38.fejezet: Apa

"Egy ölelés (...) sokkal többet jelent két test érintkezésénél. Egy ölelés azt jelenti: nem vagy fenyegető, nem félek ennyire közel kerülni hozzád, el tudok lazulni, otthon érzem magam, védett helyen, ahol megértenek. A hagyomány szerint valahányszor szívből átölelünk valakit, egy nappal meghosszabbodik az életünk."

Miután hazamentünk a kávéházból Cole megkérdezte, hogy maradjon e nálunk, de megköszöntem neki a felajánlást és elutasítottam. Egyedül kell szembe néznem azzal, hogy apám visszajött, nem foghatja a kezemet senki sem.

Mire haza értünk, a szürke kocsi már a ház előtt állt, itt van. Görcsbe rándult a gyomrom, izgultam. Ha most éhes lettem volna, akkor sem bírtam volna magamba préselni egy kósza falatot sem, sőt egy pillanatig azt hittem, kiadom, amit ma megettem. Cole megszorította a kezemet, és rám mosolygott. Imádom, mikor megfogja a kezemet, habár hónapok óta most tettük először, és most is csak azért, mert azt hittem elájulok, és meg kellett kapaszkodnom valamiben. Ezzel a kézfogással a léleköntés a fő cél szerintem, de egy kis ördög reménykedik benne, hogy neki is jó érzés. Azt is szeretem, mikor megölel, pedig még ilyen sem történt sokszor. Hirtelen elöntött egy a vágy az iránt, hogy megöleljem, küzdenem kellett magammal. Josh-ra már régen ráugrottam volna, de Cole-lal hiába voltunk barátok, nem vettem annyira természetesnek, hogy csak úgy ölelgessem, mikor kedvem támad. És talán jobb is, hogy nem ölelgetem, mert nem hiszem, hogy normális barátok között, amit olyankor érzek.

-          Lélekben veled leszek – mondta, mintha csak bátorítani akarna, a másik kezével pedig a vállamba bokszolt, ahogy a haverok szokták. Kérdőn húztam fel a szemöldökömet, és cikázott a tekintetem közte meg a vállam között. Hirtelen fiúnak néz, vagy mi?

-          Bocsi – harapott az ajkába. – Csak nem tudtam, hogy mást szabad-e.

-          Mit értesz más alatt?

-          Bonyolult elmagyarázni. – Minden mindegy módra kifújta a levegőt.

-          Próbáld csak meg, ha meg végképp nem megy, szemléltesd – bíztatóan néztem őt, és magamban könyörögtem, hogy légyszi ölelj meg. Ha ő kezdeményez az kevésbé zavarba ejtő, legalábbis számomra.

-          Oké – kezdte gondolkodva, majd belevágott. – Szóval ez olyan dolog, amit én adhatok neked, hogy kifejezzem például azt, hogy kedvellek, hogy számíthatsz rám, vagy csak úgy adom, mert olyan kedvem van. Szerintem elég bizalmas dolog, nem sok emberrel csinálom. Nem is szeretem sok emberrel csinálni, azt meg végképp utálom, mikor ezek a vakolt lányok jönnek és letámadnak, és ott tapizzák a hátamat, vagy a derekamat. Brrr – Cole grimaszolt, amin muszáj volt mosolyognom. Édesen elhúzta az orrát. – De ha valakinek adok ilyet, akkor szeretem, ha attól a valakitől is kapok. Öm, érthető, hogy mit akarok? – ráncolta játékosan a homlokát.

-          Hát…Nem egészen, de azt hiszem sejtem. Mutasd meg – suttogtam már a végén, el sem hittem, hogy én ilyet kimondok. Jézusom, nem is ismerek magamra, mit meg nem teszek egy ölelésért Cole-tól.

-          Oké – szélesen elmosolyodott, majd átkarolt. A derekánál fontam össze a karjaimat, a fejemet a mellkasára tettem, teljesen hozzá bújtam. Kicsit többet engedtem meg magnak, mint amit szoktam, eddig még csak Josh-hoz és Roberthez bújtam hozzá ennyire, mert tudtam, hogy nem zavarja őket. Én meg olyankor és most is biztonságban érzem magamat, egy kicsit minden elfelejtek. Nem valami sok ölelést kaptam életem során, ezért mindet megbecsülöm és kiélvezem az utolsó pillanatig. Mellesleg még mindig nagyon jó illata van Colne-nak. Nem valami hülye agyon dezodorozott szag, ez kellemes és mégis férfias.

-          Olyan könnyű téged ölelni. Olyan természetes. Nem vársz el semmit, és nem zsarolsz.  – Nem értettem, hogy most miről beszél, biztos ki akarta ezt hangosan is mondani? Habár a hangjában levő enyhe gyűlölködésből gondoltam, hogy talán Kirstenre céloz, nem voltam benne biztos.

-          Honnan tudod, hogy nem várok el semmit? – Elengedtem és elhúzódtam tőle, hogy fel tudjak nézni rá.

-          Belőlük – nézett mélyen a szemeimbe. – Ja, és persze ő is lebuktat – egyik kezének a mutató ujját a szám sarkára tette. – Ott szokott bujkálni a mosolyod.

-          De attól még akarhatok valamit – incselkedtem vele.

-          Tegyük fel, hogy tényleg akarsz tőlem valamit. Mi lenne az?

-          Hogy sok-sok-sok fényképet csinálj rólam – vigyorogtam rá, mire felnevetett.

-          Persze, gondolhattam volna – tovább kacagott jó ízűen, majd magához szorított.

Cole-lal könnyű volt együtt lenni, tudtam, hogy nem muszáj beszélnem. Ülhetek mellette, mint egy kuka, az is megfelel neki, és nekem is. Ellenben bemenni apám mellé nem volt ilyen egyszerű és könnyű, nem lehettem kuka. Féltem.

-          Ne kezdjük elölről – hallottam meg Haylie fáradt, kissé ingerült hangját, mikor beléptem. Halkan csuktam be az ajtót, egy kicsit hallgatózni szerettem volna, hiába csúnya dolog. Muszáj volt még egy kis erőt gyűjtenem a beszédhez apámmal.

-          Csak azt kérem, hogy érts meg. – Apám hangja is kimerült volt.

-          David, nézd! Persze, egy részem megért, de a másik nem. Kapj már észhez, neked gyereked volt és van is! Próbálkoznod kellett volna, vagy legalább egy rohadt levelet küldeni, hogy esetleg tudok-e róla valamit, de évek óta nem kerestél! – Haylie kiabált. Megsemmisülve hallgattam a beszélgetést, az ajtónak támaszkodtam.

-          Tudom, hogy hibáztam, de teljesen elvesztettem a józan eszemet. A felségem lelépett a lányommal! – Most már apám is megemelte a hangját.

-          Akkor is te vagy a felnőtt! – dörrent rá Haylie. – Kibaszottul szüksége lett volna rád, valakire, aki harcol érte! – Haylie hangja elcsuklott, attól tartottam, hogy mentem sírni kezd. – Tudod, nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt ide jönnöd – halkult el, s úgy mondta, mintha neki is rettenetesen fájna ezt kimondani. Hát még nekem és apámnak mennyire fájt hallani.

-          Mi?! Ezt hogy érted? – számon kérően felemelte a hangját apám. Be akartam menni és közbe akartam vágni, de nem ment. Hallani szerettem volna Haylie indokait és gondolatait, amit talán nekem sosem mondana el. Nem érdekeltek az illemtani szabályok jelen körülmények között.

-          Hope még mindig úgy szeret téged, mintha tegnap találkoztatok volna utoljára. De túlságosan is összetört, elvesztette önmagát. Szépen fokozatosan egyre erősebb lesz és sikerül magára találni, erre te minden összekuszálsz. Félek, hogy mi lesz vele. – Haylie hangjában annyi érzelem volt, hogy elérzékenyültem attól, ahogy rólam beszél.

-          Nem értelek…

-          David! Szerinted Hope miért lakik itt?! – Nos ezek szerint apám nem régen érkezhetett, ha még nem tudja ezt. Azt hittem, már képben van azzal, hogy mi történt velem. Hát nem, szóval most hallhatom, ahogy más meséli el a történetemet.

-          Mert…mert… – Apám eddig ebbe úgy néz ki, bele sem gondolt. Erre lehet nem jutott ideje amellett, hogy újra láthat engem. Az ő helyébe lehet, hogy én is le lettem volna teljesen sokkolva. Talán azt hiszi anyám csak szimplán lelépett.

-          Istenem David – suttogta halkan Haylie. – Nem tudom, hogy elmondhatom-e. Ez Hope dolga, neki kell eldöntenie.

-          Mi történt a lányommal? – kérdezte ijedten és idegesen. A hangjából kihallatszott, hogy tényleg érdekli a dolog. Ekkor eldöntöttem, hogy nem más szájából akarom hallani a történetemet, az én dolgom elmondani.

-          Bántotta valaki? – kérdezte megint, de azt hittem mérgében ráugrik Haylie-re. Nem hagyhattam, hogy ők veszekedjenek miattam, szóval nagy levegőt vettem és besétáltam a konyhába.

Haylie a pultnak támaszkodott és gondterheltnek, fáradtnak és idősebbnek látszott a koránál. Apám az asztal előtt állt összefont karokkal és értetlenség ült ki az arcára valamint talán düh. Mindketten meglepve néztek rám.

-          Hope – kezdte Haylie meglepetten, de kedvesen.

-          Amióta elmentél arra várok, hogy gyere. Meg kell mondjam, nem vagy valami pontos. Azt hittem nagyon fogok örülni, de nem tudom. Most, hogy itt vagy, rájöttem nem is tudom ki vagy. Nem ismerlek. – Apámon látszott, hogy meglepték a szavaim, meghökkent egy kissé, de gyorsan reagált.

-          Tudom. Nem tudom, hogy kérhetem-e, de szeretnék az új életed része lenni, megismerni téged. Hiszen a lányom vagy. – Apám szeme könnyes volt, csak úgy, mint az enyém. Nem közeledtünk egymás felé, csak álltunk egy helyben.

-          Nem tudom – mondtam halkan. – Más álmodni valamiről, aztán megkapni azt. Nem annyit hagytál ki, hogy először mentem suliba, vagy az első fiút, aki érdeklődött irántam, hanem ennél jóval többet. Valószínűleg nem az a lány vagyok, akit esetleg valaha gondoltál, hogy leszek. – Mi van, ha nem fogok neki tetszeni, és inkább nem is kellek majd? Azt a fájdalmat nem tudnám elviselni, ezért óvatosnak kell lennem. Nem akarom a sérelmeim számát fölöslegesen növelni, nem vagyok mazochista.

-          Nem érdekel, hogy milyen vagy, hiszen az enyém vagy. Az én kicsi Nyuszim! Talán nem én voltam, aki az első fiút elhajtotta puskával a ház elől, de aligha lehet olyan, aki nálam jobban szeret. – Összeszorult a szívem a tekintetétől, tényleg olyan volt, mint amit valaha elképzeltem volna egy apának. De nem ismert, nem tudott rólam semmit sem, nem szerethet. De hiszen én sem ismerem őt, az emlékeim homályosak, mégis szeretem. Vagy csak bebeszélem magamnak, mert annyira akarok kapaszkodni abba, hogy legalább az egyik szülőm szeretett, hogy igényt tartott rám?

-          Nem tudod ki vagyok, miért szeretnél? Nem vagyok jó lány, tettem olyat, amit nem kellett volna – lesütöttem a szememet, és a Robert halála utáni napokra gondoltam, amikor összetörve és halálomért imádkozva vettem a kezembe a pengét és vetetettem volna véget az életemnek. Ha akkor sikerült volna, most nem állhatnék újra az apámmal.

-          Ki érdekel mit tettél? Emberek vagyunk, követünk el hibákat. A lányom vagy, a részem, a vérem. Hogyan tudnálak nem szeretni?

-          Könnyen – csordult ki egy könnycsepp a szememből, holott előtte egyáltalán nem éreztem, hogy sírhatnékom van. Gyorsan letöröltem és ráparancsoltam magamra, hogy ne merjek bőgni.

-          Hope! – mondta halkan Haylie haláli rémülettel és mellettem termett, és magához ölelt. – Én szeretlek!

Jól esett ez Haylie szájából, még egy kicsike mosolyt is tudott csalni az arcomra. Ha valaki megkérdezné, hogy számomra mit jelent, ha valaki azt mondja szeret, azt válaszolnám, hogy megismert és még mindig elég bátor, hogy velem maradjon. Sőt, van valami olyan flúgja is, hogy szeret velem lenni.

Magához ölelt, én pedig viszonoztam. Annyira el akartam neki mondani, hogy én is szeretem őt annyi, és annyi mindent köszönhetek neki, de nem ment. Képtelen vagyok kimondani, akarom, de nem megy. Pedig csak egy egyszerű szó, de mégis olyan nagy súlya van, hogy nem tudom rápakolhatom-e valakire. Viszont azt szeretem, ha nekem mondják, szóval nem vagyok túl fair.

Miután elengedtem Haylie-t, apámra néztem, aki úgy nézett rám, mint egy bánatos kiskutya.

-          Beszélhetnék apámmal egyedül? – Haylie először kicsit vonakodott, de végül átment a dolgozójába magára hagyva apámmal. Leültem az egyik székre, ő pedig velem szembe.

-          Mennyit tudsz rólam, az életemről? Haylie mennyit mondott?

-          Nem sokat, éppen hogy előtted érted ide, és el volt foglalva azzal, hogy leordítsa a fejemet, hogy hová tűntem évekre.

-          Mit gondolsz, milyen életem volt? – Őszintén kíváncsi voltam, hogy mégis mit gondol, hogyan éltem. Boldog voltam-e avagy sem, lázadó voltam e vagy csendes, sok barátom volt e vagy kevés.

-          Összezavarodtam, mivel itt laksz. Nem tudom miért. De ezelőtt azt gondoltam, hogy anyád új pasast szedett össze, talán meg is házasodott, esetleg van testvéred. Az új apád imádta az édes kis mostoha lányát és vigyázott rád.

-          Elég idilli.

-          Mindig jó életet álmodtam neked.

-          Azt kell mondjam, amit elmondtál, abból csak egy dolog igaz mégpedig az, hogy anyám új pasit szedett össze, de szó sincs tesókról vagy szeretetről, törődésről meg még úgyse – mosolyodtam el keserűen. – Sokkal inkább megvetés, utálat és pofonok na meg maci kibelezés. – A hangomban nem volt egy kósza érzelem foszlány sem, mindent sikerült elrejtenem. Egyszerűbb volt így és nem is fájt annyira. Apám szeme először értetlenül fürkészett, nem akarta felfogni, amit hallott, félve kérdezett vissza.

-          Nem volt jó életem, kifejezetten szar volt. Emlékszel még Robertre?

-          A szomszéd kisfiú? – kérdezte bizonytalanul.

-          Aha. A legjobb barátom volt, az egyedüli, aki szeretett. Meghalt. Összetörtem, aztán ezt tettem. – Meglepően lazán raktam fel a karomat az asztalra, húztam fel a pólóm ujját és mutattam meg apámnak. Elvégre, ha el akar előlem menekülni, ha mégsem kellek neki, akkor minél előbb legyünk túl rajta. Még látszottak a fehér hegek.

-          Jézusom… – suttogta elkerekedett szemekkel.

-          Szerintem csak krikszkrakszok – vettem szemügyre a kezemet és megrántottam a vállamat.  Apa maga elé meredt, majd mikor ezt mondtam, dühvel csillogó szemmel nézett fel rám. Azon tűnődtem, hogy most mi járhat a fejében, vajon kire haragszik. Lehet, hogy feláll és elmegy?

-          Hope! – dörrent a hangja félelmetesen, mintha már nem is emberi lény lenne. Furcsa módon nem féltem. – Ne humorizálj ezzel! – mondta szigorúan.

-          Szerintem jó volt – mondtam enyhe sértődöttséggel. Miért nem értékeli a kislánya nagyszerű humorát?

-          Szerintem meg nem! – vágta rá. - Bántott téged?! Anyád pasija hozzád ért?! – Apám arcán vad düh látszott.

-          Hol van az a szemétláda barom?! – ordította magából kikelve. – A saját két kezemmel ölöm meg, csak kerüljön a kezeim közé! – sziszegte, majd úgy állt fel, hogy a szék hátra dőlt. Nem ijedtem meg tőle, ugyanúgy néztem rá, és legbelül jól esett, hogy megvédene, bár azért az ölést nem engedtem volna. Ha valaki valaha megölné Jack-et, az csak én lehetnék. Haylie futott be a konyhába, valószínűleg nem akart együtt hagyni a dühöngő apámmal.

-          Dave, nyugi – csitítgatta.

-          Te csak ne nyugizz! – förmedt rá apám. – Verte a lányomat! Nekem kellett volna megakadályoznom! Hol van?! – magából kikelve ordítozott és hadonászott, félő volt, hogy törni-zúzni kezd. Én még mindig halálos nyugalommal figyeltem őt, de Haylie-n látszott, hogy fél.

-          Börtönben vannak, Dave! Kristy és Jack is! – próbálkozott nagynéném megint egy hatástalan nyugtatással. Két kezét apám karjára tette, és próbált mélyen a szemébe nézni, de apám vadul lerázta magáról Haylie kezeit, mint egy ló, aki nem akarja, hogy betörjék. Csodálattal néztem őt, és hirtelen annyira sajogni kezdett a szívem, hogy eddig nem volt velem. Hogy nem volt erős apám, aki megvédett, aki féltett és óvott, és engem szeretett a legjobban. Hogy senki kis hercegnője sem lehetettem. Mert bár mindig utáltam, a kis elkényeztetett hercegnőket, még a mesebelieket sem szerettem, az övé a világon a legszívesebben lettem volna. Miért vettek el tőlem minden fontos embert idő előtt? Igaz, apámat visszakaptam, de egy férfit már sosem fogok.

-          Hol izgat az engem?! – mordult megint. Haylie úgy húzódott vissza, mint egy behúzott farkú kiskutya, apám szemében pedig valami furcsa dolog csillant. Talán a félelem. Szólásra nyitotta a száját, valamit mondani akar nagynénémnek, de ő megrázta a fejét.

-          Nyugodj meg – szólaltam meg halkan és határozottan. – Egyik pofon sem fájt annyira, mint ahogy az fájna, ha valami hülyeséget tennél. – Apám összezavarodva nézett le rám.

-          Ha tényleg itt vagy, az apámat akarom, nem egy Jack klónt. – Ezzel felálltam és kisétáltam a konyhából a szobámba, ahol a macimba temettem az arcomat és bőgni kezdtem. Hamar meguntam, rohadtul elegem van már magamból. Inkább felkeltem és az orchideámmal foglalkoztam.