13.fejezet: Becenevek

Sziasztok! Megköszönöm az előzőhöz érkezett hozzászólásokat :) Lida, a blogger begolyózott és a tiedet eltüntette. De még előtte elolvastam, és köszönöm :) ♥ Na van egy ajánlatom is! ;) Ha mondjuk kapok 4 (oké, háromba is kiegyezhetünk) komit, akkor hamarabb hozom a frisset, mint szoktam. Lehet, hogy teszek is ki belőle oldalra részletet. :) Na jó olvasást, Drágák ;)

"...nincsen szebb kora az emberiségnek, mint az első ifjúság évei. Azon láncok, melyek akkor köttetnek, nem szakadnak el örökké, mert nem a világban kerestünk még akkor barátokat, hanem a barátjainkban leltük fel az egész világot."

...-     Azt. Megmutatod a szobádat? – Felcsillant a szeme.

-          Eldöntöd már, hogy mit akarsz?

-        Kettő az egyben. Megnézem a szobád, és közben ott beszélgetünk is. – Felkapta a csomagját és vigyorogva intett, hogy menjek már. Ugyanolyan vidám, mint általában, és ez kell nekem. Ez a vidám kis tökfilkó.

-          Hűha! – esett le az álla, mikor belépett utánam. – Ez nagyon szép, Hope!

-          Haylie erőlködött, hogy normális szobám legyen. Ő ezt érti a normálison. – Körbemutattam egy grimasszal a szobán, amit amúgy egyre jobban megszeretek. Kellemes hely, jó ide visszahúzódni, olyan, mint egy külön kis világ.

-          Szerintem is ilyen egy normális szoba. Ez illik hozzád. – Körbejárta, majd lehuppant az ágyra. Elvigyorodott és felkapta a macit.

-          Látom megkaptad. A leveleket is olvastad? – Kissé félve nézett rám. Elindultam felé, mert még mindig ott álltam az ajtóban.

-          El. Még csak Clarie-ét és a tiedet. A többire nem volt erőm. – Josh megértően bólintott. A hangulat átment fagypontiba, és ott lebegett kettőnk között a ki nem mondott személy. Talán fél őt felhozni Josh, talán tart a reakciómtól, de éreztem, hogy beszélni fogunk róla. Talán jól is fog esni, elvégre eddig senkivel sem beszéltem erről, és ha beszéltem volna sem lett volna ugyanaz, mert senki nem ismerte Robertet. Viszont, Josh ismerte, barátok voltak, ő valamelyest átérezheti a fájdalmamat.

-          Majd elolvasod, ha jónak látod. – Letette a macit az ágy végébe, ő pedig feljebb mászott az ágyon, hogy le tudjon feküdni. Felültem törökülésbe, úgy hogy szembe legyek vele.

-          Na szóval akkor, mesélj – tért vissza vigyorogva az előző témához. Megingattam a fejemet, de azért elkezdtem.

-          Szép hely, már amennyit eddig láttam belőle. Tetszik a part. Kedvelem Haylie-t is.

-          Nagyon rendes csaj – bólogatott Josh. – Igazán céltudatos és nagyon kedvel is téged.

-          Ezt ő mondta? – Josh elmosolyodott a hirtelen jött meglepődésemen.

-          Nem akarok háttér infókat kikotyogni, de igen. – A szívem egy pár ütemmel gyorsabban vert, ez a tény felvillanyozott.

-          Ne lepődj meg ezen ennyire, már abból is lehet ezt sejteni, ahogy beszél rólad.

-          Nem akarok neki csalódást okozni – mondtam inkább magamnak, mint Josh-nak, de ő is hallotta.

-          Csalódást?! Mégis mivel? Ennek a nőnek, te sosem bírnál csalódást okozni a fejemet teszem rá. Ő fél attól, hogy csalódást okoz neked. – Meglepetten néztem fel Josh-ra.

-          Ő? Hiszen az lehetetlen, ő egy nagyszerű… - Josh nem hagyta, hogy befejezzem, félbe szakított.

-          Na ezt most fejezzük be, oké? Nem akarom hallani tőled is ezt az önmarcangolást. Látszik, hogy rokonok vagytok. – Rázta meg rosszallóan a fejét. Ezek szerint Haylie is ezt csinálta neki?

-          Haylie is… - megint félbeszakított.

-          Igen, Haylie is marcangolta magát nekem a kocsiban, pedig nincsen miért. Ő jól viseli a gondodat, te pedig jó lány vagy. Ennyi. Túlbonyolítjátok meg gondolkodjátok a dolgokat. Élvezzétek egymás társaságát és kész. – Josh-nak igaza van, de abba bele sem gondoltam, hogy Haylie-ban is hasonló érzések vívnak csatát. Még szimpatikusabbnak láttam a nagynénémet.

-          Igazam van, vagy igazam van? – Mosolygott kedvesen. Megadásul sóhajtottam. – Helyes! – vágta rá. – Na, csiripelj még valamit nekem.

-          Csiripelj most inkább te. Anyudék hogy vannak? Mi újság, Redmondba?

-          Köszi szépen, anyámék jól megvannak. Anyu millió puszit küld, apa meg ölelést. Otthon meg semmi újság nincsen, persze azért szálltak a pletykák és a különböző elméletek.

-          Mint például?

-          Mint például. Biztos akarsz erről beszélni? – kérdezte Josh, mielőtt elkezdte volna.

-          Igen. Ez már nem hat meg nagyon.

-          Te tudod – nem volt túl bizakodó az arca, de én tudtam, hogy nem fog felkavarni, amit mond. Jack nem tud már soha többé könnyeket csalni a szemembe.

-          Sokan állítják, hogy hát ők bizony tudták, hogy Jack egy kissé pszichopata hajlamú és az anyukádat is lehordták mindennek. Sokan mondják, hogy mindig is depressziósnak néztél ki. Pár ember azt terjeszti, hogy nemi erőszak is volt – Josh alig hallhatóan mormolta el az utolsó mondatot. Nem érdekelt, nem érdekel engem, hogy ők mit hisznek. Eddig leszartak, de most már jó vagyok unaloműző pletykának, jó vagyok annak a kislánynak, akit lehet sajnálni. Ha ők azt hiszik, hogy volt nemi erőszak is, hát higgyék csak, hidegen hagy. Mondtam én már ezelőtt is, hogy az emberek túl pletykásak és túl nagy a fantáziájuk, muszáj minden dolgot kiszínezniük.

-          Egyszer visszamegyek, és a képükbe fogok röhögni. Az anyjuk volt depressziós, sosem adtam volna meg azt az örömöt Jack-nek! – Az már más kérdés, hogy Robert halála után depressziós lettem.

-          Miért érezem úgy, hogy utálod az embereket, legalábbis a redmondiakat?

-          Mert úgy van. – Amúgy sem nagyon szeretem az embereket, eléggé magamnak való vagyok, de valahogy az az egész hely és a lakók unszimpatikusak számomra. Kiráz tőlük a hideg, egy pár kivétellel egyikre sem vagyok kíváncsi.

-          Nem akarok róluk beszélni – mondtam savanyúan. – Suliba mi újság?

-          Csípem az egyetemista életet, tiszta Kánaán – Josh nevetett. – Csípem az egyetemista lányokat is.

-          Hát hogy állsz velük, te kis Casanova?

-          Prímán! De most biztos, hogy róluk akarunk beszélni? – Húzta fel a szemöldökét Josh. Nekem konkrétan tök mindegy, hogy miről beszélgetünk, csak halljam a hangját.

-          Beszélhetünk róluk is.

-          Nem akarom rájuk pocsékolni az időt.

-          Akkor mondj valamit, bármit.

-          Éhes vagy? Főzök neked ebédet – itt az órájára nézett -, eléggé késői ebédet, ha még nem ettél. – Nem is várta meg a válaszomat csak felpattant. Úgy nézem, magában már eldöntötte, hogy ő biza főzni fog.

-          Te tudsz főzni? – kérdeztem, mikor utol értem a konyhában.

-          Nem nézed ki belőlem? – tetette a sértődöttet. – Bolognai jó lesz? Nem ám bolti alappal fogom elkészíteni, hanem háziasan, ala Joshua.

-          Na erre kíváncsi leszek – kicsit játszottam neki az ijedtet, mire felhúzta az orrát és kotorászni kezdett a szekrényekben és a kamrában. Segíteni nem nagyon tudtam neki, mivel nem nagyon igazodom még ki ebben a konyhában, de próbáltam levadászni az alapanyagokat. Szerencsére mindent megtaláltunk itthon.

-          Te csak ülj le és figyelj! – adta ki a parancsot én pedig lehuppantam a székre. Felvágta a hagymát, de a macsó szeme még könnyes sem lett.

-          Sokat főzöl?

-          Szeretek főzni, de nem szoktam túl sokat. Csak kivételes embereknek – kacsintott rám, majd beletette a hagymát a serpenyőbe.

-          Húh, tiszta kivételes csodabogár vagyok akkor, hogy megtisztelsz ezzel.

-          Ez csak természetes – dobott egy laza mosolyt a válla felett. – Hope, ki szoktál néha mozdulni? – aggódóbb lett megint a hangja.

-          Most őszintén, úgy nézek ki, mint aki ki szokott mozdulni? Amúgy is, kinézed belőlem, hogy igen? – felhúztam a szemöldököm, és mikor hátra fordult elkapta a gúnyos tekintetemet. Megforgatta a szemét.

-          Ki kéne, meg fogsz savanyodni, már kezdesz bűzleni.

-          Hé!

-          Jól van na – nevetett ismét, és már nem csak a hagyma szagát lehetett érezni. Egyre jobb illata volt a készülő szósznak.

-          Azt is tervezem, hogy felhizlallak.

-          Le akarsz vágni? – Nagy szemeket meresztettem rá, mire tovább nevetett. Olyan régen hallottam már ennyi ideig ilyen jóízű nevetést, ez bennem is megmozgatott valamit.

-          Le hát! Majd szépen elteszlek a fagyasztómba, és télen meghamizlak. Mint a disznókat.

-          Te egy disznóhoz hasonlítasz engem? – kérdeztem tőle sértődötten.

-          Egy csinos disznóhoz – emelte fel védekezően a kezeit Josh.

-          Ezt megjegyeztem.

-          Írd is fel – kacsintott, majd visszafordult a serpenyőjéhez.

-          Voila! – tette elém a szafttal és sajttal bőven ellátott tészta hegyet, ami nagyon gusztán nézett ki, de akkora volt, mint a Himalája. Én ennyit nem bírok megenni, esetleg valami szumo vagy kamion húzogató ember.

-          Ezt mind? – kérdeztem félve, mikor felnéztem Josh-ra. Ő bólogatott.

-          Tudod, ha nem, én etetlek meg.

-          Lehet, hogy nem is disznónak nézel, mert megtömnél, mint egy ludat. – Nyeltem egy nagyot, mire Josh megint nevetni kezdett.

-          Annyit eszel, te kis buta, amennyi jól esik. Ha akarod, játszhatunk egyet a mamának, egyet a papának-ot. Na, egyél szépen Josh kedvéért – nógatott vigyorogva.

-          Muszáj mindig kis butának hívnod? – agresszívan beleszúrtam a villámat a Himalájába, és felcsavartam rá a tésztát. Figyelmen kívül hagytam a felhívást a játékra. Az kéne, hogy még meg is etessenek.

-          Miért, hogyan szólítsalak, kis buta? – felkönyökölt az asztalra, és úgy nézett rám érdeklődő tekintettel.

-          Bárhogy, csak ne kis butának.

-          Hmm – gondolkodott. – Hívhatlak, akkor mondjuk Húsgombócnak, Nyihahának, vagy esetleg pici Majomkenyérfának is? – Úgy nézett rám, mintha ezt tök komolyan gondolná. Az az ijesztő, hogy lehet, hogy komolyan is gondolta. Mivel általában folyton vigyorog vagy mosolyog, sosem tudni, hogy mikor tréfál. Még nekem is vannak vele nehézségeim, pedig gyerekkorom óta ismerem.

-          Pici majomkenyérfa? – kérdeztem vissza. – Nyihaha? Honnan jönnek ezek a baromságok?

-          Hát csak így rád nézek, és jönnek.

-          Szóval már olyan is vagyok, mint egy ló?! Nyihaha?

-          Hát na, most te mondtad, hogy bárhogy, ne legyél mérges. – A szája szélén ott bujkált a huncut kis mosolya.

-          Én is adhatok neked becenevet?

-          Halljuk – villantott egy mosolyt.

-          Izomagyú Szolizott Menő Csávó, Aki Folyton Vigyorog. – Ennek a becenévnek a fele sem volt igaz, de Josh-t mindig azzal húzzák, hogy szteroidokat szed, és segg hülye, csak a bicepsze nagy. Amúgy nem is olyan izomagyú, csak rendszeresen sportol, olyan ovis kora óta amúgy, szóval lehetetlen, hogy kis csökött fiúcska legyen. A bőrszíne is természetesen kreolos, soha nem járt szoliba, szerinte az az egyik legbuzisabb dolog, és ő sosem fog arra a szintre lesüllyedni. Ő igazi alfahímnek tartja magát. Udvarias, segítőkész, csajozásba is régi módi, szóval egy igazán igényes csaj megfogja vele az isten lábát. Az más kérdés, hogy minden reggel megeszik egy nagy adag humorrépát, és komolytalanak tűnhet azok szemében, akik nem ismerik, de tudja, hogy hol van a vicceskedés határa.

-          Most rendesen a szívembe tapostál – mondta drámaian Josh, és leborult az asztalra. Síró hangot hallatott, majd kis idő múlva felkukucskált, de én csak oldalra billentett fejjel figyeltem.

-          Nem is látom rajtad, hogy bánnád, amit mondtál. – Még mindig sértett volt a hangja. – Amúgy, mellesleg most egy kutyus jut eszembe rólad. – Ezt úgy mondta, mintha csak annyit mondott volna, hogy ja, amúgy süt a nap.

-          Kutya? – Már nem háborodtam fel, csak elszörnyedve néztem. Lassan már egy állatkert leszek egy személyben.

-          Nem kutya, kutyus. Érzed a különbséget? A kutyus kicsi, cuki meg minden, de nem is érdemled meg ezek után – durcásan bekapott egy falatot a tésztából és is követtem a példáját. Nagyon finom lett, lehet, hogy itt tartom szakácsváltásba, Haylie mellett.

-          Finom lett.

-          Áh, szóval az Izomagyú Szolizott Csávó, Aki Folyton Vigyorog, mégis jól tud főzni? – húzta fel a szemöldökét, de ismét ott bujkált a mosoly az arcán.

-          A Menőt kihagytad – köhintettem egyet. – Amúgy nem mondtam olyat, hogy nem tudsz főzni.

-          De kételkedtél.

-          De nem mondtam, hogy nem tudsz.

-          De elég annyi, hogy kételkedtél.

-          Nem.

-          De!

-          Hagyjál már! Egyél inkább! – Adtam meg magam és folytattam a tészta elpusztítását. Hallottam Josh kuncogását, és felnéztem rá. Régi életem egyik legbiztosabb darabja a mostani életemben volt, és nem bántam. Nem akartam ellökni csak azért, mert Rá emlékeztet, vagy a múlthoz kapcsolódó emlékeimet előhozza. Ha a hiányát kellett volna elviselnem, az még szörnyűbb lett volna. Josh mindig is a barátom marad - legalábbis, ha rajtam múlik -, és megbántani sem szeretném. Nem beszéltünk többet, amíg ettük a késői ebédünket, nem volt kínos hallgatni vele, ugyanúgy élveztem, mint a beszélgetést. Az én tányérom úgy nézett ki, mintha alig ettem volna belőle, de Josh mindent megevett. Azt mondta, az elfogyasztott kajamennyiségemet most nem veszi személyes sértésnek.

-          Kis buta – suttogta halkan. Azt hiszem, az előbb kitalált nevek helyett, inkább maradok ennél.  Olyan lágyan és kedvesen mondta mindig, mintha ez lenne a legszebb bók, amit csak mondhat. Én vagyok az ő Kis butája, és soha senkinek sem adnám oda ezt a pozíciómat.

Josh-sal csak ültünk a nappaliban és hol többet, hol kevesebbet beszélgettünk. Meg kellett néznem vele egy meccset, ami alatt nem nagyon lehetett hangosan levegőt venni sem, de ő bezzeg ordíthatott a tévének, ami meg úgysem fog neki válaszolni. Pasik…

Mikor Haylie hazaért már vége lett a meccsnek, szóval már nyugodtan beszélhetett mindenki.

-          Van valami különös kérésetek a vacsira? – kérdezte kedvesen Haylie.

-          Én már megettem a Himaláját, szerintem már semmit sem bírok enni. – Megsimítottam a hasamat, aminél tényleg hosszú idő óta először éreztem úgy, hogy tele van.

-          Josh annyi kaját beléd tömött? – kérdezte meglepett mosollyal Haylie, majd hálásan Josh-ra nézett.

-          Egyet a mamának, egyet a papának-ot játszottunk – mondta büszkén. Hát, én nem mondanám, hogy játszottunk, de ez csak részletkérdés. A lényeg, hogy ő is, meg Haylie is megnyugodhat, hogy szoktam enni, és most sokat is ettem magamhoz képest.

-          Ne legyen ennyire nagy mellényed! – Ütöttem a mellkasára, de tovább vigyorgott.

-          És te Josh, kérsz valamit?

-          Inkább én kérdezem tőled, hogy kérsz-e. Minden kívánságot teljesítő passzban vagyok, de még a csodálatos és utánozhatatlan bolognaimból is maradt.

-          Azért annyira nem volt jó – szúrtam közbe, de Josh csak összeszűkített szemmel rám nézett, majd beszélt tovább Haylie-val.

-          Nem akarlak befogni, te vagy a vendég.

-          Fogd csak be, nem is olyan rossz a konyhában – békítően Josh-ra pislogtam, aki büszkén kihúzta magát.

-          Hm, azt hiszem, megkóstolnám a messze földön híres bolognaidat. – Haylie hamar megadta magát, de látszott is rajta, hogy fáradt volt.

-          Remek választás – bólintott Josh, majd felugrott és sec-perc megmelegítette Haylie-nak a kaját, és még magának is szedett.

Jó volt látni, ahogy Haylie és Josh jól kijönnek egymással. Együtt nevettek, és könnyedén beszélgettek, miközben ettek. Szeretem Haylie-ban, hogy ilyen laza és barátságos, igazán nyílt személyiség. Talán én is ilyen lennék, ha az életemben minden klappol, talán ebben is rá hasonlítanék, csakúgy, mint a dolgok túlaggódásában? Túl sok a talán és a ha.

-          Josh, a vendégszobám már Hope szobája… – mondta Haylie, mikor este elő akarta készíteni a helyet Josh-nak.

-          Nyugi Haylie, elalszom a nappaliban a kanapén. Kihúzom és pöpec lesz. Ha csak valamelyikőtök fel nem ajánlja, hogy feküdhetek mellé – sármos mosolyt villantott Josh, mire mindketten egyszerre ráztuk meg a fejünket. Lefelé görbült a szája, de megrántotta a vállát.

-          Megágyazom neked. – Haylie kedvesen elmosolyodott, majd eltűnt a szobájában a cuccokért.

Haylie még dolgozott egy kicsit, de már elköszönt tőlünk. Josh-sal felültünk az ágyamra, én meg a macit ölelgettem.

-          Lejössz velem holnap a partra? – kérdezte Josh bizakodva. A part vonzott, mint vasat a mágnes, és az, hogy Josh is ott lesz még jobb. A válaszon kicsit töprengtem annak ellenére, hogy egyértelmű volt.

-          Igen.

-          Remek! Bele is dobnálak a vízbe, ha nem lenne hideg. – Csillant meg huncutul Josh szeme.

-          Köszi.

-          Ugyan már – mosolyodott el bájosan. Pár pillanatig hallgattunk, majd a leghülyébb témával törtem meg a csendet.

-          Kérdezhetek valamit? – Josh bólintott. – Te ismerted Jennyt? – Josh tekintete elsötétült egy pillanatra, majd visszatért a normálisba.

-          Egyszer találkoztam vele, amikor lementem Roberthoz. Ő is nagyon messze volt tőlem. – Rám mosolygott, jelezve, hogy én vagyok a másik, aki messze van tőle. Hát igen, Robert az oregoni egyetemre jelentkezett, Josh pedig Los Angelesbe a foci miatt.

-          Kedves csajnak nézett ki, de túl őrült volt szerintem Roberthez. Nem tudok róla túl sokat, csak azt, hogy nagyon messze eljött egyetemre, hogy minél távolabb legyen a családjától.

-          Nem is jött oda a temetésen – mondtam kicsit idegesen. Josh megint bólintott.

-          Én észre sem vettem a temetésen.

-          Alig tudok róla valamit – meredtem magam elé. – Csak annyit, hogy újságírónak tanul, meg hogy őrült volt. Király! – mondtam szarkasztikusan, mire Josh kissé elkínzottan felnevetett. Egyikünk sem akarta tovább fecsérelni az időt Jennyre, ezért más vizekre eveztünk. Addig beszélgettünk, hogy Josh végül az én ágyamban aludt el. Ha álmodtam is, nem emlékszem rá, viszont a reggel jól indult. Az egész szobát betöltötte Josh illata. Mikor körbenéztem, már nem volt ott.