36.fejezet: Jó helyen

"Ha barátod vagyok - érints meg.
Semmi sem mutatja jobban szeretetedet, mint egy meleg ölelés.
Mikor szomorú vagyok, egy gyógyító érintés mondja el, hogy szeretsz.
Azt mondja el, hogy nem vagyok egyedül.
Lehet, hogy az érintésed minden, amit kapok.”

-          Mégis mi ez? – kérdeztem Cole-tól, aki úgy nézett ki, mint aki az élet minden titkát tudja.

-          Most már ilyen leszel belülről.

-          Színes? – húztam fel a szemöldökömet.

-          Nem – húzta szélesebb mosolyra a száját. – Boldog.

Arra ébredtem fel, hogy a könnyeim patakokban folynak.

  Sokáig az álom hatása alatt voltam. Csak ültem a sötét szobámban, ahova a reluxám résein keresztül bevilágítottak az utcai lámpák és a hold fénye. Magam elé meredve néztem pont úgy, mint álmomban és csak halkan szipogtam, miközben folytak a könnyeim. Olyan volt, mintha csak megnyitottak volna egy csapot, amiből sosem fogy ki a könny. Néma sírás volt, csak az ajkaim remegtek, de belül annál hangosabban szólt. Egy igazi vihar dúlt bennem, egy olyan, ami falvakat és városokat pusztít el, ami tövestől kitépi a fákat és messzire elvisz mindet. Iszonyatosan felkavaró álom volt az elejétől a végéig. Julianan meg a kutyáján még túlbírnék lépni, de anyámon, és Jacken már kevésbé, és akkor a két fiúról ne is beszéljünk. Még ilyen marhaságot, hogy csak azért vert, hogy erős legyek! Nagyon benézte, mert amint a mellékelt ábra mutatja, nem sikerült neki. Nem úgy nézek ki, mint aki csuda erő és túllépett a múltja sérelmein. Próbálkozom és haladok, de nagyon lassan. A darabjaimból kell újra egésszé válnom. Anyám még álmomban sem tudott nekem semmit sem mondani, ez azért siralmas. Egy gúnyos mosolyt megengedtem magamnak a sötétben.

  Viszont ami a legjobban mellbe vágott, ami felkavart és könnyekre késztetett, az Robert. Egy álom volt, de annyira valóságosnak és kézzel foghatónak tűnt, szinte még éreztem az érzelmes csókját a számon. Megérintettem az ajkaimat és finoman végig húztam rajta egyik ujjamat, mintha valós nyomot találhatnék arra, hogy a csók tényleg megtörtént. Vajon mit jelentett ez az egész? A tudatalattim kivetítette volna, amit igazából akartam a fiútól, vagy amit igazából éreztem iránta? Az nem lehet, ugyanis nem voltam szerelmes belé. Vagyis, hát igazából nem tudom milyen érzés a szerelem, talán nem vettem volna észre? De hiszen olyan nincsen! Az ember csak meg tudja különböztetni, hogy valakit úgy szeret, mint egy barátot, vagy mint a szerelmét. Mi van akkor, ha ő barát, testvér, támasz és szerelem is volt egyben? Esetleg nem lehet, hogy az ember szerelme ez a három egyben? Nem! Nem lehetek nevetséges, hiszen soha nem akartam vele úgy lenni, mindig csak barátként tekintettem rá. A legjobbként. Az a kijelentés, hogy az esélye voltam a szerelemre, pedig nem az ő szájából származott csak a képzeltem játszadozott velem egy álomban.

  Cole és a segítsége, meg a színes eső már megint más dolog. Egyáltalán ki az a pancser, aki színes esővel álmodik?! Mint valami buggyant tündérmesés katyvasz. Azt mondtam Cole-nak álmomban, hogy akarom a segítségét, ő pedig azt mondta boldog leszek. Mélyen magamba néztem és tudtam, hogy tényleg örülök, hogy megismerhettem, és hogy elfogadnám a segítségét. Most már elfogadnám, érzem, szükségem van rá. Mi van, ha Robert valahonnan fentről intézte az egészet, hogy találkozzam valakivel, akit kedvelek? Akinek a mosolyától és a kedves szavaitól zavarba jövök, akinek nem bírok nemet mondani, és akinek imádom a nevetését, a mosolyát, az illatát? Legszívesebben átrohantam volna most rögtön a szomszédba hozzá, hogy láthassam és elmondhassam neki, hogy örülök, hogy ismerem, mint ahogyan az álmom is kezdődött. Utána jutott eszembe, hogy két-három óra körül járhat az idő és a fogadás, miszerint bebizonyítom a makacsságomat és nem fogom őt keresni meg beszélni vele, ha mégis találkozunk. Azt hiszem ez érvényét vesztette. Nem érdekel a büszkeségem és a makacsságom, ez most nem fontos. Az a fontos, hogy mi lesz, ha végre megnyílok Cole előtt, hogy utána hogyan fogom érezni magamat.

***

 Tulajdonképpen semmit sem aludtam, csak percekre csukódott le a szemem. Már reggel hatkor elmentem felöltözni, és tanultam is unalmamban. Az éjszaka folyamán sikerült abba hagynom a sírást szerencsére, de látszott a szememen, hogy majdnem végig bőgtem az egész estét.

  Hogy lefoglaljam magamat csináltam Haylie-nak reggelit, aki nem is próbálta meg leplezni a kíváncsiságát az iránt, hogy miért vagyok fent ilyenkor, és hogy miért olyan a szemem, amilyen. Babusgatásra készen állva kérdezte meg, hogy történt-e valami, ami miatt sírtam, és annyit, hogy ez ennyire látszik.

-          Csak… álmodtam. – Azt akartam mondani, hogy rosszat, de az nem volt jó szó rá. Nem volt rossz álom, esetleg megrázó, elgondolkodtató vagy szomorú. Nem, a szomorú sem jó rá. Erre nincsenek szavak, hogy mit is éreztem akkor és még most is.

-          Miről álmodtál? – Lágy és kedves hangja hallatán, legszívesebben csak hozzábújtam volna, hogy szeressen, ahogy anyámnak kellett volna.

-          Rólad, egy volt osztálytársamról, anyámról és Jack-ről, aztán ott volt még Jenny, Robert és Cole is. – Az, hogy ezt elmondtam, nem csak rávágtam, hogy nem akarok róla beszélni, haladás volt és tudtam, hogy ezt Haylie is tudja, akinek most említem meg először magamtól Robertet.

-          Mi történt?

-          Veled idilli volt minden, a volt osztálytársam sokat gondolt rám, Jack hülyeségeket mondott, meg hogy felbírok állni, anya meg semmit. Még álmomban sem tudok vele beszélni, ez nevetséges. – Erre kicsit megint mérges lettem, de hamar tova hessegettem, hogy elmondhassam a többit is. – Aztán elbúcsúztam Roberttől, ami nem volt a legjobb érzés. – Haylie nem is pislogott, úgy figyelt rám. – Majd jött Cole, meg a színes eső. – Bevállaltam, hogy még a színes esőről is beszélek, és Haylie elmosolyodott.

-          Jenny volt Robert barátnője. – Böktem ki az első dolgot, ami ezek után eszembe jutott. Beszélni akartam, el akartam mondania gondjaimat, nem akartam, hogy minden bennem maradjon és felőröljön, s mindemellett azt akarom, hogy Haylie tudja, bízom benne. Talán tényleg megtehetem azt, hogy a vállamon tornyosuló terheket megosztom valakivel, aki önként elvállalja, hogy cipeli velem a hatalmas súlyt. A legviccesebb, hogy az embereknek úgy néz ki tetszik, ha rájuk zúdítom a bajomat, Haylie örül. Cole reakciójára kíváncsi leszek, remélem, nem rúg ki páros lábbal a házból, hogy ő nem foglalkozik ilyen szuicid hajlamú hibbantakkal.

-          Tessék? – ráncolta a homlokát.

-          Robertnek volt egy barátnője, akit Jennynek hívtak. Telefonon többször is beszéltem vele. Nem régen jöttem rám, hogy a Robert és Cole Jenny-je ugyanaz.

-          Anyám…– mondta Haylie elképedve, mire elnevettem magamat. – Jajj sajnálom! – mentegetőzött egyből, de leintettem.

-          Hát kicsit meglepődtem, de nem vészes a csaj. Egészen kedvelhető, azt hiszem.

***

  Mivel Cole suliban van, és ma csütörtök van, ezért dilidoki nap! Délelőtt Miss Wattson, délután pedig vállaltam, hogy egyedül elsétálok a rendelőig. Jól volt kicsit magamban gondolkodni a friss levegőn.

  A doktor kitalálta, hogy írjak le neki szép emléket Roberttel kapcsolatban, amitől eleinte ódzkodtam, de végül úgy voltam vele, hogy hadd örüljön, megcsinálom, bár nem hiszem, hogy ez lenne, ami segítene, hogy túl tudjak lépni véglegesen rajta. Megjegyzem, ez végleges biztos, hogy sosem fog sikerülni.

  Mikor haza mentem láttam Cole-ék felhajtóján a fekete motort, szóval tudtam, a gazdája is itthon van. Összeszedtem minden erőmet és mielőtt megfutamodhatnék az ő házuk felé vettem az irányt. Az ajtóban az ajkamat kezdtem rágcsálni idegesen, de végül remegő kézzel megnyomtam a csengőt. Végtelenségnek tűnő ideig senki sem jött, már el akartam menni, mikor futás hangját hallottam és valaki sietve kinyitotta az ajtót. Cole volt az. Meglepetten nézett engem, mint aki még sosem látott fehér embert.

-          Hope? – húzta fel a szemöldökét. – Hát te? – Az értetlen arckifejezést fokozatosan vette át az elégedett, és a csintalan mosoly. – Azért azt hittem, ennél tovább bírod nélkülem – nevetett fel. – A makacsságod elhagyott.

-          Mit kérdeztél? – kérdeztem komolyan, minden mosolygás nélkül. Cole arcáról lefagyott a mosoly, zavartság ült ki rá. Megismételtem a kérdésemet. – Mi lenne az az egy kérdés? – Azt hiszem rájött, hogy nem azért jöttem át, mert nem bírtam ki nélküle egy napot se, vagy mert nem vagyok makacs, hanem mert tényleg a kérdést szeretném hallani.

-          Minden rendben? – aggódva végigmért.

-          Igazából semmi sincsen rendben. Rendben lenne, ha feltennéd végre a kérdésedet! – kicsit ingerült voltam, miért ilyen értetlen? Csak mondja el a kérdést és kész, nem kell ezt bonyolítani meg aggódni.

-          Gyere be. – Cole fel akart invitálni a szobájába, de ellenkeztem vele, hogy itt is képes válaszolni. Végül elmondta, hogy nem fog velem a nappaliban a kanapén beszélgetni, mint valami idegennel, ő a szobájában akar. Hát oké.

Az ágyán ültem és a kérdést vártam.

-          Miért akarod, hogy feltegyem? Biztos akarsz rá válaszolni? – gyanakodva nézett rám, mintha nem lennék tudatomnál és nem tudnám mit csinálok pontosan. Viszont nem fogok meghátrálni, ha itt vagyok, válaszolni fogok, mert akarok.

-          Biztos, hogy hallani akarod a választ?

-          Érdekel a válaszod – mondta határozottan.

-          Gondolom a kérdésed a múltamra fog vonatkozni. – Talán kicsit gúnyos voltam, de csak azért, hogy minél előbb mondja már meg és túlessünk rajta.

-          Nem – mondta nemes egyszerűséggel. Elképedt tekintetem láttán folytatta. – Nem akarom, hogy azért mesélj a múltadról, mert megnyertem egy fogadást. Azt akarom, hogy akkor mesélj róla, ha akarsz. – Ezen meglepődtem és csak néztem Cole-ra szinte már meghatottan. Legszívesebben magamhoz öleltem volna, annyit jelentett ez nekem. Nem akarta belőlem kiszedni az igazat a régi életemről, megvárta volna, amíg magamtól mondom el és bízom benne eléggé. Elmosolyodtam.

-          Köszönöm.

-          Mit?

-          Azt, hogy ennyire jó vagy hozzám.

-          Hope…

-          Ne! – szakítottam félbe. – Csak kérdezz bármit. Válaszolok.

-          Az lett volna a kérdésem, hogy mit gondolsz rólam, hogy mit érzel irántam? Idegen vagyok számodra, vagy közeli ismerős, esetleg barát? – Gyönyörű barna szemei mintha végtelenül mélyek lettek volna, amiben oly egyszerű elveszni. Ebben a pillanatban rájöttem, hogy sosem láttam még édesebbet, és hogy nem is lehetnék jobb helyen, mint itt. Hiába vagyunk már hetek óta barátok, most megint rákérdez. Talán azt akarja, hogy többek legyünk, vagy éppen ellenkezőleg? Elege van belőlem?

-          Ezt nem tudom megfogalmazni. Először egy idegesítő szomszéd voltál, majd egy ismerős szomszéd, aztán barát lettél. De hogy most mi vagy, azt nem tudom. Segítettél nekem, érdekeltelek téged. Aggódtál és elfogadtál, pedig nem tudtál rólam semmit. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi is vagy te nekem. Talán nem én vagyok az angyal, hanem te. El sem tudod képzelni, hogy tudtodon kívül mennyit segítettél nekem. – Őszintén és mélyen a szemébe néztem, a tekintetünk egybe fonódott. Cole arcára meglepettség ült ki. Próbálta feldolgozni a szavaim értelmét, de talán még én sem értettem őket teljesen, nem hogy ő. Pár perc hallgatás után ismét én szólaltam meg.

-          Ez kielégítő válasz a kérdésedre?

-          Én… erre nem számítottam.

-          Mármint erre a válaszra, vagy arra, hogy egyáltalán válaszolni fogok? – mosolyodtam el halványan, a még mindig kicsit meglepett arcon.

-          Nagyok egyikre sem. – Ismét elmosolyodtam és folytattam Cole sokkolását.

-          Csak akarom, hogy tudd, én örülök, hogy megismertelek, és amikor a cukrászdában azt mondtad, hogy kedvelsz, de nem vagy benne biztos, hogy fordítva is így van e, hát már akkor is kedveltelek. – Cole még mindig nem tudott mit mondani, csak nézett, mint aki nem hisz a fülének. Velem szemben ült egy babzsák fotelben, de felállt belőle és átült mellém.

-          Tudod sokat gondolkodtam azután, mikor a fürdőben találtál. – Felültem törökülésbe, és felé fordultam ő pedig követte a példámat, de még mindig nem szólalt meg. – Nos szóval, utána azon gondolkodtam, hogy láttad-e a karomat, hogy ki bírtad-e, hogy nem tűröd fel a pólómat – amint ezt kimondtam, láttam az arcán, hogy ráhibáztam. Megnézte a karomat és látta a vágások helyeit. Éppen meg akart szólalni, de helyette én folytattam gyorsan.

-          Gondoltam – elnéző mosoly jelent meg arcomon. – Figyelemre méltó, hogy kibírtad és nem kérdezgettél eddig róla. Akarod tudni hogyan kerültek azok oda?

-          Nem kell elmondanod, ha nem akarod. – Halkan beszélt, de végig a szemembe nézett. El akartam neki mondani, nem akartam titkokat kettőnk között, úgy nem lehet a barátom. Persze mindig vannak kis titkok, de egy ekkora dolgot nem rejthetek el, és igazából már nem is akarom.

-          El akarom mondani. Eddig nem tettem meg, mert féltem, hogy többé nem akarsz találkozni velem, vagy hogy elítélnél

-          Nem tennék olyat! – vágott közbe hevesebben Cole, mire halványan elmosolyodtam. Jó érzés volt, hogy ennyire biztos magában, holott még semmit sem tud.

-          Szavadon foglak – ígértem neki egy halvány mosoly kíséretében, majd elkezdtem.

-          Minden tizenegy éves korom körül kezdődött, mikor anyámnak új barátja lett, Jack. A férfi nem sokkal azután, ahogy hozzánk költözött verni kezdett – Cole szemeit sosem láttam ilyen nagyra tágulni. – A legkisebb dolgokért is felpofozott, képes volt bármi végett megverni. – A döbbenet után dühöt és utálatot láttam az arcán, a keze ökölbe szorul. Amikor Robertről és Josh-ról meséltem neki, majd elmondtam, hogy Robert autóbalesetben meghalt még a vér is kiszaladt az arcából. Összerakta ő magától egy kis rávezetéssel, hogy mi úgymond, honnan ismerjük egymást a húgával.

-          Szóval nem bírtam tovább, nem akartam tovább élni ezen a világon, ezért hát ezt tettem – felhúztam a pólómat és a kezemre mutattam. – Sokáig bánkódtam, hogy nem sikerült, hogy meghallották, amint kiabálok és megmentettek. Mert tudod nem azért kiabáltam, mert meggondoltam magam közbe, ó dehogy is. El akartam menni. A kiabálásom oka az volt, hogy úgy voltam vele kiadok magamból mindent, amit eddig nem tehettem. De már nem bánom, hogy még itt vagyok.

-          Istenem, Hope – suttogta elhaló hangon. – Én… ezt. Az a mocsok állat – sziszegte dühösen, és káromkodott az orra alatt. – Én…

-          Nyugi – mondtam neki szelíden. – Ez már a múlt. Vége van. Jack verései már nem fájtak, szinte az első évben hozzá szoktam.

-          Nem hiszem el, hogy bántott! – hitetlenkedve nézett rám. Szemében a düh izzott. – Amikor Josh itt volt szilveszterkor, nem hittem el, hogy csak barátok vagyok. Hozzábújva ültél, folyton puszilgatott, olyan közel voltatok folyton egymáshoz, de így… – Nem fejezte be a mondatot, csak maga elé meredt.

-          Így mi?

-          Én, én értem. Ezt nem tudom elmondani. – Pár pillanatig hallgatott majd komolyan a szemembe nézett. – Hope, megengednél nekem valamit?

-          Hát attól függ – mosolyodtam el halványan. Jelen pillanatban szerintem igazából bármit megengedtem volna neki.

-          Hadd tartsalak egy kicsit a karomban. Csak egy kicsit, csak… tudni akarom, hogy biztonságban vagy. – A szívem gyorsabban kezdett el verni, ó mióta várok már erre!

Olyan furcsán éreztem magamat, olyan jó volt. Ahogy elmondtam neki az egészet és ő nem vetett meg és nem akart eltaszítani magától. Hogy már vele szembe nem nyomta a szívemet ez az iszonyatosan nagy rejtegetni való, hogy elfogad annak, aki vagyok. Csak elmosolyodtam válaszul. Cole közelebb jött hozzám az ágyon, és az ölébe húzott. Átöleltem a derekát és a mellkasára hajtottam a fejemet. Olyan kellemes érzés volt, mintha ez gyógyszer lehetne minden bajomra. Az állát a fejemre támasztotta, közben végig simogatta a hátamat. Úgy éreztem, jó helyen vagyok. Mélyen beszívtam az illatát, teljesen nyugodtnak éreztem magamat. Jól voltam, kifejezetten jól. Törékenynek és kicsinek éreztem magamat, de most Cole mellett ez is jónak számított.

-          Senki sem bánthat – suttogta a fülembe. Olyan erősen és mégis gyengén tartott, mintha direkt rám szabták volna az ölelését. Elhittem neki, hogy már senki sem fog bántani, most mindent elhittem volna neki, még azt is, ha azt mondja zöld az ég. Annyi mindent mondott nekem az ölelése. Éreztem, hogy ez nem csak sima snasszölelés, ó koránt sem! Ennek jelentése van, bár számára nem tudom mi, de számomra igen. Josh-nál is így van: nem bírom elmondani, de ha megölelem, kibírom mutatni, hogy szeretem. Most Cole-nak is ki szeretném mutatni, hogy egy bizonyos módon őt is szeretem, az én megmentőm módján. És talán ő is azért ölel ennyire, azért akar ennyire vigyázni rám, hogy kimutasson valamit. Olyan hosszú ideig öleltük így egymást, szinte eggyé olvadtunk. Nem tudtam volna megmondani, hogy mikor kezdtük vagy mikor hagytuk abba.