43.fejezet: Vágyakozás

Sziasztok!

Óh, anyám! Mindjárt vége, már csak három fejezet az epilógussal együtt. El sem hiszem :D

Jó olvasást!

"A csók nem pusztán fizikai kontaktus, érzelmek vannak mögötte. Épp ez a lényege."

Felkelni a csillag les után és megfogni Cole kezét és úgy visszasétálni a kocsiig természetesnek tűnt. Még az is annak tűnt, hogy mielőtt kiszálltam volna mellőle kaptam egy kisebb csókot. Tőle kaptam az elsőt és sosem cseréltem volna el, tökéletes első volt. A vigyorom a fülemig ért, ha nem tovább. Szerencse, hogy Haylie később ért haza és már alvást színleltem, ezért nem láthatta, mikor benyitott a szobába. Az elalvás nehezen ment, a gondolatok cikáztak a fejemben, és ott motoszkált, hogy mi lesz ezután? Mi lesz holnap? Vajon lesz ennek folytatása, vagy egyáltalán kell lennie bárminek is?

Ha visszamehetnék az időben, ha megint lehetőségem lenne ennek a napnak az átélésére, biztos, hogy nem csinálnék semmit sem máshogy. Vagy talán még előbb, sokkal előbb megtettem volna ezt. Vagyis nem tettem volna, mert nem lett volna hozzá bátorságom, de jóval előbb akartam volna ezt. Istenem! Sosem éreztem még ilyet egész eddigi életem során, ez olyan leírhatatlan. A vigyoromat a képemről smirgli papírral sem lehetne eltűntetni, csak arra tudok gondolni, ahogy ott ölelt és a karjában tartott. Hogy életemben először, de olyan igazából éreztem, hogy nő vagyok. Nem egy lány, egy nő voltam ott a karjai között.

Ezen az estén nem sokat aludtam, néha spontán görcsbe rándult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy mi történt. Nem kifejezetten rossz görcs volt, csak olyan izgulós és félős, hogy mégis mi lesz holnap.

***

Reggel mikor kinyitottam a szememet, Cole volt az, akire először gondoltam és a tegnapi nap. Tovább vigyorogtam, mint egy lökött. Szerencse, hogy ma Haylie dolgozik, mert nem mernék kimenni elé, nem szívesen magyaráznám el, hogy mi is történt tegnap. Még mindig forróság önti el a testemet arra az emlékre! Mi volt a hétköznap egyetlen hátránya? Az hogy Cole sem volt itthon, meg nekem is végig kellett ülnöm az óráimat Miss Wattsonnal. Annak ellenére, hogy nem akartam, hogy Haylie rájöjjön mi van velem, el is akartam mondani valakinek, úgy éreztem, ha magamban tartom felrobbanok. Előkotortam a telefonomat és sms-t írtam Mirának - ha esetleg éppen órán lenne, ne zavarjam -, hogy mikor végez. Beszélni szerettem volna vele, kiönteni kicsit a szívemet. Pedig még nincs is miről. Csak egy csók volt. Vagyis sok csók, de manapság számít ez valamit? Cole-nak biztosan, ő nem olyan, mint a többi. Talán túlreagálom? Elképzelhető… Jött a válasz, hogy háromkor végez, és ha nagyon fontos, akkor idejön egyből. Attól függ a fontossága, hogy kinek a szemszögéből nézzük. Az enyémből nagyon, nagyon, nagyon fontos, de az övéből kevésbé, szóval úgy döntöttem elmegyek elé, legalább addig is lefoglalom magamat.

Jó kis nekifutamodás volt Mira sulija, de most jól esett a séta egyedül a friss levegőn. Az utcán sem bírtam a mosolygásomat csillapítani. Már a félelem is ott motoszkált bennem, hogy mi van, ha megbánta Cole ezt, vagy meg nem történtnek veszi, de még nem tudtam az örömömet elnyomni, nem hagytam magamat. Nem kezdhettem el most emiatt szomorkodni és félni. Elvégre most éreztem magamat először úgy, ahogy a koromban érezni kéne egy lánynak: egy lökött tininek, akire kezd valami hülye rózsaszín köd leszállni egy csóktól. Ennek az új lánynak teljesen más gondolati voltak jelen pillanatban, mint régen. Régen soha sem képzelte volna el magát erotikus helyzetben egy fiúval, de most megtette. Nem direkt gondolt ilyenekre, de a fantáziája szárnyalt, és hiába jött zavarba, tetszett neki a dolog.

A suli előtt olyan helyre próbáltam helyezkedni, hogy Mira biztosan észrevegyen, hogy ne kerüljük el egymást. A bejárathoz közel, a parkoló kocsik előtt volt egy pad meg asztal és mivel még a kint lézengő diákok nem foglalták el, hát megtettem én. Szerencsére nem törődtek velem, még akkor sem mikor kicsengettek és egyre többen özönlöttek ki az ajtón. Figyelmesen járattam a tekintetemet az emberek között, hogy le tudjak csapni Mirára, de előbb vettem észre Wes-t, aki szintúgy kiszúrt engem. Egyből széles lett a mosolya és integetni kezdett nekem, elindult felém. Viszonoztam a mosolyát.

- Szia, Hope! – köszönt rám meglepetten, de jó kedvűen. – Mi járatban erre? Csak nem Mirát várod?

- Teli találat.

- Biztos valami csajos dolog, amihez semmi közöm sincsen, ugye? – kacsintott rám és leült mellém.

- Bunkóság, ha azt mondom erre is, hogy teli találat? – Wes felnevetett és megsimogatta a vállamat. Megjegyzem, most találkozunk másodjára, nagyon közvetlen fiú. Elsőre elhinni, hogy magába bolondította Mirát eléggé hihetetlen, de talán pasiban nem a rosszakra bukik. Mondjuk, ki tudja, lehet ez csak egy álca Wes-nek. Mikor megemlíttetnem Mirának a szülinapja után, hogy milyen rendes meg aranyos fiú Wes, azt mondta a látszat néha csal.

- Ugyan, ha ez az igazság – legyintett. – Kérdezhetek valamit?

- Próbáljuk meg.

- Nem tervezed, hogy átjössz ide? – nézett fel a sulira, majd vissza rám. Ez egy nagyon jó kérdés volt, a válaszban nem voltam biztos. Annyira utáltam iskolába járni, de nem azért, mert tanulni kell, hanem a többiek miatt. Sosem piszkáltak sokat és nem terrorizáltak, de sokat pletykáltak a hátam mögött. Roberten és Josh-on kívül egy barátom sem volt. És mivel ők a barátaim voltak sokan utáltak. Ugye milyen hülyék az emberek, főleg a tinik?

Nem akartam végig magántanuló lenni, néha elgondolkodtam, hogy jönnék iskolába és bizonyára kéne is, szerintem apa és Haylie is jobban örülne, ha ide járnék.

-          Talán jövőre. Azt hiszem – mondtam kissé bizonytalanul.

-          Jövőre még én is itt leszek, szóval megéri jönnöd – bökött oldalba vigyorogva, majd meglepődni sem volt időm ezen, mikor Wes átkarolta a derekamat és az arcát az enyémhez nyomta és úgy vigyorgott és integetett valakinek.

-          Mosolyogj szépen John-nak – mondta. – Most örül a feje, hogy bemárthat Miránál, hogy jujj mit csinálok egy másik csajjal. – Szinte már el is felejtettem, hogy is néz ki John. Akkor láttam egyszer egy futó pillanatra, mikor még félévkor írtam itt a vizsgát. Eléggé morogva arccal nézett minket, miközben Wes vigyorgott meg integetett, mint egy mérgezett egér. Én csak értetlenül ültem ott, végül eltoltam magamtól.

-          Miért néz így? – utaltam Jonh-ra. – Ugye nem tép ketté? – Gondoltam itt első sorban magamra, ugyanis elég nagy esélyt láttam rá, a nem túl barátságos arckifejezésből.

-          Téged nem – nyugtatott meg aranyos mosollyal. – Max engem – nevetett fel megint. John még mindig minket figyelt, kezdett kényelmetlen lenni a helyzet. Most tényleg azt hiszi, hogy Wes az egész suli előtt megcsalja velem Mirát? Én nem akarok összeveszni Mirával, ha ez a John kitalál valamit, nem tudom mit csinálok. De Mira biztos nem hinné el rólam, hogy el akarom szedni előle a barátját.

-          Ne is figyelj rá – legyintett Wes. – Nehezen békél meg velem, mindig azt várja, hogy kibuktathasson. Áh, de nézd csak ki jön! – mondta vidáman és megint integetni kezdett, de most Mirának. Erre én is elmosolyodtam. Mira észrevett minket és felénk tartott, de John leállította és váltottak pár szót. Biztos most ecsetelgeti neki, hogy az idegen ribanc kivetette a hálóját a pasijára, az meg még a vállát is megérintette. Igaz az az érintés Coléhoz fogható sem volt. Ó te jó ég, az ő érintése… Elöntött a pír már megint az újdonság kedvéért. Mire feleszméltem, Mira már a fiúval az oldalán jött tovább felénk. Azt hiszem hamar meghűlt a vér az ereimben.

-          Nyugi – paskolta meg a kezeimet Wes, mikor látta a félelmemet. – Amelyik kutya ugat, az nem harap.

-          Remélem is.

-          Sziasztok! – köszönt oda Mira. Én intettem, Wes pedig egyből felkelt és megcsókolta Mirát. Közben a John fazon alaposan megnézett magának. Én is néztem, ha már ő sem zavartatta magát. Tényleg magas volt, de annyira nem volt izomagy, mint amilyennek elsőre tűnt. Nincs olyan széles, mint Cole, de azért nem kezdenék ki vele. Nagy, kerek szemei vannak, amik már inkább feketék, mint barnák. Az arcán pedig a keménység mellett ott vannak a kisfiús vonások. De számomra fogható sem volt Cole-hoz.

-          John, ő itt Hope.

-          Örülök, hogy végre találkoztunk – mosolyodott el a fiú és így már sokkal biztatóbb volt a helyzet. – Már az ikrek is sokat beszéltek rólad, hogy milyen cuki vagy. – A cuki szónál utánozta Shine és Liberty hangját, amin önkéntelenül is elmosolyodtam. Úgy emlegetnem engem, mint cukit? Tényleg kegyetlen életük lehet, ha én számítok cukinak.

-          De nincs igazuk. – Láttam Wes arcán a meglepettséget, és hogy készülne mondani valamit, én is félve vártam, hogy mit fog mondani. Mira meg vigyorogva hajtotta le a fejét, mint aki tudja, hogy mi fog következőnek elhangozni John szájából. – Te gyönyörű vagy, nem cuki. – Szívdöglesztő mosolyt kaptam, és kicsit megilletődötten álltam ott, talán kicsit zavarba is jöttem, de az a mosoly azért képtelen Cole-ét überelni.

-          Öm izé, köszi vagy mi – nevettem fel egy aprót.

-          Eredeti – mondta gúnyosan Wes. John nem is foglalkozott vele.

-          Fiúk – rázta a fejét Mira. – Ne már, ne mutassátok már meg egyből Hope-nak az ovis oldalatokat.

-          Legalább később nem éri meglepetés – kuncogott Wes. Mira megrázta a fejét és kisétált Wes karjai közül mellém.

-          Mehetünk? Biztos fontos, ha eljöttél egészen idáig – nézett rám most komolyan, de aztán jobban megnézett. – De nem rossz dolog – tűnődött talán inkább csak magában. – Amióta itt vagyok, vigyorogsz.

-          Akkor is vigyorgott már, mikor ide jöttem – kotyogta bele Wes, mintha büszke lenne erre a megállapításra. Észre sem vettem, hogy végig itt ült a képemen. Mira elgondolkodva nézett rám, én meg elpirultam, ugyanis lelepleztek.

-          Hogy van Cole? – kérdezte Wes huncut arckifejezéssel, mintha tudná, hogy vele kapcsolatos a dolog. Mira nagyot nézett majd elmosolyodott, mintha most már ő is értene mindent.

-          Nem tudom – rántottam meg a vállamat. – Mikor legutóbb találkoztuk jól volt – próbáltam nem pipacs pirossá válni.

-          Menjünk már – fogta meg a karomat Mira és húzni kezdett. – Sziasztok! – köszönt hátra a fiúknak.

-          Hé! Búcsú puszi? – méltatlankodott Wes és elkapta Mira karját és visszarántotta magához egy csókra. Aztán elindultunk, de még hallottam, ahogy John meglepetten kérdez vissza, hogy Cole Sullivan?

***

-          Mi is történt pontosan?

-          Hát elmentünk megnézni a hullócsillagokat a partra – kezdtem bele és éreztem, hogy kiül az arcomra a vigyorgás.

-          Várj! – emelte fel a kezét Mira. – Csillagok, éjszaka, part, Cole és te. Nekem ezekből mondjuk valami forró helyzet jön össze.

-          Forró helyzetnek számít az, hogy átcsókolóztuk azt az időt, amíg a csillagokat kellett volna nézni? – haraptam szégyenlősen az ajkamba. Mira arcán fokozatosan szélesedett a vigyor, végül úgy szólalt meg, mint aki tudta az egészet.

-          Ez már csak idő kérdése volt.

-          Mi? – hökkentem meg. Az nem lehet, hogy ő előre tudta, mikor én nem.

-          Rátok volt írva, de főleg Cole-ra. Mikor elrepedt a segge a képekért, már sejtettem. A saját barátnőjét soha nem akarta lefényképezni, te pedig egyből megihletted. Szerintem ez egy művésznél jelent valamit.

-          De most félek, mi van, ha nem akar semmit, ha megbánta?

-          Viccelsz? Szerintem amióta találkoztatok és fokozatosan megismert téged, annál jobban akar. És ne emészd magad ezen, csak beszélj vele.

Egyből jobban éreztem magamat, ahogy ezt elmondhattam végre valakinek, aki ráadásul bíztatott és nem remélte, hanem tudta, hogy Cole nem fogja meg nem történtnek nyilvánítani a dolgot. Mira csak fél útig kísért el, onnan egyedül mentem tovább. A járdán ballagtam, mikor motor hangját hallottam meg, és mintha már felismerném Cole kicsikéjét, tudtam, hogy ő lesz az. Mikor leállt a motor tudtam, igazam van. Visszafojtottam az előtörő vigyorgást, de az idegességet már nem sikerült.

-          Gyere, Hope, pattanj fel! – vette le a sisakját és szólt oda nekem.

-          Nincsen sisakod – mondtam neki incselkedve, utalva arra, hogy múltkor nem akart felengedni a motorra anélkül. Mellesleg ez el is terelte kicsit a figyelmemet. Egy sisak kevésbé zavarba ejtő, mint egy csók.

-          Tessék – nyújtotta felém az övét.

-          Így neked nem lesz. Mi lesz, ha belénk jön valami barom? – húztam fel a szemöldökömet. Nem tetszett, hogy megint megfosztana az élménytől, hogy a szél fújja a hajamat.

-          Na gyere ide! Ha nem veszed fel, megkergetlek és én teszem a fejedre – fenyegetett játékosan. Ezzel igazán nem lenne érdemes vitatkozni, szóval közelebb léptem hozzá. Ahogy belenéztem a szemébe, elszállt az idegességem, ugyanis az övében is ugyanannyi vágyakozást láttam. Szívem szerint rögtön megcsókoltam volna, de ezzel vártam, amíg haza értünk. Most csak engedelmes kislányként felültem mögé a motorra és haza száguldottunk.

Leszálltam mikor megérkeztünk, letettem a motorra a sisakomat. Kezeimet tördelve vártam a következő lépését, hogy mi lesz. Babrált valamit még, aztán felém fordult. Felnéztem pilláim alól a szemébe, a legszebb szempárba. Enyhe zavaromban haraptam be az ajkaimat, szinte pattanásig feszültek az idegeim. Egy pillanatig azt hittem, elköszön és kész.

-          Hope? – kérdezte halkan.

-          Igen? – A hangom reménykedő volt.

-          Mit szólsz a tegnapi kívánságomhoz?

-          Tetszett – mondtam halkabban, mint szerettem volna.

Cole halványan elmosolyodott és a következő pillanatban már ajkai ismét az enyémeken voltak, s én is éhesen vetettem az övéire magamat. Két oldalról fogta az arcomat, de hamar derekamra tette a kezeit és úgy húzott közelebb magához. Nem érdekelt ki láthat, én akartam őt és a jelek szerint ő is engem.