37.fejezet: Visszatérés

"Gyerekkorban nincs másra nagyobb szükség, mint apa védelmére" 

  Sok minden történt az utóbbi időben mióta elmondtam mindent Cole-nak. Kezdve azzal, hogy megünnepeltük Mira tizenhetedik szülinapját egy pofás kis pizzériában Cole-lal, Ian-nel és Wes-sel, akit Mira hozott magával. Mint később kiderült a fiú erősködött, hogy meg akar minket ismerni, mert sokat hallott rólunk. Azt hiszem elmondhatom, hogy járnak, bár Mirának nem tetszik ez a szó, ugyanúgy, ahogy nekem sem. Nem is tudom, csak olyan hülye hangzása van. Én kicsit meglepődtem, hogy Mira nem lepődött meg Ian-en, de miután megtudtam, mostanában igen jóban vannak. Igazából, nem is csodálom, mert a fiú mindenkivel megtalálja a közös hangot. Én rajta meg Wes-en nevettem és mosolyogtam szinte egész este, mind a ketten valami isteni figurák.

  Ezen kívül a karkötőmön nőtt a díszek száma, ugyanis Cole-tól kaptam egy fél angyalszárnyat.

-          Nem fogadhatom el – tiltakoztam, mikor oda akarta adni. Elvégre mire fel?

-          Ne csináld már! Mikor megláttam, egyből te jutottál az eszembe és meg akartam venni – oldalra döntötte kissé a fejét és elmosolyodott. Mostanában egyre többször csinálja ezt, rájött, hogy ezzel még jobban képes ellágyítani. – Ez nem valami lekenyerezés – magyarázott tovább –, csak tudod jobb adni, mint kapni. – Ezt manapság sokat mondják, de kevesen gondolják komolyan. Felvontam a szemöldökömet.

-          Mi van? – mondta kicsit felháborodottan Cole. – Bokszoltam, hidd el tudom miről beszélek. – Erre muszáj volt felnevetnem, a díszt pedig végül elfogadtam.

 Josh pár nappal a szülinapom előtt küldött egy focilabdás díszt, hogy ő jusson róla eszembe. Csalódott volt, hogy nem tud eljönni, de sokat kell tanulnia és ott az edzés is. Ha távol tartja magát a cserkészlányoktól én már nyugodt vagyok. Amúgy is kezdem magamat rosszul érezni, hogy mindig ő jön, egyszer meglátogathatnám én is, ha bele egyezik.

  Kiderült, az is hogy mi Kirsten mocskos titka, ami nem maradhatott titokban: csalta Cole-t már egy ideje valami végzős gimnazista gyerekkel. Mira jól informált volt, ő személy szerint ezt Kirsten húgától tudta meg, aki az osztálytársa és mikor hulla részeg volt ezt szépen kifecsegte a lánynak. Mira persze nem adta tovább senkinek sem, és haza is vitte a csajt, hogy ne pletykáljon többet. Cole pont azon a napon szakított Kirstennel, mikor átmentem hozzá és elmondtam neki mindent a múltamról. Mikor másnap találkoztunk vettem észre rajta, hogy nem olyan, mint szokott lenni, hogy a szeme is kicsit szomorúbb. Hát rá kérdeztem, hogy van-e valami baj.

-          Nem tudom, hogy annak számít e – húzta keserű mosolyra a száját.

-          Hát mondd el és majd meglátjuk – ajánlottam neki biztatóan. A minimum, hogy én is meghallgatom az ő bajait, nem csak ő az enyémeket.

-          Nem akarlak fárasztani ezzel.

-          Cole, nem fárasztasz.

-          Szakítottunk Kristennel – mondta szárazon. Egy pillanatig csak lestem, mire felfogtam, hogy mit mondott. Az egyik felem – szerencsére a dominánsabb – arra gondolt, hogy jaj szegény, de rossz lehet neki. A kevésbé domináns, elenyésző kicsi részemben neonfényekkel villogott, a szingli szó, s hogy ez mit vonz magával. Próbáltam még ezt a picike kis részt is eltűntetni a fejemből, mert most nem lenne szép ilyenekre gondolni, hiszen a barátom. Az mindegy, hogy én kedveltem-e Kirstent, a lényeg, hogy ő szerette.

-          Mi történt?

-          Nem voltam elég neki én, meg amit nyújtottam – mondta keserű mosollyal. – Valami gimis kell neki. – Habár Cole próbálta érzéseit a gúny és közöny mögé rejteni, én láttam, hogy ez bántja őt. Elvégre kit ne bántana, ha szakít a szerelmével, aki úgymond lecseréli valami gimisre? Egyáltalán ki az a hülye, aki képes eldobni Cole-t? Ha az én barátom lenne, nem engedném el. Mellesleg még nekem jártatta a száját Kirsten, hogy így meg úgy lopom el a barátját, meg fekszek be alá. Azt hiszem szánalmas ez a csaj. A részleteket, miszerint csalta a gyerekkel Cole-t, azt már Mirától tudtam meg, Cole nem részletezte a szakítás okait.

-          Sajnálom – mondtam együtt érzően.

-          Nincs mit, én nem. Már nem szerettem. – Na jó, ezt nem hittem el. Valamennyire szerette még, láttam rajta. Ha nem szerette volna, akkor nem lett volna kissé zombi még napokig és nem csak nézett volna ki a fejéből úgy néha.

***

Ha Cole otthon volt, vagy ráért, elvitt engem dr. Wennell-hez, akinek a vidámparkot mondtam el jó élményként, ami Roberthez kapcsolódik. Igazából nem csak azt, nem bírtam leállni és egy nagycsomó minden mást is elmeséltem neki, nehéz volt leállni a nosztalgiával. Nem arra gondoltam, hogy belehalok a fájdalomba, hanem arra, hogy szerencsés vagyok, hogy a barátomnak mondhattam, és ennyi jó közös emlékünk van együtt.

Mivel már március van, Cole szerint közeledik az az idő, amikor elmegyünk motorozni.

Az utóbbi időben még többet mosolygok és elégedettnek, néha egész boldognak érzem magamat. A hízásom szemmel látható, van amelyik farmerom már szűk. Bár még így is eléggé vékonynak találom magamat, most már sokkal szívesebben nézek tükörbe.

A reményemet az iránt, hogy apám tényleg el fog jönni, kezdem elveszteni. Hiszen eltelt már majdnem három hónap, azóta, ha akart volna jönni, már rég itt lenne. Csak Mrs. Forester látogatott meg, aki sírva fakadt mikor meglátott, és látta a boldogabban csillogó szemeimet meg a jóval húsosabb arcomat. Meggyőződött róla, hogy istenien vagyok, Clarie és Sarah sok jó kívánságát és pusziját is átadta. Mellesleg egy ideje már hetente egyszer rendszeresen felhívom a két kislányt és sokat beszélgetünk. Rettenetesen hiányoznak, jó lenne már látni őket. Josh-sal is sokat beszélek, vagy e-mailezek és ő sem hiányzik kevésbé, mint a lányok.

***

Cole nem tudja mikor van a szülinapom, hál istennek. Ki akarta belőlem szedni Miráé után, de akkor eltereltem a témát, azóta meg nem hozta fel. Nem is sejti, hogy napokon belül itt van. Nem akartam tőle semmilyen ajándékot, se semmit, hiszen elég volt, hogy a barátom és számíthatok rá.

***

Egy szép márciusi nap volt, Haylie nem volt otthon, dolgozott még, én pedig kapkodva kerestem valami ruhát, hogy végre elkészüljek, mert olyan negyed óra múlva átjön Cole és elmegyünk vele meg Ian-nel egy nagyobb kávéházba, ahol a fiúk egyik barátja fog énekelni. Mikor azon vacilláltam, hogy a barna vagy a kék blúzomat vegyem e fel, csengettek. Szaladva indultam ajtót nyitni, hogy minél előbb lerendezzem és folytathassam a dolgomat, de szerencsére félúton eszembe jutott, hogy melltartóban vagyok, ezért visszarohantam majd felkaptam a kék blúzt. Feltéptem az ajtót.

-          Jó napot! – hadartam, miközben gyorsan becsatoltam a farmerom övét.

-          Öhm…Haylie Williams lakása? – kérdezte az idegen kételkedve.

-          Igen, de nincs itthon. Esetleg megmondjam neki, hogy kereste? – Nem is foglalkoztam a férfival, átnéztem a válla felett, hogy lássam, ha esetleg Cole kijön az ajtón.

-          Te… te ki vagy? – remegett meg a hangja és roppant feszültnek hangzott. A férfire összepontosítottam a figyelmemet, hogy elmondjam neki, én sietek, szóval ha akar valamit mondja meg, ha nem akkor meg legyen szíves elmenni, de ez nem sikerült, mikor ránéztem. Annyira ismerősnek tűnt.

-          Esetleg az unokahúga? – miközben félve feltette a kérdését úgy éreztem, mentem elájulok. Falfehér lehettem, ahogy belenéztem abba a szempárba, amikre már szinte csak képekről emlékszem. A férfi arca öregebb és gondterheltebb volt, túl sok szőr borította, és a szeme se a boldogságtól csillogott, inkább megviselt volt. De ha ezeket mind levettük volna róla, úgy nézett volna ki, mint apám.

-          Az – feleltem halkan, remegő hangon. A férfi is ugyanolyan falfehér lett, mint én. Nem hittem el, hogy az apám itt állt előttem teljes életnagyságban. Annyi év után most itt volt és nem tudtam, hogy mit érzek. Haragszom rá, amiért nem talált meg, vagy mert későn jött el ide? Esetleg örülök annak, hogy itt van? Nem, tényleg nem tudtam. Annyira zavart voltam, hogy levegőt is elfelejtettem venni.

-          Én Daniel Wilmer vagyok. – Felesleges volt bemutatkozni, hiszen tudtam ki ő. Vajon ő rájött a reakcióm alapján, hogy amikor végre normálisan ránéztem rájöttem, hogy ki áll előttem? Annyi mindent szerettem volna mondani, de a torkom összeszorult és hirtelen hányinger tört rám. Az is eszembe jutott, hogy megcsipkedem magamat, hogy esetleg álmodom-e. Csak néztük egymást, néha kinyitottam a számat, de gyorsan vissza is csuktam.

-          Meg…megmondom neki, hogy kereste. – Nagy nehezen akadozva és halkan kinyögtem a szavakat. Hogy miért küldtem el, hogy miért nem ugrottam a nyakába sírva, hogy de jó, hogy itt van? Nem tudom, féltem és össze voltam zavarodva. Eddig csak elképzeltem, hogy milyen lesz találkozni vele, de a valóság nagyon más, mint a képzelet. Valós reakciókat vált ki belőled és igazi fájdalmat okozhat. Enyhén meglepett arcot vágott, először nem is mondott semmit. Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy ő mindig ennyire pontos, vagy csak az én esetemben késett három hónapot, vagyis inkább hosszú éveket?

Az értelmetlen bámulásnak Cole vetett véget, aki csak akkor vettem észre mikor már fent állt a verandán apám mögött.

-          Jó napot! – köszönt vidáman mosolyogva, aztán meglátta az arcomat és nem mosolygott.

-          Szia, Hope! – Ha eddig nem volt biztos benne apám, hogy tényleg én vagyok és nem egy másik valahonnan előkerült unokahúga Haylie-nak, most már biztos lehet benne. Láttam az arcán is a végleges felismerést, hogy mintha könnyek lennének a szemébe.

-          Öm, zavarok? – kérdezte kissé bizonytalanul, miközben apámat méregette. Először nem tudtam mit mondani, de rájöttem, hogy Cole most a mentőövem, akibe kapaszkodhatok, aki kirángathat ebből a helyzetből. Segélykérően néztem rá. Nem akartam kettesben maradni apámmal, féltem. Inkább megvártam volna Haylie-t.

-          Nem – lassan megráztam a fejemet. – Pillanat – mondtam gyorsan és visszafutottam a házba, hogy felvegyem a pulcsimat meg a kabátomat. Alig tartott egy percig, megint ott álltam az ajtóban.

-          Nekem most mennem kell, de Haylie olya hat körül itthon lesz. – Apám arrébb állt az ajtóból én pedig kijöttem és be akartam zárni, mikor Cole megköszörülte a torkát.

-          Sál? – kérdezte számon kérően. Olyan jesszusom, most komolyan beszélsz arccal fordultam meg és néztem rá, el is felejtettem, hogy az apám, akit utoljára vagy tíz éve láttam ott áll mögöttem. Egyik közös sétánk után fájni kezdett a torkom és kicsit megfáztam, azóta Cole úgy figyel arra, hogy viseljek sálat, mintha a gyereke lennék, pedig ez a nap nem is olyan hideg.

-          Mi van? – reagált a nézésemre. – Ez a kabát nem igazán takarja a nyakadat, nem akarom, hogy megfázz. – Halványan elmosolyodott, mire fújtam egyet és visszamentem a kis selyemsálamért.

-          Megfelel? – kérdeztem, mikor meglengettem az orra előtt.

-          Meg – mosolyodott el elégedetten, majd kivette a kezemből és a kabátomat kigombolta addig, hogy fel tudja tenni a sálat a nyakamba. Nagy büszkén igazgatta, mintha a világ legnagyobb érdeme lenne, hogy felbírta tenni.

-          Na, most már fel lettem öltöztetve. Indulhatunk akkor? – kérdeztem miután visszagombolta a kabátomat. Tétován apám felé nézett, ami sajnos nekem is eszembe jutatta, hogy itt van. Viszont most nem engem nézett, hanem Cole-t mustrálta, de úgy, mintha bármelyik pillanatban kész lenne ráugrani, ha a helyzet úgy adódik.

-          Esetleg vissza tud jönni akkor hat körül?

-          Tegezz – engedett meg magának egy mosolyt, de fél szemével még mindig Cole-t nézte.

-          Én… – Nem tudtam mit mondani. Nem mehetek csak úgy el, hiszen mindketten tudjuk, hogy tudom ki ő. Úgy csinálok, mintha nem lennék vele tisztában, tisztára bugyutának érzem magamat. – Nem tudom mit csináljak – bukott ki belőlem kétségbeesetten és éreztem, ahogy a könnyek csípni kezdik a szememet. Ijedten kaptam a mellettem álló Cole keze után, és szorítottam meg azt.

-          Csak mondd meg, hogy jól vagy-e. – A tekintetében olyan mértékű szomorúságot és elveszettséget láttam, amiket talán valaha egy fal mögé rejthetett, de most minden előkerült, hogy azt hinnénk, egy ember ezt el sem viselheti.

-          Nem tudom – suttogtam a sírás határán.

-          Most menjetek csak el, szedd egy kicsit össze magad. Este visszajövök. – Bánatosa rám mosolygott, biztosan nem erre számított. Bólogattam.

-          És kérlek, ne haragudj rám – szólt utánam.

Még mindig nem engedtem el Cole kezét, némán mentünk előre, a szél fújt egy kissé. Elvesztem a gondolataimban, abban, hogy apám itt van. Ez már nem csak reménykedés, nem holmi álom, nem. Ez a színtiszta valóság.

-          Hope, ki volt az az ember? – Hálás voltam Cole-nak, amiért kiragadott a gondolatim közül, habár még mindig apámról volt szó.

-          Miből gondolod, hogy volt valaki? – A kérdés hülyén hangzott, hangosan nem is akartam mondani, de mindegy.

-          Arról, hogy elszorítod a vérkeringést a kezemben – emelte meg a kezünket. Láttam, hogy szinte az amúgy is fehér ujjaim még jobban elfehéredtek, annyira szorítottam. Elpirultam és gyorsan elengedtem.

-          Sajnálom – mondtam halkan.

-          Nincs mit. Már igazán jó művégtagokat gyártanak, ha le is tépnéd a kezemet – felemelte a tenyerét és forgatta miközben tanulmányozta. Felnevettem, s ezzel egy időben a könnyek is elindultak az arcomon, de próbáltam nekik megálljt parancsolni. Most már kezd kínos lenni, hogy ennyit sírok Cole előtt. Már egyszer meg is fogadtam, hogy nem teszem többet, erre tessék. Én már a fiú helyébe otthagytam volna magamat, unnám a folyamatos kiborulásaimat.

-          Az apám az. – Cole arcáról lefagyott a kezét kutató furcsa ábrázat, komolyan nézett rám. Most elmeséltem neki a hiányzó részét a történetemnek, ami az apámról szól. Figyelmesen hallgatott a végén pedig felajánlotta, hogy nyugodtan elszoríthatom a kezében a vérkeringést, ha attól jobban érzem magamat.

***

Egy hangulatos kávézóban volt a barátjuk éneklése, aki egy akusztikus gitárral adott elő dalokat, de voltak akik verset mondtak (kizárólag saját) vagy általuk írt novellákat, kis történeteket olvastak fel. Ezekre nem igazán tudtam figyelni, mert az apám körül jártak a gondolataim. Mikor Ian-től kaptam egy nagy bögre forró csokit, olyan ne legyél már így elkenődve ajándékként kicsit jobban éreztem magamat és felélénkültem, de nem tartott sokáig.

-          Olyan vagy, mint a vaj, amit anyám felolvaszt a mikróban a sütikhez – méregetett Ian.

-          Kösz a bókot.

-          Nem annak szántam – rázta a fejét.

-          Tudom.

-          Cole! – nyúlt át előttem Ian és megveregette a fiú karját, hogy figyeljen rá. – Te ezt a csajt idefele megharaptattad az ügyeletes városi zombi csapattal vagy mi van? – Én kínomban kuncogtam az orrom alatt, de Cole figyelmeztetően nézett Ian-ra.

-          Ne nézz így! – emelte meg a kezeit. – Ha egy mikrózott vajjal kell együtt üldögélnem, csak tudhatom úgy vázlatosan, hogy mi a baja. Te, vagy más? – Ha ezt más mondja, valószínűleg mérges leszek vagy megsértődöm egy kicsit, de én csak mosolyogtam továbbra is. Amilyen érdeklődés és leheletnyi felháborodás volt Ian hangjában, azon csak vigyorogni lehetett. Mindig képes megnevettetni.

-          Nem Cole a bajom, maximum Cole baja vagyok én – belekortyoltam a forró csokimba.

-          Tessék? – kérdezte Cole egy leheletnyit hangosabban, mint a normál beszéd hangerő, ugyanakkor, amikor Ian azt kérdezte, hogy miért. Ezt hangosan is kimondtam?! A francba! Nem csak ennek a két fiúnak a tekintete szegeződött rám magyarázatot várva, hanem a többieké is az asztaltársaságtól. Az egy, kettő, három, négy szempár! Kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magamat, de Cole ránézett a többiekre, akik egyből csinálták tovább azt, amit előtte. Megnyugtató volt.

-          Na? – kérdezte Cole. Ian is várakozóan nézett rám. Könyökét az asztalra tette és tenyerével támasztotta a fejét. Másik kezének ujjaival pedig dobolt mellettem az asztalon. Úgy éreztem magamat, mint valami hülye kihallgatáson.

-          Klausztrofóbiám lesz tőletek – mondtam halkan, s ide-oda járattam a fejemet közöttük. Mások talán örülnének, ha két ilyen pasi pislogna rájuk ilyen közelről, ilyen kíváncsian, de jelenleg nem az öröm az, amit érzek.

-          Klausztrofóbiás vagy? – Ian meglepetten nézett rám, és Cole is kész volt hátrább húzódni. Élhettem volna a lehetőséggel, hogy bőszen elkezdek bólogatni, hogy eltávolodjanak, de inkább nem kamuztam.

-          Nem, de szerintem leszek.

-          Nos, amíg nem vagy addig itt maradok, legalábbis amíg meg nem magyarázod az előbbit – Cole kemény a szemembe nézett és még közelebb hajolt. Elhúzódtam, de akkor Ian-be szinte beleütköztem. Olyan komolyan nézett a szöszi, mint aki még nem is hallott a mosolygásról, és szerintem nem is került nagy erőfeszítésébe neki. A többiek egymással beszélgettek, meg a műsort nézték, talán hagynának itt meghalni?!

-          Csak arra céloztam, hogy néha biztosan fárasztó lehetek és örülhetek neki, hogy ilyen barátom van, mint te – vigyorogtam rá kicsit erőltetetten, de megnyugtatóan. – Ja és persze te! –fordultam gyorsan egy ugyanilyen mosollyal Ian felé.

-          Hmm – emésztették egyszerre az információt, mire előrehajoltam kettejük közül és nevetni kezdtem. Ez mennyire nevetséges és abszurd helyzet!

-          Néha mindenki fárasztó – mosolygott megenyhülten Cole és visszahúzódott a saját térfelére. Erre fellélegeztem, mentem jobban éreztem magamat. Viszont így jobban éreztem Ian mentolos rágóhoz hasonlító, kicsit furcsa illatát, ami először nem nyeri el szerintem az ember tetszését, de ahogy befészkeli magát az ember orrába, megtetszik neki. A kinézetével is ilyesmi a helyzet, talán elsőre nem alélunk el tőle, de ahogy egyre többet látjuk, egyre jobban tetszik, amit látunk. Sőt, egy ideje észrevettem, hogy közelről olyan a zöld szeme, mintha arany fonalakkal lenne átszőve. Oké, kezdek zavarba jönni a gondolataimtól, és elpirulni, főleg mert Ian még az aranyfonalas szemével mindig engem néz, és olyan mintha belelátna a fejembe.