33.fejezet: Barátok

Sziasztok! 


Ma van egy éve, hogy feltettem a prológust. El sem hiszem, hogy már egy éve írom a történetet. Nagyon köszönöm azoknak, akik eddig olvastak és nyomot hagytak maguk után. Köszönöm Baree bétámnak is! 
Így most átgondolva furcsa, hogy nektek, olvasóknak egy évet kellett rá várni, hogy eljussunk idáig, ami a mostani fejezetben lesz. De ilyen szempontból talán úgymond illik ehhez az évfordulóhoz. A dolgok jelenlegi állása szerint a történet nem lesz több 45 fejezetnél. Nem is szaporítom tovább a szót, jó olvasást! :D

"A barátság nem első látásra születik, hanem felépül, ha van miből."

Felkelni január elsején olyan érzés volt, mint felébredni bármilyen nap, de most egy teljesen új év kezdődött, magam mögött hagytam az előző évet, ami végleg elmúlt, de sajnos sosem fogom elfelejteni és a nyoma megmarad. Próbáltam nagyon optimista lenni és idén mindent, de mindent tiszta lappal kezdeni.

 Josh másodikán ment el, de előtte Cole még áthozta a képeket megmutatni neki, ahogy ígérte. Ó, hogy én mennyire örültem neki… Nem akartam, hogy Josh lássa a képeket, de ő oda meg vissza volt tőlük. Csak tátott szájjal nézte, és nem tudta, hogy Cole-t dicsérje értük vagy engem. Elismerte, hogy olyan vagyok rajtuk, mint egy angyal – ez a két pasi hülye! Én, mint angyal? Nem tudják ezek mit beszélnek, megőrjítenek. Kaptam megint egy sor ölelgetést Josh-tól, hogy ajj de szeret, hú de szép vagyok. Elmondta, hogy a képekhez képest már sokkal jobban nézek ki.

  Haylie dolgozott, azért nem bírta kivinni a reptérre Josh-t, de Cole felajánlotta a fuvart, mert a szülei kocsija itthon volt. Ez azt jelentette, hogy amíg visszaérünk haza, kettesben kell vele maradnom, először azután a kis incidens után, mikor a szobában hát kihúzta alólam a lábamat. Már előre zavarban voltam.

  Mikor kivittük Johs-t, nem búcsúzkodtam, csak elköszöntünk, megöleltük egymást, és Josh megígértette velem, hogy többet nem hallgatok el előle olyan fontos infókat, mint Mira, meg Cole fényképei.

***

Mikor mentünk visszafelé a kocsihoz, automatikusan hátsó üléshez mentem, mivel idefele is ott ültem.

-          Már ülhetsz előre is – mosolygott rám Cole, mikor kinyitotta a saját ajtaját. Hamar kellett döntenem, nem állhattam ott, mint egy félbolond, de végül arra jutottam, hogy nekem hátul is tökéletesen megfelel.

-          Ugyan már, nem harapok. Vagy ha igen, majd harapj vissza – kacsintott egyet, és beszállt. Oké, a vér meghűlt az ereimben, csak álltam ott és néztem magam elé. Édes istenem, ez nevetséges! Azt nem tudom eldönteni, hogy előre vagy hátra üljek, mi lesz, ha majd komolyabb dolgokról kell döntenem?

-          Vicceltem, Hope – szólt ki Cole, és végül megemberelve magamat, beültem mellé.

-          Tudom – mondtam, mikor becsuktam az ajtót.

Nem nagyon beszélgettünk, csak bambultam kifelé az ablakon az elsuhanó és összemosódó tájat, mikor egyszer feltűnt, hogy nem ismerős, amit látok. Azt hittem, csak másik irányba megyünk, ezért nem szóltam, de később sem lett ismerős semmi, sőt úgy gondoltam, hogy teljesen ellenkező irányba megyünk, mint amerre lakunk. Ijedtem fordultam Cole felé.

-          Hová megyünk?

-          Bosszúból megettem Jenny sütijét, anya nem akar másikat sütni, én meg nem fogok, szóval veszünk neki – felém pillantott egy pillanatra egy röpke mosoly erejéig. Nem volt jó érzésem ezzel kapcsolatban, főleg mikor megállt a cukrászda előtt és hiába akartam megvárni kint, erősködött, hogy menjek be. Azzal indokolta, hogy hátha megkívánok valamit.

Cole valami sós süteményből vett egy hadseregnek valót, magának pedig kikért egy szelet csoki tortát.

-          Nem kóstolod meg? Igazán megéri – mosolyogott rám kedvesen, de így is láttam, hogy biztosan van valami hátsó szándéka.

-          Bizony, tényleg nagyon finom. Ez tette híressé a cukrászdánkat. – A pult mögött egy kedves arcú, középkorú nő mosolygott rám.

-          Oké, megkóstolom. – Mindent megteszek azért, hogy haladjunk már hazafelé, na meg azért nem néz ki olyan vészesen az a süti.

Miközben kerestünk magunknak egy asztalt, több csodálkozó és furcsa tekintete is kaptunk, vagyis szerintem főleg én. Egy csapat csaj nyilvánosan olvadt el, a másikak oda köszöntek Cole-nak, viszont egyvalami közös volt mindben: értetlenül fogadták az én jelenlétemet a fiú mellett.

-          Jó fej srác, ez a Josh.

-          Az.

-          Látszik, hogy nagyon szeret téged, próbál rád vigyázni.

-          Igen – mondtam kételkedve, mert nem értem mire akar kilyukadni.

-          Hope, kérdezhetek valamit? Csak azért, hogy tisztázzuk. – Bátortalanul bólintottam. – Én kedvellek téged, bár abban nem vagyok biztos, hogy ez fordítva is így van. – Nyitottam volna a számat, hogy mondjak valamit, ami még nem tudom mi lett volna, de Cole leintett.

-          Mik vagyunk mi? Csak ismerősök?

-          Nem tudom – mondtam bizonytalanul.

-          Lehetünk barátok, akik bíznak egymásban? – Oké, kezdem elveszteni a fonalat. Cole Sullivan felajánlja nekem, hogy legyünk barátok és bízzunk egymásban? Nem mintha annyira elképzelhetetlen lenne, de neki az miért jó, mit akar tőlem?

-          Hát… - húztam el a szót, és közben arra gondoltam, hogy ismerősöknél már többek vagyunk, viszont barátok még talán nem. Valahol a kettő között, de már túl sok közös dolgunk volt, túl sokszor látott már sírni ahhoz, hogy a kapcsolatunk maradhatna pusztán ismerősség, és igazából nem is akarom. Szeretek vele lenni, ha éppen nem hoz zavarba. Amikor pedig nem találkoztunk két hétig hiányzott, és akkor rájöttem, hogy valamilyen szinten fontos nekem és nem akarok kizárni az életemből.

-          Ugye azt tudod, hogy a bizalom nem csak úgy tapsra jön?

-          Tudom – mosolyodott el. – Olyan dolog, amit ki kell érdemelni. Majd kialakul.

-          Akkor barátok – mosolyogtam rá. Nem kellett sokat kérlelni, tetszett nekem az ötlet és egy próbát megér, nem? Ha már így felajánlotta.

-          Barátok – nyugtázta, miközben viszonozta a mosolyomat.

***

  Cole barátjának lenni kifejezetten jó dolog volt, büntetlenül lehettem vele annyit, amennyi csak jól esett és nem gondoltam magamat hülyének, azért mert imádom vele tölteni az időmet. Néha ha ráért kimentünk sétálni, vagy elmentünk a cukrászdába. Egyre kevesebbszer fordult elő olyan helyzet, amikor zavarba jöttem volna, tényleg csak barátok voltunk, és ahogy múlt az idő én egyre jobban megbíztam benne. Haylie néha próbálta felhozni a Cole témát, kicsit többet akart megtudni a kettőnk kapcsolatáról, de mikor elmondtam neki, hogy csak barátok vagyunk, többet nem kérdezgetett. Számtalanszor megesett, hogy amíg együtt voltunk, Cole telefonja csörgött vagy sms-t kapott és csak mormogott vagy káromkodott az orra alatt, hogy elfelejtette. Ilyenkor rászóltam, hogy nem jó ez így, hogy miattam minden elfelejt, de azt mondta, hogy ez hadd legyen már az ő dolga.

  Egyszer találkoztam Kirstennel a barátnőjével is, aki elég bunkón viselkedett és feltűnően sokat akart Cole száján meg nyakán lógni. Szerintem csak nekem akarta megmutatni, hogy hol a helyem: nagyon-nagyon távol az ő barátjától. Összefoglalva, egy hisztis, kényes, arrogáns picsa. Ezt tényleg nem lehet szebben mondani, Mirának igaza volt. Viszont nem csak Cole életének számomra negatív szereplőivel találkoztam szerencsére, hanem a legjobb haverjával Ian-nal is. Egyik délután Cole felvetette, hogy menjünk moziba, és ha nem baj a haverját is elhívná. A mozi előtt találkoztunk vele, már távolról felismertem. Vékony fiú volt széles háttal és vállal, látszott rajta, hogy úszik. Mikor közelebb ért nem tudtam róla levenni a szememet.

-          Sziasztok – köszönt azon a mély, kissé dallamtalan hangján, de közben homlok ráncolva engem nézett. Láttam rajta, hogy gondolkodik, hogy hol látott már. Nem lenne jó, ha rájönne, hogy az apja várójában, mert bár egyre jobb a kapcsolatom Cole-lal, nem tudja, hogy pszichológushoz járok, sem semmit a múltamról.

-          Szia! Ian, ő itt Hope, Hope ő a legjobb haverom, Ian. – Bólintottunk egymásnak, és amíg valami olyanról beszéltek, amit nem értettem, tovább néztem Ian-t. A nagyon világos szőke haja, a fehér, sima bőre, széles szája és nagy alsó ajka, meg a kócos haja annyira vonzotta az ember figyelmét, hogy az már nem normális. Ahogy bementünk és levette a sálat látszott, hogy a nyakán és az arcán is van pár anyajegy. Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy szerintem Cole vagy Ian néz ki jobban, nem tudtam volna válaszolni. Pedig annyira különböztek. Cole volt az, aki inkább a lányok álma kinézet, Ian pedig az, aki inkább a különlegességével hívja fel magára a figyelmet és szinte mágnesként vonzza az ember tekintetét. Miközben valami egyetemi cuccról beszéltek, mikor a sorban álltunk, Ian többször rajtakapott, hogy őt figyelem, de nem szólt. Mikor befejezték, Ian rám szegezte a tekintetét.

-          Szóval, gondolom már te is megtapasztaltad a fényképezési függőségét – Ian beszéd közben ilyen szánalmas vagy haver nézéssel pillantott Cole-ra, majd vissza rám. – Hogy bírod? Nekem speciel rohadtul elegem van belőle.

 Erre elmosolyodtam. Cole tényleg nagyon szeret fényképezni. Már nem tudom hányszor próbált rábeszélni, hogy megint lefényképezhessen, valamint sokszor kísérgettem őt el, miközben a parton, régi házaknál vagy csak úgy mindenfélét lencsevégre kapott.

-          Hát, ez még elég elviselhető dili – rántottam meg a vállamat.

-          Nem, nem az, ha már vagy négy-öt éve tűrőd. – Felnevettem.

-          Téged is megpróbál folyton megfűzni, hogy lefényképezhessen, vagy ezt csak nálam csinálja?

-          Párszor nálam is próbálkozott – Ian rosszallóan nézett Cole-ra. – De abból nem eszik. Maximum ha véletlenül sikerül lekapnia. – Emlékeztem a képekre Cole szobájában Ian-ről, amiken tényleg úgy nézett ki, mint akit véletlenül fényképeztek le.

-          Olyan kedvesek vagytok – szólt közbe Cole.

-          Tudom – mosolyodott el Ian.

***

A mozi után a fiúk, legfőképpen Cole megint cukrászdába akar menni, ahol már törzsvendégnek számítok én is. Ian húzta a száját, de végül belement. A pultnál álló kiszolgáló most egy fiatalabb lány volt, aki nem Cole-tól, hanem Ian-től olvadt oda pult mögé. Egyáltalán tisztában van ez a fiú azzal, hogy mekkora hatása van a nőkre? Én annyira nem vagyok az a fajta, először még Cole-tól sem olvadtam el, erre mikor Ian rám mosolyog, nem bírok magammal és önkéntelenül is mosolyognom kell. Nem azért, mert annyira bejön vagy netán egyből belezúgtam, nem. Csupán azért, mert van valami a mosolyában, ami szerintem a világ minden emberét mosolygásra készteti.

Én meg Cole csoki tortát ettünk, Ian pedig túró tortát.

- Két csoki függő? Nem tudjátok, hogy mi a jó – rázta meg a fejét.

- Na, menjél el a túróddal, oké? – mondta neki nevetve Cole.

- Ne sértegesd a túrót! – szegezte Ian fenyegetően a villáját Cole-ra.

- Te meg a csokit! – vágott vissza.

- Én mindkettőt szeretem – szóltam bele. – Azok a sütik a legfinomabbak, ahol együtt van a kettő. Például a csokis-túrós muffin. – A gondolatra megnyaltam a szám szélét, majd inkább elhallgattam. Eszembe jutott, hogy miért nem sütök már olyat olyan régóta, s hogy miért is mellőztem a túrót eddig az étrendemből. A válasz egyszerű, Robert. Nem szerette a túrót, nem ízlett neki a csokis-túrós muffin, ezért aztán nem is csináltam soha többet. Amúgy meg olyan hihetetlen, hogy valaki azt a két ízt ne szeresse együtt.

-          Pfúj – húzta el a száját Cole.

-          Ne csináld már! A csoki és a túró olyan, mint a matek meg az egyes, a kémia és az utálat, te meg a fényképeződ, a tej meg a kakaó, a fagyi meg a pici színes cukrok. Összetartoznak, kiegészítik egymást.

-          Szép szónoklat – mosolygott rám Ian, miközben a villájára vett egy falat tortát. – De a helyzet reménytelen – rázta a fejét. – Cole kibaszott rasszista, baja van a fehér kajákkal, csak barnát eszik. Csodálom, hogy még nincsen akkora segge, hogy ne férjen be az ajtókon.

-          Hé! – szólt rá sértetten Cole. – Nem igaz, nem vagyok rasszista, és nem lesz nagy hátsóm. Szépen edzésben tartom – emelte meg Cole az orrát.

-          Óh, a kis hiú – mosolygott gonoszul Ian. – Óvjad csak a popódat.

-          Óvom is!

Azt hittem, hogy ki fogja ölteni a nyelvét, de szerencsére ennyire nem süllyedt le. Én ott vigyorogtam Cole mellett.

-          Semmilyen formában sem szereted a túrót?

-          De igen, de előtte nem nagyon vallom be – mutatott Cole Ian felé. – És tudom, hogy ő is szereti a csokis dolgokat, csak a túrósakat nagyobb előnyben részesíti. Mondhatni ő is rasszista – elégedetten elvigyorodott Cole és hátradőlt.

-          Tényleg nem értelek titeket, együtt a legjobb.

Erre Ian csak elmosolyodott, majd maga elé húzta a tányéromat és a fél szelet tortáját átcsúsztatta rá. Meglepetten néztem rá.

-          Jó étvágyat – tolta vissza.

Jól éreztem magamat a két fiúval, de mikor Cole elment a mosdóba ez elszállt. Féltem kettesben maradni Ian-nel, és attól, hogy esetleg a fejemhez vágja, hogy nem engedi, hogy a haverja hibbantakkal barátkozzon. Zavartan piszkáltam a sütimet és próbáltam a csoki meg a túrótortából egyszerre bekapni egy-egy darabot.

-          Hát, mikor láttalak, nem gondoltam volna, hogy te őrjítetted meg Cole-t. Mikor megláttam a képedet a falán enyhén meglepődtem. – Nem volt semmi a hangjában ami rosszra utalna, ugyanolyan volt, mint eddig. Megállapított egy tényt.

-          Én sem gondoltam volna, hogy te vagy a legjobb haverja. Mikor megláttam a képedet a falán, enyhén meglepődtem. – Ahogy ezt kimondtam szélesen elmosolyodott és önkéntelenül viszonoztam.

-          Ne mondd el neki – néztem rá könyörgően. – Nem tud rólam semmit sem, azt sem, hogy apádhoz járok. – Ian pár pillanatig csak nézett az átható halványzöld szemeivel, majd annyit mondott, hogy oké.

-          Mellesleg, hogy értetted, hogy megőrjítem? – Huncut mosolyra húzta a száját, de ebben a pillanatban ért vissza Cole, szóval ezt most nem tudhattam meg.