44.fejezet: Kockázatok

„Igen, Ő a szőke herceg fehér lovon, csak nem szőke és sokkal szexibb.”

Három nap telt el mindössze azóta, hogy boldogan lepattantam a motorról és Cole is nyilvánvalóvá tette, hogy tetszett neki a csillaghullás. Most a parton sétáltunk, fogtuk egymás kezét és Cole megkért, hogy menjek el vele egy randira. A három nap alatt gondoltam már erre a szóra, de valahogy nem lopta magát a szívembe, nem tetszett. Nem tudnám elmagyarázni, hogy mi bajom van vele, de nem tetszett. Ettől függetlenül a kérdésre meglódult a szívem, megint gyorsabban kezdett verni és éreztem, elpirulok. Cole félre értelmezte a hallgatásomat, és azt hihette én csak csókolózni akarok vele és semmi több, mert kissé dadogni kezdett.

-          Én… te… – zavarban volt. Nem sokszor láttam még így, (és ha zavarban is volt, hamar túljutott rajta), de tetszett. Ilyenkor örültem, hogy nem csak én vagyok képes dadogni és motyogni, hanem ő is. Mellesleg ilyenkor olyan zabálnivalóan édes, hogy nehéz türtőztetnem magamat, hogy ne ugorjak a nyakába. Elnevettem magamat, Cole pedig kicsit sértve és összezavarodva nézett rám.

-          Annyira aranyos vagy, mikor zavarba jössz. – Cole felszegte az állát.

-          Férfi vagyok, nem jövök zavarba. Ne mondj ilyeneket, kérlek – kotyogta közbe sértetten.

-          Elnézést Mister – szalutáltam neki bolondosan. Megforgatta a szemét és visszatért a randihoz.

-          Mi bajod a randival? Elég tisztességtelennek érzem magamat, hogy csak így megcsókollak, hogy nem volt előtte semmi várakozási időm, hogy jajj vajon mennyi randi után engedsz egy csókot.

-          Az az öt-hat hónap, amióta itt vagyok nem volt elég várakozási idő? – vontam fel a szemöldökömet kételkedve. Nekem szerintem bőven elég lett volna –sőt, elég is volt – a helyébe. Cole megeresztett egy mosolyt.

-          Igazad van – nevetett fel. – De akkor is… udvarolni akarok neked, meg akarlak hódítani, ahogy azt szokás. Nem szeretek ajtóstól rontani a házba, elég régi módi vagyok.

-          Megnyugtatlak, hogy nem is engedném, hogy ajtóstól ronts a házba – néztem rá huncut mosollyal. Aztán megpróbáltam elmagyarázni a problémáimat a randi szóval.

-          Cole, a randi az olyan köznapi, az… – Nem tudtam, hogy kifejezni magamat, kerestem a szavakat. – Te meg annyira nem vagy köznapi, te… nem akarok veled elmenni valami moziba vagy étterembe randi címszó alatt, nem akarok fölöslegesen stresszelni. Nekem nem kell randi, hogy… egyszerűen csak nem kell. És nekem amúgy sem tetszik ez a szó, hogy randevú, olyan hülyén hangzik. Mindenféle randik és egyéb ilyenek nélkül… – akarlak téged fejeztem be magamba, de nem volt merszem kimondani. Vajon van értelme annak, amit most beszélek, vajon érti? A szemöldök ráncolásából arra következtetek, hogy valahol elveszthette a fonalat.

-          Szóval, magával a szóval van bajod, nem azzal, amit ott csinálnak? – ráncolta a szemöldökét.

-          Is-is. Tudod szerintem nekünk erre már nincsen szükségünk, ha úgy vesszük az egész itt töltött időm eddig egy nagy randi volt. Már kiteregettem neked a szennyesem, mit tudnánk csinálni egy randin? – tártam szét kérdőn a karomat, Cole meg azzal a félre billentett fejjel mosolygott.

-          De attól csinálhatunk olyat, mint eddig, hogy csak elmegyünk valahova együtt, mint például most, és nevezzük csak egy… hát egy sima találkának vagy akárminek, ahol meghódíthatlak? – Komolyan mondom azt hittem elolvadok olyan aranyosan ráncolta a homlokát és törte a fejét. Az pedig, hogy meg akar hódítani igazán tetszett, ebbe benne voltam. Bár már eléggé meghódított, nem tudom ezt hova lehetne jobban fokozni.

-          Igen, nevezhetjük akárminek.

-          Akkor drága Hope Wilmer, eljönnél velem egy akármire? – nézett rám csillogó szemekkel, és minimum olyan várakozóan, mintha a kezemet kérte volna meg.

-          El – haraptam be zavartan az ajkamat, aztán Cole szorosan megölelt. Imádtam a karjai között lenni, az a legjobb hely ahol eddig valaha életemben voltam.

Cole-lal szemben sokszor zavarba jöttem és szégyenlős voltam, és nem mondom, hogy ez szertefoszlott volna, de nagyon lecsökkent. Azután a csók után a parton, levetkőztem a gátlásaimat és tudom, hogy nincsen miért zavarba jönnöm előtte, ha mondjuk csak úgy meg akarom csókolni. És elég sokszor – állandóan, a nap minden percében – meg akarom csókolni. Kezdek arra gyanakodni, hogy Cole-függőség alakult ki nálam, és elvonóra kéne mennem. Szeretem Cole-lal az akármiket, szeretem fogni a kezét és úgy sétálni vele. Két hét telt el az ominózus eset óta, és még sem Haylie, sem apa, sem Cole családja nem tudja, hogy Cole-lal már nem csak barátok vagyunk. Még nem mondtuk ki, hogy járunk – újabb hülye szó, ugyanúgy ellene vagyok, mint a randinak, de nem tudom miért –, de ehhez hasonló a dolog.

***

Hétvégei délután volt, Haylie dolgozott, mi pedig Cole-lal a nappaliban ültünk és valami alacsony költségvetésű filmet néztünk. Én feküdtem a kanapén, a lábaim Cole ölében voltak, de már egy csomószor el akartam húzni, mert folyton csikizgette, de utána mindig megígérte, hogy többet nem fogja. Mindig rászedett.

-          Ezt megjegyeztem, és meg fogom keresni a te csikis pontjaidat – ráztam neki fenyegetőn az ujjaimat. Nem tudtam még, hogy mennyire csikis, de hamarra terveztem a felfedezést, mert már sok mindent kellene megbosszulnom.

-          Ne mondj ilyeneket, mert beindul a fantáziám – mosolygott kajánul. Erre az én fantáziám is beindult, és kicsit belepirultam a képzelgésbe.

-          Ne gondolj rosszra.

-          De rosszra gondolni izgalmasabb, mint a jóra. – Na például, ha így néz, ahogy most attól még mindig zavarba jövök. Visszamosolyogtam rá, majd visszafordítottam a fejemet a tévé felé, de már régen elvesztettem a fonalat, hogy miről is szól a film. Cole simogatni kezdte a lábamat, és mikor visszanéztem rá már csak az aranyos kisfiú tekintetével nézett.

-          Ez a film már megy vagy fél órája. Fél órája nem kerültem közelebbi kapcsolatba a száddal – állapította meg szárazon. Felnevettem. Feltornáztam magamat és megfogtam a karját, hogy annak segítéségével felhúzzam magamat egészen a szájáig és megcsókoljam. Ahogy összeértek az ajkaink Cole egyből átvette az irányítást, megragadta a derekamat és hátrafektetett a kanapén. Saját magamat leptem meg legjobban azzal, hogy mennyire úgymond bátor vagyok. Azt hittem sokkal szemérmesebb leszek, erre természetesnek veszem, és nem tartom korainak, hogy Cole így csókol, ilyen helyzetben. Szerintem ő jobban aggódik emiatt, jobban vissza akarja magát fogni, de mondhatjuk úgy is, hogy én nem hagyom neki.

A kezemet a hátánál a pólója alá dugtam, de ő sokkal visszafogottabb velem. A pólóm alá még nem került a keze, maximum a derekamra. Már egy ideje feküdhetünk így, mikor valahonnan, mintha egy másik univerzumból jönne, halk sikkantást hallottam. Először nem akartam elszakadni Cole-tól, de ő felnézett, ledermedt és olyan fejet vágott, mint aki nagyon meglepődött. Megfordítottam a fejemet és Haylie földbe gyökerezett lábakkal és tátott szájjal állt a nappaliban, a kezeit a szájára tapasztotta és csak nézett. Azt hiszem lebuktunk, bár eddig sem titkoltuk a dolgot, csak nem említettük meg neki és nem csókolóztunk előtte. Először inkább el szerettem volna mondani neki, nem pedig egyből szemléltetni kettőnk kapcsolatát, de talán annyira nem akasztja ki a felcserélődött sorrend. Legalábbis remélem. Cole szépen leült mellém, Haylie szegény meg szerintem sokkot kapott. Vesz egyáltalán levegőt?

-          Szia – töröm meg a csendet.

-          Szia, Haylie – köszönt Cole is.

-          Én… – dadog a nagynéném. – Azt hiszem nagyon nem jókor jöttem – rázta a fejét és elkezdett hátrálni. Nem tudtam én sem mit mondani, Cole sem. Haylie megfordult és tett pár lendületes lépést, de hirtelen megállt és visszafordult.

-          Mégis mi volt ez? – emelte meg számon kérően a hangját. – Nagyon ajánlom neked Cole Sullivan, hogy most a saját érdekedben menj el innen! – rázza neki fenyegetően az ujját Haylie. Olyan él volt a hangjában, amivel nem vitatkoztam volna. Cole kérdőn rám nézett, hogy egyedül hagyjon e minket, de jeleztem neki a szememmel, hogy igen. Most valószínűleg egy anya-lánya beszélgetéshez hasonló fog következni.

-          Haylie, semmi rosszat nem tettem Hope-pal – mondta azért még Cole, mikor felállt. – Nem akarod, hogy megmagyarázzam? – próbált hatni a nagynénémre egy aranyos meggyőző nézéssel, de ő makacsul megrázta a fejét és mutatta, hogy merre van a kijárat. Mikor hallottuk, hogy csukódik az ajtó, Haylie leült mellém.

-          Figyelj… – kezdtem neki, hogy elmagyarázzam ezt, de közbeszakított.

-          Hope, mióta csináljátok ezt? Feltűnt nekem az utóbbi időben, hogy többet vagytok együtt és máshogy néztek egymásra, de miért nem szóltál? – Nem mérges, nem is megbántott, csak aggódik. Szeretem Haylie-t.

-          Mert nekem is zavaros volt.

-          De ugye tudod, hogy én mindenben támogatlak? Cole jó srác, de ha meg mer bántani, nem fog sokáig élni. – Haylie-n látszott, hogy komolyan gondolja, legszívesebben a nyakába ugrottam volna, amiért ennyire törődik velem.

-          Tudom – mosolyogtam.

-          Most akkor Cole-lal…?

-          A csillaghullás óta kerültünk ilyen közel egymáshoz. Én…– vigyorogtam bambán magam elé. Szeretem, az biztos, de hogyan? Talán szerelemmel? Más, mint amit Robert iránt éreztem, ez sokkal cikázóbb, nem olyan nyugodt, többször kényszeríti a szívemet heves dobogásra.

-          Hope, ugye tudod, hogy egy fiúnak csak akkor szabad odaadnod magadat, ha teljesen bízol benne és tudod, hogy szeret és te is szereted? – Haylie nem volt zavarban, ellenben én igen, mikor realizáltam, hogy miről beszél. Ott még nem tartunk, de mennyire, hogy nem tartunk! Amúgy tájékozott vagyok ezen a téren, nem kell már felvilágosítani.

-          Tudom, Haylie. Még senkinek sem tervezem odaadni magamat egy ideig – megpaskoltam a kezét, megnyugtató mosollyal.

-          Akkor jó – lélegezett fel Haylie, és mintha kifújta volna az eddig bent tartott levegőt. Ezen muszáj volt elnevetnem magamat.

-          Többet ez elő ne forduljon itt a kanapén – fenyített meg egy kicsit. - Én már csak apád reakciójára leszek kíváncsi – kuncogott magában nagynéném, és egy pillanatra meghűlt az ereimben a vér. Ez még egy érdekes találka lesz, annyi szent…

***

Haylie és Cole el van egymással ugyanúgy, mint eddig, de Haylie kicsit már gyanúsabb szemmel kíséri Cole mozdulatait, mintha bármikor kész lenne lecsapni rá, ha nem tetszik neki az, amit a fiú tesz. Teljesen úgy érzem, mintha az anyám lenne, és szeretem ezt érezni.

Szendvicseket dobtunk össze Cole-lal, mikor Haylie bejött és mosolyogva a pultnak támaszkodott.

-          Hope, apád a hétvégén mégis el tud jönni. – Eddig úgy volt, hogy dolgoznia kell, de hát mégsem. – Az istenért sem hagynám ki a pillanatot, mikor rájön, hogy az ő kicsi nyuszikájának csapják a szelet. – Haylie gonosz vigyorának egyértelműen az volt a célja, hogy beparáztassa Cole-t, ami a fiú rám villanó pillantásából ítélve nem sikerült.

-          Tudod, amikor kicsi voltál megesküdött rá, hogy az ő lányához csak a holtestén keresztül érhetnek férfiak, és komolyan gondolta. És mivel Cole, ahogy láttam már hozzád ért, azt hiszem a műsor fenomenális lesz.

-          Miért érzem, hogy a cél az, hogy összecsináljam magamat? – kérdezte mosolyogva, felvont szemöldökkel Cole Haylie-től.

-          Nem vagyok ilyen gonosz – rázta a fejét Haylie.

-          Csak szólok, hogy nem félek Davidtől. Elhiszem, hogy félti Hope-ot, de kitartó vagyok és igazán a szülők kedvence. – Cole úgy mosolygott, mint egy földre szállt angyalka, már csak egy glória hiányzott a feje fölé.

-          Tényleg? – néztem fel rá egy kételkedő mosollyal, mire bőszen bólogatni kezdett és kaptam egy puszit is a számra. Letettem a kést a kezemből és hozzábújtam, átöleltem a derekát. A fejemre hajtotta a fejét és simogatta a hátamat.

-          Nekem is lesz beleszólásom abba, hogy ki érhet hozzám, meg ki nem – mosolyogtam nagynénémre, aki megrántotta a vállát és egy huncut mosollyal ki is sétált a konyhából.

-          Csak túloz, ugye? – kérdezte Cole azért megerősítésképpen. Mondtam már, hogy mennyire aranyos?

-          Azt mondta sajnálja, hogy nem tudta elhajtani a házunk elől puskával a fiúkat. – Cole szeme kicsit elkerekedett, de rögtön elmosolyodott.

-          Legalább már az közös lesz bennünk, hogy féltünk és szeretünk téged – szorosan magához ölelt, de úgy meglepődtem, hogy nem öleltem egyből vissza. Azt mondta, hogy szeret. Persze ez még nem olyan vallomás, nem is várom el tőle, de mondta és ez felvillanyozott.

***

Gas-nál vettünk egy hot dogot, miközben sétáltunk a mólón. Miután befejeztük az evést összekulcsoltuk az ujjainkat és úgy sétáltunk. Sosem gondoltam volna, mikor ide jöttem, mikor először megláttam Cole-t, hogy ő lesz az a fiú, aki meg fog hódítani és totálisan magába bolondít.

-          Gondolkodtam – nézett le rám.

-          Miről?

-          Arról, hogy úgy szeretnélek bemutatni a barátaimnak, hogy ő itt Hope, a barátnőm. – Barátnő? Gondoltam, hogy az vagyok neki, de úgymond még nem mondtuk ki hivatalosan, de mégis mije lehetnék? Játszótársa? Hát na jó, bizonyos szintig bizonyos dolgokban az, de a barátnő jobban tetszik.

-          Én pedig azt szeretném mondani apának, hogy ő Cole, a barátom, de biztos, hogy vállalod a kockázatokat? – néztem rá sejtelmes mosollyal, mire megállt és felém fordult, a móló korlátjához nyomott és két oldalamon támaszkodott meg. A szívem gyorsabban kezdett verni és már nem voltam benne biztos, hogy tudok beszélni. Lehajolt hozzám, tekintete szinte perzselt, úgy éreztem át lát rajtam.

-          Az apáddal való találkozás kockázatait?

-          Is-is. De főleg annak a kockázatait, hogy a barátnőd legyek.

-          Mik lennének azok a kockázatok? – lehajolt a fülemhez és suttogott, a borzongás végigfutott rajtam és kirázott a hideg. A térdeim megremegtek, azt hittem feladják a szolgálatot. Nagy erőt kellett gyűjtenem, hogy meg bírjak szólalni.

-          Például az igen érdekes családi körülményeim. Anyám és a nevelő apám dutyiban, az apám nemrégen került elő, Haylie pedig egy anya-nagynéni keverék, aki csupa szív, de néha kicsit furi. Az sem egy nagy pozitívum személyemet illetően, hogy inkább az antiszociális felé hajlok, mint szociális felé, ráadásul ki is akartam nyírni magamat. Nem vagyok kövér, de hangsúlyoznám, hogy még! Ha így folytatom a muffinokkal, akkor hamarosan kétszer akkora leszek, mint te, esetleg háromszor. Szerintem túl érzékeny is vagyok. És azt sem szeretem, ha fényképezel. – Nagy levegőt vettem, hogy folytassam, de Cole közbeszakított.

-          Befejezted? – kérdezte egy huncut mosollyal.

-          Még nem – haraptam az ajkamra.

-          Szerintem igen. Először is kezdjük azzal, hogy te érdekelsz, nem pedig a családi körülményeid. A nagynénédet meg azóta imádom, amióta a szomszédunkba költözött. Szerintem nem vagy antiszoc, vagy ha mégis, jól titkolod. Szerintem azok után, amin keresztül mentél, érthető, hogy érzékenyebb vagy, mint az átlag. Rajtad így jön ki ez az egész. Ha kétszer akkora lennél, hát akkor? Sosem elég a jóból! Egyéb kérdés vagy kételkedés?

-          Nincs – suttogtam.

-          Én is így gondoltam.

-          Vagyis van! – Már hajolt volna le, hogy megcsókoljon és elvegye az eszemet, de hirtelen eszembe jutott valami. – Tényleg szeretnél akkor is, ha a sok csokis sütitől kiakadna tőlem a mérleg? – Rögtön a nyelvemre haraptam, mikor ezt kimondtam. Persze tudom, hogy említette már, hogy közös apámban meg benne, hogy szeretnek, de mégsem mondta ki nyíltan. Talán nem is volt tudatos. Ez előbbi kérdésem meg úgy hangzott, mintha már szerelmet vallott volna nekem. Hogy lehetek ilyen hülye? Minek fecsegek ennyit?

-          Persze – mosolyodott el huncutul. – Habár a szeretkezésben biztos kellene érdekes dolgokat alkalmaznunk.

Hogy mi?! Teljesen kiűzte ez a mondat a fejemből az előző fennakadásomat, ez azt simán űbereli. Főleg, hogy Cole úgy nézett rám, mint még soha. Olyan csábítóan és ravaszul és huncutul, de mégis szeretetteljesen, hogy egyáltalán nem gondoltam, hogy ez egy utalás lenne arra, hogy ő már akarná.

–        Így nem alkalmazhatunk érdekes dolgokat? – Meg sem lepődtem, hogy ezt mondtam. Elvégre Cole a pasim, miért ne mondhatnék neki ilyeneket?

A barátom sokat sejtetően elmosolyodott, és lehajolt, hogy megcsókolja a nyakamat, majd szépen felaraszolgasson a számig. Ez egyike volt azoknak a találkáknak, amiket nem hívunk randinak.

Találkoztunk Iannel is délután a cukrászdában, aki már akkor tudott rólunk, mint Mira. Ugyanis a legjobb haverjának csak mesélt egy kicsit Cole. Kezdtem érteni Mirát Wes-sel kapcsolatban. Talán szüksége volt valakire, aki képes megnevettetni és később beleszeretett. Mert ha Cole nem is olyan nagy mókamester, mint Ian, de azért ő csalt hosszú idő után először mosolyt az arcomra, most pedig a barátnője vagyok.

 Amíg Cole elment, hogy hozzon magának még egy szelet sütit, Ian megköszörülte a torkát és rám nézett.

-          Remélem, vigyázol a szívére. Nem szoktam lányokkal bunyózni, de veled még azt is bevállalom, ha összetöröd neki. – Egy icipici mosoly ott bujkált Ian ajkán, de attól még komolyan vettem ezt, hiszen tudtam, hogy komolyan is gondolja.

-          Nem szeretnék bunyózni veled.

-          Akkor jó – mosolyodott el. – Ne kelljen megbánnom, hogy melletted kampányoltam Kirsten ellen. – És ahogy az lenni szokott, ha itt vagyunk és Ian mond valamit, amit érdekelne és várnám a magyarázatot, Cole mindig akkor ér vissza.