35.fejezet: Búcsú

Sziasztok!

Ehhez a fejezethez van zene ajánlás is, én számtalanszor végig hallgattam, miközben írtam. Nekem ez az egyik kedvenc részem :D Bri, ha még jársz erre, akkor kicsit enyhítheted a Robert hiányodat :)

Evanesence - My immortal

"A lány gyengéden elmosolyodott, a végső búcsú fájdalmával. Egy pillanatra görcsbe rándult a szíve, agyán pedig átfutottak a baljós igék: soha, soha nem látlak többé."

Este nehezen bírtam elaludni, folyamatosan kattogott az agyam, csak forgolódtam. Megint hiányzott Cole pulcsija, bár ha erősen koncentráltam szinte éreztem az illatát, ami kicsit megnyugtatott.

Jóval éjfél után sikerült elaludnom, és akkor is egy meglehetősen furcsa álomban találtam magamat. 

Gondoltam egyet és elindultam át a szomszédba, Cole-hoz. Át akartam menni hozzá, hogy elmondjam neki, hogy örülök, hogy ismerem, és hogy emellé mellékeljek egy csókot. Haylie a nappaliban volt kiskosztümben meg kötényben, felkontyolt hajjal, és éppen egy szakácskönyvet bújt.

-          Kincsen, mi legyen ma a vacsora? – nézett fel a könyvből, ahogy meghallotta a lépteimet. Arcán bájos mosoly ült, amit viszonoztam.

-          Mindegy Anyu, te mindent finoman csinálsz. – Oda mentem hozzá, hogy megöleljem.

-          Jajj de édes vagy – adott egy puszit.

-          Átmegyek Cole-hoz, okés?

-          Üdvözlöm Beth-et.

-          Átadom. – Az arcomon végig ott ült a bájos mosolyt.

Elindultam kifelé. Kint sütött a nap, lágy szellő lengedezett és pillangók szálldostak mindenfelé. A házak előtt virágzó fák voltak, s kellemes illatok terjedtek a levegőben. Az ég kék volt, egyetlen felhő sem volt rajta. Mélyet szippantottam a levegőből, hogy megteljen vele a tüdőm, majd mosolyogva és elégedetten lesétáltam a lépcsőkön, mikor meghallottam a tenger hullámzását. Meglepetten néztem körbe, hogy honnan jön, de nem láttam. Kisétáltam a házak előtt húzódó járdára, és akkor vettem észre a hátsó kertünkben a tengerpartot. Kedvem lett volna belerohanni a vízbe és ledobálni a ruháimat, hogy ússzak egy jót, de tudtam, hogy most Cole-hoz készülök. Mikor megfordultam egy barna kutya rohant felém, akitől egy pillanatra megijedtem. Azt hiszem pitbull volt, de nem úgy nézett ki, mint aki meg akar csonkítani, éppen ellenkezőleg. Lehajoltam, hogy megsimogassam a fejét, s mikor felálltam a túloldalról egy fiú futott át.

-          Hát itt vagy Cafat – nézett a kutyára megkönnyebbülten. – Áh, szia Hope! – Nem lepődött meg, hogy itt lát, de én is természetesnek véltem, hogy Julian áll előttem a kutyusával.

-          Hello, Julian. Hogy vagy?

-          Köszönöm, jól. – A fiú úgy mosolygott, ahogy ezelőtt még sohasem láttam. – Te hogy vagy? Tudod nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mi lehet veled, miután elköltöztél.

-          Jól érzem itt magamat, szeretem Haylie-t és az új barátaimat. – Igazi lelkesedéssel meséltem róluk pár mondatban Julian-nak, aki érdeklődve hallgatott, néha közbeszólt és kérdezett valamit.

-          Haragszol rám? – tekintete komoly lett, már nem mosolygott, de az én arcomról nem tűnt el.

-          Soha nem haragudtam – ráztam meg a fejemet. Hogy mindezt megerősítsem közelebb léptem hozzá és megöleltem, amit viszonzott.

-          Most mennem kell Cole-hoz – búcsúzóul megpusziltam úgy, ahogy Haylie engem. Amikor tettem egy pár lépést a Sullivan ház irányába, majd visszanéztem Cafat és Julian már nem álltak ott. Ezen sem lepődtem meg, csak mentem tovább, mikor valaki a nevemet kiabálta.

-          Jack? Te nem börtönben vagy? – kételkedve ráncoltam a homlokom, miközben én is tettem pár tétova lépést felé.

-          Kiengedtek, hogy meglátogathassalak.

-          Óh, értem – bólogattam. Így már világos minden, megnyugodtam, hogy nem elszökött miattam. Azt nem szeretném. Hirtelen anyám is ott termett mellette.

-          Szia, Anya! Téged is kiengedtek?

-          Igen – felelte.

-          Rosszak voltatok velem, mindig bántottatok.

-          Nem, dehogy! – tiltakozott Jack egy elnéző mosollyal. – Minden, amit tettem az érted volt. Hogy felkészítselek a nehéz életre, hogy mindig erős tudj maradni, hogy ellen állj a szélnek. Nem akartam, hogy gyenge legyél, aki minden kis semmiség miatt összetörik – szintem már atyaiasan magyarázott és mosolygott, miközben csillogó szemeivel engem figyelt, mintha büszke lenne rám.

-          De nem sikerült. Összetörtem, elestem.

-          De fel fogsz állni, már mindjárt készen vagy. Csak ki kéne nyújtanod a térdeidet és azzal végleg magad mögött hagyni a múltadat. Utána boldog lennél.

-          Nehéz mozdulni.

-          Minden akarat kérdése. Ha az ember akar valamit, senki sem állhat az útjába. – Ezt olyan magabiztosan jelentette ki, hogy elhittem neki.

-          Szóval szerinted felbírnék állni?

-          Ha eldöntöd, hogy már pedig fel fogok állni, akkor igen. Ha nem vagy elég határozott, nem.

-          Értem – mondtam miközben bólogattam. – Szóval nagyon határozottnak kell lennem. Köszönöm, Jack – rámosolyogtam és őt is megöleltem, tőle is kaptam egy puszit. Aztán anyám felé fordultam.

-          Te mivel magyarázod azt, ahogyan velem bántál?

-          Nem tudom – kétségbeesetten rázta a fejét, Jack pedig bíztató mosollyal nézett rá.

-          Nem tudod – ismételem gúnyosan. – Jól van, akkor veled nem akarok beszélni! – Ahogy ezt határozottan kimondtam anyám el is tűnt, Jack pedig mosolyogva integetett, megfordult és fokozatosan elhalványult, miközben tova sétált. Most már tényleg Cole-nál kellene lennem, szóval megszaporáztam a lépteimet.

Oda értem az ajtó elé és be akartam csengetni, de nevetést és beszédet hallottam a kertjükből, ezért inkább arra mentem. A kertben kis tó volt, fűzfákkal és gumi hintával. Még egy mini vízesés is volt! A tóban Jenny és Robert fürdött, akik hívogatóan integettek nekem, hogy csatlakozzam hozzájuk. Csak mosolyogva megráztam a fejemet és azt mondtam, hogy engem vár Cole, és hogy nem is zavarom őket. Ekkor Robert gyorsan kifutott a vízből és oda jött hozzám. Jenny is kijött a vízből, de el is tűnt.

-          Szeretlek – mondta nemes egyszerűséggel és megölelt, megpuszilgatott majd összeborzolta a hajamat, ami utána nem is lett kócos, csak még jobban állt, mint előtte. Ez jól jönne a mindennapokra.  

-          Én is szeretlek.

-          Tudom – mosolygott.

-          De hiszen nem is mondtam ezelőtt – értetlenül néztem rá, hogy akkor még is honnan tudja, de halkan felnevetett.

-          Nem kellett mondanod. A tettek többet érnek a szavaknál – mélyen a szemembe nézett engem pedig elfogott az iránta érzett hatalmas hiányérzet.

-          Úgy hiányzol!

-          Te is nekem, hidd el szívesen maradtam volna veled. De hát most ez jött ki, majd egy következő életben talán több jut nekem veled.

-          Ígérd meg, hogy következő életünkben keresni fogsz, amíg meg nem találsz – néztem rá könyörgően. A következő élet lehetősége – már ha hiszek ebben – rettentőnek tűnt, így előre is nélküle. Nekem szükségem volt rá, szerettem őt, kellett nekem! Egy következő életben, mindegy hogy miként, akár fa, akár hangyaként mellette akarok lenni halálom napjáig. Csak érezni őt magam mellett, csendben és békésen szeretni őt.

-          Megígérem – suttogta, és kinyújtotta felém a kezét. Összefűztük az ujjainkat.

-          Azt hiszem – néztem félve a szemébe –, ez a búcsú ideje.

-          Igen, én is. Most már tényleg el kell búcsúzunk.

-          Nem tudom, hogy kell – vallottam be szégyenlősen. – Még sosem búcsúztam el senkitől.

-          Azt sem mondtad eddig senki sem, hogy szereted és most sikerült.

-          De ez más. Ha elbúcsúzom, azt jelenti, hogy nem látlak többet. Azt hiszem, félek a búcsúzástól. Megijeszt.

-          Nem kell – mosolyodott el, majd végigsimított az arcomon. – Megmutatom hogy kell, csak csináld utánam. – Bólogattam. Csak néztük egymást hosszú percekig, nem tudtam, mit történik.

-          Mikor kezded? – kérdeztem félve. Talán még sem képes megtenni?

-          Már elkezdtem.

-          Úgy, hogy csak nézel? – Ez igazán meglepett, azt hittem nem így szoktak az emberek végleg elbúcsúzni valakitől.

-          Nem csak nézlek, Hope. – Olyan lágyan ejtette ki a nevemet, hogy beleborzongtam. – Alaposan az emlékezetembe vésem minden porcikádat, hogy majd az angyalok képébe mondhassam, hogy egy sem olyan, mint te. Mert te gyönyörűbb és jobb vagy minden angyalnál. Kedves vagy, és ha szeretsz valakit azt szíved minden szeretetével teszed. – Éreztem, ahogy az arcomon végigfolynak a könnyeim, de nem töröltem le őket. Becsuktam a szememet és mély levegőt vettem, majd újra kinyitottam.

-          Mindig fájt őket látnom, igaz nem sokszor találkoztam velük. Mindig megpróbáltad őket elbújtatni előlem – Robert a könnyeimre célzott, s igaza volt. Nem szívesen sírtam előtte. Egy idő után egyáltalán nem is sírtam, ha Jack megvert, vagy anyám semmibe vett. Nem volt értelme, a sírás nem segített rajtam, senkit sem érdekelt. Robert előtt maximum meghatódottságomban sírtam.

-          Te vagy az én reményem és hitem, Hope. Te vagy az emberekbe vetett hitem, a hitem a jóban, a reményem abban, hogy a jó győzedelmeskedik. A reményem és az esélyem a szerelemre. Tudod, mindenki a maga módján búcsúzik el, hát engedd meg nekem, hogy én is megtegyem a magamén. – Miközben könnyeztem bólintottam neki.

  Lágyan elmosolyodott, majd szétbontotta összefűzött ujjainkat és egyik kezét a derekamra tette a másikkal pedig az arcomat simogatta. Közelebb húzott magához és lassan lehajolva ajkait az enyéimhez érintette. Becsuktam a szemem és szabadjára engedtem a könnyeimet miközben érzelmektől szétrobbanó csókban összeforrtunk és mintha szinte eggyé váltunk volna. Mintha minden érzés, amit ő érzett az enyém lett volna, mintha minden emlékét átéltem volna. Aztán kinyitottam a szememet és minden eltűnt, se perc alatt szertefoszlott, már csak saját magamat öleltem miközben sötét felhők kúsztak az égre és elkezdett esni az eső.

  Ott álltam fázva, reszketve és sírtam. Hát elment, ilyen egy búcsú. Eltűnt a gyönyörű kert csak egyedül maradtam. Megremegett a lábam majd térdre hullottam, mint egy rongybaba. Üveges szemmel meredtem magam elé, próbáltam felfogni mi is történt. Búcsú, elment, búcsú, elment, búcsú, elment ezek a szavak visszhangoztak a fejemben és töltöttek be mindent.

-          Én itt vagyok neked. – A hang közvetlenül előlem jött. Felnéztem és Cole állt előttem. Nagy barna szemeivel komolyan nézett engem. Mindene nedves volt, a hajából az arcára csurgott a víz, onnan végig le az álláig majd a nyakára és végül elnyelte őket a pólója.

-          Állj fel, Hope! – Felém nyújtotta a kezét, amit kis tétovázás után elfogadtam. Lassan felálltam.

-          Tudod, hogy mit tettem? – kérdeztem tőle félve, mert attól tartottam, hogy ha megtudja elhagyna.

-          Mondd el!

-          Félek.

-          Nem kell – halványan elmosolyodott.

-          Öngyilkos akartam lenni. Meg is tettem, de megmentettek. – Cole arcára nem ült ki utáltat sem semmi más csak felragyogtak a szemei. Annak örült, hogy elmondtam neki. – Nem ítélsz el?

-          Nem. – A kezem után nyúlt és felemelte, majd kifelé fordította, hogy megnézhesse a vágásokat. Csak ekkor vettem észre, hogy egy ujjatlan, térdig érő, lenge fehér ruhába vagyok. Cole egy kis ideig nézte a kezemet, majd kicsit feljebb emelte és végigpuszilgatta a csuklómtól a könyökömig. A szívem vadul dobogott a mellkasomban s szinte perzselte a bőrömet az ajka, ahol hozzá ért, de tetszett. Ezt a fajta perzselést meg tudnám szokni. A könnyeim elálltak és a felhők is kezdtek eltűnni, de az eső még esett, viszont már langyos volt. Nem fáztam.

-          Azért jöttem, hogy elmondjam, hogy örülök, hogy ismerlek. – Kicsit akadozva ment a beszéd Cole végett, aki most a kezében tartotta a kezemet.

-          Én pedig azért jöttem, hogy segítsek – mosolygott és felhúzta a kezemet, hogy adjon rá egy puszit.

-          Cole…

-          Sshhh – tette a másik keze mutató ujját a számra. – Ne mondj semmit, csak engedd.

-          Akarom is – mondtam halkan, de bátran, mire kaptam egy féloldalas mosolyt. Ekkor az eső színesen kezdett esni, s már egyikünk sem volt vizes. Csodálkozva néztem fel az égre majd elmosolyodtam.

-          Mégis mi ez? – kérdeztem Cole-tól, aki úgy nézett ki, mint aki az élet minden titkát tudja.

-          Most már ilyen leszel belülről.

-          Színes? – húztam fel a szemöldökömet.

-          Nem – húzta szélesebb mosolyra a száját. – Boldog.

Arra ébredtem fel, hogy a könnyeim patakokban folynak.

 

Fontos!

Sziasztok!

Ez fontos, olvassa el, aki esetleg akkor rögtön olvasta el a friss részt, mikor feltettem. Kijelöltem az egészet és bemásoltam, de rohantam a tévé elé, mert majdnem lekéstem a f1 rajtját és nem néztem meg, hogy biztos feltette az egész szöveget. Mikor kijöttem láttam, hogy nem, a fejezet fele lemaradt! Csak odáig tette fel, mikor Kirstennel találkoznak. Feltettem utána rögtön, és abban a részben van szó a fogadásról (Darolyn). Elnézést a kis hibáért!

34.fejezet: Fogadás

"Minden egyes napunk csak egyszeri csoda,
Használd ki minden percét, többé át nem élheted soha."

Dr. Wennel várójában ültem, mikor kinyílt a bejárati ajtó és Ian sétált be rajta. Először kissé megijedtem, de mikor odaköszönt és leült mellém megnyugodtam. Nem is tudom mitől tartottam.

-          Mizu? – nézett rám.

-          Semmi.

-          Te miért vagy itt? Vagy nem publikus?

-          Mármint miért ítéltek arra, hogy egy dilidokival kelljen társalognom?

-          Hát…igen. – Elmosolyodtam. Olyan könnyű lenne elmondani neki, ha nem fognám magamat vissza, simán kibukna belőlem, de nem akarom elijeszteni. Tulajdonképpen furcsa, hogy mindenkinek képes lennék elmondani, egyedül Cole-nak nem. Túlságosan félek, hogy ellökne magától, főleg most, hogy megtapasztaltam milyen érzés is a barátjának lenni. Egyszerűen csak mosolyognom kell és néha semmi fájdalmat sem érzek, csak élvezem a pillanatot és nevetek. Érzem, hogy szükségem van rá, ahhoz hogy talpon tudjak maradni. Ki tudja hol tartanék most, ha mikor ide költözöm nincs itt Cole. Hiszen muszáj belátnom, Cole nélkül semmi sem lenne ugyanaz. Ha jobban belegondolok, nevetséges vagyok, először Robert, most meg Cole. Én csak pasiktól függök? Nem nevetséges, hanem inkább szánalmas vagyok, mint valami kis élősködő, aki csak akkor képes létezni, ha valakire biztosan számíthat. Hát… ez eléggé gáz, talán ideje lenne kissé önállósodnom, elvégre mindjárt tizennyolc vagyok. De a fenébe is, ha olyan könnyen semmibe lehetne venni Cole-t!

-          Hagyjuk inkább. – Ian ezek után nem is erőltette, tudomásul vette, hogy nem akarok róla beszélni. Csak csendben ültünk egymás mellett. Ian dobolt a lábával a földön, néha rám pillantott.

-          Oké, hát a téma megvan – bólogatott bőszen.

-          Ja.

-          Ja? – húzta fel a szemöldökét. – Azt hittem ennél nagyobb dolgot fogsz bedobni, erről még én sem bírok sokáig beszélni.

-          Még te sem? – ráncoltam a szemöldökömet.

-          Én sem a határtalan intelligenciámmal. – Néztem őt, hogy most ezt komolyan gondolja-e, de halálosan komolyan arcot vágott. – Vicceltem – mondta ugyanolyan fapofával egy pár pillanat után. – Vagy még sem?

-          Van önbizalmad. – Erre csak szélesen elmosolyodott és kényelmesen hátradőlt a széken.

-          Elfeledkezett arról a picsáról, és folyton azon agyal, hogy kedveled-e. Annyira a barátod akar lenni, mint valami lökött ovis, akinek sajtkukac van a seggébe, pedig már huszonegy. Anyám! És minden ilyen szarsággal engem traktál. Na nem, mintha szarság lennél, de azért nehéz a legjobb haverok élete. – Drámaian felsóhajtott, én meg egy ideig csak lestem rá, hogy most mégis miről beszél. Annyi leesett a végére, hogy Cole-ról, de hogy jön ez most ide?

-          Öm… – néztem rá összezavarodottan.

-          Így értem azt, hogy megőrjíted.

-          Óh. Nem szándékos volt. – Erre Ian felnevetett.

-          Gondoltam. – Meg akartam tőle kérdezni, hogy hogy értette, azt, hogy elfeledkezett a hülye picsáról, aki szerintem Kirsten volt. Tudni akartam, hogy sokat beszél-e rólam, de kinyílt a rendelő ajtaja, és nem az asszisztens, hanem maga dr. Wennell lépett ki rajta, akin enyhe meglepődés látszott.

-          Ian! – szólította meg a fiát. – Hát te?

-          Nyugi van, nem hozzád jöttem – felállt és rám nézett. Nem hozzá? Már megy is? Hozzám jött volna, tudta, hogy itt leszek? A doktor arcán is értetlenség látszott. Ian elégedetten nézte az értetlen ábrázatunkat, főleg az apjáét.

-          Majd találkozunk. Csövi, Hope!

***

A január vége felé közeledtünk, de apám még mindig nem jelentkezett. Talán meggondolta magát, és mégsem akar eljönni. Elképzelhető, hogy inkább felhagyott a reménykedéssel. Most nagy bölcsen azt mondom, hogy nem adhatja fel, a reménynek muszáj élnie, de hónapokkal ezelőtt bennem is meghalt a remény, lemondtam volna az életemről. Akkor őrültnek tituláltam az aprócska Clarie-t, amiért ennyire hisz abban a nyomoronc reményben, de ma már egyet értek vele. Apának muszáj remélnie, ez muszáj, hogy hajtsa előre, egyenesen hozzám, a karjaimba.

***

  A karkötő, amit karácsonyra kaptam minden nap rajtam van és emlékeztet arra, hogy eddig honnan hová jutottam.

  Mira továbbra is tudni akarja a titkomat, amivel elérem, hogy jó pasik lesznek a barátaim. Bár ahogy ő is mondta, Ian nem néz ki kifejezetten jól, de olyan kis cukorfalat és néha elábrándozik azon, hogy milyen lehet gyengéden megharapdálni az alsó ajkait. Hát, én eddig nem mentem el. Időközben rendezte a kis összezörrenést, ami még szilveszterkor volt közte meg a két fiú között, de elég szűkszavúan nyilatkozik erről a témáról.

  Cole valamelyik nap megnyugtatott, hogy nem felejtette el a motorozást sem, amint jobb idő lesz megyünk. Hát én úgy számolom, hogy addig még hónapok vannak hátra, szóval lesz időm felkészülni.

  A félévi vizsgám is egyre közeledik, a tanárnő bíztat, hogy menni fog ez nekem és hát a lehetőségeimhez mérten én is próbálok bízni magamban.

  Egyik nap éppen a tévé előtt ültem Cole-lal – akivel mostanában túl sok időt töltök együtt–, mikor Haylie odajött, hogy megkérdezze, hogy mikor is lesz a vizsga, csak hogy biztosan el tud e vinni. Na, Cole havernak több sem kellett, mikor megtudta a dátumot és időpontot, rávágta, hogy ráér és elvisz. Nem ódzkodtam ettől az ötlettől, egyre jobban kedveltem őt, rendes srác. Tényleg képes voltam rá barátként tekintetni, bár még nem annyira, mint Josh-ra vagy esetleg Mirára.

***

Eljött a vizsga napja, reggel kilencre kellett bemennem a suliba egy pénteki napon. Cole felkísért, és szinte az egész iskola odaköszönt neki, meg integetett. Kisebbségi érzésem volt mellette. Egyszer csak a semmiből Mira ugrott elénk.

-          Csősztök! – mondta vidáman.

-          Helló! – köszöntünk kórusban.

-          Engem persze soha nem kísérgetnek ilyen pasik vizsgázni – nézett végig mosolyogva Cole-on, aki erre olyan aranyosan reagált, hogy felkuncogtam. Mira kicsit úgy nézett végig rajta, mint aki felfalja a szemével, persze hülyült – vagy nem–, ő meg mintha kicsit zavarba jött volna. Bár én is zavarba jöttem volna, ha valaki így néz rám, Mira nagyon tud nézni. 

-          Nekem most mennem is kell, de sok szerencsét – Mira bíztatóan rám mosolygott. – Sziasztok! – Ezzel tovább is ment és valami John-nak kiabálta a nevét. Kapva kaptam az alkalmon és fordultam a lány után, hogy megnézzem már magamnak ezt a John-t. Ami először feltűnt, hogy magas és vagy kétszer olyan széles, mint Mira. Egészen jóképű fiú volt, bár volt a kisugárzásában valami veszélyes.  

-          Gyere – mosolygott rám Cole, majd felkísért az irodához.

Cole-tól egy baráti biztatós ölelést is kaptam, aminek igazából nagyon örültem, mert a finom illata nyugtató hatással volt rám kivételesen. Máskor általában gyorsabban ver tőle a szívem.

A vizsgák nem voltak nehezek, tényleg sokat készültem rájuk, bár a kémiával és a matekkal adódtak problémáim, de biztos átmegyek. Mikor végeztem és kiléptem a teremből egy magas szőke lány állta az utamat, aki nem éppen kedvesen nézett rám.

- Szia, Hope – Kirsten tekintetétől megijedtem.

- Szia – próbáltam megőrizni a látszatot, hogy magabiztos vagyok. Remélem sikerült is.

- Beszélgessünk kicsit. Oké?

- Miről?

- Jajj, ne add már itt az ártatlant! – mondta leereszkedően. – Arról beszélgessünk, hogy szállj le a barátomról.

- Nem értelek…

- Ezzel a kis törékenynek nézek ki, meg bámulok rád nagyszemekkel trükökkel próbálod behálózni. Ismerem a fajtádat, hagyd őt békén! Cole az enyém!

- Csak barátok vagyunk.

- Ja, csak barátok – mondta lenézően. – Azért ha alkalmad adódna rá, simán befeküdnél alá, mi? Mert kurva jó pasi – gonoszan rám mosolygott. Azt hiszem elfelejtettem levegőt venni. Miről karattyol ez itt? Megőrült talán?!

- Neked elgurult a gyógyszered?!

- Na figyelj, te kis kurva – sziszegte, miközben felém bökdösött az ujjaival.

- Mint mondtál? – emeltem meg a hangomat. Sok mindent megtanultan eltűrni, nehezen lehet kihozni a sodromból, de engem senki se merjen kurvának szólítani.

- Jól hallottad – önelégült vigyor jelent meg a képén.

- Na, te figyelj ide! Én nem akarok senki alá sem befeküdni. És egyáltalán Cole mióta a tulajdonod? Nem mondták még neked, hogy neked, hogy őrült vagy? – Nem kiabáltam, csak határozottan elmondtam neki a magamét.

- Tudtam! – elégedetten elmosolyodott. – Tudtam, hogy igazából ilyen vagy, csak megjátszod magadat. Viszont tudnod kell, hogy nem adom fel harc nélkül.

- Húzz el innen, Kirsten! – jelent meg Mira a semmiből. – Mindenki tudja, hogy egy aljas ringyó vagy, akinek már üldözési mániája is van. Ha azt hiszed, hogy Hope elszedni tőled a pasidat, hülye vagy. Azért fogod őt elveszíteni, mert annyira akarod.

- Maradj ki ebből, drogos – lenézően figyelte Mirát.

- Nem tudom Cole hogyan jöhetett össze egy ilyen gonosz lánnyal, mint te – mondtam Kirstennek, akiről lepergett minden.

- Én tudom – mosolyodott el Mira. – Úgy, hogy Cole előtt rohadtul megjátssza magát és még ki is használja. Tudod szívem, lehet, hogy drogos vagyok, de vannak haverjaim és tudok rólad egy s mást. Te kis szexmániás – Mira elégedett arckifejezéssel nézett Kirstenre és felsőbbrendűen elmosolyodott, miközben a lány meg sem bírt szólalni, elfehéredett és csak hápogott. Próbáltam nem leesett állal nézni ki a fejemből, de nehezen ment. Miről beszél Mira?

- Na húzz el! Gyere, Hope, menjünk – belém karolt és elvonszolt Kirsten elől.

-          Rá se ránts – mondta, mikor hallótávolságon kívül értünk. – Szegény érzi, hogy a végnapjait éli a kapcsolatuk, és most küzdeni próbál egy kicsit. Én sem engedném el Cole-t harc nélkül, ha az enyém lenne – rántotta meg a vállát.

-          Honnan tudod?

-          Tájékozott vagyok – mindent tudóan elmosolyodott. – A mocskos titkok nem maradhatnak sokáig titokban, na meg aztán szoktam őket együtt látni, ha egy buliba megyünk. Hidd el, nem olyanok, mint a boldog szerelmesek.

-          Várj… mocskos titkok? Miféle mocskos titkok? – Megálltam és felé fordultam.

-          Biztos, hogy itt akarod ezt megbeszélni?

 Körülnéztem, de senkit sem láttam, már a diákok nagy része haza ment, csak olyanok voltak itt, akiknek valamilyen délutáni foglalkozása volt. Amúgy mégis mit keresett itt Kirsten?

-          Igen – mondtam határozottan.

-          Azt hiszem nem lesz rá lehetőség, mert jön a haverod – mosolyogva elnézett jobbra, és én is megláttam a közeledő Cole-t. Ő is a legjobb pillanatban ér vissza! Miért nem tudott késni egy kicsikét?

-          Sokat késtem?

-          Nem eleget – kuncogott Mira. Cole kérdőn nézett ránk, de csak legyintettem.

-          Haza vigyelek téged is?

 Nos mint az megtudtam, Cole-nak vannak fenntartási Mirával szemben, kifejtette, hogy mennyire furcsállja a lányt, és nem biztos benne, hogy ő jó hatással van rám. Ezt a baromságot csírájában elfojtottam, és közöltem vele, hogyha baja van Mirával azt tartsa meg magának, mert nem is ismeri, semmit sem tud róla, így egyszerűen nem alkothat véleményt. Elhisz minden hülyeséget, amit összepletykálnak róla – a pletykákon, amúgy Mira csak nevet. Azt mondtam neki, hogy igazából nem gondoltam volna ilyennek, mire zavarba jött. Szóval próbál kedves lenni Mirával és megpróbálja megismerni legalábbis a körülményekhez képest, mert eddig nem voltak olyan haj de sokat együtt. Egyszer-kétszer találkoztak futólag, amióta mindketten a barátaim.

-          Nem kell, köszi – Mira egy egészen rendes kislány vagyok mosollyal nézett Cole-ra. – Még várok valakit.

-          Hát, akkor szia. Majd beszélünk.

-          Sziasztok.

Inkább nem beszéltem Cole-nak a barátnője kirohanásáról, megtartottam magamnak. Kérdezni sem kérdeztem semmit, mert nem rám tartozik.

-          Hogy ment?

-          Jól.

-          Hm, ennél bővebben?

-          Egész jól. – Cole felnevetett.

-          Fél éve vagy itt, ha úgy vesszük. Na jó, szinte csak egy fél iskolaéve. Mi lenne, ha megünnepelnénk?

 Nem tudom, Cole hogyan szokott ünnepelni, de remélem semmi nagy felhajtásra sem gondolt, és egyáltalán mit kell ezen ünnepelni? Felém nézett és láthatta zavart ábrázatomat.

-          Csak egy kis jelképes buli, amin ketten veszünk részt a sétányon.

-          Sétányon?

-          Aha, a folyó mellett. Bent a városban. Elviszlek a legtutibb helyre, ahol valaha ettem. Nyami – Cole megnyalta a szája szélét. Én nem akartam semmilyen étterembe se menni és ezt a tudatára is adtam, de ő csak mosolyogva leintett és a sétány felé vette az irányt.

***

Arra számítottam mikor Cole leparkolt és kiszálltunk, hogy az éttermek felé vesszük az irányt, de Cole átsétált egy macskaköves sétáló utcán, és egy óriási nagy móló felé vette az irányt, amin céllövölde, árusok, és kis büfék voltak. Egy hot dogos standhoz ment oda, és régi ismerősként üdvözölte az árust.

-          Helló, Gas! – kezet nyújtott neki, amit a férfi viszonzott. Ötvenes éveiben járható, kissé pufók ember volt, széles mosollyal.

-          Régen láttalak, Cole. Ki a kisasszony? – barátságos mosollyal nézett rám, amit viszonoztam.

-          Ő egy barátom, Hope. Éppen azt tervezem, hogy rászoktatom az isteni hot dogodra.

-          Nos kisasszony, akkor vigyázzon, mert egyeseknél tényleg függőséget okoz.– Nem is mondott többet, elkezdte össze állítani a kajánkat.

-          Ugye szereted a sajtot és a kukoricát? – kérdezte Cole, mire bólintottam.

-          Mehet bele mustár és ketchup is? – nézett fel Gus.

-          Igen.

-          Úgy a jó, úgy a jó. Bűn belőle kihagyni az egyiket vagy a másikat. Megsérti a hot dogot. Parancsolj – nyújtotta át mosolyogva. – Sajtos, kukoricás hot dog.

 Na ilyet még nem ettem, de bizakodva vettem el. Az első, amit megállapítottam, hogy hatalmas nagy. Cole nevetett is az orra alatt, mikor látta, hogy milyen szemekkel nézek a hot dogra. Időközben Cole is megkapta a sajátját.

-          Jó étvágyat hozzá! – Gus most ha lehet még szélesebben mosolygott

-          Szóval törzsvendég vagy nála – mondtam, miután elsétáltunk Gus-tól és beleharaptam a hot dogba. Az első harapásnál még csak a kiflit haraptam meg egy kis sajtot, ezért sietősen haraptam még egyet, hogy minél előbb megérezhessem a tényleges ízt.

-          Igen – Cole nosztalgikusan elmosolyodott, én meg megint begyűrtem a kiflit a számba az igazi harmadik harapásra, ahol már a ketchup, a mustár a sajt és a kukorica is ott volt. Isteni íze volt! Nem is értem, hogy miért nem találtam rá előbb Gus-ra, vagyis miért nem hozott el ide előbb Cole. Rá akartam kérdezni, hogy mi volt ez a mosoly, de előbb inkább haraptam még egy nagyot. Cole csak felnevetett a jelenet láttán, de nem kellett bíztatnom, folytatta magától.

-          Ian-nel találtuk meg Gus standját. Mikor néztük a filmeket nagyon menőnek gondoltuk, hogy meccsek után mindig hot dogot vagy valami hasonlót vesznek az apák a gyereknek, de minket senki sem vitt sehova. Szóval egyszer kitaláltuk, hogy sorra kóstolgatjuk minden ilyen utcai standnál a hot dogokat és megkeressük a legjobbat. Gus-ra esett a választásunk. – Bólogattam, miközben végig haraptam, rágtam, haraptam, rágtam. Annyira jól esett, annyira ízlett, hogy úgy éreztem képes lennék egész nap ezt enni. Cole a nagy mesélés közepette össz-visz egyet harapott bele.

-          Hány évesek voltatok? – motyogtam tele szájjal, ami nem túlzottan nőies, de nem érdekelt. Ne adjanak ilyet a kezembe, ha zavar valakit.

-          Azt hiszem tizenhárom. Azóta minden kosár és boksz meccsem után eljöttünk, és Ian versenyei után is. Néha ajándékba kaptuk a hot dogokat Gus-tól, amikor elmondtuk neki, hogy elsők lettünk, vagy nyertünk. – Mosolyogtam neki egyet majd tovább falatoztam.

-          Ha tudtam volna, hogy ennyire ízelni fog, előbb elhozlak.

-          Ha tudtam volna, hogy létezik ilyen, és hogy ilyen finom előbb elhozattam volna magamat. – Nyeltem le egy falatot, és hiába haraptam volna újat, elfogyott. Szomorúan néztem az üres kis papírtálcára a szalvétával. Hát, szép volt, jó volt, de ennyi. Felnéztem Cole-ra, aki felém nyújtotta az övét. Nem akartam először elvenni, de addig erősködött – na jó, nem kellett annyit kérlelnie – elvettem. Csak egy falat hiányzott belőle, és ahogy elnézem, neki amúgy is nagyobb kiflit adott Gus. Tiszta szemétség! Mi ez a megkülönböztetés, kérem? Most csak azért, mert ő oda jár tizenhárom éves kora óta? Nagy örömmel vettettem magam rá a másik hot dogra, amin Cole csak vigyorgott.

-          Tudod, az emberek megtörnek Gus hot dogjától. Van benne valami különleges. – Abba hagytam a rágást és kérdőn felnéztem rá. Gyorsan lenyeltem, ami a számban volt, és megkérdeztem.

-          Hogy érted, hogy megtörnek?

-          Megtörnek az olyan álmakacsok, mint te. Feloldódnak és sokkal többet beszélnek és mosolyognak.

-          Azt akarod elérni, hogy bebizonyítsam, hogy mennyire makacs vagyok? – kérdeztem kihívóan. – Mert ezzel azt fogod elérni, szóval kérlek, ne szóld le a makacsságomat! – Sértetten haraptam bele a kajámba, mikor hallottam, hogy Cole nevet mellettem. Nevet! Piszok szemtelen fráter.

-          Oké, te akarod. Annyira makacs leszek, hogy ezután nem fogunk találkozni, akármennyire is akarsz, vagy esetleg ha mégis, hát nem szólok hozzád.

-          Ezzel akarod bizonyítani a makacsságodat? – húzta fel a szemöldökét Cole, de jót mulatott rajtam. Még szép, hogy ezzel akarom!

-          Igen – bólintottam határozottan.

-          Nos te tudod – rántotta meg a vállát. – De azért tisztázzuk: ne keresselek, mert úgy sem fogsz hozzám szólni?

-          Keresni sem foglak. Ja, és muffint sem kapsz. – Spékeltem meg ezt a kis makacsság dolgot valamivel, ami tudtam, hogy fájni fog neki.

-          Hé, azért ne lépjünk túl egy határt! – mondta felháborodottan, mire gonoszan elmosolyodtam.

-          Nem lesz muffin – jelentettem ki. – Amíg be nem ismered, hogy makacs vagyok.

-          És ha most beismerem? – pimaszul rám mosolygott, mire csak olyan ó anyám módra ránéztem.

-          Azt nem hiszem el, mert csak azért mondanád, hogy kapj sütit, vagy hogy hozzád szóljak. Azt akarom, hogy amikor mondod, komolyan gondold.

-          Elképesztő vagy – mosolyodott el. – Ha makacs nem is vagy elképesztő mindenképpen – elismerően nézett rám. – Viszont azzal ugye tisztában vagy, hogy olyan makacs vagyok, hogy nem fogom elismerni, hogy az vagy, még ha úgy is gondolom? – Az arca egy kis ördögére hasonlított, hiába volt angyalian édes a szép nagy szemeivel. Viszont én nem voltam abban olyan biztos, hogy nem ismerné el, hogy az vagyok. Ez nem egoizmus, ez tény: Cole szeret velem lenni, szereti a társaságomat. Ő maga mondta, és én nem hiszem, hogy olyan vígan el lenne azzal, hogy nem is szólok hozzá. Igazából mindketten igényeljük a másik társaságát, és talán én jobban rá vagyok szorulva, de akkor is meg akarom neki mutatni, hogy nem tud mindig lekvárt csinálni belőlem, ha rám néz a nagy szemeivel. Majd meglátjuk, hogy ki nevet a végén.

-          Hát persze – hagytam rá sejtelmes mosollyal majd visszatértem a hot-dog evéséhez.

-          Nem hiszel nekem – állapította meg semlegesen.

-          Én nem mondtam ilyet – mosolyogtam rá a legnagyobb ártatlanságommal.

-          Nem, de az a kis vigyorod igen. Oké, ez innentől kihívás. – Bólintottam.

-          Várj! – kiáltott fel Cole. – Fogadjunk, hogy legyen tétje.

-          Hmm… hallgatlak – készen álltam komoly tárgyalásra és alkudozásra a fogadás tárgyának megállapításának terén. Régóta voltam már ennyire hülye, mint most de jól esett. Jóban voltunk és bíztam már annyira Cole-ban, hogy ebbe belemenjek. Rosszabb úgysem lehet a motorozásnál, nem igaz?

-          Ha én nyerek, ami abból áll, hogy te fogsz először hozzám szólni és keresni, akkor válaszolsz egy kérdésemre – itt hagyott egy kis hatásszünetet –, bármi legye is az.

Lássuk csak, vajon mire kérdezhet rá? Hát persze, hogy valamivel kapcsolatban a múltamról. Bíznom kellett magamban, hogy én leszek a makacsabb, mert anélkül nem vállalhattam be, nagy volt a tét. Nem szívesen beszéltem volna még neki ezekről a dolgokról. Kis mérlegelés után bólintottam.

-          Ha nyerek, én is csak egy kérdést akarok. – Nem volt nagy szám a kérdésem, de nem lett volna bátorságom egyéb körülmények között kimondani, viszont ez megfelelt.

-          Kezet rá – bólintotta Cole és kezet nyújtott. Elfogadtam.

Hazafelé vettünk még egy hot-dogot Gus-nál, amit elpusztítottam. Három bazinagy hot dog egymás után azért személyemtől egész jó teljesítmény, tekintve hogy együtt többet nyomtak szinte, mint én. Mire hazaértünk úgy éreztem, hogy kippukkadok. Elszánt tekintettel váltunk el egymástól Cole-lal. Muszáj nyernem valamiben, le akarom őt győzni! Kicsit hozzá szoktam már, hogy sokat vagyok vele, hogy a szabad ideje nagy részében velem van, kicsit hozzá szoktam, hogy magamban elolvadok a mosolyától és a kedves szavaitól, a nagy szemeitől, de ha megemberelem magamat ki fogom bírni, hogy nem keresem. Az már más kérdés, hogy azt ki fogom-e bírna, ha ő nem keres. Talán rosszul esne. Legbelül azt hiszem szeretném, hogy feladja ezt a hülye fogadást és jöjjön át beszélgetni vagy kajálni. Az evés egy közös programunk, ha együtt vagyunk, ugyanis Cole nem hiszi el, hogy én szoktam olyat, ezért a saját szemével is látni akarja meg ellenőrizni. Aranyos, mikor azt ecsetelgeti, hogy majd ő felhizlal engem. Hát, ezekre meg kell válnom egy időre, de mindent a cél érdekében!

Este nehezen bírtam elaludni, folyamatosan kattogott az agyam, csak forgolódtam. Megint hiányzott Cole pulcsija, bár ha erősen koncentráltam szinte éreztem az illatát, ami kicsit megnyugtatott.

Jóval éjfél után sikerült elaludnom, és akkor is egy meglehetősen furcsa álomban találtam magamat.

33.fejezet: Barátok

Sziasztok! 


Ma van egy éve, hogy feltettem a prológust. El sem hiszem, hogy már egy éve írom a történetet. Nagyon köszönöm azoknak, akik eddig olvastak és nyomot hagytak maguk után. Köszönöm Baree bétámnak is! 
Így most átgondolva furcsa, hogy nektek, olvasóknak egy évet kellett rá várni, hogy eljussunk idáig, ami a mostani fejezetben lesz. De ilyen szempontból talán úgymond illik ehhez az évfordulóhoz. A dolgok jelenlegi állása szerint a történet nem lesz több 45 fejezetnél. Nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást! :D

"A barátság nem első látásra születik, hanem felépül, ha van miből."

Felkelni január elsején olyan érzés volt, mint felébredni bármilyen nap, de most egy teljesen új év kezdődött, magam mögött hagytam az előző évet, ami végleg elmúlt, de sajnos sosem fogom elfelejteni és a nyoma megmarad. Próbáltam nagyon optimista lenni és idén mindent, de mindent tiszta lappal kezdeni.

 Josh másodikán ment el, de előtte Cole még áthozta a képeket megmutatni neki, ahogy ígérte. Ó, hogy én mennyire örültem neki… Nem akartam, hogy Josh lássa a képeket, de ő oda meg vissza volt tőlük. Csak tátott szájjal nézte, és nem tudta, hogy Cole-t dicsérje értük vagy engem. Elismerte, hogy olyan vagyok rajtuk, mint egy angyal – ez a két pasi hülye! Én, mint angyal? Nem tudják ezek mit beszélnek, megőrjítenek. Kaptam megint egy sor ölelgetést Josh-tól, hogy ajj de szeret, hú de szép vagyok. Elmondta, hogy a képekhez képest már sokkal jobban nézek ki.

  Haylie dolgozott, azért nem bírta kivinni a reptérre Josh-t, de Cole felajánlotta a fuvart, mert a szülei kocsija itthon volt. Ez azt jelentette, hogy amíg visszaérünk haza, kettesben kell vele maradnom, először azután a kis incidens után, mikor a szobában hát kihúzta alólam a lábamat. Már előre zavarban voltam.

  Mikor kivittük Johs-t, nem búcsúzkodtam, csak elköszöntünk, megöleltük egymást, és Josh megígértette velem, hogy többet nem hallgatok el előle olyan fontos infókat, mint Mira, meg Cole fényképei.

***

Mikor mentünk visszafelé a kocsihoz, automatikusan hátsó üléshez mentem, mivel idefele is ott ültem.

-          Már ülhetsz előre is – mosolygott rám Cole, mikor kinyitotta a saját ajtaját. Hamar kellett döntenem, nem állhattam ott, mint egy félbolond, de végül arra jutottam, hogy nekem hátul is tökéletesen megfelel.

-          Ugyan már, nem harapok. Vagy ha igen, majd harapj vissza – kacsintott egyet, és beszállt. Oké, a vér meghűlt az ereimben, csak álltam ott és néztem magam elé. Édes istenem, ez nevetséges! Azt nem tudom eldönteni, hogy előre vagy hátra üljek, mi lesz, ha majd komolyabb dolgokról kell döntenem?

-          Vicceltem, Hope – szólt ki Cole, és végül megemberelve magamat, beültem mellé.

-          Tudom – mondtam, mikor becsuktam az ajtót.

Nem nagyon beszélgettünk, csak bambultam kifelé az ablakon az elsuhanó és összemosódó tájat, mikor egyszer feltűnt, hogy nem ismerős, amit látok. Azt hittem, csak másik irányba megyünk, ezért nem szóltam, de később sem lett ismerős semmi, sőt úgy gondoltam, hogy teljesen ellenkező irányba megyünk, mint amerre lakunk. Ijedtem fordultam Cole felé.

-          Hová megyünk?

-          Bosszúból megettem Jenny sütijét, anya nem akar másikat sütni, én meg nem fogok, szóval veszünk neki – felém pillantott egy pillanatra egy röpke mosoly erejéig. Nem volt jó érzésem ezzel kapcsolatban, főleg mikor megállt a cukrászda előtt és hiába akartam megvárni kint, erősködött, hogy menjek be. Azzal indokolta, hogy hátha megkívánok valamit.

Cole valami sós süteményből vett egy hadseregnek valót, magának pedig kikért egy szelet csoki tortát.

-          Nem kóstolod meg? Igazán megéri – mosolyogott rám kedvesen, de így is láttam, hogy biztosan van valami hátsó szándéka.

-          Bizony, tényleg nagyon finom. Ez tette híressé a cukrászdánkat. – A pult mögött egy kedves arcú, középkorú nő mosolygott rám.

-          Oké, megkóstolom. – Mindent megteszek azért, hogy haladjunk már hazafelé, na meg azért nem néz ki olyan vészesen az a süti.

Miközben kerestünk magunknak egy asztalt, több csodálkozó és furcsa tekintete is kaptunk, vagyis szerintem főleg én. Egy csapat csaj nyilvánosan olvadt el, a másikak oda köszöntek Cole-nak, viszont egyvalami közös volt mindben: értetlenül fogadták az én jelenlétemet a fiú mellett.

-          Jó fej srác, ez a Josh.

-          Az.

-          Látszik, hogy nagyon szeret téged, próbál rád vigyázni.

-          Igen – mondtam kételkedve, mert nem értem mire akar kilyukadni.

-          Hope, kérdezhetek valamit? Csak azért, hogy tisztázzuk. – Bátortalanul bólintottam. – Én kedvellek téged, bár abban nem vagyok biztos, hogy ez fordítva is így van. – Nyitottam volna a számat, hogy mondjak valamit, ami még nem tudom mi lett volna, de Cole leintett.

-          Mik vagyunk mi? Csak ismerősök?

-          Nem tudom – mondtam bizonytalanul.

-          Lehetünk barátok, akik bíznak egymásban? – Oké, kezdem elveszteni a fonalat. Cole Sullivan felajánlja nekem, hogy legyünk barátok és bízzunk egymásban? Nem mintha annyira elképzelhetetlen lenne, de neki az miért jó, mit akar tőlem?

-          Hát… - húztam el a szót, és közben arra gondoltam, hogy ismerősöknél már többek vagyunk, viszont barátok még talán nem. Valahol a kettő között, de már túl sok közös dolgunk volt, túl sokszor látott már sírni ahhoz, hogy a kapcsolatunk maradhatna pusztán ismerősség, és igazából nem is akarom. Szeretek vele lenni, ha éppen nem hoz zavarba. Amikor pedig nem találkoztunk két hétig hiányzott, és akkor rájöttem, hogy valamilyen szinten fontos nekem és nem akarok kizárni az életemből.

-          Ugye azt tudod, hogy a bizalom nem csak úgy tapsra jön?

-          Tudom – mosolyodott el. – Olyan dolog, amit ki kell érdemelni. Majd kialakul.

-          Akkor barátok – mosolyogtam rá. Nem kellett sokat kérlelni, tetszett nekem az ötlet és egy próbát megér, nem? Ha már így felajánlotta.

-          Barátok – nyugtázta, miközben viszonozta a mosolyomat.

***

  Cole barátjának lenni kifejezetten jó dolog volt, büntetlenül lehettem vele annyit, amennyi csak jól esett és nem gondoltam magamat hülyének, azért mert imádom vele tölteni az időmet. Néha ha ráért kimentünk sétálni, vagy elmentünk a cukrászdába. Egyre kevesebbszer fordult elő olyan helyzet, amikor zavarba jöttem volna, tényleg csak barátok voltunk, és ahogy múlt az idő én egyre jobban megbíztam benne. Haylie néha próbálta felhozni a Cole témát, kicsit többet akart megtudni a kettőnk kapcsolatáról, de mikor elmondtam neki, hogy csak barátok vagyunk, többet nem kérdezgetett. Számtalanszor megesett, hogy amíg együtt voltunk, Cole telefonja csörgött vagy sms-t kapott és csak mormogott vagy káromkodott az orra alatt, hogy elfelejtette. Ilyenkor rászóltam, hogy nem jó ez így, hogy miattam minden elfelejt, de azt mondta, hogy ez hadd legyen már az ő dolga.

  Egyszer találkoztam Kirstennel a barátnőjével is, aki elég bunkón viselkedett és feltűnően sokat akart Cole száján meg nyakán lógni. Szerintem csak nekem akarta megmutatni, hogy hol a helyem: nagyon-nagyon távol az ő barátjától. Összefoglalva, egy hisztis, kényes, arrogáns picsa. Ezt tényleg nem lehet szebben mondani, Mirának igaza volt. Viszont nem csak Cole életének számomra negatív szereplőivel találkoztam szerencsére, hanem a legjobb haverjával Ian-nal is. Egyik délután Cole felvetette, hogy menjünk moziba, és ha nem baj a haverját is elhívná. A mozi előtt találkoztunk vele, már távolról felismertem. Vékony fiú volt széles háttal és vállal, látszott rajta, hogy úszik. Mikor közelebb ért nem tudtam róla levenni a szememet.

-          Sziasztok – köszönt azon a mély, kissé dallamtalan hangján, de közben homlok ráncolva engem nézett. Láttam rajta, hogy gondolkodik, hogy hol látott már. Nem lenne jó, ha rájönne, hogy az apja várójában, mert bár egyre jobb a kapcsolatom Cole-lal, nem tudja, hogy pszichológushoz járok, sem semmit a múltamról.

-          Szia! Ian, ő itt Hope, Hope ő a legjobb haverom, Ian. – Bólintottunk egymásnak, és amíg valami olyanról beszéltek, amit nem értettem, tovább néztem Ian-t. A nagyon világos szőke haja, a fehér, sima bőre, széles szája és nagy alsó ajka, meg a kócos haja annyira vonzotta az ember figyelmét, hogy az már nem normális. Ahogy bementünk és levette a sálat látszott, hogy a nyakán és az arcán is van pár anyajegy. Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy szerintem Cole vagy Ian néz ki jobban, nem tudtam volna válaszolni. Pedig annyira különböztek. Cole volt az, aki inkább a lányok álma kinézet, Ian pedig az, aki inkább a különlegességével hívja fel magára a figyelmet és szinte mágnesként vonzza az ember tekintetét. Miközben valami egyetemi cuccról beszéltek, mikor a sorban álltunk, Ian többször rajtakapott, hogy őt figyelem, de nem szólt. Mikor befejezték, Ian rám szegezte a tekintetét.

-          Szóval, gondolom már te is megtapasztaltad a fényképezési függőségét – Ian beszéd közben ilyen szánalmas vagy haver nézéssel pillantott Cole-ra, majd vissza rám. – Hogy bírod? Nekem speciel rohadtul elegem van belőle.

 Erre elmosolyodtam. Cole tényleg nagyon szeret fényképezni. Már nem tudom hányszor próbált rábeszélni, hogy megint lefényképezhessen, valamint sokszor kísérgettem őt el, miközben a parton, régi házaknál vagy csak úgy mindenfélét lencsevégre kapott.

-          Hát, ez még elég elviselhető dili – rántottam meg a vállamat.

-          Nem, nem az, ha már vagy négy-öt éve tűrőd. – Felnevettem.

-          Téged is megpróbál folyton megfűzni, hogy lefényképezhessen, vagy ezt csak nálam csinálja?

-          Párszor nálam is próbálkozott – Ian rosszallóan nézett Cole-ra. – De abból nem eszik. Maximum ha véletlenül sikerül lekapnia. – Emlékeztem a képekre Cole szobájában Ian-ről, amiken tényleg úgy nézett ki, mint akit véletlenül fényképeztek le.

-          Olyan kedvesek vagytok – szólt közbe Cole.

-          Tudom – mosolyodott el Ian.

***

A mozi után a fiúk, legfőképpen Cole megint cukrászdába akar menni, ahol már törzsvendégnek számítok én is. Ian húzta a száját, de végül belement. A pultnál álló kiszolgáló most egy fiatalabb lány volt, aki nem Cole-tól, hanem Ian-től olvadt oda pult mögé. Egyáltalán tisztában van ez a fiú azzal, hogy mekkora hatása van a nőkre? Én annyira nem vagyok az a fajta, először még Cole-tól sem olvadtam el, erre mikor Ian rám mosolyog, nem bírok magammal és önkéntelenül is mosolyognom kell. Nem azért, mert annyira bejön vagy netán egyből belezúgtam, nem. Csupán azért, mert van valami a mosolyában, ami szerintem a világ minden emberét mosolygásra készteti.

Én meg Cole csoki tortát ettünk, Ian pedig túró tortát.

- Két csoki függő? Nem tudjátok, hogy mi a jó – rázta meg a fejét.

- Na, menjél el a túróddal, oké? – mondta neki nevetve Cole.

- Ne sértegesd a túrót! – szegezte Ian fenyegetően a villáját Cole-ra.

- Te meg a csokit! – vágott vissza.

- Én mindkettőt szeretem – szóltam bele. – Azok a sütik a legfinomabbak, ahol együtt van a kettő. Például a csokis-túrós muffin. – A gondolatra megnyaltam a szám szélét, majd inkább elhallgattam. Eszembe jutott, hogy miért nem sütök már olyat olyan régóta, s hogy miért is mellőztem a túrót eddig az étrendemből. A válasz egyszerű, Robert. Nem szerette a túrót, nem ízlett neki a csokis-túrós muffin, ezért aztán nem is csináltam soha többet. Amúgy meg olyan hihetetlen, hogy valaki azt a két ízt ne szeresse együtt.

-          Pfúj – húzta el a száját Cole.

-          Ne csináld már! A csoki és a túró olyan, mint a matek meg az egyes, a kémia és az utálat, te meg a fényképeződ, a tej meg a kakaó, a fagyi meg a pici színes cukrok. Összetartoznak, kiegészítik egymást.

-          Szép szónoklat – mosolygott rám Ian, miközben a villájára vett egy falat tortát. – De a helyzet reménytelen – rázta a fejét. – Cole kibaszott rasszista, baja van a fehér kajákkal, csak barnát eszik. Csodálom, hogy még nincsen akkora segge, hogy ne férjen be az ajtókon.

-          Hé! – szólt rá sértetten Cole. – Nem igaz, nem vagyok rasszista, és nem lesz nagy hátsóm. Szépen edzésben tartom – emelte meg Cole az orrát.

-          Óh, a kis hiú – mosolygott gonoszul Ian. – Óvjad csak a popódat.

-          Óvom is!

Azt hittem, hogy ki fogja ölteni a nyelvét, de szerencsére ennyire nem süllyedt le. Én ott vigyorogtam Cole mellett.

-          Semmilyen formában sem szereted a túrót?

-          De igen, de előtte nem nagyon vallom be – mutatott Cole Ian felé. – És tudom, hogy ő is szereti a csokis dolgokat, csak a túrósakat nagyobb előnyben részesíti. Mondhatni ő is rasszista – elégedetten elvigyorodott Cole és hátradőlt.

-          Tényleg nem értelek titeket, együtt a legjobb.

Erre Ian csak elmosolyodott, majd maga elé húzta a tányéromat és a fél szelet tortáját átcsúsztatta rá. Meglepetten néztem rá.

-          Jó étvágyat – tolta vissza.

Jól éreztem magamat a két fiúval, de mikor Cole elment a mosdóba ez elszállt. Féltem kettesben maradni Ian-nel, és attól, hogy esetleg a fejemhez vágja, hogy nem engedi, hogy a haverja hibbantakkal barátkozzon. Zavartan piszkáltam a sütimet és próbáltam a csoki meg a túrótortából egyszerre bekapni egy-egy darabot.

-          Hát, mikor láttalak, nem gondoltam volna, hogy te őrjítetted meg Cole-t. Mikor megláttam a képedet a falán enyhén meglepődtem. – Nem volt semmi a hangjában ami rosszra utalna, ugyanolyan volt, mint eddig. Megállapított egy tényt.

-          Én sem gondoltam volna, hogy te vagy a legjobb haverja. Mikor megláttam a képedet a falán, enyhén meglepődtem. – Ahogy ezt kimondtam szélesen elmosolyodott és önkéntelenül viszonoztam.

-          Ne mondd el neki – néztem rá könyörgően. – Nem tud rólam semmit sem, azt sem, hogy apádhoz járok. – Ian pár pillanatig csak nézett az átható halványzöld szemeivel, majd annyit mondott, hogy oké.

-          Mellesleg, hogy értetted, hogy megőrjítem? – Huncut mosolyra húzta a száját, de ebben a pillanatban ért vissza Cole, szóval ezt most nem tudhattam meg.