. Elmondtam anyának, és sokáig nem engedte, hogy lássam Robertet. Ő ilyenkor felmászott az ablakom előtt lévő fán és bejött a szobámba, de többet nem említette ezt a dolgot, mert tudta, hogy akkor nem láthat engem. Felnőttem, túl hamar felnőttem, nyúlfarknyi volt a gyermekkorom, már tíz évesen házimunkát végeztem és túl hamar kellett rájönnöm a családon belüli erőszak fogalmára. Tizenhárom-tizennégy évesen már kifejezetten komoly voltam, csak Robert mellett engedhettem meg a lazsálást, mellette szívből mosolyoghattam. Aztán ő egyetemre ment, és már sosem fog visszajönni hozzám. Az emléke sosem fog elhalványulni, túl erős érzéseim vannak iránta, és nem is akarom elengedni őket. Sokszor mondta nekem, hogy szeret, de én sosem mondtam neki, nem voltam rá képes. Tudom, hogy tudta, de mondanom kellett volna. Ez a bűntudat örökké velem marad hű társként.

Imádtam a mosolyod, imádtam a szád,
Imádom még most is minden porcikád.
Tökéletes voltál, tán nem is ember,
Nagyon szeretlek még most is,
Soha nem feledlek el!

-          Te voltál a legjobb barátom – suttogtam mereven magam elé, miközben egy könnycsepp futott le az arcomon, le az államig, majd rácsöppent a kezemre. A fénylő, sós kis pontra néztem a kézfejemen, és az életemet láttam magam előtt, szó szerint. Az életemet nagy részét eddig a pici sós cseppek tették ki, mindig, minden miatt sírni kezdtem, minden megríkatott, sosem bírtam őket lenyelni. Iszonyatosan gyenge voltam, és most még sajnáltam is magamat. Megint ott tartottam, mint az elején az egésznek. Nem hiszem el, nem tudom még felfogni, hogy Robert elment, és mindjárt ismét sírni kezdek a változatosság kedvéért. Nem! Most nem fogok sírni, le fogom őket nyelni, nem sírhatok mindig, amikor az eszembe jut. Meg akarom tudni, hogy milyen élni, milyen egy normális felnőttel lakni, szerelmes akarok lenni és önfeledten nevetni. Esőben akarok csókolózni, a szerelmemmel kézen fogva akarom nézni a csillagos eget, zárt parkba akarok beszökni az éjszaka közepén és nevetni mindenkin. Problémázni akarok azon, hogy mit vegyek fel, és hogy milyen színű szemfestéket meg szájfényt használjak. Akarok azon aggódni, hogy a batárom kövérnek tart-e vagy sem. Akarom, hogy valaki szerelmesen simítson rajtam végig. Szeretnék még barátokat, igaziakat, persze Őt senki sem fogja pótolni. Azt akarom, hogy ne kelljen többé pszichológushoz járnom, és akarok gimibe járni. Akarok még nagyon sok erőt, hogy talpra álljak és a fájdalmamon meg a gyászomon felül tudjak kerekedni. Meg szeretném találni apámat, és Jack képébe akarok röhögni. Segíteni akarok a többi ilyen helyzetben lévő gyermeken. Szeretni akarok, és azt szeretném, ha viszont szeretnének. Élni akarok. Ez így elgondolva mind szép, meg jó, de tényleg szükségem van erőre, ha ezt meg akarom valósítani. De hiszen ez a normális, nem? Ha az ember ilyeneket akar, az élet ilyen apró örömei tesznek szebbé és teljesebbé mindent. Bár mindezek előtt, meg kellene tanulnom mosolyogni, mert már azt is elfelejtettem.

Másnap már arra ébredtem, hogy egy pléddel vagyok betakarva és megint ruhában fekszem. Ismét így aludtam el, fel sem ébredtem rá, mikor Haylie hazajött. Az órámra néztem, még csak hét óra volt, Haylie általában később megy csak be dolgozni, de már hallottam, hogy járkál a házban. Most azt is hallom, hogy beszélget, de mivel a választ sosem hallok, valószínűleg telefonál. Megvártam, míg leteszi, majd kimentem hozzá.
-          Jó reggelt, Kincsem – fülig ért a mosolya. – Későn értem haza, sajnálom. – Kincsem. Hm… Tetszik, ahogy ezt mondja, nem olyan üres, mint mikor Kristy hívott így.
-          Semmi baj.
-          Ennél valamit, vagy még nem vagy éhes? – Az egyik polcon pakolta a könyveket a nappaliba, és szokatlanul jó kedve volt.
-          Most nem kérek még, köszi.
-          Megcsináljam neked? Mert nem sokára mennem kell.
-          Nem kell, köszi. Hidd el, tudok én főzni, otthon mindig én főztem. Jack eléggé kényes volt, szóval ilyen puccos kajákat is tudok. – Közömbösen mondtam neki, de az ő arcáról lefagyott a mosoly. Megértő szemekkel nézett rám.
-          Hope…
-          Nem kell mondanod semmit – szakítottam félbe. – Ne mondd, hogy sajnálod vagy valami. Nem tudunk, tudsz mit tenni, ez így marad. Igazából még a főzés volt a kellemesebb része. – Rántottam meg a vállamat. Haylie összeszorította a száját és már nem mosolyogva fordult vissza pakolni.
-          Erős vagy, Hope.
-          Nem vagyok. Csak sajnálom magam, ez lenne a nagy erő? Meg ez? – felhúztam a pólóm ujját, és felé mutattam bal karomat, amin még mindig látszottak a vágások nyomi, túl mélyek voltak, hogy teljesen eltűnjenek. Haylie szemében valami furcsa érzelem csillant, megkövült a tekintete és elfordította a fejét. Nem is emlékeztem rá, hogy ennyire összevagdostam, azt hittem csak két fő vágást ejtettem, de miután levették a kötéseket, láttam, hogy több mint két vágás. Össze-visszakaszaboltam a karomat és mégis túléltem. Talán fentről vigyázott rám valaki?
-          Hope – Haylie keze ökölbe volt. –, mindegy mit mondasz, akkor is erős vagy. Nem sokan bírták volna ezt.
-          Én sem bírtam, mint látod.
-          De bírtad, sokáig bírtad.
-          Arra célzol, hogy mások hamarabb megpróbálták volna megölni magukat? Én is már régen megtettem volna, ha nincsen Robert. – Haylie nem válaszolt, bár látszott rajta, hogy akart, de talán nem találta a megfelelő szavakat. Olyan barom voltam, Haylie semmi rosszat sem tett, én pedig egyből lerontom a jókedvét, és vitatkozom vele. Nem akartam megbántani, de sikerült. Bravó Hope, le a kalappal.
-          Sajnálom – mondtam bűntudatosan.
-          Nincsen mit sajnálod – erős hangja volt. – Én nem haragszom rád – most lágyabban csengett. – De neked sem szabad haragudnod magadra, vagy elítélni magadat. – Én nem ítéltem el magam amiatt, amit tettem és nem is bántam meg. Ha sikerült volna, boldog lettem volna, de most még ezt kell elviselnem, meg kell próbálnom élni, mert ha már itt maradtam hiszek abban, hogy oka volt. Nem akartam tovább fokozni az amúgy sem jó hangulatot azzal, hogy Haylie szemébe vágom, hogy nem nézem hülyének magam, vagy nem bántam meg, amit tettem. Igazság szerint nehéz elmondani, hogy mit érzek: mennék és maradnék is. Úgy érzem, sehol sem jó.

Haylie elment dolgozni én pedig végig szenvedtem az egész délelőttöt a tanárnővel. Kedves, harmincas teremtés, magyarázni is jól magyaráz, az, hogy nem akarok tanulni, már a másik dolog. Viszont nem akarok csalódást okozni Haylie-nak, szóval próbálok ülni a könyvek és füzetek felett. A tanárnővel sohasem beszélgettünk másról a tanagyagot illetőleg, de most félénken nézett fel rám és megköszörülte a torkát.
-          Hope, ne vedd tolakodásnak, és nyugodtan küldj el a fenébe, ha akarsz, de kérdezhetnék valamit? – Olyan szemekkel nézett rám, mint egy rémült állat. Miért hiszem, hogy a múltam lesz a téma?
-          Próbáljuk meg.
-          Nos, ez vicces – kínosan felnevetett –, a lányom, Mira, kissé vad és…
-          Ugye azt tudja, hogy én nem voltam vad gyerek? Inkább azok voltak vadak, akik neveltek. – Tudtam, hogy ő is kapott egy aktát rólam, konzultált a pszichológussal meg Haylie-vel, szóval képben van, hogy minek vagyok én magán tanuló.
-          I…igen tudom. – Sosem gondoltam, hogy egy felnőtt így zavarban lesz előttem. – De már nem tudok vele mit kezdeni, és egyszerűen… Ne haragudj, sajnálom, nem kellett volna ezt. Hagyjuk – idegesen lapozgatott a könyvben. Szegény pára szereti a lányát és aggódik érte, nem úgy, ahogy értem tették. Ha tudok, muszáj vagyok segíteni neki, nem nézhetem ölbe tett kézzel, ahogy elveszti a lányát.
-          Meséljen róla – próbáltam kedvesebb hangot megütni. Félénken rám nézett, és bólintottam egyet.
-          Mira most tizenhat éves, és csak az új barátai érdeklik, már közel egy éve ilyen. Nem hallgat rám, kiszökik éjszaka, iszik, cigizik és szerintem drogozik is. Egyedül nevelem, a férjem elhagyott minket, mikor Mira kicsi volt. Rossz társasában van már rég óta, de lázad ellenem és nem tudom miért. Én szeretem őt – majdnem elsírta magát.
-          Feltételezem már beszélt vele, de semmit sem használt. – Bólintott egyet.
-          Ilyen idős korban, a baráti kötelékek fontosabbak az emberek számára, mint a szülők. Ez az élet csábítónak és menőnek néz ki. Én nem vagyok jó ebben, de mivel a szép szóra nem hallgat, én a beijesztést javasolnám.
-          Mivel ijesszem be? – Viccesen hangzott ez kérdés a szájából.
-          Drasztikusnak kell lennie, de nem érezheti Mira, hogy egy példabeszéd. Mondanám, hogy hozza el hozzám, de…
-          De mi? – kérdezte izgatottabban.
-          De az a kérdés, hogy maga bevállalja e.
-          Miért ne vállalnám? – Őszinte meglepettség volt az arcán és a hangjában.
-          Mert nem akarja, hogy a lánya ilyen debilekkel ismerkedjen, mint én.
-          Nem vagy debil! – Mondta határozottan. Ez jól esett, de nem hiszem, hogy igaz lenne.
-          Köszönöm.

-          Akkor, legközelebb megpróbálom elhozni, jó? Persze csak ha nincsen terhedre – szabadkozott egyből, miközben már az ajtóban állt távozásra készen. Igazán aranyos, én örültem volna, ha az anyám fele ennyire aggódik értem.
-          Csak nyugodtan, hiszen én ajánlottam fel. Viszlát!
-          Szia, Hope.

El sem hiszem, hogy jó tündért meg békítőt játszom. Talán ez nekem is jót fog tenni, és ez a Mira nem is olyan szörnyű. Talán tényleg segíthetek neki és visszaterelhetem a jó útra, elvégre egy tizenhat éves lánynak nem kell alkoholistákkal meg drogosokkal lógnia, hanem tanulnia kéne. Élhetne békében, erre elcseszi az életét. Megebédeltem, majd elkezdtem megírni egy pár házit, mikor kocsit hallottam. Haylie már haza is jött? Az ablakhoz sétáltam, amin kiláttam a ház elé, de nagyon nem Haylie alakot láttam kiszállni a kocsiból. Magasabb volt, szélesebb vállakkal, rövid hajjal, kreol bőrrel, egészen fiú formája volt. Ó te jó ég! Mint valami veszett kutya futottam ki a házból, és csak úgy letámadtam a vendégemet. Ahogy bevágódott mögöttem az ajtó megfordult, és épphogy pont el tudott kapni, majdnem feldőltünk. Nem hittem volna, hogyha meglátom az annyira heves reakciót vált ki belőlem, hogy a nyakába ugrom, és még futok is, de valami elképesztően boldog voltam. Amíg nem ölelhettem magamhoz, nem is vettem észre, hogy ennyire hiányzik.
-          Ennyire hiányoztam, kislány? – súgta mókásan a fülembe Josh.
-          Josh! – Úgy csimpaszkodtam rajta, mint egy majom, és a fejem a vállgödrébe fúrtam.
-          Akkor most bemegyünk, jó? – nevette el magát édesen, majd kissé megemelt, és a lábaimat a csípője köré fontam. Hagytam, hogy bevigyem, nekem kényelmes volt így utazni és igazából meg sem kottyanhattam neki. Ő izmos volt én meg gebe, szóval tiszta sor.
-          Nem számítottam ilyen meleg fogadtatásra. – Adott egy puszit az arcomra. – De most ha megbocsájtasz, nem akarom Haylie-ra hagyni a cipekedést, bár nincs sok csomagom. – Nagy nehezen lekászálódtam Josh-ról, és kissé elszégyelltem magam, mert észre sem vettem Haylie-t. Már bent állt és mosolyogva figyelt minket, mint aki meg van hatódva.
-          Én megyek is visszadolgozni, hagylak titeket. Sziasztok! – Vidáman integetett nekünk.
-          Szia! – köszöntünk utána egyszerre.
-          Köszönöm – kiáltottam még utána, de csak intett még egyet, majd hallottam, hogy el is hajt. Nem hittem el, hogy Josh áll előttem teljes egészében. Nem sokat változott, talán a tekintete komolyabb lett, de még mindig ott volt a mosolyában a kisfiús báj, amit annyira szerettem. Mintha a kedves arca és mosolya, még csak a mesékből sem hallott volna a rossz fogalmáról, és ez kicsit rám is átragadt.
-          Nem is tudtam, hogy ilyen kis bújós is tudsz lenni. – Ismét magához ölelt, de most a földön maradtam és én is szorosan köré fontam a karjaimat.
-          Annyira sajnálom az előzőt, kissé elragadtattam magam – zavaromban lehajtottam a fejemet és lábamat tanulmányoztam.
-          Ne viccelj már! – Csapta össze a két tenyerét. – Tudod, hogy ez milyen kibaszott jól esett nekem? Ajj Hope, olyan kis buta vagy. – Megint megölelt.
-          Meddig maradsz? – motyogtam még a mellkasába.
-          Sajnos, ma meg holnap, utána megyek vissza. – A csalódottság végig söpört rajtam, de nem várhatom el tőle, hogy itt strázsáljon mellettem, annak is örülhetek, hogy eljött hozzám, és hogy ennyit marad legalább.
-          Mesélj milyen itt? Szeretsz itt lakni?
-          De már mondtam.
-          Ne akadékoskodj, mindent élőben is hallani akarok! – Leültetett a kanapéra szíve szerint egyből kezdte volna a mesedélutánt.
-          Nem akarsz előbb egyet fújni?
-          Elég kipihent vagyok egy egész éjszakán át tartó beszélgetéshez – villantotta rám kisfiús mosolyát.
-          Ó, szóval te tényleg nagy beszélgetést tervezel. – Nem érdekel, hogy mikor akar velem beszélgetni, elvégre minek is fecséreljük az együtt töltött időt alvásra?! Túl kevés van belőle, ki akarom élvezni minden pillanatát.
-          Azt. Megmutatod a szobádat? – Felcsillant a szeme.
-          Eldöntöd már, hogy mit akarsz?
-          Kettő az egyben. Megnézem a szobád, és közben ott beszélgetünk is. – Felkapta a csomagját és vigyorogva intett, hogy menjek már. Ugyanolyan vidám, mint általában, és ez kell nekem. Ez a vidám kis tökfilkó.