42.fejezet: Kívánságok

„Egyre gyakrabban rajtad felejtem a szemem, rengetegszer rajtakapom a gondolataimat nálad. Kívánom a közelségedet, és szeretnék minél közelebb kerülni hozzád. Az előbb néztelek, majd megérintettelek, és rémülten éreztem, mennyire vágyom rád.”

Az Eric probléma megoldódott, miután megtudtuk, hogy pénzt akar. Az a félnótás flótás pont olyan hétvégén merte még visszadugni ide a képét, mikor apám itt volt, aki még jobban kiosztotta, mint Cole és elküldte melegebb éghajlatra. Megfenyegette, hogy feljelenti a rendőrségen zaklatásért, esetleg kiveri belőle a szart is, ha még egyszer Haylie közelébe mer jönni. Az a görény szerencsére eltakarodott, de előtte még hadovált Cole-ról, hogy a fiatal szeretője hol van Haylie-nak. Utólag felvilágosítottam apát – szerintem kicsit jóval több csodálattal –, hogy Cole hogyan állt ki a nagynéném mellett és hogyan vert be egyet Ericnek és hogyan tette ki a szűrét a házból. Apa megkérdezte, hogy ez az a fiú-e, aki akkor volt velem, mikor ő először jött ide, és hogy mennyire komoly a kapcsolatunk. Azt mondtam barátok vagyunk – hát ha egyszer ez az igazság –, de apám azt mondogatta, hogy hát azért szeretné ő megnézni magának ezt a Cole-t.

Találkoztam már Cole-nak pár haverjával, mind rendesek voltak velem. Habár páran furán szemléltek, egyik sem kérdezett semmit, vagy szólt be. Abban a kávéházban találkoztam a legtöbbel, ahova egyszer elmentünk, hogy meghallgassuk, hogy énekel a fiúk egy barátja, utána pedig rendszeresen eljártunk. Itt ismerkedtem jobban össze Kimorával is, a fekete lánnyal, aki tényleg már-már lehetetlenül kedves volt az emberekhez. Velem is olyan bájos és érdeklődő volt, úgy viselkedett, mintha hosszú évek óta ismernénk egymást. Könnyen feloldódtam a társaságában, egyszerű volt vele beszélgetni. Viszont nem bírtam attól elvonatkoztatni, hogy mennyire gyönyörű és hogy Cole barátja. Nem mondom, hogy féltékeny voltam, csak kicsit irritált a dolog.

 Az emberek kortól és nemtől függetlenül jártak a kávéházba, saját verseiket, novelláikat, dalaikat adták elő többnyire. Csodálkoztam azon, hogy ők hogyan keveredtek ide, de a dolog egyszerű volt. Ian egyik bátyja itt kapott nyári munkát, a fiúk pedig eljöttek egy ilyen este megnézni a bátyust, s akkor látták, hogy mit is csinálnak itt. Itt ragadtak. A versek, dalok, novellák mind inkább a bánatról, tovább lépésről, bátorságról, önbizalomról, esetleg a szerelemről szólnak. Segítenek túllépni az embereknek a problémáikon. Valaki a saját történetét meséli el, valaki csak egy fantázia sztorit. Nem akartam bemagyarázni magamnak, de volt egy olyan sejtésem, Cole-nak szándéka volt azzal, hogy elhozott ide többször is. Szerettem ide járni, de szerintem Cole azt hitte, hogy majd a színpadra is fel akarok pattanni, de nem szerepelt sem a távoli, sem a közeli terveim között.

  Az asztalunknál lévő halk beszélgetést két vidáman csivitelő hang szakította félbe, akik egyszerre köszöntek rám hangosan. Mikor felnéztem az ikreket láttam magam előtt, akiket én is kedvesen köszöntöttem.

-          Hogy találtad meg a helyet? – A lányok végignéztek a társaságomon.

-          Cole hozott el.

-          Óh. – A lányok egyszerre tátották el meglepődve a szájukat. – Azt hittem, Mira mutatta – mondta Sunshine, és kételkedve mérte végig Cole-t, míg testvére még kételkedőbben a többieket.

-          Mira jár ide? – Simán beillett volna ide, de valahogy mégsem.

-          Nem – rázta a fejét Liberty.

-          Észrevesz ő mindent, és segít anélkül is, hogy valaki kérné rá, de ide nem jön el – vette át a szót Shine.

-          Régen járt ide, valami fiúval és Annabelle-lel. – A lányok kiszúrták Ian-t, mire minden szem rászegeződött.

-          Tényleg szöszi! – csapta össze a tenyerét Sunshine. – Te régi darab vagy már itt.

-          De még semmit sem adtál elő – Liberty félig kérdezte, félig állított, és látszott rajta, hogy erőteljesen próbál arra visszaemlékezni, hogy adott e elő valami valaha Ian.

-          Hacsak nem érdekel titeket a fizika, valószínűleg nem fogtok fent látni a színpadon – Ian arra a szokásos mosolyra húzta a száját, amitől még gyengébb pillanatimban én is alapjaimban megremegek, meg minden nőnemű élőlény, ez alól az ikrek sem voltak kivételek.

-          Engem igazából érdekel a fizika – pislogott rá Liberty.

-          Én leszarom, de ha ilyen tanárom lenne, a véleményem változna – Shine beleharapott az ajkába, Ian pedig felnevetett.

-          Ti vagyok a legjobb fej ikrek, akiket ismerek.

-          Azért, mert nem ismersz másokat – szólt oda Cole, mire én is elnevettem magamat.

-          Na köszi, most elrontottad a bókolásomat. – Ian szúrós szemekkel nézett a barátjára, majd vissza a lányokra, akik csak mosolyogtak.

-          Nyugi hölgyeim, Cole-nak egyszer valaki nagyon odacsapott, azért beszél ilyen baromságokat.

-          Óh, csak nem te csaptál oda neki? – Ami még a főbb különbség a két lány között, az Shine huncut, nagyon huncut mosolya.

-          Hé, ugye nem nézitek ki belőle, hogy le tud ütni? – kérdezte kicsit sértetten Cole, mire a lányok csak sunyin mosolyogtak.

Ian megkérte őket, hogy üljenek le, ezen az estén velük gyarapodott az asztaltársaságunk, és én csak csodálkoztam rajtuk, hogy hogyan képesek ennyire kedvesen, viccesen viselkedni, és ha nem tudnám, hogyan élnek, azt hinném, minden klappol körülöttük. Vajon ez egy álca csak, amit a külvilágnak mutatnak? Belül nem haldokolnak? Nagyon úgy néz ki nem. Biztos sokat számít, hogy nincsenek egyedül, támaszkodhatnak a másikra.

***

Mirával el szoktunk járni sétálni, most is hozzá igyekszem, hogy a szokott helyen találkozzunk, ami körülbelül mindkettőnk házától ugyanannyira van. Konkrét tervekkel megyek most hozzá, tudom miről akarok beszélni. Mikor oda értem, már láthatta rajtam az elhatározottságot, mert egyből rákérdezett, hogy szeretnék-e valamit kérdezni.

-          Találkoztam az ikrekkel, és azt mondták, idézem: „Észrevesz ő mindent, és segít anélkül is, hogy valaki kérné rá”. Szóval ezt tetted? Segítettél, direkt szándékod volt közel kerülni hozzám és segíteni? – Nem akartam számon kérően hangzani, hiszen ez nem elítélendő dolog, éppen ellenkezőleg. Viszont, ha azt nézzük, hogy én hittem azt, hogy segítek neki, miközben ő segített nekem és mindent rosszul gondoltam, hát az elég vicces. Elégé rossz emberismerő vagyok ezek szerint.

-          Én csak láttam, hogy segítség kell neked. Szóval ott voltam. – Mira rám mosolygott, amit viszonoztam, ezzel is mutatva, hogy semmi bajom ezzel. Ha akkor nem is akartam segítséget, most örülök neki. Nagyon sokat változtam az itt töltött hónapok alatt pozitív irányba, és ezt részben neki köszönhetem.

-          Köszönöm. Mindent. – Hálásan ránéztem, majd megint eszembe jutott, hogy mennyire elnéztem a dolgokat, hogy nem ő nem volt összetörve, csak be akartam magamnak magyarázni, hogy ő is. Igazából csak én voltam darabokban, ezen elmosolyodtam.

-          Mi az?

-          Tudod azt hittem, te is totál padlón vagy Annabelle miatt, azt hittem értelek és nagyon hasonlítunk. De nem, te nem voltál romokban, te tovább léptél, és csak akartam hinni, hogy össze vagy törve. – Erre akkor kezdtem rájönni, mikor mindent elmondtam neki, és ő azzal vigasztalt, hogy Robert még mindig velem van az emlékeimben, aztán pedig mikor egyszer náluk voltam. A szobája tele van gyönyörű rajzokkal, azt hittem ő készítette, de mint megtudtam Annabelle. Segít neki, hogy ott vannak a rajzok, nem lesz tőle szomorúbb, csak képes elfogadni azt, amin már én is jó úton járok: hogy a barátja elment.

-          Ott voltam hidd el, de felálltam. Nem volt sima ügy, sok hülyeséget csináltam, de talpon vagyok, és jobb érzés, mint az önsajnálatban fetrengeni. Semmi sem húz vissza, semmi sem köt béklyókba, szabad vagyok. – Feltűnt, hogy Mira sokszor mondja, hogy szabad és hogy független. Én is ez akartam lenni, szabad. Nem akartam, hogy a halott barátomhoz való kötődésem és görcsös ragaszkodásom határozza meg az életem hátralevő részét, magam akartam alakítani a sorsomat.

-          És Hope, ha adhatok egy tanácsot: legyél vad.

-          Vad? Mármint öltözzek furán, borzoljam a hajam és káromkodjak? – Ez nem az én stílusom, elég furcsa lennék így. Mira felnevetett.

-          Úgy értem, szard le, amit mások mondanak és ne mások elvárásai szerint élj. Merj önmagad lenni és kiállni a dolgaidért. Lázadj ez ellen az istenverte társadalom ellen és legyél egy egyéniség! – Mintha Mira egy lelkesítő beszédet mondott volna, úgy beleélte magát. De én is éreztem, hogy van hatása annak, amit most mondott. Vad akarok lenni.

***

  Egyre jobban éreztem magamat a bőrömben: Haylie-t imádtam és jól kijöttünk, apámmal egyre jobban megismertük egymást, egyre többet jött le hozzánk, az a gondolat is felmerült, hogy leköltözik Wilmingtonba.

  Egyik este a tévét néztem, ahol a mindig puccos ruhákban lévő időjósnő azt mondta, csillaghullás várható április első napjaiban. Eddig egyszer ültünk ki Roberttel hullócsillagokat nézni, de nem láttam túl sokat, mert fájt a nyakam és untam a sok felfelé nézést, ezért inkább csak beszélgettünk és beszélgettünk. Most elterveztem, hogy ezt kiülök és megnézem, kerül, amibe kerül. Ha a nyakam kitörik, akkor is látni akarok egy csillagot és talán még kívánok is valamit. Talán azt kívánnám, hogy minden rendben legyen velem, minden téren.

  Másnap Cole azzal jött át izgatottan, hogy nézzük együtt a csillaghullást, ő tud egy tuti helyet, ahol biztos nem lesz más, senki sem fog miket zavarni. Felvetettem neki, hogy esetleg valamelyikünk kertje, de hevesen rázta a fejét, hogy ő nem fogja a csillagokat a kertjükből bámulni, hát mégis mit gondolok én. Szóval nem kertből fogom látni, és nem Haylie-val, hanem vele, valahol azt hiszem a parton.

  Tíz óra körül mondták a hullást, Cole már fél kilenckor nálunk volt és indultunk. Haylie egy barátnőjével ment el megnézni, Mirát is megkérdeztem, ő is megnézni, pedig nem akarta. Wes vette rá.

  Furcsa érzésem volt Cole-lal kapcsolatban, valami belső hang veszélyre figyelmeztetett, de próbáltam elhessegetni. Elvégre mi csak jó barátok vagyunk, ő egy barát, aki segített nekem kilábalni a nyomorúságomból.

-          Melyik részhez megyünk? – kérdeztem tőle a kocsiban, amire egy sejtelmes mosoly volt a válasz. – Oda, ahol fényképeztél? – próbálkoztam tovább.

-          Ne legyél olyan kíváncsi, majd meglátod. – Cole-nak igazán jókedve volt, már azt hittem, hogy játékosan megcsipkedni az arcomat, mint az öreg nénik, de szerencsére elmaradt. Betett egy nagy kosarat a hátsó ülésre, és mikor látta, hogy érdeklődve figyelem, csak megrántotta a vállát, hogy éhen akarok halni? Miért, olyan sokáig fogunk maradni?

Sokáig mentünk kocsival, már nem a wilmingtoni partszakaszra mentünk. Körülbelül fél óra kacskaringózás után Cole leállította a kocsit és kezébe fogta a kosarat meg egy plédet. Ekkor kezdtem először zavarban érezni magamat. Egy ilyen Roberttel vagy Josh-sal tökre rendben lett volna, de Cole-ra nem tudtam úgy gondolni, mint rájuk. Még magamban sem akartam kimondani, hogy mihez hasonlít ez az egész. Egy részem akarta, egy részem pedig nem. Bízni akartam Cole-ban, hogy nem tenne ilyet, de igazából ez nem rossz dolog. Nem rossz dolog a normális lányoknak, akik tudják, mit akarnak. Én a közelében sem vagyok eme képességnek.

-          Jössz? – nézett hátra rám mosolyogva Cole, aki már elindult, csak én álltam le magam elé bambulva. Megráztam magamat és utána mentem.

Valahol egy út mellett voltunk, két város között lehettünk. Nem éppen bíztató. Egy hosszabb kavicsos úton kellett átsétálnunk, utána pedig már hallottam az óceán hullámzásának hangját. Egy gyenge deszkakerítésre pirossal egy nagy piros iksz volt rajzolva, legalábbis fénykorában az lehetett, már le van kopva a nagy része. A kerítés elég viseltes, de azért még kerítés, és azoknak általában az a feladata, hogy távol tartsanak valamit vagy valakit valamitől. Szóval nem kéne lemennünk a partra. Kételkedve néztem Cole-ra, aki intett a fejével jobbra, ahol simán meg lehet kerülni pár méterrel arrébb a kerítést, mert csak addig tart. Valószínűleg csak jelzés értékű, hogy nem kéne oda menni.

-          Évekkel ezelőtt megvette valami gazdag pasi saját teleknek, hogy nyaralót építessen, de nem lett belőle semmi. Amúgy senki sem jár ide, elhanyagolt rész, itt nem lesz senki. – Olyan mosollyal nézett rám, hogy legszívesebben futni kezdtem volna az ellentétes irányba.

-          Valami baj van? – ráncolta a szemöldökét a legártatlanabb nézéssel és aggodalommal. Arra gondoltam, hogy milyen aranyos, mikor ilyen. Csak megráztam a fejemet és követtem.

Szerencsére az ég tiszta volt, és milliárdnyi csillag látszott, talán még sosem láttam ennyit. A víz feketének látszott, csak néhol csillant meg néha, mintha egy-egy gyémántról verődnének vissza a csillagok fényei. A szél nem fújt nagyon, most a tengerparton kifejezetten csendes szellő lengedezett. A legvastagabb pulcsim volt rajtam és egy vékony mellény, még nem fáztam. A víz lustán nyaldosta homokot, néha merészebben jött ki a partra, majd húzódott vissza lassan. A sötétben a lábammal a homokot rugdostam, miközben Cole mellett mentem. A fiú megállt és leterítette a plédet, letette a kosarat és leült. Én is helyet foglaltam mellette, de kicsit szorongtam. Nehezemre esett levegőt venni és görcsbe rándult a gyomrom, nem tudtam, hogy ez jó vagy rosszfajta görcs e. Cole kinyitotta a kosár fedelét és kivett belőle egy tálkát majd még egy párat és letette kettőnk közé.

-          Mi van bennük? – néztem a tálkákra.

-          Nézd meg.

Találomra az egyik tál után nyúltam és levettem róla a takaró fóliát és apró kis sütiket láttam benne.

-          Csak nem te csináltad? – néztem fel meglepetten Cole-ra. Nem mintha olyan elképzelhetetlen lenne, hogy ő ilyet csinál, de nem néztem volna ki belőle, hogy neki áll sütögetni egy csillaghullásra.

-          Nem – rázta meg a fejét. – Sajna bolti, de ő volt a kedvencem mielőtt ettem volna a muffinodból. – Éreztem, hogy elpirulok, lehajtottam a fejemet.

-          Akkor megnézem, mit ütöttem ki a nyeregből – nevettem fel zavartan és nem is tudom miért mondtam ki. Nem akartam. Beleharaptam a kicsi csokis sütibe, aminek a közepén vaníliás krém volt. Finom volt, ezért még egyért benyúltam a tálba.

-          Ha Jenny haragudott rám régen, na jó, igazából még most is ezt csinálja, akkor megette mindet tiszta bosszúból. – Elnevettük magunkat. Ez annyira Jennys, simán kinézem belőle, hogy bosszúból akkor is teletömi magát a sütivel, ha már nem fér bele több és nem is szereti. Cole a hátára feküdt, a kezeit a tarkója alatt összekulcsolta és az eget kémlelte.

-          Ha ez a hely tudna beszélni, sok mindent elmondhatna rólam – jegyezte meg nosztalgikusan.

-          Mint például? – kérdeztem halkan.

-          Hogy hogyan törtem össze és hogyan álltam talpra. Hogy hogyan sírtam és nevettem magamon. – Cole valahol a múltban járt, azt sem tudom, hogy ezt mért mondja el nekem. Viszont szívesen meghallgatom, ha problémája van, azok után, hogy ő is meghallgatott engem és elvisel. Ennyit megérdemel és különben sem lenne fáradtság részemről. Érdekel engem a fiú. Tudom, hogy neki is van egy titka, egy titka, amit kevesekkel oszt meg, amit nem sokan tudnak. Arra is van tippem, hogy mihez kapcsolódik ez a titok. Ha elmondja nekem, akkor biztosan teljesen bízik bennem.

-          Mi történt? Miért hagytad abba a bokszolást? – Cole egy pillanatra felém fordította a fejét, majd vissza az ég felé.

-          Jó voltam, nagyon jó. Nyerhettem volna, de a világ aljas, főleg a versenyzők világa. Pénzzel mindent meg lehet oldani. Nem jó helyre kerültem, nem jó emberhez. Az ellenfelem nem bízott annyira magában, hogy tudja meg fog verni, sem a trénere, sem senkije. Le akartak fizetni, de szó sem lehetett róla, legalábbis nem részemről. Ettől még az üzletet megkötötték és muszáj voltam veszteni, különben ki tudja mit csináltak volna velem, vagy ami még rosszabb a szeretteimmel a meccs után. – Tágra nyílt szemekkel hallgattam Cole-t és értettem őt. Közelebb éreztem őt magamhoz, mintha kicsit hasonlítanánk. Mindketten kicsit megsebzettek vagyunk, mindketten összetörtünk és keresgéltük az utat, hogy talpra tudjunk állni, csak neki hamarabb sikerült. Cole-nak óriási kitartása volt, nekem nem. Nem tudta, hogy nekem mi bajom van, de adott nekem a kitartásából és segített talpra állnom. Sosem lehetek neki elég hálás azért, mert makacs volt és kiállt értem saját magam helyett is. Eltettem az utamból a kosarat meg a tálakat és közelebb csúsztam Cole-hoz, hogy meg tudjam érinteni. Megfogtam volna a kezét, de az a tarkója alatt volt, így maradt az oldala. Cole rám nézett, a szemei most két csillogó fekete pontnak tűntek. A világ két leggyönyörűbb fekete pontjainak. Újra görcsbe rándult a gyomrom.

-          Ugye nem sajnálsz? – próbált viccelni, de tudtam, hogy komolyan gondolja. Lefeküdtem mellé és az oldalamra fordultam, ő is azt tette.

-          Nem sajnállak. Erős vagy. Inkább csodállak.

-          Hope, ha lenne egy kívánságod, mi lenne az? – nézett érdeklődve a szemembe. Erre nem tudtam válaszolni sosem. Ez olyan, mint a mit vinnél magadra egy lakatlan szigetre, egyszerűen fogalmam sincs. Bár régen valószínűleg azt mondtam volna, hogy jöjjön rendbe az életem, fizessen meg mindenért Jack, vagy kapjam vissza apámat, de ezeknek egy része már teljesült. Az életem javul, apámat visszakaptam, Jack pedig megkapta a büntetését, bár koránt sem a megfelelőt. Aztán egy kéz a szívembe markolt és jól összeszorította, hogy alig kaptam levegőt. Az agyam megtelt Roberttel, a nevével, a kinézetével, illatával, nevetésével és a szeretettel, amit iránta érezek. Ha lenne egy kívánságom, talán őt kívánnám vissza magamnak, talán elviselnék mindent, talán lemondanék az itteni éltről, visszakérném Jack-et is, csak hogy ő velem legyen. Régóta nem érzett vágyódás öntött el iránta, de hirtelen egy másik kéz is a szívembe markol, egy hang pedig azt ordítozza bennem, hogy önző!. Ez megint öncélú dolog lenne, nem kívánnék magamnak ilyet. Egyrészről nem biztos, hogy Cole-t mégis olyan könnyen itt tudnám hagyni. Másrészről pedig azért nem kérhetem ezt, mert ismerek valaki mást, aki még él, aki még segítségre szorul. Egy pici csodát, akinek egy nagy csodára jobban szüksége van, mint nekem.

-          Talán azt kívánnám, hogy Clarie-nek nagyszerű élete legyen, amit megérdemel. – Mivel Cole nem tud a kislányról, folytatom. – Az intézetben ismertem meg, ő volt az, aki kiállt értem és nem engedett el, aki küzdött értem és bíztatott. Ő volt az, akire felnézhettem. Őt sokkal jobban bántották fizikailag, és mégis ő bíztatott engem. Clarie hat éves – néztem végül Cole szemébe, akin meghökkenést láttam. Csak nézett, láttam rajta, hogy kételkedik benne, hogy jól hallotta-e. Lassan becsuktam a szememet és kinyitottam, Cole még mindig engem nézett, perzselt a tekintetével. Olyan közel van hozzám, szinte érzem a testéből áradó meleget.

-          Mindig van remény – suttogom. – Ha minden reményem elfogy, a nevem akkor is ott van, ezt mondta nekem. – A végén mélázva elmosolyodtam és gondolatban szorosan a karjaimba zártam a kislányt. Cole közelebb jön hozzám.

-          Te mit kívánnál?

-          Azt nem mondhatom el.

-          Miért? – kérdezem még mindig halkan. – Akkor nem válna valóra?

-          Talán – mosolyodik el halványan. – Lemaradunk – fordult vissza az ég felé. Kelletlenül én is a hátamra gördültem, de most egyáltalán nem érdekeltek a csillagok. Szépek, szépek, de korántsem kötnek le annyira, mint Cole és az ő szemében ragyogó csillagok. Már nem érdekel, hogy ilyenekre gondolok, már akkor tudtam, hogy hülye vagyok, mikor a pulcsijában aludtam, csak hogy érezhessem az illatát. Nem közömbös nekem, ezt még régóta sejtem, talán tudom is, de nem tudom pontosan milyen érzéseim vannak iránta és ez néha kétségbe ejt.

Kissé feltámadt a szél, de nem fázom, melegem van. Melegem van ettől a helyzettől, attól, hogy ennyire közel fekszem Cole-hoz, aki elmondta a titkát és én is neki az enyémet. Hosszú percekig, csak bámultuk az eget, de nem láttam semmit, mert a gondolataimba mélyedtem. Nem akartam megszólalni, mert annyira ide nem illőek most a szavak. Hirtelenjében egy csillag cikázott át az égen és tűnt el ugyanolyan gyorsan. Nem kívántam, csak gyorsan Cole felé kaptam a tekintetemet, akinek csukva volt a szeme. Vajon a csillag után csukta be? Néztem egy ideig, de csukva tartotta. Olyan, mintha aludna. Hirtelen nagy késztetés éreztem arra, hogy belefúrjam az arcomat a pulcsijába, a vállába, csak hogy jobban érezhessem az illatát, amit a szél hoz felém. Kicsit édeskés illat, nem tudnám pontosan behatárolni. Édes, talán mentolos (nem Ian mentolos rágós mentolos illata, ez másabb) és férfias.

-          Cole – mondtam ki halkan a nevét, nevetséges, de meg akartam győződni arról, hogy nem alszik.

-          Hmm? – nyitotta ki a szemét és rám nézett. Olyan mintha nagyon távol járt volna és csak most térne vissza.

-          Láttad? – annyira halkan próbáltam beszélni, de nem tudom miért. Talán attól féltek, ha túl hangos vagyok, elillan a pillanat.

-          Láttam – ő is nagyon halk.

-          Kívántál?

-          Kívántam.

-          Cole?

-          Igen? – Nem is tudom mit akartam mondani, csak lehajtottam a fejemet zavartan. Teljesen hülyén érzem magamat. Aztán megéreztem Cole ujjait az arcomon, amik szinte perzselték bőrömet ott, ahol hozzáért. A szívem meglódult. Felnéztem rá, és egy pillanatra megijedtem, mert nagyon közel volt hozzám, alig választják el centik az arcainkat. Nem tudtam sem beszélni, sem gondolkodni sem levegőt venni. A zsigereimben éreztem, hogy most mit akarok, de eddig nem vallottam be magamnak. Cole fogva tartott a tekintetével, hiába akartam elfordítani a fejemet, nem ment. Aztán az ajkaimra tévedt a tekintete és a szívem még gyorsabban kezdett verni, hogy lehet, hogy még bírja erővel? Ez már nem normális! Aztán nagyon lassan közelebb hajolt, hogy még eltolhassam, ha nem akarom. De én akarom, nagyon akarom. Olyan régóta titkon már erre vágyom, akarom őt magát. Éreztem a leheletét a bőrömön, ami megbolondított. Akarom, hogy hozzám érjen, akarom, hogy megint a karjaiba zárjon, én pedig biztonságban érezhessem magamat, mint akkor mindig. Aztán a pár centis távolság pár milisre szűkült majd végleg eltűnt és Cole langyos ajakit érzem az enyémeken. Hirtelen egy villámcsapás járta át a testemet, a testem feltöltődött energiával. Cole először nagyon lágyan csókolt, szinte alig éreztem, de mikor a kezeim önkéntelenül is elindultak felfelé a karján, a nyakára értek majd beletúrtam a hajába, amire már annyiszor gondoltam, már nem csak piheként éreztem ajkát az ajkamon. Nem erőszakosan tapadt rá, hanem érzelmesen, mintha ebben a csókban szeretne nekem mindent elmondani, mintha vigasztalni és bátorítani és szeretni szeretne vele egyben. Olyan, mintha minden életerőm és önbizalmam visszatért volna, főleg mikor egyik kezét a derekamra tette majd lassan végigsimított rajta és elért a nyakamhoz, majd azt kezdte simogatni. Visszacsókoltam már az elejétől kezdve, nem húzódtunk el egymástól, de nem is akartam, hogy elhúzódjon. A testem önálló életre kelt és közelebb próbált jutni hozzá, teljesen eggyé akartam válni vele. Érezte a próbálkozásomat, mert a kezét megint a derekamra tette és úgy húzott közelebb magához. Elégedettség járt át, de hamar elillant, mert többet akartam. Nem tudom, hogy ő vagy én kezdtem e vadabbul csókolni, de megtörtént és élveztem. Éreztem, hogy kigördül egy könnycsepp a szememből, végigfolyik az arcomon és az ő arcát is benedvesíti. Nem bánat könnye, sokkal inkább örömé. Olyan volt, mintha ez lenne minden problémámra a megoldás, mintha csak Cole gyengédségére lenne szükségem, hogy mindent feledni tudjak. Mintha csak a szeretet ilyesféle kimutatására lenne szükségem, mert biztosan szeret valamilyen módón valamennyire, mert ha nem szeretne, biztos nem bánna velem így, biztos nem csókolna ennyire érzelmesen. Csak egy könnycsepp volt, de Cole-nak elég, hogy eltávolodjon, és a szemembe nézzen. A szeme furcsán csillogott, mintha fel tudna vele falni. Lecsókolta a könnyemet az arcomról és végigsimított rajta.

-          Valóra vált – suttogta halkan, mire halványan elmosolyodtam és hozzá bújtam. Ezek után egy hullócsillagot sem láttam, már nem érdekeltek. Cole-t ölelni és csókolni sokkal inkább tetszett, mint holmi csillagok, amik le akarnak potyogni az égről.