2011. október 30., vasárnap

32.fejezet: Szilveszter

“A jó barát olyan valaki, akivel együtt semmi különöset nem tesz az ember, aztán rájön, hogy a “semmi különös” nagyon is különös. A jó barát mindent elmesél magáról neked. A jó barát olyan valaki, aki tényleg örül, ha győztél, és megdolgoztál a sikerért. Olyan valaki, aki előtt nem kell védekezned, és nem kell jó benyomást tenned rá. A jó barát ennek a sok csodálatos valakinek a megkapó egyvelege, akivel közös emlékeid lesznek majd, akinek adsz, és akitől kapsz - ő a “most és mindörökké jó barát.”


   Mira, Josh, Haylie meg az én kedvemért is sütöttem muffinokat, de most nem csak csokisat. Készült barack és eperlekváros is. Muszáj voltam ráparancsolni Josh-ra, hogy ne egye meg mind, mert ha rajta múlik, megeszi őket azon melegében, ahogy készen lesznek és későbbre már egy morzsa sem marad. Haylie estére elmegy, bár először nem akart. Mondtam neki, hogy nem kérem, hogy megsavanyodjon itt mellettem, inkább menjen és érezze jól magát. Délután négy körül még Cole is beállított, hogy megkésve is kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog újévet kívánjon. Viszont ennyivel nem úsztam meg, mert neki is Josh nyitott ajtót – én éppen az összelekvározott pólómat cseréltem le, Haylie meg hajat mosott – és beinvitálta a házba.
-          Remélem, tudod, hogy ezt még – jöttem ki a szobámból bosszút fontolgatva, ugyanis ő kente rám a lekvárt. Úgy nézem hobbija engem összekenni minden hülyeséggel. Elakadt a szavam, mikor megláttam Cole-t.
-          Szia, Hope.
-          …visszakapod – fejeztem be. – Szia.
-          Csak beugrottam megkésve boldog karácsonyt meg kellemes újévet kívánni, de…
-          De behívtam dumálni, ha ráér egy kicsit – vette át tőle a szót Josh. – Elvégre múltkor nem tudtunk sokat beszélgetni. – Nahát, ez egyszerűen isteni! Habár attól nem tartottam, hogy még eggyel többen leszünk az este, mert Cole biztosan elmegy valahová a barátnőjével, de attól tartottam, hogy mi lesz addig, amíg itt van. Ajánlom Josh-nak, hogy ne kezdjen magán akciókba, hogy kiderítse mi is a jó szó arra, ami köztem meg Cole között van, mert akkor nem éri meg a másnapot, de talán még az estét sem.
-          Én meg ráérek – mosolygott rám. Volt valami a tekintetében, ami azt sugallta, hogy valami olyanra gondol, amit ha kimondana, kicsit zavarba jönnék. Nem valami piszkos dologra gondolok. Egyszerűen csak nem volt ez a nézés megszokott Cole-tól és ez biztos jelent valamit. Az is lehet, hogy csak bebeszélem magamnak.
-          Hát akkor nem is zavarok – megpróbáltam kihátrálni, de egyszerre mondták ki a nevemet, szinte ugyanolyan hangsúllyal. Ezen akaratlanul is elmosolyodtam.
-          Csak nem gondoltad, hogy nélkülözünk téged? – mosolygott rám Josh, majd kinyújtotta felém a kezét, hogy menjek oda hozzá.

Én Josh mellé kuporodtam le felhúzott lábakkal, Cole meg a velünk szemben lévő kétszemélyes kanapéra.
-          Hogy gurul a laszti? – kérdezte Cole Josh-tól.
-          Gurulgat, a fiúk nagyon jók. Örülök, hogy bekerülhettem hozzájuk.
-          Sokat edzetek?
-          Enyhén – nevetett fel Josh. – Tanítás előtt, tanítás közben, tanítás után. Igen azt hiszem sokat. De veled mi van? Jön az ihlet a fényképekhez?  
-          Jön – Cole tekintete rám villant. Ha elmondja vagy megmutatja neki a képeket, én kinyírom! Viszont akármennyire is próbáltam gyilkos tekintettel nézni rá, a huncut fény a szemében azt mutatja, hogy nem fogja tartani a száját. – Hope-ról is van pár jó képem. – Megölöm! Ez most miért kellett?!
-          Igazán? – Josh meglepetten húzódott kicsit arrébb, hogy lenézzen az arcomra. – Ezt elfelejtetted említeni. – Hogyne, hogy adjam alá a lovat és kitaláljon egy csomó hülyeséget.
-          Miért kellett volna említenem? – felszegtem az államat.
-          Mert mondjuk a témába vágott? – kérdezte kicsit gúnyosan.
-          Túl nagy fantáziád van – mondtam neki halkabban, összeszorított szájjal. Nem igazán akartam, hogy ennek fültanúja legyen Cole.
-          Esetleg probléma? – Szólt bele Cole, aki értetlenül járatta közöttünk a tekintetét. – A képeken ruhában van meg minden. Egy pályázathoz kellettek. – Cole mentegetőzött és beijedt! Most azt hiszi, hogy Josh esetleg kiakadt, mert lemert fényképezni? A gondolatra elmosolyodtam.
-          Nem is feltételeztem, hogy akt fotók lennének – mosolygott Josh.
-          Miért? Egy anorexiás rovatba jók lennének. – Én elvigyorodtam a beszólásomon, de a két fiú tekintete élesen villant rám, mintha rosszat mondtam volna. Talán ez lenne a híres öniróniám?
-          Ne nézzetek már így! – sóhajtottam. – Ti is emberek vagytok, azon belül meg pasik, szóval biztosan látjátok, hogy olyan vagyok, mint egy kiéheztetett, anorexiás félholt. Tudom, hogy nem vagyok egy szex szimbólum. – Hogy minek beszéltem ennyit? Hát valószínűleg ez Josh-nak volt betudható, akinek a jelenlétében jóval oldottabb vagyok, mint általában.
-          Hope! – mondták megint egyszerre rosszallóan.
-          Nem nézel ki úgy, mint egy kiéheztetett, anorexiás félholt – mondta Josh.
-          Szerintem igen.
-          Kicsit túlságosan is sovány vagy, de az utóbbi időben híztál. És szerintem fogsz is, főleg ha ennyi muffint eszel – mosolyodott el pimaszul.
-          Van muffin? – szólt közbe Cole. Na tessék, ez meg muffin függő vagy mi.
-          Hozok – felálltam és gyorsan kimentem, hogy legalább egy kicsit távol legyek a két fiútól. Megpróbáltam sokáig húzni a visszajövetelt, de Josh utánam kiabált, hogy esetleg megettek-e a muffinok. Mielőtt leültem, Cole tüzetesen végigmért.
-          Tényleg híztál, jól áll. Amikor először láttalak a szobában nem csak angyalos voltál, hanem kicsit ijesztő is.
-          Angyalos? – kérdezte Josh ugyanakkor, mikor én az ijesztőre kérdeztem rá.
-          Egy Angyal témájú pályázathoz fényképeztem le Hope-ot – adott választ először Josh-nak, majd felém fordult. – Amikor először láttalak és ott ültél annyira kicsi helyen elfértél azzal a könyvvel, és annyira sovány volt az arcod. És nagyon szomorúnak tűntél. – Igazából nem meglepő, én mondtam már, hogy biztosan ijesztően nézek ki, hiszen magamtól is megijedek, ha látom az arcom vagy akár az egész testem a tükörbe, de még senki sem mondta a szemembe. Na de ha már ma és tegnap is ennyire beszédes napot tartok, akkor hát miért ne folytathatnám?
-          Mert az voltam. Vagyis a szomorú nem hiszem, hogy leírná, hogy mit éreztem. – Josh magához ölelt, utána pedig bevackoltam magam az oldalához, hogy úgy bújjak hozzá. Megnyugtató, jó érzés volt ennyire közel lenni hozzá.
-          Minden rendben lesz most már – suttogta a fülembe. – Én nyírom ki azt, aki bántani mer.
-          Nem fogom magamat hagyni.
-          Remélem, egyszer leszünk annyira jóban, hogy elmondd nekem, miért voltál szomorú. – Mindenféle mosoly nélkül, komolyan és mélyen a szemembe nézett Cole, mint aki ezt komolyan gondolja, és tényleg érdekli, hogy mi történt velem. Hosszasan néztünk egymást, majd inkább bontottam a szemkontaktust, mert kezdtem zavarban lenni. Josh inkább nem kommentálta ezt, úgy tett, mint aki nem is hallotta.
-          Azt hiszem, hagyjuk inkább a lelki világomat – mosolyodtam el félszegen. – Nem túl szórakoztató téma.
-          De néha erről is kell beszélni – Josh nyomott egy puszit a fejemre, minek következtében még jobban hozzábújtam, majd megöleltem. Ha már erőm nincs kimondani, hogy szeretem, talán így a tudatára tudom hozni, hogy mennyit jelent nekem. Nem is tudom mi lenne velem Josh nélkül, az a kicsi fénysugaram sem lett volna az elején.


   Cole mindegyik muffint megkóstolta, majd maradt még vagy egy fél órát, aztán elment, de előtte Josh megkérte rá, hogy hozza majd át a képeket, ha nem baj, mert látni szeretné őket. Isteni! Persze Cole igent mondott, ami szintúgy isteni. Josh megkérdezte tőle, hogy kivel fogja tölteni az estét, mire azt mondta, a barátaival lesz. Ennyi nem volt elég Josh-nak, megkérdezte, hogy van-e barátnője, mire Cole vonakodva, de azt mondta igen, Kirsten-nek hívják. Szerintem ez egy ellenszenves név. De illik ahhoz a szőkéhez. Öm, mióta vagyok én ilyen előítéletes? Valami nagyon rossz hatással van itt rám.

***

Haylie nyolckor ment el, pont mikor Mira megérkezett.
-          Úgy látom, nem tudtál velük dűlőre jutni.
-          Engem egy pasi sem kötelezhet választára. Szabad vagyok, mint a madár – rántotta meg mosolyogva a vállát. Most sem tért el nagyon a megszokott stílusától, csak most a szűk fekete nadrághoz nem bakancsot vett, hanem egy hosszú szárú csizmát, a pólója egy szűk piros, fehér csíkos pántos darab volt, amiben szintúgy annyira törékenynek nézett ki.
-          Nem tudtam mit hozzak belépőnek, de úgy gondolom, te nem iszol, viszont a Macsóban már nem voltam biztos. Szóval hoztam pár ilyen négy százalékos lötyit.
-          Nem kellett volna.
-          Áh, dehogynem – legyintett.
-          Szia, Mira – jelent meg Josh is vigyorogva.
-          Szió!

  Az este kicsit döcögősen indult, kezdve azzal, hogy Mirának állandónak csörgött a telefonja. Hol valami Johnt vagy West koptatott le, egyáltalán nem éppen nőies stílusban. Nem tudtam, hogy melyik a haver, vagy melyik az, akivel nem tudja, mi van közöttük, de a John nevűnek mondogatta, hogy ne merje neki felemlegetni a múltat. Azonkívül, mindkettőnek elmondta, idézem: „Már megmondtam, hogy kurvára nem vagyok otthon, és nem fogom elmondani, hogy hol vagyok. Szakadjatok már le rólam, mióta lettem ennyire kibaszottul fontos? Köszönjétek magatoknak”. A John nevűnek még hozzá tette azt is, hogy igazán ismerhetné már őt annyira, hogy tudja nem vevő ilyen piti kis drámákra. Persze ezt mindig elvonulva beszélte meg az illetékesekkel, de azért egy-két dolgot hallottunk, mikor kicsit hangosabban és idegesebben beszélt. Aztán kinyomta a telefonját. Mira most nem volt vevő Josh ugratásira a pasi ügyeiben, csak egy gyilkos pillantással belé fojtotta a szót, majd felbontott egy italt, amit hozott.
-          Keményen nyomod – mosolygott rá Josh.
-          Nem szándékoztam részeg lenni.
-          Szoktál? – kérdezte Josh őszinte kíváncsisággal. Mira elmosolyodott, majd végig mutatott magán.
-          Most őszintén, úgy nézek én ki, mint aki nem szokott részeg lenni?
-          Talán a látszat csal.
-          Talán. Amúgy nem vagyok részeges – rántotta meg a vállát. Josh elmosolyodott.
-          Hány éves vagy?
-          Ugye nem akarsz az ital káros hatásairól előadást tartani? – nézett Mira elkínzott arccal Josh-ra. – Hidd el, anyám eleget csinálja.
-          Nem, nem terveztem, csak ha szeretnéd.
-          Kösz – húzta meg az italt. – Tizenhat.
-          Mikor leszel tizenhét?
-          Februárban.
-          Na, akkor mindjárt – mosolygott rá vidáman Josh.
-          Ja – motyogta Mira. Én is nem egészen három hónap múlva tizennyolc leszek. Mennyire vártam régen ezt a bűvös számot, hogy befejezzem a gimit és elmehessek valahova messzire továbbtanulni.

  Josh is elvett egy italt, amit Mira hozott és nekem is adtak egyet. Egész jó íze volt, narancsos. Eldöntöttük, hogy megnézünk egy filmet, és Haylie gyűjteményéből a Holidayre esett a választásunk, mert van benne karácsony, szilveszter meg Jude Law (ez Mira szerint nyomós ok), erre Josh rávágta, hogy Cameron Diaz sem elhanyagolható. Itt következett kettejük között egy kis vita a szőke színésznőről, miszerint Mira még olyan filmet nem látott, amiben tetszett volna neki, olyan unszimpatikus és nem is szép – a Charlie Angyalaiban kifejezetten utálta. Akkor inkább már Kate Winslet, ő sokkal természetesebbnek néz ki. Végül is a film alatt csak párszor estek egymásnak különböző beszólásokkal, egészen tűrhető volt, azt leszámítva, hogy én voltam középen és rajtam keresztül mondták egymásnak a magukét.
-          Neked aztán felvágták a nyelvedet – mondta neki Josh a film után.
-          Csak hű vagyok az ördögfióka szerepemhez – mosolyodott el bájosan Mira, mire Josh mosolyogva rázta meg a fejét.
-          Jól alakítod – bólogatott elismerően.
-          Megteszek minden tőlem telhetőt.

***

Ezek ketten kitalálták, hogy menjünk ki a partra. Nem ellenkeztem, csak mind magunkra kaptuk a pulcsit meg a kabátot és elindultunk lefele. Nem volt túl hideg, bár melegem sem.  A hó nem esett, de itt nem is nagyon lehetett rá számítani. Míg leértünk szerintem túl sok daloló részeggel találkoztunk, és a parton is voltak egy páran. Valakik egy tábortüzet ültek körbe, úgy néztem volt olyan, aki kicsit arrébb kiadott mindent, ami benne volt. Nem voltak túl sokan, olyan tízen lehettek lent. Egy magnóból a zene is bömbölt. A másik irányba kezdtünk el sétálni. Mira elővett egy cigit a kabátja zsebéből.
-          Tizenhat vagy – mondta neki erre Josh.
-          Mindjárt tizenhét – mondta vigyorogva Mira, majd meggyújtotta a cigit.
-          Fiatal vagy még. Ez nem éppen az egészséges dolgok közé tartozik – mutatott Josh a cigire.
-          Köszi, anyu. Tisztában vagyok a hatásaival. – Josh olyan gyorsan nyúlt Mira kezéhez és kapta ki, majd dobta le a cigijét, hogy mindketten csak pislogtunk rá.
-          Baszd meg! – kiabált rá Mira. – Jól érzed magad ember, ezt miért kellett?!
-          Engem zavar – mondta neki a fiú. Hosszú pillanatokig Mira csak mérgesen meredt Josh-ra, Josh pedig halálos nyugalommal nézte a lányt.
-          Örülhetsz, hogy ilyen barátod van – törte meg végül a csendet Mira, majd elindult előre.

  Az este további részére ez a kis incidens nem nyomta rá a bélyegét, ugyanúgy folyt minden, mint ezelőtt. Éjfélkor a partról néztük azt, ami látszott a tűzijátékból majd hazafelé indultunk. Nem mondom, hogy nagyon, de kicsit már álmos voltam. Mira már nem akart velünk visszajönni, csak beugrott a táskájáért.
-          Hát, ha nem találkozunk, amíg még itt vagy, márpedig nem hiszem, hogy fogunk, akkor örülök, hogy találkoztunk, Macsókám – Mira őszintén rámosolygott Josh-ra, mielőtt menni készült.
-          Én is örülök. Nyugodt szívvel hagyom itt veled Hope-ot – vállamnál fogva magához húzott és megölelt Josh, majd közvetlenül Mira elé állt és széttárta a karjait. A lány kérdőn nézett rá.
-          Ugyan már, ördögfióka. Tudom, hogy akarod – kacsintott rá, mire Mira a vállába bokszolt, de végül megölelte.

Miután Mira hazament én megfürödtem majd bedőltem aludni, és bizony most nagyon hiányzott a pulcsi.


2011. október 23., vasárnap

31.fejezet: Fényképek és pizza


"Nem az az igaz barátság, mikor elválaszthatatlanok vagytok egymástól, hanem az, hogy amikor külön váltok, akkor sem változik semmi!"

December 29.
Sem Josh, sem én nem vagyunk hétalvók, ezért már nyolc előtt fenn voltunk és együttes erővel gyúrtuk meg a pizzához a tésztát, amit reggelire akartunk megenni. Josh szerint a házi az igazi, és ha lehetőségünk van rá, hát csináljuk meg mi magunk. Az együttes erő pedig abból állt, hogy miközben ő gyúrta és magyarázott én néztem, és azzal sugalltam neki az erőt. Ha pedig valaki beállítana, olyan lenne, mintha én is dolgoztam volna, ugyanis a ruhámon, a hajamon és az arcomon több liszt van, mint az indokolt lenne. Josh gondoskodott róla, hogy úgy nézzek ki, mint egy szorgos kislány, aki nagyon akar neki segíteni. Most az ő haja is tele van liszttel – kicsit erősebb nálam, ezért nem ment olyan könnyen, de próbáltam a lisztes kezemmel beletúrni a hajába – meg a konyhapadló is kapott egy kicsit. Szóval szinte már idillikus volt a sok nevetéssel az egész pizza sütés, olyan régóta, teljes szívből élveztem valamit. Ameddig hagytuk kelni a tésztát, Josh fényképeket csinált rólam – akaratom ellenére –, valamint kettőnkről. Ezeket a képeket visszanéztem és annyira mások voltak, mint amiket Cole készített rólam. Már én is látom a különbséget. Itt mosolygom, és nem látszik az arcomon a világfájdalom, a megsebezettség s a szemeim sem olyan szomorúak.

A feltéteket együtt raktuk fel a pizzára, majd alig vártuk már, hogy megsüljön. Amíg vártuk, hogy hűljön egy kicsit, Josh megmutatta a fényképezőjében lévő képeket a barátairól meg a suliról. Mikor már vagy százat végignéztünk és mindnél elmondta, hogy hol készült meg ki van rajta, elment, hogy megnézze eléggé kihűlt e már a pizza. Addig én tovább nézegettem őket. Megmosolyogtam egy képet, amin egy alvó fiú kezére éppen tejszínhabot nyomtak, de a következő képnél lefagyott az arcomról a mosoly. Robert volt rajta miközben grimaszolva néz a fényképezőbe. A következő képen Josh és Robert álltak egymás mellett egymás vállát átkarolva, az azutánin Jenny volt, amint lehajolt és éppen állt fel, közbe csúnyán nézett arra, aki éppen fényképezte őt. Tovább mentem, s azt láttam, hogy Jenny és Robert csókját is megörökítette Josh és itt egy kicsit lefagytam. Együtt látni őket, egymás mellett csókolózva olyan valóságossá tette az egészet. Hiszen eddig lehetett volna az egész csupán egy mese, de most már nem, most már biztosan valóság volt.
- Gyere, együnk Hope – robbant be vigyorogva a szobába Josh, majd felnéztem rá. A szemei elkerekedtek és halkan káromkodott az orra alatt, valószínűleg rájött, hogy nem csak a mostani haverjairól vannak képek a gépen.
- Sajnálom, Hope. Elfelejtettem, hogy ott vannak. Nem bírtam őket letörölni. – Mellém sietett és el akarta venni a kezemből, de elhúztam.
- Megnézhetem őket? – Josh hebegett-habogott egy kicsit, majd félve rábólintott. Valószínűleg attól félt, hogy nem bírnám ki, ha Robertről kéne képeket néznem. De én akartam. Josh leült mellém és az oldalához dőltem és így néztük végig a képeket. Nem akartam sírni vagy toporzékolni, megannyi jó emlék jutott az eszembe, ahogy a képeket néztem, elmosolyodtam. A volt osztályukról is rajta voltak még képek, egy kép még a matektanáromról is volt, ahogy éppen ordibál valakire. Magamról is találtam, amin a vidámparkban vagyunk és éppen Robert kezében van a kezem és lóbáljuk, mint a dedósok. Észre sem vettem, hogy Josh ott is csinált fényképeket.
- Igazából annyiszor le akartam már őket törölni – mondta halkan a fülem mellett Josh. – De nem megy. – Valószínűleg ha nekem lenne egy fényképezőgépem rajta képekkel Robertről én sem bírtam volna őket letörölni, de már kezdem másképpen látni a dolgokat. Azon a napon, mikor Cole mellett kisírtam magamat az ágyamon, elengedtem Robertet és sokkal felszabadultabb vagyok. Hosszú idő lesz, amíg túllépek rajta, de már megtettem az első lépéseket. Már nem csak rá gondolok, nem rajta siránkozom és a képeit is képes vagyok mosolyogva nézni.
- Én úgy érzem, már képes vagyok másra is gondolni rajta kívül. Néha teljesen olyan, mintha egy ici-picit jól érezném magamat a bőrömben – nevettem fel halkan. Josh csak megpuszilta a fejemet, majd mivel a képek végére értünk kikapcsolta és eltette a fényképezőt.

***

A pizzánk igazán finom lett és pont jókor lett készen, mert már nagyon korgott a hasam is. Elterveztük, hogy délután elmegyünk sétálni egy kicsit miután elment Miss Wattson, ugyanis ma már jön. Egyre ért ide és három órát tartott meg. Josh addig bevonult a szobámba nézte a tévét és Haylie-tól engedélyt kért arra is, hogy gépezhessen nála. Nem sokkal azelőtt, hogy végeztünk volna az óránkkal, valaki csengetett. Ki akartam nyitni, de Josh éppen a konyhában volt és azt mondta, kinyitja ő. Kicsit furcsállottam, hogy nem szól, hogy ki az, meg azt is, hogy nem nagyon hallottam egy ideig hangokat. Aztán megjelent Mira. Nem beszéltünk meg találkozót, szóval kicsit meglepődtem, hogy itt van.
-          Cső – köszönt az anyjának.
-          Szia – köszönt vissza Miss Wattson, akin úgy szint látszott a meglepődés.
-          A csávó – itt hátra mutatott Josh-ra –, azt mondta nem zavarok. Zavarok?
-          Nem, dehogy.
-          Én is mindjárt megyek – mondta az anyja.
-          Azt tudom, azért jöttem most, hogy biztosan végeztek. Csak vele nem számoltam – nézett hátra Josh-ra, aki elmosolyodott.
-          Meglepi – tárta szét a karjait.
Miss Wattson gyorsan elmondta, hogy mit kéne átnéznem, majd el is ment. Bementem a konyhába Mirához meg Josh-hoz, ahol Josh éppen megpróbált rátukmálni a lányra egy szelet pizzát.
-          Feltételezem már bemutatkoztatok egymásnak – járattam köztük a tekintetemet.
-          Hát fogjuk rá – mosolyodott el Josh. – De azért hallani akarom a te szádból is, hogy hogyan is mutatnád be Mirát. – Itt valószínűleg arra gondolt, hogy esetleg a barátnőm. Azért láttam rajta, hogy kicsit sérelmezni, hogy nem meséltem neki Miráról, de ő túlságosan el volt foglalva Cole-lal meg azzal, hogy mi van köztünk, így hát nem volt időm beszámolni a lány haveromról – nem tudom élhetek e erősebb kifejezéssel –, na nem mintha, amúgy terveim közt szerepelt volna.
-          Josh, ő itt hát egy barátom, Mira. Mira, ő itt Josh, Robert mellett ő volt a másik legjobb barátom. Vagyis még mindig az. – Mira nem mutatta semmi jelét annak, hogy zavarná a barát kifejezés, amivel illettem, viszont Josh álla kicsit leesett. Valószínűleg annál a résznél, hogy megemlítettem Robertet. Szerintem nem gondolta volna, hogy valakinek is meséltem róla. Na jó, én sem gondoltam volna magamról, hogy fogok, de hát ez van.
-          Mira, nem mintha zavarna, hogy itt vagy, de mi szél hozott?
-          Mivel te vagy a legnyugodtabb barátom, úgy gondoltam kicsit panaszkodom neked – felnevetett. Jól esett, hogy ő is kimondta, a barátjának tart. – De így hanyagolom egy kicsit a dolgot és legközelebb telefonálok, ha jönnék. – Nekem beszélt, de közben Josh-ra sandított.
-          Miattam ugyan nem kell – legyintett szórakozottan Josh. – És nekem is nyugodtan kiöntheted a szívedet, én is jó hallgatóság vagyok.
-          Hát azt meghiszem – Mira olyan hiszi a piszi mosollyal nézett Josh-ra.
-          Most miért? Mondd meg neki, Hope, hogy igazat beszélek. – Úgy éreztem magamat, mintha oviban lennénk. Csak megemeltem a szemöldökömet és inkább lehuppantam az egyik székre.
-          Na látod, nem erősít meg a hitedben – Mira gonosz mosollyal nézett Josh-ra.
-          Kíváncsi lennék, hogy hol szedett téged össze Hope.
-          Házhoz jöttem – mosolyodott el Mira angyalian. Hát, ez igaz is volt. Erre Josh vissza akart szólni valamit, de megszólalt a telefonja, amit a szobámban hagyott, szóval elment, hogy felvegye. Amint kitette a lábát Mira buzgó tekintettel fordult felém.
-          Baszki! Nagyon helyes, dögös pasi, és vicces. Mit tudsz, hogy ennyire jó pasik a haverjaid?
-          Nem tudom – mondtam, bár lehet, hogy ez csak egy költői kérdés volt. Mira elmosolyodott.
-          Szerencsés vagy, hogy van egy ilyen barátod. Nagyon rendesnek néz ki ez a fiú.
-          Az is – mosolyodtam el. Kevés Josh-nál kedvesebb és megértőbb fiúval találkoztam.
-          De mi a baj? Mit akartál mondani?
-          Igazából csak a pasikról szerettem volna panaszkodni, akármennyire is nem az én reszortom.
-          Mi van velük?
-          Azt akarják, hogy döntsem el, hogy szilveszterkor melyikükkel leszek. Mármint a haverommal vagy azzal, akivel nem tudom mi van közöttük.
-          És választasz?
-          Nem! – csattant fel Mira. – Nem megyek sehova sem szilveszterkor. Utoljára pelenkás koromban nem buliztam szilveszterkor – dühösen fújtatott, és ahogy nézem, most jobb lenne minden törékeny dolgot eltüntetni a közeléből.
-          Én sosem voltam sehol szilveszterkor és most sem megyek. Bár nem hiszem, hogy ez nagy vigasz neked.
-          Itthon leszel egyedül, vagy esetleg marad a macsó is?
-          A macsó is – mosolyodtam el. - Nincs kedved akkor velünk lenni? Mármint ha addig nem gondolod meg magadat. – Mira elgondolkodva nézett maga elé. Gondolom mérlegelte, hogy mennyit veszíthet, ha velem marad, és mit nyerhet, ha mégis elmegy bulizni. Végül elkiáltotta magát.
-          Hé Macsókám, zavarna téged, ha veletek lennék szilveszterkor? – Nem tudom, hogy hogyan hallotta meg, hogy Josh végzett, de tényleg akkor lépett be a konyhába.
-          Mennyi embernek adatik meg, hogy egy ördögfiókával tölthesse a szilvesztert? – Josh arcán huncut mosoly jelent meg, ahogy közelebb sétált hozzánk.
-          Akkor majd találkozunk harmincegyedikén – Mira felpattant a székről. – Süss muffint – mosolygott rám. – Na én most léptem. Örülök, hogy találkoztunk, Josh.
-          Mész is? – kérdeztem.
-          Nagyjából már kiöntöttem a szívem baját, szóval igen.
-          Hé, engem kihagytál? – Josh tetetett sértettséggel nézte Mirát, aki csak megvonta a vállát.
-          Így jártál.
Kikísértem Mirát, majd visszamentem a nappaliba, mert Josh már ott várt. Tudtam, hogy milliónyi kérdéssel fog megostromolni, hogy mégis ki ez a lány. Úgy terveztem, hogy megpróbálom a lehető legvázlatosabban előadni neki, hogy minél előbb túl legyünk rajta.

-          Szóval, hallgatlak. Ki ez a lány?
-          A magántanárom lánya, aki tényleg házhoz jött. Kicsit furcsa, de nagyon rendes.
-          Meséltél neki Robertről?
-          Aha. Azon kívül, hogy ki akartam magamat nyírni, nagyjából mindent tud. Ne kérdezd, miért mondtam el neki. Olyan furcsa, egyszerűen csak bízom benne. Megért engem. Neki is meghalt a legjobb barátnője és az apja is elhagyta. – Josh megértően nézett és végighallgatott. Az apákról eszembe jutott apa levele és ezt is elmeséltem neki, de kicsit később, mikor elmentünk sétálni. Szerencsére most sem tévedtünk el, és nem kellett miniszoknyás cserkészlányokra várnunk, akik majd megmentenek. Habár most télen megnézném őket, hogy mit kezdenek a kis szoknyájukkal.


2011. október 16., vasárnap

30.fejezet: Ellentét


"Vannak emberek, akikről tudod, hogy soha senkinek nem akarnak rosszat, és örökké melletted állnak. Nem sok ilyen van. De azért akad néhány."

 
December 28.
Nem jutottam sokra a Cole ügyben, úgy voltam vele, hogy inkább nem strapálom magamat. Elég az apám miatti stressz is, nem kell még ez a valami, amit tegnap délután történt. Nem fogok vele foglalkozni, vegyük úgy, mintha meg sem történt volna, így legalább nem fog fejfájást okozni. Reggel mikor ettünk Haylie-vel, megkérdeztem tőle, hogy szerinte biztos jönnie fog-e apa. Azt mondta nem akar hiú reményeket táplálni bennem, nem tudja. A délután folyamán rá akartam magamat venni a tanulásra, de édes istenem nem ment. Túl sok minden járt ahhoz a fejemben, hogy a tananyagra tudjak gondolni.

Dél körül kérdezte Haylie, hogy esetleg nem e lenne kedvem vele csokis muffint sütni. Miért is ne? Belementem, közben pedig beszélgettünk. Megtudtam, hogy azért volt annyi színű a haja tini korában, mert utálta a vöröset, és mert örök kísérletező, aki élvezte, ha meghökkentheti a szüleit. Elmondtam neki, hogy szerintem ő gyönyörű és a saját hajszíne áll neki a legjobban. Persze egyből vitatkozni kezdett, hogy nem, nem. Miután bekerült a sütőbe a muffin, az órájára nézett és rájött, hogy sürgős elintézni valója van, de siet vissza. Pont akkora ért vissza, mikorra megsültek a sütik. Hallottam, ahogy felhajt a garázs elé.
-          Megjöttem – kiabált, mikor kinyitotta az ajtót. Eddig még sosem csinált ilyet, most miért kiabálja be? Kimentem a konyhából a nappaliba, ahonnan a bejárati ajtóra látok, hogy megmondjam neki éppen időben jött.
-          Pont most lett…
-          Szia. Hope! – mosolygott rám kicsattanó jókedvvel Josh.
-          …kész – fejeztem be mondatomat leesett állal. Most tényleg ő áll előttem vagy hallucinálok?
-          Nem azért, hogy panaszkodnék vagy valami, de múltkor kicsit lelkesebb volt a fogadtatás. – Egy olyan na akkor most mi lesz mosollyal nézett, miközben én nem tudtam eldönteni, hogy elájuljak e. Jézusom, itt áll előttem Josh! Elindultam felé és szorosan köré fontam a karjaimat, el sem akartam engedni.
-          Nem hiszem el – suttogtam. – Hogyhogy itt? – mosolyogva felnéztem rá.
-          Te híztál - jelentette ki boldogan.
-          Tessék? – kérdeztem zavartan.
-          Híztál – mondta megint. – Úgy örülök neki, Hope!
-          Nos, azért a legtöbb lány biztosan a fejedet venné – mosolyogtam tovább. Nem lehetett levakarni a képemről most, hogy itt van és ölelem.
-          És mosolyogsz is. Sok dolog változott a legutóbbi találkozásunk óta.
-          Nem annyira.
-          Sokkal boldogabbnak nézel ki.
-          Mert most az is vagyok – öleltem megint magamhoz. – Meddig maradsz? – Arra gondoltam, hogy szilveszterre visszamegy, szóval akkor megint nem lesz többet, mint ezelőtt, mert már huszonnyolcadika van.
-          Most érkeztem és te már ki is paterolnál?
-          Nem, dehogy! Csupán érdeklődöm.
-          Szilveszter után megyek haza. – Áh, ezt jól hallottam?!
-          Komolyan?
-          Aha.
-          Nem akarod a barátaiddal tölteni?
-          Egész évben a barátaimmal vagyok, egy pár napot csak ki bírnak nélkülem nem? Téged kevesebbet látlak, és jobban hiányzol.
-          Te is hiányzol nekem. – Megint hozzá bújtam. Robert halála után jóval szorosabb lett a kapcsolatunk, bár nem ilyen áron kellett volna még közelebb kerülnünk egymáshoz. Hihetetlen szeretetet éreztem most Josh iránt, amiért szilveszterre lemondott egy nagy buliról a haverjaival és velem fogja tölteni itthon. Ugyanis nem nagyon terveztem elmenni sehova se. Lehet, hogy neki ez nem nagy dolog, de engem most olyan boldoggá tett, hogy az egész világot a keblemre tudnám ölelni.

***

Rázúdítani mindent Josh-ra egyből nem nagyon akartam - értsd Jenny -, de magamban tartanom is nehéz volt, mert nagyon akartam látni, hogy mit szól hozzá. A szobámban voltunk és sütit ettünk, miközben néha elhatároztam, hogy elmondom, néha meg visszavonulót fújtam.
-          Oké, Hope. Akarsz valamit?
-          Tessék?
-          Néha úgy rám nézel – mosolygott. – Mi böki a csőrödet? Mondd csak el szépen, Josh-nak.
-          Tudom, hogy miért volt olyan ismerős neked Cole.
-          Igazán? – vonta fel a szemöldökét. – Nem hiszed el, meddig idegesített, hogy nem tudom honnan. Tudtam én, hogy láttam már. Hol láttam?
-          Nos azt nem tudom, csak azt, hogy ő Jenny bátyja. – Le nem vettem a szemem Josh-ról, minden egyes kis rezdülését akartam látni ezzel kapcsolatban. Először a homlokát ráncolta, majd félve kérdezte, hogy milyen Jenny.
-          Robert barátnője, Jenny.
-          Ko…komolyan? – Josh szemei elkerekedtek, ahogy engem nézett.
-          Aha. Beszéltem vele, tényleg ő az. Talán nála láthattad egy képen Cole-t vagy valami…
-          Ezt nem hiszem el. Jenny a szomszédod? Azt a rohadt…
-          Hát én is valahogy így reagáltam.
-          És mit mondott?
-          Semmi olyat, amit ne tudnék vagy tudtam volna. Sajnálja, tudja, hogy fontos volt nekem Robert.
-          Azt mondta, miért nem jött oda a temetésen? – Erre csak úgy kínomban felnevettem.
-          Félt tőlem.
-          Tőled? – elképedve nézett rám Josh. – Ne haragudj meg, de nem nézel ki veszedelmesnek.
-          Ki tudja, mit rejt a külső – mosolyodtam el. – Attól félt, hogy hogyan fogok reagálni, ha meglátom.
-          Hogyan reagáltál?
-          Először mérges voltam, de elszállt. Nem haragszom rá. Rendesnek néz ki.
-          Az is. Csak ő… – Josh arcán látszott, hogy ezt inkább nem akarja befejezni, megbánta, hogy elkezdte, de ki fogom szedni belőle.
-          Csak ő? – Josh csak nézett. – Ugyan már, Josh. Mondd el!
-          Az ellentéted. Mármint nem teljesen, csak. Mindegy… – idegesen felnevetett, majd látványosan másfelé szerette volna terelni a témát, kicsit zavarba jött, de ez rá egyáltalán nem jellemző. Ez bökte a csőrömet és még kíváncsibbá tett, szóval jelentőségteljesen ránéztem, hogy ezt fejtse ki jobban. Nagyot sóhajtott.
-          Nagyon közvetlen és nyitott, könnyen barátkozik, egyfolytában jókedve van, de ha esetleg el is szomorodik, akkor a legkisebb dolgokkal is fel lehet vidítani. Minden hülyeségre vevő, néha egyáltalán nem gondolja meg, mit csinál, csak fejest ugrik a dolgokba. – Nos, Josh tényleg csupa olyan dolgokat sorolt fel Jennyről, ami az én ellentétem. – Persze hát ezeknek a többségét Roberttől tudom – mintha kicsit mentegetőzésre fogta volna a figurát.
-          Ne gondolj rosszra, ebből csak annyit akarok kihozni, hogy mennyire különbözőek vagytok és mégis mindkettőtöket annyira szeretheti ugyanaz a személy. – Egy pár pillanatig csak néztem rá és felfogtam a szavai értelmét. Igazából nem tudom, hogy ebben volt e valami mögöttes tartalom, hacsak nem az, hogy engem is a legbúvalbéleltebb embert is lehetséges szeretni. Hiszen ki az a hülye, aki inkább engem választ a vidám és barátságos, meg nyílt Jenny helyett? Nos, úgy néz ki egy ilyen ember biztosan volt. Ha Jenny előbb felsorolt tulajdonságaira gondolok az enyémek így az övé mellé helyezve sokkal durvábbaknak és keményebbnek tűnnek. Mellette úgy nézhetek ki, mint egy totál depressziós örökösen szomorú, halni vágyó lány – na van benne egy kicsit igazság, bár mostanában egyre kevesebb.
-          Szereted a társaságomat? – néztem fel egy viszonylag hosszabb hallgatás után Josh-ra. – Úgy értem nem vagyok nyílt, jókedvem sincsen túl sokszor és túl sokat gondolkodom. Szerintem viccem sem vagyok.
-          Jajj, basszus, Hope! Én ezt nem azért mondtam! Hát persze, hogy szeretek veled lenni…
-          Nyugi – szakítottam félbe. – Tudom, hogy nem azért mondtad, de válaszolj kérlek.
-          Hope, annyi minden történt veled, érthető, hogy nem pattogsz, mint a gumilabda. Hosszú időbe telhet mindent feldolgozni. És van humorod – mosolyodott el.
-          Tényleg? – néztem rá kételkedve.
-          Nem az, amitől mindenki dől a röhögéstől, nem. A tiéd inkább kicsit morbid, talán mondanám öniróniának.
-          Óh. Pedig annak a nagy részét megtartom magamnak. – Én is megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, amit Josh viszonzott.
-          És itt van a nagy áttörés is, a mosoly. Mikor múltkor jártam itt annyira figyeltem, de még megrándulni sem láttam a szád szélét, a szemed is annyira szomorú volt. Most nem. Miről maradtam le? – húzogatta a szemöldökét egy huncut mosoly kíséretében. Erre először nem a nagynéném vagy Mira jutott eszembe, hanem az a barna szempár.
-          Semmiről.
-          Elpirultál. – Josh arcán győzelemittas mosoly jelent meg és elégedetten kihúzta magát. – Csak nem pasizol? – Elegem van ebből a huncut, mindent tudó mosolyból!
-          Nem pirultam el! – vágtam rá, pedig nagy esély volt rá, hogy igen. – És nem pasizom.
-          És mi van Cole-lal, Jenny bátyjával?
-          Mi lenne?
-          Barátok vagytok? – Na ez jó kérdés, erre nehéz lenne válaszolni. Ha már barátság, arról inkább már Mira esetében tudok beszélni – bár abban sem vagyok biztos –, de arról fogalmam sincs, hogy Cole-lal van e köztünk valami, persze szigorúan csak a barátságra gondolok.
-          Szoktunk beszélni. – Azt hiszem, ezzel tökéletesen leírtam kettőnk kapcsolatát.
-          Aha – Josh sejtelmesen elmosolyodott, én meg úgy döntöttem, hogy lezárom a Cole témát.

2011. október 10., hétfő

29.fejezet: Karácsonyi meglepi

Sziasztok!

Hoztam volna már a hétvégén a részt, de hát szemétkedett a technika bétámmal, na meg ezután még életveszélyes helyezetbe is került, de ezért elküldte a fejezetet! Örök hálám neked Baree, én hősöm :D

Jó olvasást!

"Sokkal értékesebb a magad alkotta ajándék. - Amíg készíted, mindig arra gondolsz, akié lesz. Nem egy pillanat csak, amíg megveszed, hanem hosszú órák, esték, amíg elkészülsz. Ezalatt beépül az ajándékba a szereteted is."

Haylie már évek óta műfenyőt használ, abból is a legkisebbet. Egyedül tölti az ünnepeket, úgy sajnáltam. De most már sose lesz egyedül, nem fogom magára hagyni. Most azt mondja, az én tiszteletemre van igazi fenyő, amit már egy ideje megvettünk és feldíszítettünk. Megcsináltuk a pulykát és az elő ajándékomat, a sütit is megkóstoltuk, ami Haylie szerint isteni lett, és neki tetszett a rajta lévő rajz. Nesze nektek!
Jó volt Haylie-val tölteni az egész napot, bár valami nem stimmelt. Nem ismertem túl régóta, de az feltűnik, hogy más. Nem mosolyog annyit, vagy ha mégis nem teljesen őszinte, látszik rajta, hogy feszült. Valamit nyomja a begyét, de nem akarja elmondani. Nem tudtam, hogy most rákérdezzek-e, hogy van e valami baj, vagy ne szóljak semmit és majd elmondja, ha akarja.
Délután, miközben azon nevettünk, ahogyan Kevin McCallister állítja fel a két betörőnek a csapdákat, eldöntöttem, hogy megpróbálok kezdeményezni, és mégis csak rákérdezek, hogy van e valami baj.
-          Haylie, esetleg valami baj van?
-          Baj? – fordult felém egy zavart mosollyal. – Nem dehogy, nincsen semmi. – Ezzel visszafordult a tévé felé.
Lehet, hogy tovább kellett volna zargatnom, de nem olyan vagyok. Inkább csendben maradtam és végig néztem vele a filmet.
Nos, a nagynénémnek most már nyilvánvalóan volt valami baja, mert a nap további részében is olyan volt, mintha egy másik univerzumban élne. A szokásos anyáskodása is elmaradt, olyan volt, mintha engem kerülne. Vagy csak magába fordulva gondolkodott valamit.

***

Mikor reggel kinyitottam a szememet, nem is gondoltam, hogy mekkora meglepetést tartogat nekem az élet erre a karácsonyra. Fel akartam öltözni, de Haylie mosolyogva nyitott be a szobába és hívott ki a nappaliba, hogy megnézzük mit hozott a Mikulás.
-          Haylie, nem kellett volna ajándékot venned.
-          Nem én voltam, hanem a Mikulás – nevetett fel. – Nyisd ki! – kérlelt.
Leguggoltam és felvettem a fa alól egy aprócska kis dobozt, ami piros csomagolóba volt téve, rajta egy kis fehér masni.  Amint leszedtem róla a csomagolót, egy kis fekete ékszeres dobozka volt előttem. Vajon mennyi pénzt költött rá Haylie, és mi ez? Félve néztem fel rá, de ő csak bíztatóan elmosolyodott. Kinyitottam a dobozt, és kivettem belőle egy ezüst karkötőt, amire karkötő díszeket lehet feltenni. Most még egy sem volt rajta.
-          Köszönöm – mosolyogtam a nagynénémre. Az igazság az volt, hogy sosem szerettem az ékszereket, bár mivel ezt Haylie-től kaptam, hordani fogom.
-          Szeretném, hogyha újra bírnál kezdeni mindent, ha boldog lennél. Remélem, ez segít majd benne. – Nem értettem, hogy pontosan mire gondol, amíg elő nem vett a zsebéből egy aprócska ezüst szívet, amit feltette a karkötőre.
-          Ha látsz egy díszt, ami az itt eltöltött idő alatt emlékeztet valami jóra, tedd fel rá. Szeretném, hogyha a szív rám emlékeztetne, és arra, hogy szeretlek.
Nem tudtam mit mondani, csak elérzékenyülten pislogtam rá. Nagyon sokat jelent nekem ez az ajándék, csakúgy, mint Haylie. Legszívesebben a nyakába borultam volna, de nem tettem. Inkább odaadtam neki az ajándékát, amit tegnap este én is a fa alá tettem. Miközben kibontotta tekintete köztem és az ajándék között ingázott. Levette a papírt, s mikor szembesült a képpel, ami az általam készített keretben volt nem tudta eldönteni, hogy rám, vagy a képre nézzen meghatott arckifejezéssel. Ha eddig nem esett volna le, most már biztosra tudom, hogy Haylie egy érzelmes nő, ugyanis elkezdtek hullani a könnyei.
-          Jajj Hope – szipogta, és közelebb lépett hozzám, s már át is ölelt. Először csak álltam ott majd én is átöleltem őt. Sokáig voltunk így és olyan biztonságban éreztem magamat, egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna ha, anya is ilyen. Ha őt is meg lehetett volna ölelni, vagy ha egyáltalán meg akart volna ölelni valaha is. Az én szemembe is könnyek szöktek, de gyorsan kipislogtam őket, nem akartam anyám miatt pityeregni, inkább már sírok meghatódottságomban és boldogságomban, hogy itt van nekem Haylie, akivel tényleg mindent újra kezdhetek. Mert olyan jó úton voltam az utóbbi időben afelé, hát nem fogok meghátrálni. Haylie bontakozott ki az ölelésből, és amikor megláttam az arcát, rossz érzés lett úrrá rajtam. El is felejtettem a tegnapi furcsaságát, de most újra láttam a szemében.
-          Mutatnom kell valamit – halkan beszélt, szinte közelebb kellett hajolnom hozzá, hogy halljam. Tekintve a félénkségét, egészen biztos vagyok benne, hogy nem biztos benne, hogy az a valami el fogja nyerni a tetszésemet. Letette a kávézó asztalra a képet, majd bement a szobájába és pár pillanat múlva egy papírdarabbal, pontosabban egy képeslappal tért vissza.
-          Mi ez?
-          Nézd meg – nyújtotta át. Kételkedve vettem el, és néztem meg. Egy egyszerű karácsonyi lapnak nézett ki, az elején egy karácsonyfával. Tétován fordítottam meg, nem tudtam, hogy rám tartozik-e, amit esetleg a hátán találok, de Haylie bólintott. Az írás nem volt a legszebb, de elbírtam olvasni.

Kedves, Haylie!

Nem tudom, hogy megkapod-e, hogy ott laksz-e, mint eddig. Tudom sok évvel ezelőtt beszéltünk és írtam utoljára, de nem bírom tovább. A remény, amit halottnak hittem újra és újra felüti a fejét – kérdőn felnéztem közben Haylie-ra, hogy biztos, hogy látnom kell-e ezt, de a tekintetével jelezte, hogy folytassam. Utálhatsz, kidobhatsz a házadból, de hiányzol. És talán tudsz valamit Róla. Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!

A feladónál nem volt név, semmi aláírás vagy elérhetőség. Viszont egy furcsa érzésem támadt, valamit összeszorította a szívemet, ahogy az írást néztem.
- Kit ért Róla alatt? – kérdeztem halkan, szinte már én is suttogtam. Legbelül tudtam a választ, és hogy ki írta a levelet, de nem mertem reménykedni, mert ha kiderül, hogy mégsem, az nagyon fog fájni.
- Téged – mondta Haylie, mire egy pillanatra azt hittem, hogy elájulok. Ő az! Tudtam, hogy Ő írta a levelet.
- Ide fog jönni? – remegtem az idegességtől, a gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. A szívem őrült tempóban vert, legszívesebben sikítottam volna.
- Úgy gondolom, igen. Féltem, hogy hogyan fogsz reagálni… – kezdett volna bele, de belefojtottam a szót.
- Nem hiszem el. Ez lehetetlen! Apa ide fog jönni – most öröm könnyek szaladtak végig sebesen az arcomon, tényleg képtelen voltam felfogni, hogy mit is tudtam meg az imént. Apám, ide fog jönni! Azt nem tudom mikor, de találkozhatom vele! Aztán hirtelen félelem söpört át rajtam, hogy mi van, ha nem tetszem neki, ha már nem szeret, de ezt elvetettem. Hiszen a reményről beszélt, ami újra meg újra felüti a fejét, szóval ő is reméli, hogy megtalál engem. Ó ha tudná, hogy itt vagyok, biztosan hamarabb jönne. Miért nem adott meg címet? Akár magam rohannék el odáig és vetném magamat a karjaiba zokogva.

***
Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna apámra, és arra, hogy mikor fog jönni. Na jó, a napjaim nagy részét az ezen való gondolkodás töltötte ki, miközben Cole pulcsijában feküdtem az ágyamon. Apropó, ha már Cole-nál tartunk furcsálltam, hogy még nem állított be, hogy összehozzon egy véletlen találkát a húgával. De talán Jenny elmondta neki, hogy már találkoztunk, és leszáll rólam ezzel kapcsolatban. Az emlegetett szamár hamar megérkezett, de későn észleltem fel, és már csak azt hallottam, hogy Haylie megköszön valamit és elmondja, hogy a szobámban vagyok, majd már hallottam is a lépteket. Ó a fene! Amilyen gyorsan csak tudtam lerángattam magamról a pulcsiját és ledobtam az ágy másik oldalán a földre, pont mikor kopogtattak.
-          Gyere. – A hangom még kicsit remegett. Cole mosolyogva dugta be a fejét.
-          Zavarok?
-          Öm, nem.
-          Csak visszahoztam a tálat, amibe a sütiket hoztad. Anyu küldött benne virslis kifliket. Nem csokis muffinok, de finomak. Ezek Jenny kedvencei, de attól ellopja az én csokisaimat is. Mellesleg Jenny. – Cole furcsán rám nézett, miközben beljebb jött és leült a forgószékemre. Én nyeltem egy nagyot. – Mondtam neki, hogy be akartak titeket mutatni egymásnak, de elküldött a francba, hogy a saját dolgommal törődjek, és hogy már ismer téged.
-          Hm…
-          Mit hmm? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Cole.
-          Lehet nekem is meg kéne mondanom neked, hogy menj a francba és törődj a saját dolgoddal.
-          Tessék? – Cole-t sosem láttam még így meglepődni, ezen felnevettem.
-          Csak viccelek. Finomabban fogalmaznék.
-          Gyönyörű vagy, mikor nevetsz vagy mosolyogsz – Cole halványan elmosolyodott és mélyen a szemembe nézett barna szemeivel, én pedig csak zavartan néztem magam elé, meglepett a hirtelen témaváltás. Éreztem, hogy az arcom színt vált, zavartam fordítottam el a fejemet.
-          Nem tudom, hogy mi közötök van egymáshoz a húgommal, de tegnap annyi ideje már, szívből láttam nevetni.
Hát most erre mit tudjak mondani? Az igazat biztosan nem, szóval inkább csak némán néztem őt, és reméltem, hogy nem vár el többet.
-          Oké, egyikőtök sem akarja elmondani. – Valahol a dühös és megadó között nézett rám, mire bólintottam. – Jó, oké, feladom egy időre. De gondolom említettem már, hogy mennyire makacs vagyok.
-          Igen, említetted. De nem csak te vagy makacs. Ha nem akarok valamit, azt nem fogom megtenni. – Próbáltam nagyon elszántnak kinézni, de Cole egy pillanatig meghökkenve nézett rám, majd a képembe röhögött. Ez rosszul esett! Tényleg arra játszik, hogy lerombolja az önbizalmamat? Lehet, hogy nem vagyok annyira makacs, de próbálkozom.
-          Most min nevetsz? – kérdeztem komoran.
-          Három-null a javamra, Hope. Hát melyik világrészen vagy te makacs?
-          Három-null? – néztem rá értetlenül.
-          Fényképezés, aztán megkerestél és a motor. – Nem tudtam megszólalni. Csak néztem őt, hogy most ezt komolyan gondolja? Ezeket ő annak könyveli el, hogy én beadtam a derekamat? Na jó, hát azt csináltam, de én azt, hogy elmentem hozzájuk nem tekintettem annak, és a motorozásért sem könyörgött amúgy, magamtól mentem bele.
-          Te… – Még mindig nem találtam a megfelelő szavakat.
-          Én? – huncut mosoly ült ki az arcára. Nos, azt onnan le fogom törölni. Gyorsan kellett döntenem, és kockáztattam ezzel a szobám és az íróasztalomon levő tárgyak épségét, de amilyen gyorsan tudtam felkaptam a hátam mögül egy párnát és teljes erőből felé hajítottam. A célzással nem lett volna baj, elég pontos voltam, csak hogy simán elkapta.
-          Ez felhívás egy párna csatára? – vonta fel a szemöldökét és láttam megcsillanni a huncut fényt a szemében, hogy bizony mindjárt nekem jön azzal a párnával és akkor nem tudok majd menekülni.
-          Nem. Nem tudtam megfogalmazni, amit akartam.
-          Ezért hozzám vágtál egy párnát?
-          Mint láthatod. – Erre Cole megint felnevetett, majd hirtelen felpattant, az ágyam előtt termett és villámsebességgel nyúlt a bokámhoz, majd rántotta ki az egyiket a törökülésből. Hanyatt vágódtam, ő pedig lehúzott magához.
-          Ezt megtorolatlanul kéne hagynom? – Felém hajolt és szinte már suttogott én pedig libabőrös lettem. Jézusom mit csinál?! És én mit csinálok? Beszélni nem tudtam, annyira zavarban voltam, a fejem pedig egészen biztosan pipacspiros színt vett fel. A szabad lábammal meg akartam rugdosni, de nem volt szívem bántani.
-          Hát… – dadogtam. Vajon élvezi, hogy ilyen reakciót vált ki belőlem? Hogy alig bírok beszélni és ránézni? Hogy elönt a forróság? A barátok ilyet határozottan nem csinálnak, ráadásul, neki barátnője van! Nem tudok sokat a szerelemről meg arról, hogy hogyan csajoznak a fiúk, de ha én ezt csinálnám egy lánnyal, az már nekem nem puszta baráti dolog lenne (vagyis lehetne, ha nem beszélni ilyen halkan és érzékien, és nem nézne rám így). Nekem meg baromira nem kéne azt éreznem, amit érzek. Nem elég, hogy megveszek azért a rohadt pulcsiért, most a pulcsi gazdája egyre közelebb jön hozzám, a szívem gyorsabban ver és tovább feszíti az idegeimet. Nagy levegő Hope, ez csak Cole! Eszembe jutott Cole jellemzése Mira szájából, ami nem segített sokat. Na persze, hogy ezután megint a mocskos pólóra gondoltam, és hogy mennyire szexi volt benne. Sajnáltam, hogy most volt rajta pulcsi. Hülyének nézne, ha megkérném, hogy vegye le? Jézusom! Ez nem én vagyok, én nem gondolok ilyenekre! Mit tett velem ez a fiú? Felnéztem közvetlenül az arcába, a szemébe és elfelejtettem levegőt venni. A szívem úgy verdesett, mint egy kétségbeesett kalitkába zárt madárka és a csendben, ami túl hangos volt, szinte hallottam a dobbanásokat. Hirtelen nyílt ki a szobám ajtaja és lépett be Haylie.
-          Figyu, Cole… – És itt nem tudta folytatni, mert az álla valahol a padlón landolt a jelenet láttán. Én az ágyamon fekszem, miközben az egyik bokámat Cole fogja és felém hajolva úgy néz, hogy én azt elmondani sem tudom én meg valószínűleg valahol az ijedt, zavarodott és csodálkozó érintkezésén néztem rá. Cole semmi hirtelen mozdulatot nem tett, lassan elengedte a bokámat, majd mosolyogva Haylie felé fordult.
-          Igen?
-          Bocsánat, hogy zavarok. – Haylie-n látszott, hogy iszonyatosan zavarban van, talán majdnem annyira, mint én. – Kopoghattam volna – kacarászott idegesen. – Na én megyek.
-          Várj! Mondd csak, semmi sem történt. – Hát jó, lehet, hogy neki semmi, de, hahó, a szívem majdnem kiugrott a mellkasomból! Ez neked a semmi kategória Cole Sullivan? Végül is lehet, hogy neki ez megszokott dolog és én fújom fel az egészet. Nyugi Hope, felejtsd ezt el, mintha meg sem történt volna. Elvégre nem is volt olyan közel hozzám, csak felém hajolt, de volt majdnem egy méter közöttünk.
-          Hát…Én csak Jenny-ről akartam kérdezni, hogy most itthon van-e, mert tudod akartam vele beszélni, de hát... Most megyek – mutogatott még mindig zavartan kifele.
-          Otthon van.
-          Óh, csodás! Sziasztok. – Ezzel villámgyorsan becsukta az ajtót és elment. Időközben felültem az ágyon és azon agyaltam, hogy most mennyire indokolt nagyon nagy zavarban lennem.
Viszont Cole úgy fordult vissza felém, mintha semmi sem történt volna.
-          Nekem most mennem kell. – Ezután a mondata után pedig az események furcsa fordulatot vettek. Ha nem fordítja hátra a fejét és nem látja meg az orchideámat az ablakban, akkor nem akar oda menni, hogy közelebbről is megnézze és megdicsérje. Ha nem megy oda, akkor visszafelé nem látja meg az ágyam mellé ledobott pulcsiját. Nos, nem volt ekkora szerencsém, mert hátra fordította a fejét, meglátta az orchideát és a pulcsit is.
-          Ez az én pulcsim? – lépett hozzá közelebb és felvette a földről. Az agyam teljesen lefagyott nem tudtam mit mondani és most a félelemtől kezdett gyorsabban verni a szívem.
-          Biztosan levertem – böktem ki. Cole rám nézett. – Vissza akartam adni, csak eddig elfelejtettem – gyorsan felpattantam, hogy elő vegyem a szekrényből a ruhát. – Tessék – nyújtottam át neki. Közben magamban imádkoztam, hogy ne kérdezze meg a pulcsija miért volt elől a ruha meg miért a szekrényben. Csak egy mosolyt kaptam tőle, amitől nem éreztem jobban magamat, mert olyan volt, mintha átlátna rajtam.
-          Köszi. Akkor szia!
-          Szia – nyögtem ki nagy nehezen. Az vesse rám az első követ, aki ezek után ki bírt volna nyögni valami mást vagy értelmesebbet. Csak nem fogom marasztalni, menjen csak nyugodtan, gondolkodnom kell. Fel kellene fognom, hogy mi is történt most, az sem érdekel, ha túlgondolkodom. Mellesleg még a pulcsiját is elvitte!