31.fejezet: Fényképek és pizza

"Nem az az igaz barátság, mikor elválaszthatatlanok vagytok egymástól, hanem az, hogy amikor külön váltok, akkor sem változik semmi!"

December 29.

Sem Josh, sem én nem vagyunk hétalvók, ezért már nyolc előtt fenn voltunk és együttes erővel gyúrtuk meg a pizzához a tésztát, amit reggelire akartunk megenni. Josh szerint a házi az igazi, és ha lehetőségünk van rá, hát csináljuk meg mi magunk. Az együttes erő pedig abból állt, hogy miközben ő gyúrta és magyarázott én néztem, és azzal sugalltam neki az erőt. Ha pedig valaki beállítana, olyan lenne, mintha én is dolgoztam volna, ugyanis a ruhámon, a hajamon és az arcomon több liszt van, mint az indokolt lenne. Josh gondoskodott róla, hogy úgy nézzek ki, mint egy szorgos kislány, aki nagyon akar neki segíteni. Most az ő haja is tele van liszttel – kicsit erősebb nálam, ezért nem ment olyan könnyen, de próbáltam a lisztes kezemmel beletúrni a hajába – meg a konyhapadló is kapott egy kicsit. Szóval szinte már idillikus volt a sok nevetéssel az egész pizza sütés, olyan régóta, teljes szívből élveztem valamit. Ameddig hagytuk kelni a tésztát, Josh fényképeket csinált rólam – akaratom ellenére –, valamint kettőnkről. Ezeket a képeket visszanéztem és annyira mások voltak, mint amiket Cole készített rólam. Már én is látom a különbséget. Itt mosolygom, és nem látszik az arcomon a világfájdalom, a megsebezettség s a szemeim sem olyan szomorúak.

A feltéteket együtt raktuk fel a pizzára, majd alig vártuk már, hogy megsüljön. Amíg vártuk, hogy hűljön egy kicsit, Josh megmutatta a fényképezőjében lévő képeket a barátairól meg a suliról. Mikor már vagy százat végignéztünk és mindnél elmondta, hogy hol készült meg ki van rajta, elment, hogy megnézze eléggé kihűlt e már a pizza. Addig én tovább nézegettem őket. Megmosolyogtam egy képet, amin egy alvó fiú kezére éppen tejszínhabot nyomtak, de a következő képnél lefagyott az arcomról a mosoly. Robert volt rajta miközben grimaszolva néz a fényképezőbe. A következő képen Josh és Robert álltak egymás mellett egymás vállát átkarolva, az azutánin Jenny volt, amint lehajolt és éppen állt fel, közbe csúnyán nézett arra, aki éppen fényképezte őt. Tovább mentem, s azt láttam, hogy Jenny és Robert csókját is megörökítette Josh és itt egy kicsit lefagytam. Együtt látni őket, egymás mellett csókolózva olyan valóságossá tette az egészet. Hiszen eddig lehetett volna az egész csupán egy mese, de most már nem, most már biztosan valóság volt.

- Gyere, együnk Hope – robbant be vigyorogva a szobába Josh, majd felnéztem rá. A szemei elkerekedtek és halkan káromkodott az orra alatt, valószínűleg rájött, hogy nem csak a mostani haverjairól vannak képek a gépen.

- Sajnálom, Hope. Elfelejtettem, hogy ott vannak. Nem bírtam őket letörölni. – Mellém sietett és el akarta venni a kezemből, de elhúztam.

- Megnézhetem őket? – Josh hebegett-habogott egy kicsit, majd félve rábólintott. Valószínűleg attól félt, hogy nem bírnám ki, ha Robertről kéne képeket néznem. De én akartam. Josh leült mellém és az oldalához dőltem és így néztük végig a képeket. Nem akartam sírni vagy toporzékolni, megannyi jó emlék jutott az eszembe, ahogy a képeket néztem, elmosolyodtam. A volt osztályukról is rajta voltak még képek, egy kép még a matektanáromról is volt, ahogy éppen ordibál valakire. Magamról is találtam, amin a vidámparkban vagyunk és éppen Robert kezében van a kezem és lóbáljuk, mint a dedósok. Észre sem vettem, hogy Josh ott is csinált fényképeket.

- Igazából annyiszor le akartam már őket törölni – mondta halkan a fülem mellett Josh. – De nem megy. – Valószínűleg ha nekem lenne egy fényképezőgépem rajta képekkel Robertről én sem bírtam volna őket letörölni, de már kezdem másképpen látni a dolgokat. Azon a napon, mikor Cole mellett kisírtam magamat az ágyamon, elengedtem Robertet és sokkal felszabadultabb vagyok. Hosszú idő lesz, amíg túllépek rajta, de már megtettem az első lépéseket. Már nem csak rá gondolok, nem rajta siránkozom és a képeit is képes vagyok mosolyogva nézni.

- Én úgy érzem, már képes vagyok másra is gondolni rajta kívül. Néha teljesen olyan, mintha egy ici-picit jól érezném magamat a bőrömben – nevettem fel halkan. Josh csak megpuszilta a fejemet, majd mivel a képek végére értünk kikapcsolta és eltette a fényképezőt.

***

A pizzánk igazán finom lett és pont jókor lett készen, mert már nagyon korgott a hasam is. Elterveztük, hogy délután elmegyünk sétálni egy kicsit miután elment Miss Wattson, ugyanis ma már jön. Egyre ért ide és három órát tartott meg. Josh addig bevonult a szobámba nézte a tévét és Haylie-tól engedélyt kért arra is, hogy gépezhessen nála. Nem sokkal azelőtt, hogy végeztünk volna az óránkkal, valaki csengetett. Ki akartam nyitni, de Josh éppen a konyhában volt és azt mondta, kinyitja ő. Kicsit furcsállottam, hogy nem szól, hogy ki az, meg azt is, hogy nem nagyon hallottam egy ideig hangokat. Aztán megjelent Mira. Nem beszéltünk meg találkozót, szóval kicsit meglepődtem, hogy itt van.

-          Cső – köszönt az anyjának.

-          Szia – köszönt vissza Miss Wattson, akin úgy szint látszott a meglepődés.

-          A csávó – itt hátra mutatott Josh-ra –, azt mondta nem zavarok. Zavarok?

-          Nem, dehogy.

-          Én is mindjárt megyek – mondta az anyja.

-          Azt tudom, azért jöttem most, hogy biztosan végeztek. Csak vele nem számoltam – nézett hátra Josh-ra, aki elmosolyodott.

-          Meglepi – tárta szét a karjait.

Miss Wattson gyorsan elmondta, hogy mit kéne átnéznem, majd el is ment. Bementem a konyhába Mirához meg Josh-hoz, ahol Josh éppen megpróbált rátukmálni a lányra egy szelet pizzát.

-          Feltételezem már bemutatkoztatok egymásnak – járattam köztük a tekintetemet.

-          Hát fogjuk rá – mosolyodott el Josh. – De azért hallani akarom a te szádból is, hogy hogyan is mutatnád be Mirát. – Itt valószínűleg arra gondolt, hogy esetleg a barátnőm. Azért láttam rajta, hogy kicsit sérelmezni, hogy nem meséltem neki Miráról, de ő túlságosan el volt foglalva Cole-lal meg azzal, hogy mi van köztünk, így hát nem volt időm beszámolni a lány haveromról – nem tudom élhetek e erősebb kifejezéssel –, na nem mintha, amúgy terveim közt szerepelt volna.

-          Josh, ő itt hát egy barátom, Mira. Mira, ő itt Josh, Robert mellett ő volt a másik legjobb barátom. Vagyis még mindig az. – Mira nem mutatta semmi jelét annak, hogy zavarná a barát kifejezés, amivel illettem, viszont Josh álla kicsit leesett. Valószínűleg annál a résznél, hogy megemlítettem Robertet. Szerintem nem gondolta volna, hogy valakinek is meséltem róla. Na jó, én sem gondoltam volna magamról, hogy fogok, de hát ez van.

-          Mira, nem mintha zavarna, hogy itt vagy, de mi szél hozott?

-          Mivel te vagy a legnyugodtabb barátom, úgy gondoltam kicsit panaszkodom neked – felnevetett. Jól esett, hogy ő is kimondta, a barátjának tart. – De így hanyagolom egy kicsit a dolgot és legközelebb telefonálok, ha jönnék. – Nekem beszélt, de közben Josh-ra sandított.

-          Miattam ugyan nem kell – legyintett szórakozottan Josh. – És nekem is nyugodtan kiöntheted a szívedet, én is jó hallgatóság vagyok.

-          Hát azt meghiszem – Mira olyan hiszi a piszi mosollyal nézett Josh-ra.

-          Most miért? Mondd meg neki, Hope, hogy igazat beszélek. – Úgy éreztem magamat, mintha oviban lennénk. Csak megemeltem a szemöldökömet és inkább lehuppantam az egyik székre.

-          Na látod, nem erősít meg a hitedben – Mira gonosz mosollyal nézett Josh-ra.

-          Kíváncsi lennék, hogy hol szedett téged össze Hope.

-          Házhoz jöttem – mosolyodott el Mira angyalian. Hát, ez igaz is volt. Erre Josh vissza akart szólni valamit, de megszólalt a telefonja, amit a szobámban hagyott, szóval elment, hogy felvegye. Amint kitette a lábát Mira buzgó tekintettel fordult felém.

-          Baszki! Nagyon helyes, dögös pasi, és vicces. Mit tudsz, hogy ennyire jó pasik a haverjaid?

-          Nem tudom – mondtam, bár lehet, hogy ez csak egy költői kérdés volt. Mira elmosolyodott.

-          Szerencsés vagy, hogy van egy ilyen barátod. Nagyon rendesnek néz ki ez a fiú.

-          Az is – mosolyodtam el. Kevés Josh-nál kedvesebb és megértőbb fiúval találkoztam.

-          De mi a baj? Mit akartál mondani?

-          Igazából csak a pasikról szerettem volna panaszkodni, akármennyire is nem az én reszortom.

-          Mi van velük?

-          Azt akarják, hogy döntsem el, hogy szilveszterkor melyikükkel leszek. Mármint a haverommal vagy azzal, akivel nem tudom mi van közöttük.

-          És választasz?

-          Nem! – csattant fel Mira. – Nem megyek sehova sem szilveszterkor. Utoljára pelenkás koromban nem buliztam szilveszterkor – dühösen fújtatott, és ahogy nézem, most jobb lenne minden törékeny dolgot eltüntetni a közeléből.

-          Én sosem voltam sehol szilveszterkor és most sem megyek. Bár nem hiszem, hogy ez nagy vigasz neked.

-          Itthon leszel egyedül, vagy esetleg marad a macsó is?

-          A macsó is – mosolyodtam el. - Nincs kedved akkor velünk lenni? Mármint ha addig nem gondolod meg magadat. – Mira elgondolkodva nézett maga elé. Gondolom mérlegelte, hogy mennyit veszíthet, ha velem marad, és mit nyerhet, ha mégis elmegy bulizni. Végül elkiáltotta magát.

-          Hé Macsókám, zavarna téged, ha veletek lennék szilveszterkor? – Nem tudom, hogy hogyan hallotta meg, hogy Josh végzett, de tényleg akkor lépett be a konyhába.

-          Mennyi embernek adatik meg, hogy egy ördögfiókával tölthesse a szilvesztert? – Josh arcán huncut mosoly jelent meg, ahogy közelebb sétált hozzánk.

-          Akkor majd találkozunk harmincegyedikén – Mira felpattant a székről. – Süss muffint – mosolygott rám. – Na én most léptem. Örülök, hogy találkoztunk, Josh.

-          Mész is? – kérdeztem.

-          Nagyjából már kiöntöttem a szívem baját, szóval igen.

-          Hé, engem kihagytál? – Josh tetetett sértettséggel nézte Mirát, aki csak megvonta a vállát.

-          Így jártál.

Kikísértem Mirát, majd visszamentem a nappaliba, mert Josh már ott várt. Tudtam, hogy milliónyi kérdéssel fog megostromolni, hogy mégis ki ez a lány. Úgy terveztem, hogy megpróbálom a lehető legvázlatosabban előadni neki, hogy minél előbb túl legyünk rajta.

-          Szóval, hallgatlak. Ki ez a lány?

-          A magántanárom lánya, aki tényleg házhoz jött. Kicsit furcsa, de nagyon rendes.

-          Meséltél neki Robertről?

-          Aha. Azon kívül, hogy ki akartam magamat nyírni, nagyjából mindent tud. Ne kérdezd, miért mondtam el neki. Olyan furcsa, egyszerűen csak bízom benne. Megért engem. Neki is meghalt a legjobb barátnője és az apja is elhagyta. – Josh megértően nézett és végighallgatott. Az apákról eszembe jutott apa levele és ezt is elmeséltem neki, de kicsit később, mikor elmentünk sétálni. Szerencsére most sem tévedtünk el, és nem kellett miniszoknyás cserkészlányokra várnunk, akik majd megmentenek. Habár most télen megnézném őket, hogy mit kezdenek a kis szoknyájukkal.