39.fejezet: Nem vagy egyedül

Sziasztok!

Először is Boldog Új Évet mindenkinek! Így az év utolsó napján hozom a friss fejezetet, bár ma szerintem nem igen fogják sokan olvasni. Agyaltam rajta, hogy van e még mondandóm, de most nem jut eszembe. Viszont, majd pár óra múlva biztos rájövök, hogy mit akartam, mint általában. Na mindegy.

Jó olvasást! :)

"A születésnap mindig az első napja egy újabb 365 napos utazásnak a Nap körül. Jó szórakozást!"

Apámmal eddig nem töltöttünk túl sok időt együtt, még azon a hétvégén elment, mikor jött, viszont a szülinapomra megint itt volt. Eddig nem volt alkalmunk beszélgetni komoly dolgokról, hogy hol, hogy élt eddig, és hogy mit csinál. Látni akartam az ő szemszögéből is a dolgokat, de gyáva voltam még rákérdezni. Terveztem a beszélgetést, be akartam iktatni, csak még nem tudtam mikorra. Egyelőre már az is nagy csoda, hogy itt van, nem akarok egyből a dolgok közepébe vágni.

A szülinapom reggelén, március tizenkettedikén, mikor felébredtem apa már ott volt. A nappaliban beszélgettek Haylie-val, vagyis próbáltak beszélgetni. Haylie eléggé haragudott még apámra és fenntartásai voltak vele szemben, úgy védett, mint egy anyatigris, szóval elég sokat piszkálódtak. Apám eléggé lazán vette vele a dolgokat, próbálta tréfával elütni néha azt, amit Haylie felhozott ellene, de erre nagynéném még idegesebb lett és nem egyszer hallottam, ahogy válogatott szitkokat vág a fejéhez, majd elvonul, apám pedig utána megy, hogy bocsánatot kérjen. Mikor múltkor épp egy ilyen elvonulós jelenet szemtanúja voltam, apám közelebb jött hozzám, és egy fáradt mosollyal megjegyezte, hogy ő még életében nem kért ennyiszer bocsánatot, egybevéve az összes nőtől, akivel valaha dolga volt, mint a nagynénémtől azóta, amióta ismeri.

Mikor kivánszorogtam hozzájuk a nappaliba, mindketten rám néztek, majd egymásra vádlón és Haylie azt mondta apának, hogy miatta ébredtem fel, apa meg fordítva. Ilyenkor elgondolkodom, hogy biztos-e az, hogy két felnőtt emberrel van dolgom, mert nem hiszem.

-          Magamtól ébredtem fel – nyugtattam meg őket és lehuppantam a kanapéra.

-          Boldog szülinapot, Hope! – Haylie rám vetette magát és addig ölelgetett, amíg volt bennem levegő és mivel külön kihangsúlyoztam neki, hogy ne merjen venni semmit se, nem kaptam tőle semmit. Igazából csodálom, hogy betartotta.

-          Köszönöm.

-          El sem hiszem, hogy tizennyolc lettél – mosolygott rám apa. – Olyan nagy vagy már.

-          Most ezzel kapcsolatban tehetek humorosnak szánt megjegyzést a te korodra? – kérdeztem pimasz vigyorral, mire Haylie kuncogni kezdett, apám pedig önérzetesen rázta meg a fejét.

-          Ejj, apád korával nem viccelünk!

-          Nem bizony – csóválta a fejét Haylie. – Az öreg még csak most lesz húsz – kacsintott rá.

-          A helyedben nem viccelődnék, te sem vagy már fiatal csitri. Közelebb vagy a harmadik X-hez, mint a másodikhoz.

-          Savanyú a szőlő, Dave? – mondta gonoszan Haylie. – Ki ne találd már, hogy nyanya vagyok a mindjárt huszonhét évemmel.

-          De! Egy vén szatyor! Maholnap már azzal a gurulós kis kocsival fogsz járni a melled meg a bokádig fog érni. – Apám arcán valami kárörvendő vigyor jelent meg, talán azt hitte sikerül letörnie Haylie jókedvét, de ő csak tovább mosolygott.

-          Egyszer a te izmaid is leeresztenek, és a melleid jobban fognak lógni, mint nekem. Mint egy lufi, ahogy folyamatosan leenged. – Haylie utánozta egy lufi leeresztését, a végére vágott egy gonosz mosolyt. Erre apa csak horkantott egyet. Haylie kihívóan nézett, közben pedig felállt mellőlem. Apám már csak vigyorgott.

-          Ha most megbocsájtotok, megcsinálnám az ünnepeltnek az ünnepi palacsintáját. – Ezzel büszkén vonult el a konyha felé. Apám elnéző vigyorral, fejcsóválva nézett utána, én meg magamban nevettem is, meg nem is ezen a jeleneten, közben meg összefolyt a nyál a számban a palacsinta szóra.

***

Mikor Cole megjelent, először megijedtem, hogy esetleg megneszelte, hogy szülinapom van, de csak kedve támadt enni egy hot dogot, szóval elmentünk Gus-hoz, aki széles mosollyal üdvözölt minket és választott ki nekem egy jó nagy kiflit – hah ezt kapd ki Cole, most én kaptam a nagyobbat! –, beletette, amit kellett és odaadta.

Éppen egy jó nagyot haraptam a hot dogba, mikor Cole csak úgy megjegyezte, hogy ez a szülinapi hot dogom. Erre félre nyeltem és köhögő rohamot kaptam, majdnem ott fulladtam meg a móló végén. Cole veregette a hátamat és valahonnan elővarázsolt egy palack vizet.

-          Ezt szépen félre nyelted – mondta elismerően, mikor sikerült nem megfulladnom és letöröltem a könnyeket a szemem sarkából, ugyanis még azok is elkezdtek kifolyni.

-          A te hibád! – mondtam vádaskodva. – Mit beszéltél az előbb?

-          Csak azt említettem meg, hogy ez a szülinapi hot dogod.

-          Honnan tudod? – ráncoltam a homlokomat kételkedve. Nem emlékszem arra, hogy esetleg elszóltam volna magamat.

-          Mindegy. – Esküszöm Cole olyan volt, mint aki meg van sértődve. – Azért nem tudom, miért olyan nagy dolog elmondani egy barátnak, hogy szülinapod van.

-          Mi a nagy szám bennük? Pontosan 365 nappal vagyok idősebb, mint tavaly ilyenkor, azonkívül semmi sem változott. Csak ha valaki megkérdezi, hogy mennyi idős vagyok nem tizenhetet, hanem tizennyolcat mondok.

-          Ha neked ilyen jelentéktelen, miért nem mondtad el? – Cole hangja kicsit gúnyos volt.

-          Mert nem akartam semmit.

-          És ha csak rád mosolyogtam volna, megszorítom a kezed és azt mondom boldog szülinapot Hope?

-          Azt se. Ne emlékeztess rá, hogy vénülök – elmosolyodtam, próbáltam elviccelni a dolgot, mert Cole-on látszott, hogy idegesíti a dolog. Pedig semmi rossz nem vezérelt, egyszerűen csak nem mondtam mikor születtem, olyan nagy ügy ez? Nem szeretek a középpontban lenni, nem akartam ajándékot kapni, nem akartam én semmit se. Cole csúnyán nézett rám, szóval inkább nem mosolyogtam, hanem próbáltam kicsit bűntudatosan nézni.

-          Nem, ne csináld! Ezt nem tudod szép nézéssel elrendezni.

-          Akkor mivel tudnám? – Nem akartam, hogy haragudjon rám, jobban szeretem, mikor mosolyog és nem úgy néz rám, mint egy ellenségre.

-          Mondjuk azzal, hogy elküldesz a fenébe.

-          Tessék? – Teljesen összezavarodtam, most meg mi baja van? Előbb még durcás aztán meg azt akarja, hogy küldjem el a fenébe. Férfiak…

-          Most te akarsz tőlem bocsánatot kérni, pedig nincs miért. Nem mondtad el, mert nem akartad és kész. Állj ki magadért és ne kerüld ez a konfliktus helyzeteket. Szükség van rájuk néha. – Igen, most már biztos, hogy nem könnyű eligazodni Cole-on. Ha jól értelmezem, most az a mondandója lényege, hogy legyek kicsit határozottabb. Így, hogy most ő kért rá, hirtelen tényleg késztetést éreztem rá, hogy amit féltem eddig kimondani azt megtegyem.

-          Oké, te akartad. Kezdjük ott, hogy utáltam mikor Jennyvel nyaggattál, egyszerűen idegesített. Nem a te dolgod volt, magamnak is nehéz volt elbánni vele. Aztán az is idegesít, hogy mindig eléred, amit akarsz és ezzel tisztában is vagy. Néha zavarba ejtő, mikor úgy vigyázol rám, mintha az anyám lennél, bár azért jó érzés, mivel az nekem sosem volt, de azért furcsa, hogy egy fiútól kapom meg ezt. Öm – hallgattam el egy pillanatra, de inkább csak azért, hogy levegőt vegyek – most pedig ugye nem tetszik, hogy bedurcáztál, mert nem mondtam el, mikor van a szülinapom. Nem mondtam el, mert nem mondtam és kész, egyszerűen csak nem éreztem szükségét. – Kifulladtam a hadarásba, és szerintem olyan rész is volt a mondandómban, amit amúgy nem akartam volna beletenni, de jól esett ezeket kimondani. Más körülmények között a vigyázós részt simán kihagytam volna.

-          Te most elmondtad, hogy mit nem szeretsz bennem, de én nem ezt kértem – nézett rám elnéző mosollyal Cole, mire csak megrántottam a vállamat.

-          Nem jól értelmeztem ezek szerint a szavaidat. Amúgy meg ezt nem bántásból mondtam. – Én is elmosolyodtam. Hónapokkal ez a szituáció annyira elképzelhetetlen lett volna, hiszen beszélni is alig mertem, most pedig egy fiúval társalgok meg mosolygok. Meg merem neki mondani, hogy mi volt eddig az, ami idegesített. Amióta Cole tudja a titkomat sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, sokkal jobban bízom benne. Szeretek vele lenni, szeretem mikor beszélgetünk akár semmiségekről is, bár azt nem szeretem, mikor lefényképez. És mindaz, amit előbb felsoroltam neki, hiába is volt zavaró, mégis örülök, hogy azokat tette. Érzem, tudom, hogy törődik velem, hogy érdeklem őt, és ez jó érzés. Tudni, hogy számítasz valakinek, hogy van kire számítanod. Cole volt az én kősziklám, ami mindennek ellenállt, minden bajomat próbálta leemelni a vállamról és könnyíteni a terheimen. Elérzékenyülve néztem fel rá, látszott rajta, hogy nem érti most mitől nézek rá szinte könnyes szemekkel, de nem kérdezett rá. Egyszer azt mondta, megtanulta, hogy néha teljesen kiismerhetetlen vagyok, hogy csak spontán rám jön valami és akkor sírok – előtte régen sírtam szerencsére –, vagy nevetek, de azt mondta, ez tetszik neki. Megkérdeztem tőle, hogy nem akarja ilyenkor tudni, hogy mire gondolok, mire azt mondta, hogy tudja. Igazán? Kérdeztem tőle vissza, ő pedig kijelentette, hogy ha nevetek és boldog vagyok, biztosan rá gondolok, ha meg sírás szélén állok, akkor arra gondolok, hogy ő mennyire csodálatos. Nevetve megráztam a fejemet, hogy milyen bolond, de nem is sejti milyen közel járt az igazsághoz.

***

Habár Mira tudta, hogy mikor van a szülinapom, csak úgy valahogy feljött, mikor egyszer beszélgettünk, nem számítottam tőle semmire, és nem is vártam el semmit. Ellenben mikor Cole-lal hazaértünk, Mira éppen akkor ért elénk, és azt mondta jött a váltás, hogy elvinne valahová, mutatna valamit. Először eléggé kételkedve néztem rá, de Mira erősködött, szerinte ez egy jó szülinapi ajándék. Na mikor ezt meghallottam, nem akartam menni, Cole meg röhögni kezdett.

-          Nyugi, ez nem egy tárgy lesz, nem hozhatod haza. Vagyis elhozhatod magaddal, de nem foghatod meg – mosolygott sejtelmesen a lány.

  Mivel már március volt, egyre langyosabb volt az idő, bár amúgy sem volt egy kemény és zord a tél, a hó sem esett túl sokszor, vagy ha mégis nem maradt meg. Mira egy tengerparti házhoz vitt el, ami előtt a parton sok velem egy idős fiú és lány beszélgetett, mint láttam cigizett és sört ittak. Kissé megijedtem, hogy mi lesz ebből, de Mira megnyugtatott, hogy itt senki sem részeg – még! – és senki sem fog piszkálni, sőt nem is kell beszélnem senkivel, csak hallgassak.

  Lesétáltunk a partra, de mindenki annyira el volt foglalva a nagy beszélgetésben, úgy néz ki vitáztak valamin, hogy senkinek sem tűnt fel az érkezésünk. Leültünk egy homokbuckára, Mira pedig két távolabb veszekedő lányra, mutatott, akinek az anyázásukat és válogatott szitkaikat úgy hallottam, mintha mellettem beszélgetnének.

-          Ők Sunshine és Liberty, az ikrek.

-          Ikrek? – kérdeztem vissza, és jobban megnéztem a lányokat. Ahogy innen láttam a magasságukon kívül semmiben sem hasonlítottak. Az egyiknek barna haja volt, a másiknak szőke, arcvonásaik különböztek. Persze az is lehet, hogy csak festeti valamelyikük a haját.

-          Azok bizony – mosolyodott el Mira. – Nem olyanok, mint két tojás, hanem inkább mint egy alma meg egy tojás, de annál jobban hasonlítanak belülről. Folyton veszekednek, sokszor megtépik egymást, de komolyan mondom, hogy ölnének a másikért, főleg Shine. – Figyelmesen hallgattam Mirát, mert volt egy olyan érzésem, hogy ez egy olyan tanmese feeling lesz. – Ők ketten csak egymásra számíthatnak, az apjuk alkoholista, és ha nem őket, az anyjukat veri meg részegen. Az anyjuk teljesen romhalmaz, a lányok szinte csak aludni járnak haza, de azt se sokat. – Figyeltem a két lányt, de nem úgy néztek ki, mint akinek bármi baja van az élettel. Gyönyörű teltkarcsúak voltak, és miután a szőke ráordított a barnára elnevették magukat és megölelték egymást. Arcukon a mosoly sugárzott, megfogták egymás kezét és úgy sétáltak felénk, mert észrevették Mirát.

-          Sziasztok! – mondták egyszerre vidáman.

-          Sziasztok, lányok.

-          Ki a barátnőd? – kérdezte a szőke lány.

-          Ő itt Hope. Hope a szőke Sunshine, a barna pedig Liberty.

-          Új vagy itt? Vagy a másik suliba jársz? – Liberty hangja nagyon hasonlított a testvéréjére, ugyanolyan csilingelő volt.

-          Fogjuk rá, hogy új.

-          Óh! – mosolyogtak a lányok, de semmi mást nem kérdeztek. Valószínűleg érezték, hogy nem akarok erről beszélni. A lányok arcáról a mosolyt nem lehetett levakarni, olyan örökmozgónak néztek ki. Mint megtudtam végzősök és örülnek, hogy elmehetnek innen. A lányok nem isznak, megvetik minden káros szenvedéllyel együtt, csak azért vannak ezzel a társasággal, mert itt elfogadják őket és senki sem sajnálkozik. Nagyon nyíltan beszélgettek, ha valami feljött semmit sem tagadtak le, de maguktól nem is hozakodtak elő semmivel. Csodálattal néztem őket, hogy hogy lehetnek ilyen erősek, tiszteltem őket. Alighogy ők elmentek, Mira egy lányra mutatott, aki éppen csalódottan dobta el a sörös palackját és kelt fel, hogy újabbat keressen.

-          Ashley az apjával lakik, aki szinte minden nap mást visz fel hozzájuk, gátlástalanul csinálják nem számít az időpont és a hely. Volt már, hogy Lara mikor hazament délután ott találta az apját a kanapén egy nővel. Tele van a lány hullámvölgyekkel, egyszer fenn, egyszer lenn, de nagyon derekasan próbál küzdeni. – Ashley rövid barna haját viccesen fújkálta a szél. Mindenkivel beszélgetett, aki kezdeményezett nála, de nagyon keveset mosolygott. Tartottam tőle, jobban, mint az ikrektől, de Mira odavezetett hozzá.

-          Szia, Ash! – huppant le mellé Mira a homokba. – Szeretném neked bemutatni az egyik barátnőmet, Hope-ot.

-          Sziasztok – Ashley megeresztett egy alig észrevehető mosolyt.

-          Mi újság? – kérdezte Mira kedvesen, mire a lány csak megrántotta a vállát.

-          Ami mindig. Elvagyok, bár azt nem mondhatnám, hogy virulok is. – Ash arca kicsit elkínzott volt, de hamar eltüntette róla és rám irányította a figyelmét.

-          És, hogy kerülsz ide? – mikor látta értetlen arckifejezésemet helyesbített. – Mármint miért költöztél ide?

-          Bajok voltak a szüleimmel. – Ashley úgy nézett, mint aki ért mindent, de ő sem firtatott tovább semmit se.

Mira ezután rámutatott egykét lányra és fiúra, aki vagy csonka családban él, esetleg valamelyik szülője alkohol problémákkal küzd, vagy egyszerűen csak nem képes normálisan tanulni, akit nem fogadnak el a szülei, vagy aki nevelő szülőket járja születése óta.

- Itt mindenkinek megvan a maga története. Itt senkinek sem kell magyarázkodniuk, megértik a másikat, vagyis beszélniük sem kell, mert ha valaki ebben a társaságban mozog, egyértelmű, hogy nem csupa rózsaszín az élete. – Ezek szerint rólam is egyből mindenki tudta, hogy van úgymond valami bajom. – Csak azt akartam mutatni, hogy sosem vagy egyedül. Lehet, hogy senkit sem ismersz innen, de ha egy ilyen összejövetelre beállítanál, egészen biztos hamar megtalálnád a közös hangot a többiekkel. El tudja képzelni mindenki, hogy neked milyen lehet, és senki sem sajnálna. Ezért szeretek velük lenni, mert ők tudják, milyen az élet, és nem ragadnak le ott, hogy mi a legújabb divat, hogy mennyire népszerűek és hogy tegyenek keresztbe a másiknak. Persze koránt sincs itt minden megsebzett, aki itt lakik, itt csak azok vannak, akik erősek, hogy felvállalják. Sokan vannak, akik inkább nagy szemetek lesznek és folyton bántják a gyengéket, drogosok vagy alkoholisták lesznek. Ash például először totál alkesz volt és füvezett, de segítettünk neki, és sok más ilyen is volt ott ma, akik a padlóról jöttek vissza, mert rájöttek, hogy nincsenek egyedül, és hogy a hülye szüleik miatt nem mehet szarrá az ő életük. Én csak egy lehetőséget mutattam neked, hogy ilyen is lehet, hogy nem vagy kitaszított, hogy képesek elfogadni az emberek, csak a megfelelőeket kell megtalálni. – Mira rám mosolygott, én meg nem tudtam mit kéne mondanom. Csak néztem őt csodálkoztam, hogy van egy ilyen világ. Olyan volt, mint egy külön kis univerzum, a Megsebzettek bolygója. Tetszett nekem, szívesen eltöltöttem volna közöttük több időt. Nem éreztem, hogy elvárásokat támasztanának irányomba, vagy egyáltalán akarnának valamit. Olyanok voltak, mint egy olyan kör, akik körbeülik a pszicho mókust, mint egy csoportterápia, csak itt nem kellett dilidoki, egymásnak segítettek. Biztosan ők segítettek Mirának is már pusztán azzal, hogy megnyitották előtte a kört és beléphetett hozzájuk, hogy érezhette, tartozik valahova. Hiszen mind tartozni akarunk valahova. Én úgy éreztem tarozom valakihez, vagyis valakikhez. Anyámként szeretem a nagynénémet, Josht a legjobb barátomat, Mirát a barátnőmet, az apámat visszakaptam, Cole pedig egyszerűen Cole, aki küzd értem. Lehet, hogy nincs tökéletes életem, hogy sok minden fájt ezelőtt, hogy sok pofont kaptam az élettől, de ha most elesnék, sok kéz nyúlna értem – na jó, a sok csak ahhoz képest sok, mint ami ezelőtt lett volna –, hogy felsegítsen, rájöttem: többé nem vagyok egyedül, nem kell mindent egyedül cipelnem.

***

Pizsiben feküdtem már az ágyban a takaróm alatt és épp egy könyvet olvastam, mikor kopogtattak.

-          Gyere!

-          Zavarlak? – dugta be a fejét apa. Megráztam a fejemet. Belépett a szobába, és a bal keze a háta mögött volt, tartott benne valamit.

-          Nem is kívántam még igazából boldog szülinapot neked. Boldog szülinapot! – lépdelt közelebb mosolyogva.

-          Köszönöm.

-          Hoztam neked valamit.

-          Nem kellett volna – kezdtem egyből tiltakozni.

-          De kell. Ez a tiéd, csak visszaadom. Leülhetek? – mutatott az ágyam szélére. Arrébb húzódtam ő pedig leült mellém. Egy könyv volt a háta mögött, kopottnak és réginek nézett ki, az elején valami firka volt.

-          Ez volt a kedvenced. Amikor anyád elment, ott hagyta. – Halkan beszélt, a könyvet az ölembe tett és remegő kézzel nyitottam ki. Egy mesekönyv volt, de az a fajta, amiben nincsenek ábrák meg rajzok. Olyan kicsit régies hatású, szép betűkkel volt írva, a mesék első betűje szépen díszített iniciálé, bár az összhatást, ahogy végiglapoztam rontotta egy pár firka benne. Úgy néztem, kis koromban ebben a könyvben éltem ki kreatív hajlamaimat. Furcsa volt a múltam egy nyilvánvaló szeletét a kezeim közt tartani, amit valószínűleg évekkel ezelőtt is ugyanígy foghattam. Rossz érzés volt, hogy nem is emlékeztem erre a könyvre, sőt sokkal kevesebb emlékem volt az egész gyerekkoromról, mint szerettem volna.

-          Olvass nekem – kértem apámat és átnyújtottam neki a könyvet. Ő elmosolyodott és kiválasztott egy mesét, majd mindig egy másikat, mindaddig, amíg el nem aludtam mellette.