35.fejezet: Búcsú

Sziasztok!

Ehhez a fejezethez van zene ajánlás is, én számtalanszor végig hallgattam, miközben írtam. Nekem ez az egyik kedvenc részem :D Bri, ha még jársz erre, akkor kicsit enyhítheted a Robert hiányodat :)

Evanesence - My immortal

"A lány gyengéden elmosolyodott, a végső búcsú fájdalmával. Egy pillanatra görcsbe rándult a szíve, agyán pedig átfutottak a baljós igék: soha, soha nem látlak többé."

Este nehezen bírtam elaludni, folyamatosan kattogott az agyam, csak forgolódtam. Megint hiányzott Cole pulcsija, bár ha erősen koncentráltam szinte éreztem az illatát, ami kicsit megnyugtatott.

Jóval éjfél után sikerült elaludnom, és akkor is egy meglehetősen furcsa álomban találtam magamat. 

Gondoltam egyet és elindultam át a szomszédba, Cole-hoz. Át akartam menni hozzá, hogy elmondjam neki, hogy örülök, hogy ismerem, és hogy emellé mellékeljek egy csókot. Haylie a nappaliban volt kiskosztümben meg kötényben, felkontyolt hajjal, és éppen egy szakácskönyvet bújt.

-          Kincsen, mi legyen ma a vacsora? – nézett fel a könyvből, ahogy meghallotta a lépteimet. Arcán bájos mosoly ült, amit viszonoztam.

-          Mindegy Anyu, te mindent finoman csinálsz. – Oda mentem hozzá, hogy megöleljem.

-          Jajj de édes vagy – adott egy puszit.

-          Átmegyek Cole-hoz, okés?

-          Üdvözlöm Beth-et.

-          Átadom. – Az arcomon végig ott ült a bájos mosolyt.

Elindultam kifelé. Kint sütött a nap, lágy szellő lengedezett és pillangók szálldostak mindenfelé. A házak előtt virágzó fák voltak, s kellemes illatok terjedtek a levegőben. Az ég kék volt, egyetlen felhő sem volt rajta. Mélyet szippantottam a levegőből, hogy megteljen vele a tüdőm, majd mosolyogva és elégedetten lesétáltam a lépcsőkön, mikor meghallottam a tenger hullámzását. Meglepetten néztem körbe, hogy honnan jön, de nem láttam. Kisétáltam a házak előtt húzódó járdára, és akkor vettem észre a hátsó kertünkben a tengerpartot. Kedvem lett volna belerohanni a vízbe és ledobálni a ruháimat, hogy ússzak egy jót, de tudtam, hogy most Cole-hoz készülök. Mikor megfordultam egy barna kutya rohant felém, akitől egy pillanatra megijedtem. Azt hiszem pitbull volt, de nem úgy nézett ki, mint aki meg akar csonkítani, éppen ellenkezőleg. Lehajoltam, hogy megsimogassam a fejét, s mikor felálltam a túloldalról egy fiú futott át.

-          Hát itt vagy Cafat – nézett a kutyára megkönnyebbülten. – Áh, szia Hope! – Nem lepődött meg, hogy itt lát, de én is természetesnek véltem, hogy Julian áll előttem a kutyusával.

-          Hello, Julian. Hogy vagy?

-          Köszönöm, jól. – A fiú úgy mosolygott, ahogy ezelőtt még sohasem láttam. – Te hogy vagy? Tudod nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mi lehet veled, miután elköltöztél.

-          Jól érzem itt magamat, szeretem Haylie-t és az új barátaimat. – Igazi lelkesedéssel meséltem róluk pár mondatban Julian-nak, aki érdeklődve hallgatott, néha közbeszólt és kérdezett valamit.

-          Haragszol rám? – tekintete komoly lett, már nem mosolygott, de az én arcomról nem tűnt el.

-          Soha nem haragudtam – ráztam meg a fejemet. Hogy mindezt megerősítsem közelebb léptem hozzá és megöleltem, amit viszonzott.

-          Most mennem kell Cole-hoz – búcsúzóul megpusziltam úgy, ahogy Haylie engem. Amikor tettem egy pár lépést a Sullivan ház irányába, majd visszanéztem Cafat és Julian már nem álltak ott. Ezen sem lepődtem meg, csak mentem tovább, mikor valaki a nevemet kiabálta.

-          Jack? Te nem börtönben vagy? – kételkedve ráncoltam a homlokom, miközben én is tettem pár tétova lépést felé.

-          Kiengedtek, hogy meglátogathassalak.

-          Óh, értem – bólogattam. Így már világos minden, megnyugodtam, hogy nem elszökött miattam. Azt nem szeretném. Hirtelen anyám is ott termett mellette.

-          Szia, Anya! Téged is kiengedtek?

-          Igen – felelte.

-          Rosszak voltatok velem, mindig bántottatok.

-          Nem, dehogy! – tiltakozott Jack egy elnéző mosollyal. – Minden, amit tettem az érted volt. Hogy felkészítselek a nehéz életre, hogy mindig erős tudj maradni, hogy ellen állj a szélnek. Nem akartam, hogy gyenge legyél, aki minden kis semmiség miatt összetörik – szintem már atyaiasan magyarázott és mosolygott, miközben csillogó szemeivel engem figyelt, mintha büszke lenne rám.

-          De nem sikerült. Összetörtem, elestem.

-          De fel fogsz állni, már mindjárt készen vagy. Csak ki kéne nyújtanod a térdeidet és azzal végleg magad mögött hagyni a múltadat. Utána boldog lennél.

-          Nehéz mozdulni.

-          Minden akarat kérdése. Ha az ember akar valamit, senki sem állhat az útjába. – Ezt olyan magabiztosan jelentette ki, hogy elhittem neki.

-          Szóval szerinted felbírnék állni?

-          Ha eldöntöd, hogy már pedig fel fogok állni, akkor igen. Ha nem vagy elég határozott, nem.

-          Értem – mondtam miközben bólogattam. – Szóval nagyon határozottnak kell lennem. Köszönöm, Jack – rámosolyogtam és őt is megöleltem, tőle is kaptam egy puszit. Aztán anyám felé fordultam.

-          Te mivel magyarázod azt, ahogyan velem bántál?

-          Nem tudom – kétségbeesetten rázta a fejét, Jack pedig bíztató mosollyal nézett rá.

-          Nem tudod – ismételem gúnyosan. – Jól van, akkor veled nem akarok beszélni! – Ahogy ezt határozottan kimondtam anyám el is tűnt, Jack pedig mosolyogva integetett, megfordult és fokozatosan elhalványult, miközben tova sétált. Most már tényleg Cole-nál kellene lennem, szóval megszaporáztam a lépteimet.

Oda értem az ajtó elé és be akartam csengetni, de nevetést és beszédet hallottam a kertjükből, ezért inkább arra mentem. A kertben kis tó volt, fűzfákkal és gumi hintával. Még egy mini vízesés is volt! A tóban Jenny és Robert fürdött, akik hívogatóan integettek nekem, hogy csatlakozzam hozzájuk. Csak mosolyogva megráztam a fejemet és azt mondtam, hogy engem vár Cole, és hogy nem is zavarom őket. Ekkor Robert gyorsan kifutott a vízből és oda jött hozzám. Jenny is kijött a vízből, de el is tűnt.

-          Szeretlek – mondta nemes egyszerűséggel és megölelt, megpuszilgatott majd összeborzolta a hajamat, ami utána nem is lett kócos, csak még jobban állt, mint előtte. Ez jól jönne a mindennapokra.  

-          Én is szeretlek.

-          Tudom – mosolygott.

-          De hiszen nem is mondtam ezelőtt – értetlenül néztem rá, hogy akkor még is honnan tudja, de halkan felnevetett.

-          Nem kellett mondanod. A tettek többet érnek a szavaknál – mélyen a szemembe nézett engem pedig elfogott az iránta érzett hatalmas hiányérzet.

-          Úgy hiányzol!

-          Te is nekem, hidd el szívesen maradtam volna veled. De hát most ez jött ki, majd egy következő életben talán több jut nekem veled.

-          Ígérd meg, hogy következő életünkben keresni fogsz, amíg meg nem találsz – néztem rá könyörgően. A következő élet lehetősége – már ha hiszek ebben – rettentőnek tűnt, így előre is nélküle. Nekem szükségem volt rá, szerettem őt, kellett nekem! Egy következő életben, mindegy hogy miként, akár fa, akár hangyaként mellette akarok lenni halálom napjáig. Csak érezni őt magam mellett, csendben és békésen szeretni őt.

-          Megígérem – suttogta, és kinyújtotta felém a kezét. Összefűztük az ujjainkat.

-          Azt hiszem – néztem félve a szemébe –, ez a búcsú ideje.

-          Igen, én is. Most már tényleg el kell búcsúzunk.

-          Nem tudom, hogy kell – vallottam be szégyenlősen. – Még sosem búcsúztam el senkitől.

-          Azt sem mondtad eddig senki sem, hogy szereted és most sikerült.

-          De ez más. Ha elbúcsúzom, azt jelenti, hogy nem látlak többet. Azt hiszem, félek a búcsúzástól. Megijeszt.

-          Nem kell – mosolyodott el, majd végigsimított az arcomon. – Megmutatom hogy kell, csak csináld utánam. – Bólogattam. Csak néztük egymást hosszú percekig, nem tudtam, mit történik.

-          Mikor kezded? – kérdeztem félve. Talán még sem képes megtenni?

-          Már elkezdtem.

-          Úgy, hogy csak nézel? – Ez igazán meglepett, azt hittem nem így szoktak az emberek végleg elbúcsúzni valakitől.

-          Nem csak nézlek, Hope. – Olyan lágyan ejtette ki a nevemet, hogy beleborzongtam. – Alaposan az emlékezetembe vésem minden porcikádat, hogy majd az angyalok képébe mondhassam, hogy egy sem olyan, mint te. Mert te gyönyörűbb és jobb vagy minden angyalnál. Kedves vagy, és ha szeretsz valakit azt szíved minden szeretetével teszed. – Éreztem, ahogy az arcomon végigfolynak a könnyeim, de nem töröltem le őket. Becsuktam a szememet és mély levegőt vettem, majd újra kinyitottam.

-          Mindig fájt őket látnom, igaz nem sokszor találkoztam velük. Mindig megpróbáltad őket elbújtatni előlem – Robert a könnyeimre célzott, s igaza volt. Nem szívesen sírtam előtte. Egy idő után egyáltalán nem is sírtam, ha Jack megvert, vagy anyám semmibe vett. Nem volt értelme, a sírás nem segített rajtam, senkit sem érdekelt. Robert előtt maximum meghatódottságomban sírtam.

-          Te vagy az én reményem és hitem, Hope. Te vagy az emberekbe vetett hitem, a hitem a jóban, a reményem abban, hogy a jó győzedelmeskedik. A reményem és az esélyem a szerelemre. Tudod, mindenki a maga módján búcsúzik el, hát engedd meg nekem, hogy én is megtegyem a magamén. – Miközben könnyeztem bólintottam neki.

  Lágyan elmosolyodott, majd szétbontotta összefűzött ujjainkat és egyik kezét a derekamra tette a másikkal pedig az arcomat simogatta. Közelebb húzott magához és lassan lehajolva ajkait az enyéimhez érintette. Becsuktam a szemem és szabadjára engedtem a könnyeimet miközben érzelmektől szétrobbanó csókban összeforrtunk és mintha szinte eggyé váltunk volna. Mintha minden érzés, amit ő érzett az enyém lett volna, mintha minden emlékét átéltem volna. Aztán kinyitottam a szememet és minden eltűnt, se perc alatt szertefoszlott, már csak saját magamat öleltem miközben sötét felhők kúsztak az égre és elkezdett esni az eső.

  Ott álltam fázva, reszketve és sírtam. Hát elment, ilyen egy búcsú. Eltűnt a gyönyörű kert csak egyedül maradtam. Megremegett a lábam majd térdre hullottam, mint egy rongybaba. Üveges szemmel meredtem magam elé, próbáltam felfogni mi is történt. Búcsú, elment, búcsú, elment, búcsú, elment ezek a szavak visszhangoztak a fejemben és töltöttek be mindent.

-          Én itt vagyok neked. – A hang közvetlenül előlem jött. Felnéztem és Cole állt előttem. Nagy barna szemeivel komolyan nézett engem. Mindene nedves volt, a hajából az arcára csurgott a víz, onnan végig le az álláig majd a nyakára és végül elnyelte őket a pólója.

-          Állj fel, Hope! – Felém nyújtotta a kezét, amit kis tétovázás után elfogadtam. Lassan felálltam.

-          Tudod, hogy mit tettem? – kérdeztem tőle félve, mert attól tartottam, hogy ha megtudja elhagyna.

-          Mondd el!

-          Félek.

-          Nem kell – halványan elmosolyodott.

-          Öngyilkos akartam lenni. Meg is tettem, de megmentettek. – Cole arcára nem ült ki utáltat sem semmi más csak felragyogtak a szemei. Annak örült, hogy elmondtam neki. – Nem ítélsz el?

-          Nem. – A kezem után nyúlt és felemelte, majd kifelé fordította, hogy megnézhesse a vágásokat. Csak ekkor vettem észre, hogy egy ujjatlan, térdig érő, lenge fehér ruhába vagyok. Cole egy kis ideig nézte a kezemet, majd kicsit feljebb emelte és végigpuszilgatta a csuklómtól a könyökömig. A szívem vadul dobogott a mellkasomban s szinte perzselte a bőrömet az ajka, ahol hozzá ért, de tetszett. Ezt a fajta perzselést meg tudnám szokni. A könnyeim elálltak és a felhők is kezdtek eltűnni, de az eső még esett, viszont már langyos volt. Nem fáztam.

-          Azért jöttem, hogy elmondjam, hogy örülök, hogy ismerlek. – Kicsit akadozva ment a beszéd Cole végett, aki most a kezében tartotta a kezemet.

-          Én pedig azért jöttem, hogy segítsek – mosolygott és felhúzta a kezemet, hogy adjon rá egy puszit.

-          Cole…

-          Sshhh – tette a másik keze mutató ujját a számra. – Ne mondj semmit, csak engedd.

-          Akarom is – mondtam halkan, de bátran, mire kaptam egy féloldalas mosolyt. Ekkor az eső színesen kezdett esni, s már egyikünk sem volt vizes. Csodálkozva néztem fel az égre majd elmosolyodtam.

-          Mégis mi ez? – kérdeztem Cole-tól, aki úgy nézett ki, mint aki az élet minden titkát tudja.

-          Most már ilyen leszel belülről.

-          Színes? – húztam fel a szemöldökömet.

-          Nem – húzta szélesebb mosolyra a száját. – Boldog.

Arra ébredtem fel, hogy a könnyeim patakokban folynak.