43.fejezet: Vágyakozás

Sziasztok!

Óh, anyám! Mindjárt vége, már csak három fejezet az epilógussal együtt. El sem hiszem :D

Jó olvasást!

"A csók nem pusztán fizikai kontaktus, érzelmek vannak mögötte. Épp ez a lényege."

Felkelni a csillag les után és megfogni Cole kezét és úgy visszasétálni a kocsiig természetesnek tűnt. Még az is annak tűnt, hogy mielőtt kiszálltam volna mellőle kaptam egy kisebb csókot. Tőle kaptam az elsőt és sosem cseréltem volna el, tökéletes első volt. A vigyorom a fülemig ért, ha nem tovább. Szerencse, hogy Haylie később ért haza és már alvást színleltem, ezért nem láthatta, mikor benyitott a szobába. Az elalvás nehezen ment, a gondolatok cikáztak a fejemben, és ott motoszkált, hogy mi lesz ezután? Mi lesz holnap? Vajon lesz ennek folytatása, vagy egyáltalán kell lennie bárminek is?

Ha visszamehetnék az időben, ha megint lehetőségem lenne ennek a napnak az átélésére, biztos, hogy nem csinálnék semmit sem máshogy. Vagy talán még előbb, sokkal előbb megtettem volna ezt. Vagyis nem tettem volna, mert nem lett volna hozzá bátorságom, de jóval előbb akartam volna ezt. Istenem! Sosem éreztem még ilyet egész eddigi életem során, ez olyan leírhatatlan. A vigyoromat a képemről smirgli papírral sem lehetne eltűntetni, csak arra tudok gondolni, ahogy ott ölelt és a karjában tartott. Hogy életemben először, de olyan igazából éreztem, hogy nő vagyok. Nem egy lány, egy nő voltam ott a karjai között.

Ezen az estén nem sokat aludtam, néha spontán görcsbe rándult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy mi történt. Nem kifejezetten rossz görcs volt, csak olyan izgulós és félős, hogy mégis mi lesz holnap.

***

Reggel mikor kinyitottam a szememet, Cole volt az, akire először gondoltam és a tegnapi nap. Tovább vigyorogtam, mint egy lökött. Szerencse, hogy ma Haylie dolgozik, mert nem mernék kimenni elé, nem szívesen magyaráznám el, hogy mi is történt tegnap. Még mindig forróság önti el a testemet arra az emlékre! Mi volt a hétköznap egyetlen hátránya? Az hogy Cole sem volt itthon, meg nekem is végig kellett ülnöm az óráimat Miss Wattsonnal. Annak ellenére, hogy nem akartam, hogy Haylie rájöjjön mi van velem, el is akartam mondani valakinek, úgy éreztem, ha magamban tartom felrobbanok. Előkotortam a telefonomat és sms-t írtam Mirának - ha esetleg éppen órán lenne, ne zavarjam -, hogy mikor végez. Beszélni szerettem volna vele, kiönteni kicsit a szívemet. Pedig még nincs is miről. Csak egy csók volt. Vagyis sok csók, de manapság számít ez valamit? Cole-nak biztosan, ő nem olyan, mint a többi. Talán túlreagálom? Elképzelhető… Jött a válasz, hogy háromkor végez, és ha nagyon fontos, akkor idejön egyből. Attól függ a fontossága, hogy kinek a szemszögéből nézzük. Az enyémből nagyon, nagyon, nagyon fontos, de az övéből kevésbé, szóval úgy döntöttem elmegyek elé, legalább addig is lefoglalom magamat.

Jó kis nekifutamodás volt Mira sulija, de most jól esett a séta egyedül a friss levegőn. Az utcán sem bírtam a mosolygásomat csillapítani. Már a félelem is ott motoszkált bennem, hogy mi van, ha megbánta Cole ezt, vagy meg nem történtnek veszi, de még nem tudtam az örömömet elnyomni, nem hagytam magamat. Nem kezdhettem el most emiatt szomorkodni és félni. Elvégre most éreztem magamat először úgy, ahogy a koromban érezni kéne egy lánynak: egy lökött tininek, akire kezd valami hülye rózsaszín köd leszállni egy csóktól. Ennek az új lánynak teljesen más gondolati voltak jelen pillanatban, mint régen. Régen soha sem képzelte volna el magát erotikus helyzetben egy fiúval, de most megtette. Nem direkt gondolt ilyenekre, de a fantáziája szárnyalt, és hiába jött zavarba, tetszett neki a dolog.

A suli előtt olyan helyre próbáltam helyezkedni, hogy Mira biztosan észrevegyen, hogy ne kerüljük el egymást. A bejárathoz közel, a parkoló kocsik előtt volt egy pad meg asztal és mivel még a kint lézengő diákok nem foglalták el, hát megtettem én. Szerencsére nem törődtek velem, még akkor sem mikor kicsengettek és egyre többen özönlöttek ki az ajtón. Figyelmesen járattam a tekintetemet az emberek között, hogy le tudjak csapni Mirára, de előbb vettem észre Wes-t, aki szintúgy kiszúrt engem. Egyből széles lett a mosolya és integetni kezdett nekem, elindult felém. Viszonoztam a mosolyát.

- Szia, Hope! – köszönt rám meglepetten, de jó kedvűen. – Mi járatban erre? Csak nem Mirát várod?

- Teli találat.

- Biztos valami csajos dolog, amihez semmi közöm sincsen, ugye? – kacsintott rám és leült mellém.

- Bunkóság, ha azt mondom erre is, hogy teli találat? – Wes felnevetett és megsimogatta a vállamat. Megjegyzem, most találkozunk másodjára, nagyon közvetlen fiú. Elsőre elhinni, hogy magába bolondította Mirát eléggé hihetetlen, de talán pasiban nem a rosszakra bukik. Mondjuk, ki tudja, lehet ez csak egy álca Wes-nek. Mikor megemlíttetnem Mirának a szülinapja után, hogy milyen rendes meg aranyos fiú Wes, azt mondta a látszat néha csal.

- Ugyan, ha ez az igazság – legyintett. – Kérdezhetek valamit?

- Próbáljuk meg.

- Nem tervezed, hogy átjössz ide? – nézett fel a sulira, majd vissza rám. Ez egy nagyon jó kérdés volt, a válaszban nem voltam biztos. Annyira utáltam iskolába járni, de nem azért, mert tanulni kell, hanem a többiek miatt. Sosem piszkáltak sokat és nem terrorizáltak, de sokat pletykáltak a hátam mögött. Roberten és Josh-on kívül egy barátom sem volt. És mivel ők a barátaim voltak sokan utáltak. Ugye milyen hülyék az emberek, főleg a tinik?

Nem akartam végig magántanuló lenni, néha elgondolkodtam, hogy jönnék iskolába és bizonyára kéne is, szerintem apa és Haylie is jobban örülne, ha ide járnék.

-          Talán jövőre. Azt hiszem – mondtam kissé bizonytalanul.

-          Jövőre még én is itt leszek, szóval megéri jönnöd – bökött oldalba vigyorogva, majd meglepődni sem volt időm ezen, mikor Wes átkarolta a derekamat és az arcát az enyémhez nyomta és úgy vigyorgott és integetett valakinek.

-          Mosolyogj szépen John-nak – mondta. – Most örül a feje, hogy bemárthat Miránál, hogy jujj mit csinálok egy másik csajjal. – Szinte már el is felejtettem, hogy is néz ki John. Akkor láttam egyszer egy futó pillanatra, mikor még félévkor írtam itt a vizsgát. Eléggé morogva arccal nézett minket, miközben Wes vigyorgott meg integetett, mint egy mérgezett egér. Én csak értetlenül ültem ott, végül eltoltam magamtól.

-          Miért néz így? – utaltam Jonh-ra. – Ugye nem tép ketté? – Gondoltam itt első sorban magamra, ugyanis elég nagy esélyt láttam rá, a nem túl barátságos arckifejezésből.

-          Téged nem – nyugtatott meg aranyos mosollyal. – Max engem – nevetett fel megint. John még mindig minket figyelt, kezdett kényelmetlen lenni a helyzet. Most tényleg azt hiszi, hogy Wes az egész suli előtt megcsalja velem Mirát? Én nem akarok összeveszni Mirával, ha ez a John kitalál valamit, nem tudom mit csinálok. De Mira biztos nem hinné el rólam, hogy el akarom szedni előle a barátját.

-          Ne is figyelj rá – legyintett Wes. – Nehezen békél meg velem, mindig azt várja, hogy kibuktathasson. Áh, de nézd csak ki jön! – mondta vidáman és megint integetni kezdett, de most Mirának. Erre én is elmosolyodtam. Mira észrevett minket és felénk tartott, de John leállította és váltottak pár szót. Biztos most ecsetelgeti neki, hogy az idegen ribanc kivetette a hálóját a pasijára, az meg még a vállát is megérintette. Igaz az az érintés Coléhoz fogható sem volt. Ó te jó ég, az ő érintése… Elöntött a pír már megint az újdonság kedvéért. Mire feleszméltem, Mira már a fiúval az oldalán jött tovább felénk. Azt hiszem hamar meghűlt a vér az ereimben.

-          Nyugi – paskolta meg a kezeimet Wes, mikor látta a félelmemet. – Amelyik kutya ugat, az nem harap.

-          Remélem is.

-          Sziasztok! – köszönt oda Mira. Én intettem, Wes pedig egyből felkelt és megcsókolta Mirát. Közben a John fazon alaposan megnézett magának. Én is néztem, ha már ő sem zavartatta magát. Tényleg magas volt, de annyira nem volt izomagy, mint amilyennek elsőre tűnt. Nincs olyan széles, mint Cole, de azért nem kezdenék ki vele. Nagy, kerek szemei vannak, amik már inkább feketék, mint barnák. Az arcán pedig a keménység mellett ott vannak a kisfiús vonások. De számomra fogható sem volt Cole-hoz.

-          John, ő itt Hope.

-          Örülök, hogy végre találkoztunk – mosolyodott el a fiú és így már sokkal biztatóbb volt a helyzet. – Már az ikrek is sokat beszéltek rólad, hogy milyen cuki vagy. – A cuki szónál utánozta Shine és Liberty hangját, amin önkéntelenül is elmosolyodtam. Úgy emlegetnem engem, mint cukit? Tényleg kegyetlen életük lehet, ha én számítok cukinak.

-          De nincs igazuk. – Láttam Wes arcán a meglepettséget, és hogy készülne mondani valamit, én is félve vártam, hogy mit fog mondani. Mira meg vigyorogva hajtotta le a fejét, mint aki tudja, hogy mi fog következőnek elhangozni John szájából. – Te gyönyörű vagy, nem cuki. – Szívdöglesztő mosolyt kaptam, és kicsit megilletődötten álltam ott, talán kicsit zavarba is jöttem, de az a mosoly azért képtelen Cole-ét überelni.

-          Öm izé, köszi vagy mi – nevettem fel egy aprót.

-          Eredeti – mondta gúnyosan Wes. John nem is foglalkozott vele.

-          Fiúk – rázta a fejét Mira. – Ne már, ne mutassátok már meg egyből Hope-nak az ovis oldalatokat.

-          Legalább később nem éri meglepetés – kuncogott Wes. Mira megrázta a fejét és kisétált Wes karjai közül mellém.

-          Mehetünk? Biztos fontos, ha eljöttél egészen idáig – nézett rám most komolyan, de aztán jobban megnézett. – De nem rossz dolog – tűnődött talán inkább csak magában. – Amióta itt vagyok, vigyorogsz.

-          Akkor is vigyorgott már, mikor ide jöttem – kotyogta bele Wes, mintha büszke lenne erre a megállapításra. Észre sem vettem, hogy végig itt ült a képemen. Mira elgondolkodva nézett rám, én meg elpirultam, ugyanis lelepleztek.

-          Hogy van Cole? – kérdezte Wes huncut arckifejezéssel, mintha tudná, hogy vele kapcsolatos a dolog. Mira nagyot nézett majd elmosolyodott, mintha most már ő is értene mindent.

-          Nem tudom – rántottam meg a vállamat. – Mikor legutóbb találkoztuk jól volt – próbáltam nem pipacs pirossá válni.

-          Menjünk már – fogta meg a karomat Mira és húzni kezdett. – Sziasztok! – köszönt hátra a fiúknak.

-          Hé! Búcsú puszi? – méltatlankodott Wes és elkapta Mira karját és visszarántotta magához egy csókra. Aztán elindultunk, de még hallottam, ahogy John meglepetten kérdez vissza, hogy Cole Sullivan?

***

-          Mi is történt pontosan?

-          Hát elmentünk megnézni a hullócsillagokat a partra – kezdtem bele és éreztem, hogy kiül az arcomra a vigyorgás.

-          Várj! – emelte fel a kezét Mira. – Csillagok, éjszaka, part, Cole és te. Nekem ezekből mondjuk valami forró helyzet jön össze.

-          Forró helyzetnek számít az, hogy átcsókolóztuk azt az időt, amíg a csillagokat kellett volna nézni? – haraptam szégyenlősen az ajkamba. Mira arcán fokozatosan szélesedett a vigyor, végül úgy szólalt meg, mint aki tudta az egészet.

-          Ez már csak idő kérdése volt.

-          Mi? – hökkentem meg. Az nem lehet, hogy ő előre tudta, mikor én nem.

-          Rátok volt írva, de főleg Cole-ra. Mikor elrepedt a segge a képekért, már sejtettem. A saját barátnőjét soha nem akarta lefényképezni, te pedig egyből megihletted. Szerintem ez egy művésznél jelent valamit.

-          De most félek, mi van, ha nem akar semmit, ha megbánta?

-          Viccelsz? Szerintem amióta találkoztatok és fokozatosan megismert téged, annál jobban akar. És ne emészd magad ezen, csak beszélj vele.

Egyből jobban éreztem magamat, ahogy ezt elmondhattam végre valakinek, aki ráadásul bíztatott és nem remélte, hanem tudta, hogy Cole nem fogja meg nem történtnek nyilvánítani a dolgot. Mira csak fél útig kísért el, onnan egyedül mentem tovább. A járdán ballagtam, mikor motor hangját hallottam meg, és mintha már felismerném Cole kicsikéjét, tudtam, hogy ő lesz az. Mikor leállt a motor tudtam, igazam van. Visszafojtottam az előtörő vigyorgást, de az idegességet már nem sikerült.

-          Gyere, Hope, pattanj fel! – vette le a sisakját és szólt oda nekem.

-          Nincsen sisakod – mondtam neki incselkedve, utalva arra, hogy múltkor nem akart felengedni a motorra anélkül. Mellesleg ez el is terelte kicsit a figyelmemet. Egy sisak kevésbé zavarba ejtő, mint egy csók.

-          Tessék – nyújtotta felém az övét.

-          Így neked nem lesz. Mi lesz, ha belénk jön valami barom? – húztam fel a szemöldökömet. Nem tetszett, hogy megint megfosztana az élménytől, hogy a szél fújja a hajamat.

-          Na gyere ide! Ha nem veszed fel, megkergetlek és én teszem a fejedre – fenyegetett játékosan. Ezzel igazán nem lenne érdemes vitatkozni, szóval közelebb léptem hozzá. Ahogy belenéztem a szemébe, elszállt az idegességem, ugyanis az övében is ugyanannyi vágyakozást láttam. Szívem szerint rögtön megcsókoltam volna, de ezzel vártam, amíg haza értünk. Most csak engedelmes kislányként felültem mögé a motorra és haza száguldottunk.

Leszálltam mikor megérkeztünk, letettem a motorra a sisakomat. Kezeimet tördelve vártam a következő lépését, hogy mi lesz. Babrált valamit még, aztán felém fordult. Felnéztem pilláim alól a szemébe, a legszebb szempárba. Enyhe zavaromban haraptam be az ajkaimat, szinte pattanásig feszültek az idegeim. Egy pillanatig azt hittem, elköszön és kész.

-          Hope? – kérdezte halkan.

-          Igen? – A hangom reménykedő volt.

-          Mit szólsz a tegnapi kívánságomhoz?

-          Tetszett – mondtam halkabban, mint szerettem volna.

Cole halványan elmosolyodott és a következő pillanatban már ajkai ismét az enyémeken voltak, s én is éhesen vetettem az övéire magamat. Két oldalról fogta az arcomat, de hamar derekamra tette a kezeit és úgy húzott közelebb magához. Nem érdekelt ki láthat, én akartam őt és a jelek szerint ő is engem.

42.fejezet: Kívánságok

„Egyre gyakrabban rajtad felejtem a szemem, rengetegszer rajtakapom a gondolataimat nálad. Kívánom a közelségedet, és szeretnék minél közelebb kerülni hozzád. Az előbb néztelek, majd megérintettelek, és rémülten éreztem, mennyire vágyom rád.”

Az Eric probléma megoldódott, miután megtudtuk, hogy pénzt akar. Az a félnótás flótás pont olyan hétvégén merte még visszadugni ide a képét, mikor apám itt volt, aki még jobban kiosztotta, mint Cole és elküldte melegebb éghajlatra. Megfenyegette, hogy feljelenti a rendőrségen zaklatásért, esetleg kiveri belőle a szart is, ha még egyszer Haylie közelébe mer jönni. Az a görény szerencsére eltakarodott, de előtte még hadovált Cole-ról, hogy a fiatal szeretője hol van Haylie-nak. Utólag felvilágosítottam apát – szerintem kicsit jóval több csodálattal –, hogy Cole hogyan állt ki a nagynéném mellett és hogyan vert be egyet Ericnek és hogyan tette ki a szűrét a házból. Apa megkérdezte, hogy ez az a fiú-e, aki akkor volt velem, mikor ő először jött ide, és hogy mennyire komoly a kapcsolatunk. Azt mondtam barátok vagyunk – hát ha egyszer ez az igazság –, de apám azt mondogatta, hogy hát azért szeretné ő megnézni magának ezt a Cole-t.

Találkoztam már Cole-nak pár haverjával, mind rendesek voltak velem. Habár páran furán szemléltek, egyik sem kérdezett semmit, vagy szólt be. Abban a kávéházban találkoztam a legtöbbel, ahova egyszer elmentünk, hogy meghallgassuk, hogy énekel a fiúk egy barátja, utána pedig rendszeresen eljártunk. Itt ismerkedtem jobban össze Kimorával is, a fekete lánnyal, aki tényleg már-már lehetetlenül kedves volt az emberekhez. Velem is olyan bájos és érdeklődő volt, úgy viselkedett, mintha hosszú évek óta ismernénk egymást. Könnyen feloldódtam a társaságában, egyszerű volt vele beszélgetni. Viszont nem bírtam attól elvonatkoztatni, hogy mennyire gyönyörű és hogy Cole barátja. Nem mondom, hogy féltékeny voltam, csak kicsit irritált a dolog.

 Az emberek kortól és nemtől függetlenül jártak a kávéházba, saját verseiket, novelláikat, dalaikat adták elő többnyire. Csodálkoztam azon, hogy ők hogyan keveredtek ide, de a dolog egyszerű volt. Ian egyik bátyja itt kapott nyári munkát, a fiúk pedig eljöttek egy ilyen este megnézni a bátyust, s akkor látták, hogy mit is csinálnak itt. Itt ragadtak. A versek, dalok, novellák mind inkább a bánatról, tovább lépésről, bátorságról, önbizalomról, esetleg a szerelemről szólnak. Segítenek túllépni az embereknek a problémáikon. Valaki a saját történetét meséli el, valaki csak egy fantázia sztorit. Nem akartam bemagyarázni magamnak, de volt egy olyan sejtésem, Cole-nak szándéka volt azzal, hogy elhozott ide többször is. Szerettem ide járni, de szerintem Cole azt hitte, hogy majd a színpadra is fel akarok pattanni, de nem szerepelt sem a távoli, sem a közeli terveim között.

  Az asztalunknál lévő halk beszélgetést két vidáman csivitelő hang szakította félbe, akik egyszerre köszöntek rám hangosan. Mikor felnéztem az ikreket láttam magam előtt, akiket én is kedvesen köszöntöttem.

-          Hogy találtad meg a helyet? – A lányok végignéztek a társaságomon.

-          Cole hozott el.

-          Óh. – A lányok egyszerre tátották el meglepődve a szájukat. – Azt hittem, Mira mutatta – mondta Sunshine, és kételkedve mérte végig Cole-t, míg testvére még kételkedőbben a többieket.

-          Mira jár ide? – Simán beillett volna ide, de valahogy mégsem.

-          Nem – rázta a fejét Liberty.

-          Észrevesz ő mindent, és segít anélkül is, hogy valaki kérné rá, de ide nem jön el – vette át a szót Shine.

-          Régen járt ide, valami fiúval és Annabelle-lel. – A lányok kiszúrták Ian-t, mire minden szem rászegeződött.

-          Tényleg szöszi! – csapta össze a tenyerét Sunshine. – Te régi darab vagy már itt.

-          De még semmit sem adtál elő – Liberty félig kérdezte, félig állított, és látszott rajta, hogy erőteljesen próbál arra visszaemlékezni, hogy adott e elő valami valaha Ian.

-          Hacsak nem érdekel titeket a fizika, valószínűleg nem fogtok fent látni a színpadon – Ian arra a szokásos mosolyra húzta a száját, amitől még gyengébb pillanatimban én is alapjaimban megremegek, meg minden nőnemű élőlény, ez alól az ikrek sem voltak kivételek.

-          Engem igazából érdekel a fizika – pislogott rá Liberty.

-          Én leszarom, de ha ilyen tanárom lenne, a véleményem változna – Shine beleharapott az ajkába, Ian pedig felnevetett.

-          Ti vagyok a legjobb fej ikrek, akiket ismerek.

-          Azért, mert nem ismersz másokat – szólt oda Cole, mire én is elnevettem magamat.

-          Na köszi, most elrontottad a bókolásomat. – Ian szúrós szemekkel nézett a barátjára, majd vissza a lányokra, akik csak mosolyogtak.

-          Nyugi hölgyeim, Cole-nak egyszer valaki nagyon odacsapott, azért beszél ilyen baromságokat.

-          Óh, csak nem te csaptál oda neki? – Ami még a főbb különbség a két lány között, az Shine huncut, nagyon huncut mosolya.

-          Hé, ugye nem nézitek ki belőle, hogy le tud ütni? – kérdezte kicsit sértetten Cole, mire a lányok csak sunyin mosolyogtak.

Ian megkérte őket, hogy üljenek le, ezen az estén velük gyarapodott az asztaltársaságunk, és én csak csodálkoztam rajtuk, hogy hogyan képesek ennyire kedvesen, viccesen viselkedni, és ha nem tudnám, hogyan élnek, azt hinném, minden klappol körülöttük. Vajon ez egy álca csak, amit a külvilágnak mutatnak? Belül nem haldokolnak? Nagyon úgy néz ki nem. Biztos sokat számít, hogy nincsenek egyedül, támaszkodhatnak a másikra.

***

Mirával el szoktunk járni sétálni, most is hozzá igyekszem, hogy a szokott helyen találkozzunk, ami körülbelül mindkettőnk házától ugyanannyira van. Konkrét tervekkel megyek most hozzá, tudom miről akarok beszélni. Mikor oda értem, már láthatta rajtam az elhatározottságot, mert egyből rákérdezett, hogy szeretnék-e valamit kérdezni.

-          Találkoztam az ikrekkel, és azt mondták, idézem: „Észrevesz ő mindent, és segít anélkül is, hogy valaki kérné rá”. Szóval ezt tetted? Segítettél, direkt szándékod volt közel kerülni hozzám és segíteni? – Nem akartam számon kérően hangzani, hiszen ez nem elítélendő dolog, éppen ellenkezőleg. Viszont, ha azt nézzük, hogy én hittem azt, hogy segítek neki, miközben ő segített nekem és mindent rosszul gondoltam, hát az elég vicces. Elégé rossz emberismerő vagyok ezek szerint.

-          Én csak láttam, hogy segítség kell neked. Szóval ott voltam. – Mira rám mosolygott, amit viszonoztam, ezzel is mutatva, hogy semmi bajom ezzel. Ha akkor nem is akartam segítséget, most örülök neki. Nagyon sokat változtam az itt töltött hónapok alatt pozitív irányba, és ezt részben neki köszönhetem.

-          Köszönöm. Mindent. – Hálásan ránéztem, majd megint eszembe jutott, hogy mennyire elnéztem a dolgokat, hogy nem ő nem volt összetörve, csak be akartam magamnak magyarázni, hogy ő is. Igazából csak én voltam darabokban, ezen elmosolyodtam.

-          Mi az?

-          Tudod azt hittem, te is totál padlón vagy Annabelle miatt, azt hittem értelek és nagyon hasonlítunk. De nem, te nem voltál romokban, te tovább léptél, és csak akartam hinni, hogy össze vagy törve. – Erre akkor kezdtem rájönni, mikor mindent elmondtam neki, és ő azzal vigasztalt, hogy Robert még mindig velem van az emlékeimben, aztán pedig mikor egyszer náluk voltam. A szobája tele van gyönyörű rajzokkal, azt hittem ő készítette, de mint megtudtam Annabelle. Segít neki, hogy ott vannak a rajzok, nem lesz tőle szomorúbb, csak képes elfogadni azt, amin már én is jó úton járok: hogy a barátja elment.

-          Ott voltam hidd el, de felálltam. Nem volt sima ügy, sok hülyeséget csináltam, de talpon vagyok, és jobb érzés, mint az önsajnálatban fetrengeni. Semmi sem húz vissza, semmi sem köt béklyókba, szabad vagyok. – Feltűnt, hogy Mira sokszor mondja, hogy szabad és hogy független. Én is ez akartam lenni, szabad. Nem akartam, hogy a halott barátomhoz való kötődésem és görcsös ragaszkodásom határozza meg az életem hátralevő részét, magam akartam alakítani a sorsomat.

-          És Hope, ha adhatok egy tanácsot: legyél vad.

-          Vad? Mármint öltözzek furán, borzoljam a hajam és káromkodjak? – Ez nem az én stílusom, elég furcsa lennék így. Mira felnevetett.

-          Úgy értem, szard le, amit mások mondanak és ne mások elvárásai szerint élj. Merj önmagad lenni és kiállni a dolgaidért. Lázadj ez ellen az istenverte társadalom ellen és legyél egy egyéniség! – Mintha Mira egy lelkesítő beszédet mondott volna, úgy beleélte magát. De én is éreztem, hogy van hatása annak, amit most mondott. Vad akarok lenni.

***

  Egyre jobban éreztem magamat a bőrömben: Haylie-t imádtam és jól kijöttünk, apámmal egyre jobban megismertük egymást, egyre többet jött le hozzánk, az a gondolat is felmerült, hogy leköltözik Wilmingtonba.

  Egyik este a tévét néztem, ahol a mindig puccos ruhákban lévő időjósnő azt mondta, csillaghullás várható április első napjaiban. Eddig egyszer ültünk ki Roberttel hullócsillagokat nézni, de nem láttam túl sokat, mert fájt a nyakam és untam a sok felfelé nézést, ezért inkább csak beszélgettünk és beszélgettünk. Most elterveztem, hogy ezt kiülök és megnézem, kerül, amibe kerül. Ha a nyakam kitörik, akkor is látni akarok egy csillagot és talán még kívánok is valamit. Talán azt kívánnám, hogy minden rendben legyen velem, minden téren.

  Másnap Cole azzal jött át izgatottan, hogy nézzük együtt a csillaghullást, ő tud egy tuti helyet, ahol biztos nem lesz más, senki sem fog miket zavarni. Felvetettem neki, hogy esetleg valamelyikünk kertje, de hevesen rázta a fejét, hogy ő nem fogja a csillagokat a kertjükből bámulni, hát mégis mit gondolok én. Szóval nem kertből fogom látni, és nem Haylie-val, hanem vele, valahol azt hiszem a parton.

  Tíz óra körül mondták a hullást, Cole már fél kilenckor nálunk volt és indultunk. Haylie egy barátnőjével ment el megnézni, Mirát is megkérdeztem, ő is megnézni, pedig nem akarta. Wes vette rá.

  Furcsa érzésem volt Cole-lal kapcsolatban, valami belső hang veszélyre figyelmeztetett, de próbáltam elhessegetni. Elvégre mi csak jó barátok vagyunk, ő egy barát, aki segített nekem kilábalni a nyomorúságomból.

-          Melyik részhez megyünk? – kérdeztem tőle a kocsiban, amire egy sejtelmes mosoly volt a válasz. – Oda, ahol fényképeztél? – próbálkoztam tovább.

-          Ne legyél olyan kíváncsi, majd meglátod. – Cole-nak igazán jókedve volt, már azt hittem, hogy játékosan megcsipkedni az arcomat, mint az öreg nénik, de szerencsére elmaradt. Betett egy nagy kosarat a hátsó ülésre, és mikor látta, hogy érdeklődve figyelem, csak megrántotta a vállát, hogy éhen akarok halni? Miért, olyan sokáig fogunk maradni?

Sokáig mentünk kocsival, már nem a wilmingtoni partszakaszra mentünk. Körülbelül fél óra kacskaringózás után Cole leállította a kocsit és kezébe fogta a kosarat meg egy plédet. Ekkor kezdtem először zavarban érezni magamat. Egy ilyen Roberttel vagy Josh-sal tökre rendben lett volna, de Cole-ra nem tudtam úgy gondolni, mint rájuk. Még magamban sem akartam kimondani, hogy mihez hasonlít ez az egész. Egy részem akarta, egy részem pedig nem. Bízni akartam Cole-ban, hogy nem tenne ilyet, de igazából ez nem rossz dolog. Nem rossz dolog a normális lányoknak, akik tudják, mit akarnak. Én a közelében sem vagyok eme képességnek.

-          Jössz? – nézett hátra rám mosolyogva Cole, aki már elindult, csak én álltam le magam elé bambulva. Megráztam magamat és utána mentem.

Valahol egy út mellett voltunk, két város között lehettünk. Nem éppen bíztató. Egy hosszabb kavicsos úton kellett átsétálnunk, utána pedig már hallottam az óceán hullámzásának hangját. Egy gyenge deszkakerítésre pirossal egy nagy piros iksz volt rajzolva, legalábbis fénykorában az lehetett, már le van kopva a nagy része. A kerítés elég viseltes, de azért még kerítés, és azoknak általában az a feladata, hogy távol tartsanak valamit vagy valakit valamitől. Szóval nem kéne lemennünk a partra. Kételkedve néztem Cole-ra, aki intett a fejével jobbra, ahol simán meg lehet kerülni pár méterrel arrébb a kerítést, mert csak addig tart. Valószínűleg csak jelzés értékű, hogy nem kéne oda menni.

-          Évekkel ezelőtt megvette valami gazdag pasi saját teleknek, hogy nyaralót építessen, de nem lett belőle semmi. Amúgy senki sem jár ide, elhanyagolt rész, itt nem lesz senki. – Olyan mosollyal nézett rám, hogy legszívesebben futni kezdtem volna az ellentétes irányba.

-          Valami baj van? – ráncolta a szemöldökét a legártatlanabb nézéssel és aggodalommal. Arra gondoltam, hogy milyen aranyos, mikor ilyen. Csak megráztam a fejemet és követtem.

Szerencsére az ég tiszta volt, és milliárdnyi csillag látszott, talán még sosem láttam ennyit. A víz feketének látszott, csak néhol csillant meg néha, mintha egy-egy gyémántról verődnének vissza a csillagok fényei. A szél nem fújt nagyon, most a tengerparton kifejezetten csendes szellő lengedezett. A legvastagabb pulcsim volt rajtam és egy vékony mellény, még nem fáztam. A víz lustán nyaldosta homokot, néha merészebben jött ki a partra, majd húzódott vissza lassan. A sötétben a lábammal a homokot rugdostam, miközben Cole mellett mentem. A fiú megállt és leterítette a plédet, letette a kosarat és leült. Én is helyet foglaltam mellette, de kicsit szorongtam. Nehezemre esett levegőt venni és görcsbe rándult a gyomrom, nem tudtam, hogy ez jó vagy rosszfajta görcs e. Cole kinyitotta a kosár fedelét és kivett belőle egy tálkát majd még egy párat és letette kettőnk közé.

-          Mi van bennük? – néztem a tálkákra.

-          Nézd meg.

Találomra az egyik tál után nyúltam és levettem róla a takaró fóliát és apró kis sütiket láttam benne.

-          Csak nem te csináltad? – néztem fel meglepetten Cole-ra. Nem mintha olyan elképzelhetetlen lenne, hogy ő ilyet csinál, de nem néztem volna ki belőle, hogy neki áll sütögetni egy csillaghullásra.

-          Nem – rázta meg a fejét. – Sajna bolti, de ő volt a kedvencem mielőtt ettem volna a muffinodból. – Éreztem, hogy elpirulok, lehajtottam a fejemet.

-          Akkor megnézem, mit ütöttem ki a nyeregből – nevettem fel zavartan és nem is tudom miért mondtam ki. Nem akartam. Beleharaptam a kicsi csokis sütibe, aminek a közepén vaníliás krém volt. Finom volt, ezért még egyért benyúltam a tálba.

-          Ha Jenny haragudott rám régen, na jó, igazából még most is ezt csinálja, akkor megette mindet tiszta bosszúból. – Elnevettük magunkat. Ez annyira Jennys, simán kinézem belőle, hogy bosszúból akkor is teletömi magát a sütivel, ha már nem fér bele több és nem is szereti. Cole a hátára feküdt, a kezeit a tarkója alatt összekulcsolta és az eget kémlelte.

-          Ha ez a hely tudna beszélni, sok mindent elmondhatna rólam – jegyezte meg nosztalgikusan.

-          Mint például? – kérdeztem halkan.

-          Hogy hogyan törtem össze és hogyan álltam talpra. Hogy hogyan sírtam és nevettem magamon. – Cole valahol a múltban járt, azt sem tudom, hogy ezt mért mondja el nekem. Viszont szívesen meghallgatom, ha problémája van, azok után, hogy ő is meghallgatott engem és elvisel. Ennyit megérdemel és különben sem lenne fáradtság részemről. Érdekel engem a fiú. Tudom, hogy neki is van egy titka, egy titka, amit kevesekkel oszt meg, amit nem sokan tudnak. Arra is van tippem, hogy mihez kapcsolódik ez a titok. Ha elmondja nekem, akkor biztosan teljesen bízik bennem.

-          Mi történt? Miért hagytad abba a bokszolást? – Cole egy pillanatra felém fordította a fejét, majd vissza az ég felé.

-          Jó voltam, nagyon jó. Nyerhettem volna, de a világ aljas, főleg a versenyzők világa. Pénzzel mindent meg lehet oldani. Nem jó helyre kerültem, nem jó emberhez. Az ellenfelem nem bízott annyira magában, hogy tudja meg fog verni, sem a trénere, sem senkije. Le akartak fizetni, de szó sem lehetett róla, legalábbis nem részemről. Ettől még az üzletet megkötötték és muszáj voltam veszteni, különben ki tudja mit csináltak volna velem, vagy ami még rosszabb a szeretteimmel a meccs után. – Tágra nyílt szemekkel hallgattam Cole-t és értettem őt. Közelebb éreztem őt magamhoz, mintha kicsit hasonlítanánk. Mindketten kicsit megsebzettek vagyunk, mindketten összetörtünk és keresgéltük az utat, hogy talpra tudjunk állni, csak neki hamarabb sikerült. Cole-nak óriási kitartása volt, nekem nem. Nem tudta, hogy nekem mi bajom van, de adott nekem a kitartásából és segített talpra állnom. Sosem lehetek neki elég hálás azért, mert makacs volt és kiállt értem saját magam helyett is. Eltettem az utamból a kosarat meg a tálakat és közelebb csúsztam Cole-hoz, hogy meg tudjam érinteni. Megfogtam volna a kezét, de az a tarkója alatt volt, így maradt az oldala. Cole rám nézett, a szemei most két csillogó fekete pontnak tűntek. A világ két leggyönyörűbb fekete pontjainak. Újra görcsbe rándult a gyomrom.

-          Ugye nem sajnálsz? – próbált viccelni, de tudtam, hogy komolyan gondolja. Lefeküdtem mellé és az oldalamra fordultam, ő is azt tette.

-          Nem sajnállak. Erős vagy. Inkább csodállak.

-          Hope, ha lenne egy kívánságod, mi lenne az? – nézett érdeklődve a szemembe. Erre nem tudtam válaszolni sosem. Ez olyan, mint a mit vinnél magadra egy lakatlan szigetre, egyszerűen fogalmam sincs. Bár régen valószínűleg azt mondtam volna, hogy jöjjön rendbe az életem, fizessen meg mindenért Jack, vagy kapjam vissza apámat, de ezeknek egy része már teljesült. Az életem javul, apámat visszakaptam, Jack pedig megkapta a büntetését, bár koránt sem a megfelelőt. Aztán egy kéz a szívembe markolt és jól összeszorította, hogy alig kaptam levegőt. Az agyam megtelt Roberttel, a nevével, a kinézetével, illatával, nevetésével és a szeretettel, amit iránta érezek. Ha lenne egy kívánságom, talán őt kívánnám vissza magamnak, talán elviselnék mindent, talán lemondanék az itteni éltről, visszakérném Jack-et is, csak hogy ő velem legyen. Régóta nem érzett vágyódás öntött el iránta, de hirtelen egy másik kéz is a szívembe markol, egy hang pedig azt ordítozza bennem, hogy önző!. Ez megint öncélú dolog lenne, nem kívánnék magamnak ilyet. Egyrészről nem biztos, hogy Cole-t mégis olyan könnyen itt tudnám hagyni. Másrészről pedig azért nem kérhetem ezt, mert ismerek valaki mást, aki még él, aki még segítségre szorul. Egy pici csodát, akinek egy nagy csodára jobban szüksége van, mint nekem.

-          Talán azt kívánnám, hogy Clarie-nek nagyszerű élete legyen, amit megérdemel. – Mivel Cole nem tud a kislányról, folytatom. – Az intézetben ismertem meg, ő volt az, aki kiállt értem és nem engedett el, aki küzdött értem és bíztatott. Ő volt az, akire felnézhettem. Őt sokkal jobban bántották fizikailag, és mégis ő bíztatott engem. Clarie hat éves – néztem végül Cole szemébe, akin meghökkenést láttam. Csak nézett, láttam rajta, hogy kételkedik benne, hogy jól hallotta-e. Lassan becsuktam a szememet és kinyitottam, Cole még mindig engem nézett, perzselt a tekintetével. Olyan közel van hozzám, szinte érzem a testéből áradó meleget.

-          Mindig van remény – suttogom. – Ha minden reményem elfogy, a nevem akkor is ott van, ezt mondta nekem. – A végén mélázva elmosolyodtam és gondolatban szorosan a karjaimba zártam a kislányt. Cole közelebb jön hozzám.

-          Te mit kívánnál?

-          Azt nem mondhatom el.

-          Miért? – kérdezem még mindig halkan. – Akkor nem válna valóra?

-          Talán – mosolyodik el halványan. – Lemaradunk – fordult vissza az ég felé. Kelletlenül én is a hátamra gördültem, de most egyáltalán nem érdekeltek a csillagok. Szépek, szépek, de korántsem kötnek le annyira, mint Cole és az ő szemében ragyogó csillagok. Már nem érdekel, hogy ilyenekre gondolok, már akkor tudtam, hogy hülye vagyok, mikor a pulcsijában aludtam, csak hogy érezhessem az illatát. Nem közömbös nekem, ezt még régóta sejtem, talán tudom is, de nem tudom pontosan milyen érzéseim vannak iránta és ez néha kétségbe ejt.

Kissé feltámadt a szél, de nem fázom, melegem van. Melegem van ettől a helyzettől, attól, hogy ennyire közel fekszem Cole-hoz, aki elmondta a titkát és én is neki az enyémet. Hosszú percekig, csak bámultuk az eget, de nem láttam semmit, mert a gondolataimba mélyedtem. Nem akartam megszólalni, mert annyira ide nem illőek most a szavak. Hirtelenjében egy csillag cikázott át az égen és tűnt el ugyanolyan gyorsan. Nem kívántam, csak gyorsan Cole felé kaptam a tekintetemet, akinek csukva volt a szeme. Vajon a csillag után csukta be? Néztem egy ideig, de csukva tartotta. Olyan, mintha aludna. Hirtelen nagy késztetés éreztem arra, hogy belefúrjam az arcomat a pulcsijába, a vállába, csak hogy jobban érezhessem az illatát, amit a szél hoz felém. Kicsit édeskés illat, nem tudnám pontosan behatárolni. Édes, talán mentolos (nem Ian mentolos rágós mentolos illata, ez másabb) és férfias.

-          Cole – mondtam ki halkan a nevét, nevetséges, de meg akartam győződni arról, hogy nem alszik.

-          Hmm? – nyitotta ki a szemét és rám nézett. Olyan mintha nagyon távol járt volna és csak most térne vissza.

-          Láttad? – annyira halkan próbáltam beszélni, de nem tudom miért. Talán attól féltek, ha túl hangos vagyok, elillan a pillanat.

-          Láttam – ő is nagyon halk.

-          Kívántál?

-          Kívántam.

-          Cole?

-          Igen? – Nem is tudom mit akartam mondani, csak lehajtottam a fejemet zavartan. Teljesen hülyén érzem magamat. Aztán megéreztem Cole ujjait az arcomon, amik szinte perzselték bőrömet ott, ahol hozzáért. A szívem meglódult. Felnéztem rá, és egy pillanatra megijedtem, mert nagyon közel volt hozzám, alig választják el centik az arcainkat. Nem tudtam sem beszélni, sem gondolkodni sem levegőt venni. A zsigereimben éreztem, hogy most mit akarok, de eddig nem vallottam be magamnak. Cole fogva tartott a tekintetével, hiába akartam elfordítani a fejemet, nem ment. Aztán az ajkaimra tévedt a tekintete és a szívem még gyorsabban kezdett verni, hogy lehet, hogy még bírja erővel? Ez már nem normális! Aztán nagyon lassan közelebb hajolt, hogy még eltolhassam, ha nem akarom. De én akarom, nagyon akarom. Olyan régóta titkon már erre vágyom, akarom őt magát. Éreztem a leheletét a bőrömön, ami megbolondított. Akarom, hogy hozzám érjen, akarom, hogy megint a karjaiba zárjon, én pedig biztonságban érezhessem magamat, mint akkor mindig. Aztán a pár centis távolság pár milisre szűkült majd végleg eltűnt és Cole langyos ajakit érzem az enyémeken. Hirtelen egy villámcsapás járta át a testemet, a testem feltöltődött energiával. Cole először nagyon lágyan csókolt, szinte alig éreztem, de mikor a kezeim önkéntelenül is elindultak felfelé a karján, a nyakára értek majd beletúrtam a hajába, amire már annyiszor gondoltam, már nem csak piheként éreztem ajkát az ajkamon. Nem erőszakosan tapadt rá, hanem érzelmesen, mintha ebben a csókban szeretne nekem mindent elmondani, mintha vigasztalni és bátorítani és szeretni szeretne vele egyben. Olyan, mintha minden életerőm és önbizalmam visszatért volna, főleg mikor egyik kezét a derekamra tette majd lassan végigsimított rajta és elért a nyakamhoz, majd azt kezdte simogatni. Visszacsókoltam már az elejétől kezdve, nem húzódtunk el egymástól, de nem is akartam, hogy elhúzódjon. A testem önálló életre kelt és közelebb próbált jutni hozzá, teljesen eggyé akartam válni vele. Érezte a próbálkozásomat, mert a kezét megint a derekamra tette és úgy húzott közelebb magához. Elégedettség járt át, de hamar elillant, mert többet akartam. Nem tudom, hogy ő vagy én kezdtem e vadabbul csókolni, de megtörtént és élveztem. Éreztem, hogy kigördül egy könnycsepp a szememből, végigfolyik az arcomon és az ő arcát is benedvesíti. Nem bánat könnye, sokkal inkább örömé. Olyan volt, mintha ez lenne minden problémámra a megoldás, mintha csak Cole gyengédségére lenne szükségem, hogy mindent feledni tudjak. Mintha csak a szeretet ilyesféle kimutatására lenne szükségem, mert biztosan szeret valamilyen módón valamennyire, mert ha nem szeretne, biztos nem bánna velem így, biztos nem csókolna ennyire érzelmesen. Csak egy könnycsepp volt, de Cole-nak elég, hogy eltávolodjon, és a szemembe nézzen. A szeme furcsán csillogott, mintha fel tudna vele falni. Lecsókolta a könnyemet az arcomról és végigsimított rajta.

-          Valóra vált – suttogta halkan, mire halványan elmosolyodtam és hozzá bújtam. Ezek után egy hullócsillagot sem láttam, már nem érdekeltek. Cole-t ölelni és csókolni sokkal inkább tetszett, mint holmi csillagok, amik le akarnak potyogni az égről.

41.fejezet: Védelmező

„Nem az számít, hogy mekkorát ütsz, hanem az, hogy mennyi ütést állsz ki, amikor talpon kell maradni, hogy mennyit bírsz, amikor folytatni kell.”

Az idő egyre melegebb lett március vége felé, szinte már vártam, hogy Cole melyik pillanatban toppan be, hogy na menjünk motorozzunk egyet. Ezzel kapcsolatban már nem voltak félelmeim, hiszen bíztam Cole-ban és kedvet is kaptam a motorozáshoz, száguldani egy kicsit, érezni, hogy élek. Mondhatni vártam, hogy felhozza a témát, de nem tette. Meguntam a várakozást és én kezdeményeztem, mert Cole mellett megtanultam, hogy nem fogja érte senki se leharapni a fejemet, és ha akarok valamit, azt mondjam el, mert senki sem gondolatolvasó. Már volt bátorságom elmondani, ezért hát rákérdeztem. Cole mosolyogva annyit felelt, hogy akkor megyünk, amikor csak akarom. Így hát kis mérlegelés után úgy döntöttem, hogy mondjuk holnap.

Gyönyörű meleg szombati nap volt. Egy régen hordott farmeremet akartam felvenni, de amikor nem bírtam felhúzni magamra, földöntúli öröm fogott el. Annyira kihíztam, hogy a fenekemre nem bírtam felhúzni, ami azt jelenti, szépen haladok. Van színe az arcomnak, és nem olyan vagyok, mint egy lerágott csont, néha már elégedett vagyok, ha tükörbe nézek. Bár sok lány itt már megállna, én még szeretnék hízni. Nem akarok egy csontkollekció lenni, mindig olyan lánnyá szerettem volna válni, aki nem kövér, csak szép formás. Mondjuk, mint az ikrek. Ezen még van mit dolgoznom, de az a sok süti, amit magamba tömök, szépen végzi a dolgát. A feeling kedvéért Cole hozott nekem egy bőrdzsekit, ami a húgáé. Kicsit sokat hordom szerintem Jenny ruháit, de tetszett a dzseki és jól is állt. Picit hogy úgy mondjam, szexisnek éreztem magamat a karcsúsított darabban.

-          Csinos – mondta elismerően Cole.

-          Azt hiszem, ellopom ezt a dzsekit.

-          Oké, csak Jenny előtt ne vedd fel. Kicsit kiakadna – nevetett fel. – Azt mondtad ültél már motoron, szóval akkor tudod a legfontosabb szabályt, ugye? – Komoly hangon beszélt, erősen kezdtem gondolkodni, hogy mi lehet az.

-          Hogy ne essek le? – kérdeztem kételkedve, de Cole csak tovább nézett komolyan.

-          Nem. Az a legfontosabb, hogy mindig jól kapaszkodj a sofőrbe. Gyakoroljuk egy kicsit itt, amíg el nem indulunk? – Csak bolondozik! Legalábbis azt hiszem, bár nagyon komoly az ábrázata.

-          Azt hiszem, nincs rá szükség. – Magabiztosabb is lehettem volna.

-          Biztos vagy benne? Igazán nem szeretném, hogy leborulj a motorról. – Habár komolyan magyarázott, valami huncut fény csillant a szemében. Figyelj Hope, csak hülyéskedik, te is hülyéskedhetsz vele. Ne legyél már zavarban, ez csak Cole!

-          Szerinted nincsen elég erő a karjaimban? – kérdeztem sértetten és elszántan a szemébe néztem.

-          Nem én mondtam – vigyorgott huncutul. Gyorsan kerültem meg Cole-t és öleltem át hátulról a derekát. Minden erőmet beleadtam egy kiadós szorongatásba, de Cole csak vigyorgott.

-          Hope, ez tőled simogatás – lefejtette a karjaimat a derekáról és szembe fordult velem. Kicsit tényleg megsértődtem, amiért minden erőmet beleadtam abba a szorításba, és képes azt mondani nekem, hogy csak simogatás volt.

-          Megmutassam én, hogy kell keménykedni? – vonta fel a szemöldökét, de mielőtt durcásan rávághattam volna, hogy nem kell, villámgyorsan megfordított és felkapott. Kezei a derekamon voltak és úgy emelt a magasba, mintha táncolnánk. Halkan sikkantottam egyet, annyira megijedtem a hirtelen mozdulattól. Hamar megelégeltem a levegőben töltött időt.

-          Tegyél le!

-          Miért, mi lesz, ha nem? – incselkedett.

-          Ne akard tudni – fenyegetőztem, de magam sem tudtam mit csinálnék.

-          Brrr… félelmetes – nevetett fel Cole és feldobott, majd elengedett, és végül a karjai között landoltam. Annyira megijedtem, hogy szorosan összeszorítottam a szemet, mikor felfelé dobott. Mikor rájöttem, hogy élek, és a pimaszul vigyorgó Cole karjai között vagyok, nagyot csaptam a vállára. Sajnos nem elég nagyot, szerintem még ez is simogatás számba ment neki.

-          Most milyen fenyegetés jön? – Jót szórakozott rajtam, tudtuk mindketten, hogy úgy sem tudok semmi normálisat kitalálni. Inkább a nyugodtság álcáját erőltettem magamra és megint megkértem, hogy tegyen le. Elég zavarba ejtő volt Cole karjai között lenni és társalogni vele. Elég közelről láttam a szép szemeit és éreztem az illatát, amitől képtelen vagyok normálisan gondolkodni. Szerintem ez nem normális.

-          Oké, akkor itt a sisak – váltott témát, mikor letett a földre. Megráztam a fejemet. – Hope, fel kell venned. Ez nem vita tárgya. – Utálom, mikor ennyire parancsolóan beszél és ennyire biztos magában.

-          De így hova lesz az élmény, hogy fújja a hajamat a szél? – kérdeztem kétségbeesetten, mert én már olyan régóta erre készültem, erre Cole most ezt elveszi tőlem. Ő elmosolyodott, de tovább tartotta felém a sisakot.

-          Majd otthon beülsz a ventilátor elé, itt nem kockáztatunk.

-          Nem bízol a vezetési stílusodban? – provokáltam egy kicsit, de lepergett róla.

-          De, nagyon is, viszont a többi baroméba nem. Ki tudja, lehet valaki belénk jön, szóval tessék, vedd fel! – A harcot feladtam, fölösleges volt, nem nyerhettem. Kissé durcázva vettem el a sisakot és nyomtam a fejemre. Mielőtt Cole is felvette volna a sajátját röhögve azt mondta, jól áll nekem. Hát gondolom, körülbelül olyan lehetek, mint egy gyufa, csak kétszer akkora fejjel.

-          Kapaszkodj! – mondta vidáman miután felültem mögé ő pedig indított és elindultunk.

A motoron kevésbé zavarba ejtő volt belé kapaszkodni, mert itt néha úgy éreztem, az életemért kapaszkodom. Elég lazán indítottunk, még engem is zavart a tempó, de aztán gyorsított, egészen biztosan a sebesség határ fölött mehettünk. A vér eszeveszettül száguldozott az ereimben, a képemre pedig kiült valami nagy vigyor, jó volt érezni, hogy élek. Ha leszállunk, meg kell köszönnöm Cole-nak, hogy elhozott magával.

Egy parkban álltunk meg és sétáltunk el egy padhoz. Mikor leszedtem a fejemről a sisakot, Cole egyből kiszúrta a széles vigyoromat.

-          Jó volt?

-          Köszönöm! Őrület! – mosolyogtam továbbra is szélesen. Aztán lefagyott az arcomról a vigyor, mert egy szőke lányt szúrtam ki, aki feltehetőleg egy barátnőjével sétált. Kirsten észrevett és nem éppen kedves tekintetet kaptam tőle.

-          Mi az? – kérdezte Cole, majd hátra fordult. Nem láttam az arcát, de mikor visszanézett rám, nem úgy nézett ki, mint akit meghatott a dolog.

-          Jól vagy? – kérdeztem tőle. Talán csak elrejti, és most belül tombol. Tudom, hogy milyen az.

-          Én jól. Te nézel ki úgy, mintha a te volt csajod lett volna. – Nem bunkó hangnemben beszélt, sőt még mosolygott is. A két lány felé néztem, akik hirtelen lassabb tempóra váltottak és tuti minket beszéltek ki.

-          Nem szeretem a szőkéket. – Céloztam ezzel arra, hogyha leszbikus lennék, biztos nem őt választanám szívszerelmemnek.

-          Ian-t se?

A kérdéstől egyből zavarba jöttem, éreztem, hogy az arcom színt vált. A mosolya és az arany fonalakkal átszőtt zöld szemei ott voltak előttem a szösziségével együtt. Ian jó fej, nagyon kedvelem őt, és ha szőke pasit kéne választanom magamnak, akkor biztos őt választanám. Megijedtem ettől a gondolattól, hogy úgy gondoltam a fiúra, mint egy potenciális jelöltre. Aztán megijedtem, hogy mit szólna ehhez Cole? Úgy éreztem magamat, mint aki csak zuhan és zuhan egy feneketlen nagy gödörbe. Megint akaratlanul kezdtem el összehasonlítani a két fiút, végig pörögtek bennem a tulajdonságaik, a viselkedésük és végül a külső. Hiába voltam oda a zöld szemektől, meg a fehér nyakán és arcán lévő pimasz anyajegyektől, valamiért megnyugodva nyugtáztam, hogy Cole mélybarna szemeit sem überelheti. Nem szabadna így gondolom a barátaimra.

- Ian jó fej – nyögtem ki végül. Cole kérdőn húzta fel egyik szemöldökét.

- Ennyi? Jó fej?

- Mit kéne mondanom? – kérdeztem kicsit félénken. Nem tudtam hova akar kilyukadni. Inkább Kirstenéket bámultam, akik már elindultak felénk. A szívem idegességében gyorsabban kezdett verni. Mi a francért jön ide?

- Azt hittem bejön. – Azt hittem Cole mérges lesz, de nem volt az. Egyáltalán miért várom, hogy ideges legyen, mert azt hiszi, bejön nekem a legjobb haverja? Elvégre nem járunk vagy valami, csak barátok vagyunk.

- Miből gondoltad?

- Tudom miben rejlik a varázsa, a humorában. Imádják érte a lányok, de őt ez nem nagyon izgatja, nem is direkt nevetteti meg az embereket. Viszont nálad úgy láttam direkt csinálja, te pedig kezdettől fogva mosolyogtál rá. Rám nem. – A lazaságába egy kis számonkérés és sértettség került, szerintem nem szándékosan. Én igazán nem gondolom, hogy Ian akar tőlem valamit, és talán csak azért akar megnevettetni, mert a többi lány nem alapjáraton ilyen savanyú. Cole meg most azt várja, hogy elmagyarázzam neki miért nem voltam képes mosolyogni? Hiszen tudja a történetet, azt hiszi Robert elvesztése után elbírtam volna magamat viselni, ha vigyorgok? Azt akarja, hogy elmondjam neki, miatta vagyok képes Ian társaságban jókedvű lenni? Cole-nak sikerült áttörnie a magam köré vont falon, neki sikerült igazi mosolyt csalni az arcomra először. Azután a mosoly után pedig jött a többi, már könnyű volt. Mérgesnek éreztem magamat, amiért a mosolyomat számon kéri. Hogy jön hozzá?!

- Mert amikor téged megismertelek, azon siránkoztam, hogy még élek! – csattantam fel hangosabban, mint kellett volna, mert a két lány már közel járt. Cole kicsit megszeppent, talán megbánta az előzőt.

- Bocsánat, nem így értettem – mondta szelíden. Éreztem, hogy dühöm ennyitől is csillapodik.

- Sziasztok! – ért oda, ekkor Kirsten és a barátnője. Minek vannak itt? Legszívesebben elrúgtam volna innen őket egy másik univerzumba. Kérdezgetni kezdte Cole-t, hogy hogy van, mizu Jennyvel, közben engem tökéletesen figyelmen kívül hagyott. Cole nem úgy beszélt vele, mintha bármi fájdalmat, sérelmet vagy veszteséget érezne, inkább úgy, mintha olyan emberek lennénk, akik ismerik egymást, beszélő viszonyban vannak, de semmi több. Pár perc után Cole utalt arra, hogy kettesben szeretnénk lenni, szóval kopjanak le. Ők meg utálkozó pillantásokat vetettek rám és megtették. Ezután nem beszéltünk az előzőről. Cole apáról kérdezett.

Apám sokat mesél a gyerekkoromról, amiket együtt csináltunk, vagy amivel kikészítettem őket. Például érzékem volt ahhoz, hogy azokat a dolgokat pakoljam el, vigyem el játszani, ami neki éppen kellett. Rendszeresen tűnt el a telefonja, a kulcsai. A napszemüvegeket jobbára csak törött állapotban látta újra, még a kedvenc tollát is elcsentem. A plüss állataim nem voltak hosszú életűek, vagy elveszettem őket, vagy pedig ollóval operációt hajtottam rajtuk végre, esetleg megpróbáltam őket elásni. Megijedtem magamtól, hogy mennyire morbid és beteges gyerek lehettem, hogy ezt tettem szegény állataimmal, de apa megnyugtatott, hogy csak azért, mert nem szerettem őket. Három plüssöm volt, amit sosem bántottam. Az egyik egy nagy fülű nyuszi, amit Haylie-től kaptam kétéves koromban – ja, kibírta hatéves koromig, amíg anyám el nem szökött velem –, egy kutya, amit apától kaptam, a harmadik egy nagyitól kapott régi plüss maci. Az összes többi állatomat terroziáltam. Úgy néz ki már kicsiként is tudtam, hogy kik nem szeretnek, kikre nem számíthatok.

***

Mikor haza értünk Cole-lal Haylie már otthon volt és a konyhában sürgött-forgott.

-          Mi finomat készítesz? – tudakolta Cole.

-          Egy kis sajttal töltött csirkemell.

-          Azt imádom!

-          Megvárhatod, míg kész lesz, tekintettel, hogy épségben visszahoztad Hope-ot.

-          Áh, akkor már ezért megérte nem lelökni a motorról. – Cole gonoszan rám mosolygott.

-          Hé! – húztam fel sértetten az orromat.

-          Jól van na, csak vicceltem. – Pár öles lépéssel mellettem termett és megszorongatott. Szerencsére a hajam összekócolását nem vette át Josh-tól, de mondtam neki, hogy meg se próbálja, mert letöröm a kezét. Talán annyira beijesztettem, hogy nem is mer próbálkozni. Na jó, azért az vicces lenne. Valaki csengetett, Haylie pedig megkért, hogy nyissam ki.

-          Jó napot! – köszöntem a harmincas éveiben járó férfinak, aki kételkedő arckifejezéssel nézett rám, mikor ajtót nyitottam.

-          Csövi. Haylie Williams itt lakik még? – Bírom a meglepett emberek arcait, mikor én nyitok ajtót.

-          Igen.

-          Itthon van?

-          Igen. – A pasi egy furcsa mosolyra húzta a száját. – Ki maga?

-          Egy régi ismerős. Bemehetnék? – Egy kicsit néztem a férfit, és habár furcsa érzésem volt vele kapcsolatban, azt mondtam neki, bejöhet. Elvégre ismeri Haylie-t.

Otthonosan mozgott a házban, nem várta meg, míg becsukom az ajtót, előre ment a hangok felé a konyhába. Gyorsítottam a tempón, hogy utolérjem őt.

-          Ki volt az? – Haylie nem nézett fel, éppen a húst mártotta a tojásba, viszont Cole, aki Haylie mellett támaszkodott a pultnak, mikor meglátta a mellettem álló pasit falfehér lett.

-          Én – mondta a férfi, mire Haylie felnézett és kiejtette a húst a kezéből, az ő arcából is kifutott minden szín.

-          Nem is örülsz nekem? – kérdezte a férfi kicsit szomorkásan.

-          Mit keresel itt? – Haylie hangja halk volt és remegett. Cole arca visszanyerte a színét és védelmezően állt nagynéném elé. Ide-oda kapkodtam a fejemet, hogy mi történik itt és ki ez a pasi, akinek nagyon úgy néz ki, hogy senki sem örül.

-          Mi van, már fiatalabbakra buksz? – nézett végig gúnyosan a férfi Cole-on, aki olyan volt, mintha bármelyik pillanatban rávethetné magát a pasasra.

-          Menjen innen – sziszegte neki a fiú, akit Haylie eltolt maga elől.

-          Takarodj ki a házamból, Eric! – mondta kicsivel hangosabban, de semmivel sem magabiztosabban. Ijedten álltam a férfi mellett, most ez akármi is legyen, az én hibám. Kétségbeesett kaptam el Cole tekintetét, ami semmi jót sem ígért. Mindenre elszántan nézett, mint azon a képen, amin a ringben láttam a suliban. A tekintetéből azt olvastam ki, hogy most azonnal menjek mellé, de féltem megmozdulni.

-          Ugyan már, tegyük félre a régi ellentéteket, és beszélgessünk egy kicsit – ajánlotta vigyorogva Eric.

-          Nem akarok beszélgetni.

 Mivel Cole sürgetően nézett, erőt vettem magamon és elindultam felé, de velem együtt a pasas is elindult lassú léptekkel. Nem kapott utánam, hogy nem mehetek el, ezért épségben Cole mellé értem. Eric megállt Haylie előtt, akit megint megpróbált Cole maga mögé taszítani.

-          Nem mondom el mégy egyszer, hogy menjen el innen! – Én nagyon gyorsan eltakarodtam volna Cole elől, ha így nézett volna. Nem ígért túl sok jót, a kezét már ökölbe szorította.

-          Nem csodálom, hogy vele kavarsz Haylie. Igazi kis tüzes lehet az ágyban. – A férfi gonoszan elmosolyodott, Cole-nak pedig nem volt többre szüksége, a másodperc törtrésze alatt megragadta a pasit a pólójánál fogva és a jobb kezével akkorát behúzott az arcába, hogy először azt hittem leszakad a feje. Utána biztos voltam benne, hogy most kergetőző kutyusokat meg csillagokat lát a feje körül. Nem értem miért kellett provokálnia Cole-t, aki már ránézésre is erősebb volt nála. Magasabb volt, és habár nem egy Vlagyimir Klicsko, de bizony azokban a bokszoló kezekben van ám erő. Eric-et nagyon sunyi fejjel áldotta meg a sors, de nem volt igazán izmos pasinak mondható. Haylie az ütés után ijedten nézett, ha lehet ilyet mondani még fehérebb lett, én pedig tágra nyílt szemekkel néztem Cole-t. Kissé elszörnyedtem attól, hogy milyen simán lepofozta, ugyanakkor muszáj elismerni, hogy jogos volt, bár lehet kisebb ütés is elég lett volna.

-          Kifele! – dörrent rá Cole, és kifelé kezdte taszigálni.

-          Még nem végeztünk, cicám – letörölte az orrából csurgó vért, és még mindig elégedett vigyorral nézte Haylie-t, pedig éppen az imént csapta le egy huszonegy éves fiú.

-          Annyira sajnálom, Haylie! Nem akartam, nem tudtam, bocsánat – mentem oda rögtön hozzá, miután a pasit kilökdöste Cole. Jelen pillanatban nem izgatott, hogy ki ez, csak az, hogy Haylie hogy van.

-          Nem a te hibád, nem tudhattad, hogy ki az – Haylie próbált mosolyt erőltetni az arcára, de szánalmas próbálkozás volt.

-          Jól vagytok? – jött vissza Cole aggódva, s maga felé fordította Haylie-t.

-          Persze – nézett fel Haylie erőtlenül a fiú arcára.

-          Ne hazudj – mosolygott Cole. – Hagyd ezt, jó? – nézett a pulton heverő félkész kajára – Menj, és inkább feküdj le.

-          Nem. Meglepődtem kissé, de attól a húst még meg bírom csinálni. Amúgy is milyen példa lenne az Hope-nak, ha ennyitől összekottyannék? – Megeresztett felém egy mosolyt.

-          Ne kottyanj össze, csak menj és gondold át az előbb történteket. – Közelebb mentem hozzá és megfogtam a kezét, hogy érezze, rám számíthat. – Néha jót tesz, és szerintem most neked erre van szükséged. – Haylie hálásan nézett rám, és elment a szobájába.

-          Nem a te hibád – tette a kezeit a vállamra Cole.

-          De igen. Nem kellett volna beengednem, azt kellett volna mondanom, hogy várjon – magam elé bámultam, utáltam az érzést, hogy valószínűleg fájdalmat okoztam Haylie-nak. Ez lett volna az utolsó dolog a Földön, amit akarok és most megtettem. Én mindenkire csak bajt hozok.

-          Hope! – szólt rám keményen, hogy kirángasson a mélabússágomból. Maga felé fordított vállamnál fogva és mélyen a szemeimbe nézett. – Nem tudom milyen hülyeség jár a fejedbe, de felejtsd el! Mégis honnan kellett volna tudnod, hogy ki az a fószer?

-          Az mindegy…

-          Fejezd be, jó?! Ne marcangold már magadat fölöslegesen. – Józanító hatással volt rám határozott hangja, kezdett megint beindulni az agyműködésem és már azon kívül, hogy sorscsapása vagyok, másra is tudtam gondolni, mint például arra, hogy a kaja nincs kész, be kell fejezni. Kiléptem Cole kezei alól és a leesett húst felvettem majd a kidobtam, a többit elkezdtem panírozni.

-          Mégis mi a francot csinálsz? – nézett rám Cole úgy, mintha egy hülyét látna. Valószínűleg úgy is van.

-          Befejezem ezt, mert nincs befejezve.

-          Hagyd már! – fogta le a kezemet, és megint a szemembe nézett. Míg előző otthonomban senki sem bírta állni a tekintetemet, itt mindenkinek sikerül. Azért ez így nem teljesen jó megállapítás, mert nem ismerek túl sok embert, csak Haylie-t, Cole-t, Mirát, Jennyt, Miss Wattsont, Iant, meg a dilidokit. Ebből a dokinak dolga állni a tekintetemet, Haylie, Mira és Cole ismeri a történetemet – na jó, Mira egy kis részt kivéve –, a lényeget Jenny is tudja, Ian pedig Ian. Semmi oka sincsen arra, hogy ne állja a szemkontaktust. Most én is derekasan álltam Cole tekintetét.

-          Meg akarom csinálni – sziszegtem neki, de tovább fogta a kezemet.

-          Miért jó neked, hogy magadat hibáztatod?

-          Engedj el! – Ki akartam rántani a kezemet, de erősebben szorított. – Cole! – mondtam hangosabban. – Megtennéd, hogy nem fogsz le mindig, ha valami olyat teszek, ami neked nem tetszik?! – Nem volt fair tőlem így ráripakodni, főleg hogy nem rá, hanem magamra haragudtam, de Cole állta. Cole, a kőszikla mindent kibírt, töretlenül nézett a szemembe.

-          Te pedig megtennéd, hogy lehiggadsz?

-          Nem! – Felvonta a szemöldökét, én pedig folyamatosan próbáltam kihúzni a csuklómat a kezei közül. – Az istenért, engedj már el! – megrántottam a kezemet, és elengedett. Valószínűleg azért, mert ha nem teszi, esély van rá, hogy kiszakad a karom a helyéről. Nem fogott olyan erősen, hogy fájjon, de elég erősen ahhoz, hogy ne bírjam a szorításból kihúzni a kezemet.

-          Tessék, most boldog vagy? – kérdezte némi gúnnyal a hangjába.

-          Igen, az! – válaszoltam élesen. Aztán hirtelen leesett, hogy azt akartam, hogy neki is fájjon, őt akartam a hangnememmel bántani, pedig semmi rosszat sem tett. Lehajtottam a fejemet és nagy erő kellett ahhoz, hogy ne kezdjek el sírni. Elegem van már a sírásból. Féltem felnézni Cole-ra, hogy mit fog szólni, hogy fog rám nézni, hogy mérges lesz-e. Nem akartam, hogy itt hagyjon, meggondolatlan voltam.

-          Héé! – Az állam alá nyúlt és felemelte a fejemet. – Gyere ide. – Magához ölelt, amit elfogadtam és viszonoztam. Nem érdemlem meg, hogy ennyire elnéző és kedves legyen velem.

***

 Cole-lal végül megcsináltuk a húst, aztán ő evett és hazament. Én estefelé, miután megfürödtem bekopogtam Haylie szobájának ajtaján és bedugtam a fejemet, mikor azt mondta szabad.  Nagynéném már a takaró alatt feküdt, épp egy könyvet olvasott.

-          Zavarlak?

-          Nem, gyere – mosolyodott el és megpaskolta maga mellett a helyet.

-          Csak szeretném elmondani, hogy sajnálom. – Leültem mellé az ágyra.

-          Ne kezdd – rázta meg a fejét. – Nem kell miért bocsánatot kérned, előbb-utóbb úgy is elmondtam volna, vagy megtudod valahogy.

-          Nem kell elmondanod, ha nem akarod. – Megértettem őt, pontosan tudtam, hogy milyen egy olyan dologgal élni, amit félünk elmondani, félünk, hogy elítélnek és eltaszítanak maguktól az emberek. Mindenkinek van titka, kinek kisebb, kinek nagyobb. Azt hiszem a nagynéném és én a nagyobb titkú emberek kategóriáját gyarapítjuk.

-          El szeretném. Gyere, feküdj ide – bebújtam én is a takaró alá, és mellé feküdtem. – Huszonkettő voltam, mikor megismertem Ericet. Tipikus rosszfiú volt és vonzotta a nőket, én hiú meg azt hittem, majd mellettem megszelídül. Így is nézett ki egy ideig, de egy év után megtudtam, hogy megcsalt. Mérges voltam rá, ki akartam dobni, de égre-földre esküdözött, hogy szeret, és hogy már ezerszer megbánta. Olyan szerelmes voltam és buta, hogy megbocsájtottam neki. Ezek után megint jött egy hosszabb, boldog szakasza a kapcsolatunknak. Közös jövőt tervezgettünk, hozzá akartam menni. Egy idő után viszont nem a nők jelentették a problémát, hanem az alkohol. Ha részeg volt, néha oda csapott, én meg féltem tőle, nem mertem elhagyni. Egyre ijesztőbben és őrültebben viselkedett, szinte már mindenkire féltékeny volt, akivel találkoztam. Tudtam, hogy nem jó ez így nekem, de nem tudtam mit lépni. – Haylie szünetet tartott, hogy erőt vegyen magán, hogy képes legyen folytatni. Egy részem akarta, a másik nem akarta hallani, hogy mi történt ezután, mi lesz a fekete leves. Már ezeket szörnyű volt hallani, hogy min ment keresztül. – Aztán terhes lettem. – Leesett az állam, elfelejtettem levegőt venni, csak néztem. De hiszen nincs gyermeke, szóval az azt jelenti, hogy…. Istenem, nem akarok belegondolni, hogy mit jelent. Már éreztem, ahogyan a könnyek égetik a szememet, és ahogy felnéztem Haylie-ra, láttam, az ő szemében is gyülekeznek.

-          Azt hittem a baba mindent megváltoztat és észhez tér és nem is akartam a pici egyedül felnevelni. Mikor elmondtam Ericnek, jól fogadta, eléggé elfogadó volt. Nem sokáig mentek jól a dolgok, mert egyszer részegen jött haza, én kint álltam a verandán és az útjában voltam. Nem szándékosan, de úgy meglökött, hogy leestem a lépcsőn. – Haylie már nem bírta folytatni, sírni kezdett, de nem is kellett folytatnia. Könnyű volt kitalálni a történet végét, miszerint elvetélt. Én próbáltam tartani magamat és nem sírni, egy támaszt nyújtani, mint amit Cole szokott nekem, de ez nehéz feladat volt. Hozzá bújtam a nagynénémhez.

-          Nagyszerű anya vagy – suttogtam neki és itt maradtam vele egész éjszaka.