28.fejezet: A húgica

"A csalódottság a nyuszik haragja. Nem kell mindent szelíden viselned, olykor nem gáz, ha bepipulsz."

Az a tervem, miszerint nem leszek Mira barátja, és nem engedem közel magamhoz, dugába dőlt. Eleve halva született ötlet volt, mert amikor először beszélgetünk, már tudtam, hogy nem tudom nem kedvelni. Mert valljuk be, megkedveltem és szerettem vele lenni, beszélgetni. Most végeztem dr. Wennell-nél, és várok rá kint az épület előtt.

-          Nos, szóval, hogy is volt ez? Bocsáss meg, de hadarsz és semmit sem értek – mondta Mira. Nekem még sosem mondták, hogy gyorsan beszélek, legyek lassabb. E tény miatt elmosolyodtam.

-          Mikor beállított, hogy beszélnünk kell Jenny-ről a vér is megfagyott az ereimbe, de mint kiderült nem tudja, hogy bármi kapcsolatban voltam Roberttel. Csak biztos benne, hogy valamit nem mondok el neki, mert annyira furcsa lettem, mikor megláttam a húgáról a képet a szobában.

-          És most beszélni akar majd Jennyvel, hogy ő tudja-e ki vagy? Mit mondtál neki végül?

-          Nem beszél vele, isten ments! – rémültem egy pillanatra halálra. Ha a csaj nem totál hülye, akkor biztosan rá jönne ki vagyok, így látatlanba is. – Viszont makacs, nagyon. Hiába mondtam neki, hogy csak emlékeztetett valakire, nem hitte el. Azt akarja, hogy találkozzam vele – sóhajtottam egy nagyot. Bizony, Cole nem hitt nekem és mivel a tesója nem sokára haza jön, szervezni akar egy találkát, amibe persze nem mentem bele. Viszont nem hatottam meg, mert úgy is el fogja érni, amit akar, mindig eléri, s erre emlékeztetett is. Ekkor dühösen ránéztem, majd megmutattam neki, hogy merre van az ajtó, amin kimehet.

-          Jenny-vel?

-          Ja! A téli szünetre haza jön! Miért nem tud ott maradni, ahol van? – kérdeztem kétségbeesve Mirától.

-          Mert karácsonykor a családjával akar lenni? – nézett rám tetetett bizonytalansággal. Nekem ki is ment a fejemből a karácsony, egyáltalán nem hiányzik. Sosem volt vele bajom, de nem is nagyon szerettem. Mondjuk úgy, egy semleges nap volt, csak egy a többi közül.

-          Szerintem igaza van, és úgy sem tudsz egy „véletlen” találkozást elkerülni. Nem akarsz vele találkozni?

-          Nem! – csattantam fel. Mira kételkedve rám nézett. – Na jó, egy kicsit – rántottam meg a vállam. – De ne legyen ott Ő! Nem kell, hogy árgus szemekkel figyeljen, sőt, nem is kell tudnia, hogy találkoztam a húgával, bár mondom, nem tervezem. Cole-nak nem kell tudnia a múltamról és arról, hogy közöm volt ahhoz a Roberthez, aki Jenny pasija volt – megint hadartam idegességembe és izgalmamba.

-          Akkor cselezzétek ki – mosolyodott el gonoszul Mira. – Segítsek? Szívesen segítek! – csillantak fel a szemei. Megdörzsöltem a halántékomat.

-          Nem tudom mi lesz még.

-          De ha kell segítség, szólj nyugodtan – mosolygott rám, amit én is egy mosollyal viszonoztam.

-          Beszéljünk másról. Szerinted mit kellene adnom Haylie-nak karácsonyra?

-          Szerintem nem várja el, hogy adj neki bármit is.

-          De szeretnék.

Annyi mindent tett értem, a minimum, hogy adok neki egy ajándékot. Nem fényűzőt és drágát, hanem olyat, amivel kifejezhetem, hogy fontos nekem és szeretem.

-          Nem ismerem őt, nem tudom mit szeret, mi fontos neki.

-          Én sem – mondtam csalódottan.

Aztán ahogy kimondtam, eszembe jutott valami. Tényleg nem nagy ajándék, és inkább eszmei értéke van, vagyis lesz, de remélem örülni fog neki. Vagy legalábbis az ajándékom segítségével rájön, ha eddig nem tette, hogy fontos nekem. Viszont ebben szükségem lenne Mira segítségére.

-          Na mi az, kitaláltál valamit?

-          Aha, de szükségem lenne a segítségedre.

-          Oké – mosolyodott el egyből, úgy, hogy még nem is tudja, mit kell majd csinálnia, miben kell segítenie.

***

-          Jajj, Hope miért nem előbb szóltál? Kicsit rendbe szedtem volna magamat. Az első közös képünkön nem akarok boszorkánynak kinézni – mondta Haylie, miközben a barnásvöröses haját próbálta beállítani, ami szerintem mindig jól állt.

-          Nem tökéletes babát akarok a képre, hanem téged. És ha te boszorkány vagy, én egy boszorkányt akarok – rámosolyogtam. Igen, bizony mosolyogtam, mostanában így szórom a mosolyokat, ha olyan kedvem van. Dr. Wennell még nem kapott belőle – egy ideig még nem is fog –, de például Miss Wattson már kapott. Amikor először mosolyogtam Haylie-ra ittlétem alatt először, a nagynéném meglepődött, majd szélesen ő is elmosolyodott és boldognak látszott. Most meghatottan nézett rám, majd leült mellém a kanapéra.

-          Mondjátok, hogy cuki barna szemű srác – villantott Mira egy ezer wattos mosolyt, mielőtt elkészítette a nagynénémmel első közös képünket.

Nem akartam másodikat, nekem az elsőre volt szükségem. Mindegy, mennyire béna lett ez az első és tökéletes. Saját magam készítek hozzá keretet és oda adom Haylie-nek. Tényleg nem nagy dolog, de szívből adom és ez a lényeg. Haylie nem sejthette, hogy visszakapja a képet, csak azt kérte, hogy mutassam meg neki, ha előhívatom, mert nem ám gagyi fotópapírra akartam kinyomtatni, s nem is mutattam meg neki, mikor készen lett. Azt akartam, hogy olyan legyen, mintha még filmes fényképezővel csináltuk volna. Mira ebben is a segítségemre volt, mert másnap elkísért egy fotós boltba, ahol egy kedves középkorú nő megcsinálta. Már csak a keret hiányzott és a nagy süti, amit elterveztem. Mikor Mirának vázoltam az ötletemet, azt mondta szeretne segíteni sütni, mert bár nem szokott és nem is érdekli, de amit én csináltam nagyon finom lett és kipróbálná. Ennek a hétnek a délutánjait, mikor mindketten ráértünk szinte végig együtt töltöttük és beszélgettünk meg nevettünk. Nem túl sokat az igaz, de nevettem is. Furcsának találtam a lányt, mert mikor először meglátott, lazán megkérdezte, hogy én lúzer, mit akarok tőle, és most itt van. Nem zárkózik magába, és nem szomorú. Már mióta nem láttam szomorúnak, nem tudok elmenni rajta.

Mint megtudtam, Cole többször is keresett, de mivel szinte alig voltam otthon, sétáltam vagy hobbiboltokat jártunk Mirával, ezért szerencsére nem talált meg. Haylie szerint meg kéne keresem, hogy beszéljünk, de szerintem meg nem.

***

December huszonharmadika van, Haylie már szabadságon csücsül, ezért Mirához megyek sütit sütni. Nem akarom, hogy Haylie lássa. Mikor kiléptem az ajtón indulásra készen, velem szembe pont akkor nyílt a Sullivan ház ajtaja és lépett ki rajta egy lány, aki nem a szőke volt, hanem a barna. Egyből észrevett, én meg lemeredve néztem rá. Ő nem tulajdonított nekem nagy figyelmet, de pár pillanat után visszakapta a fejét és láttam rajta, hogy arcára kiült a halálfélelem, rémület és döbbenet. Felismert. Pár pillanatig csak álltunk és néztük egymást, majd én tettem egy tétova lépést, hogy lesétáljak a három lépcsőfokról. Követte a példámat a másik oldalon. Nem is tudom mit éreztem, most hogy velem szemben állt. Nem akartam oda menni hozzá, jöjjön ő ide! Mikor láttam, hogy nem fog, nemes egyszerűséggel elindultam Miráék felé, de hallottam, hogy valaki követ.

-          Kérlek! – szólt utánam. A hangja megremegett, de nem tudtam attól eltekinteni, hogy még szimpatikusabb volt, mint a telefonba. Lassan megfordultam.

-          Ahogy megláttalak, felismertelek – halkan beszélt, szemeit lesütötte. Én közben jól megnéztem magamnak. Arcvonásai finomak és kislányosak voltak, pisze orra és nagy zöld szeme, kissé kerek arca. Hasonlított az anyjára, Cole-lal csak a barna hajuk árnyalata egyezett. Nem tudtam mit mondani.

-          Sok képet láttam rólad, és mikor Cole-nál megláttam a képedet… – Nem fejezte be. Vagy nem tudta, vagy nem akarta. Szóval az a hülye fal a hibás azért is, hogy ő felismert! – Meg akartalak keresni – mondta halkan. – Úgy érzem, beszélnünk kell – könyörgő szemekkel nézett fel rám, mintha sejtené a visszautasításomat.

-          Nem, nem kell. Kellett volna a temetésen. – A hangom már hónapok óta nem volt ilyen hideg, utoljára anyámmal beszéltem így, mikor otthagytam.

-          Tudom, de…

-          De mi? – kérdeztem mérgesen.

-          Féltem.

-          Óh, nem mondod?! Mégis mitől? A minimum lett volna, hogy oda tolod elém a képedet! Ez… – Az agyam elborította a vörös köd nem is tudtam, hogy folytassam. Nem akartam én veszekedni, ordítozni vele, csak úgy jött. Sosem volt még olyan, hogy ennyire felül kerekedtem egy vitában – na jó, ez ne is nevezhető vitának –, de most olyan voltam, mint Jack, Jenny pedig én voltam. Viszont egyáltalán nem sajnáltam őt. Nem szerethette annyira Robertet, mint én, nem is sejtheti mit éreztem az elvesztése után. Jóval több volt az, mint félelem.

-          Tőled – suttogta. Itt kissé megrökönyödtem. Mi?

-          Tőlem? – kérdeztem vissza.

-          Tudtam, hogy Robertnek mennyit jelentettél és ez fordítva is biztosan igaz volt. Nem tudtam, hogy fogsz reagálni, ha meglátsz, hogy mit fogsz szólni. Azt hittem, hibáztatni fogsz.

-          Van miért? – kérdeztem kimérten. Jenny bűntudatos arcot vágott, mire felébredt bennem a vadállat. – Van? – ordítottam.

-          Picit összezörrentünk, és ezért ült be Dan mellé. Amúgy velem jött volna, én nem szoktam inni – sütötte le bűntudatosan a szemeit. Ordítani akartam vele, el akartam mondani, hogy minden az ő hibája, de nem ment. Láttam rajta, hogy magát okolja, és hogy belül ő is tropára ment. Nem voltak részegek, két sörtől senki sem lesz az – szerintem ez a Dan gyerek se. Akartam, nagyon akartam Jennyre haragudni, de ahogy teljesen összetörve itt állt előttem nem ment olyan könnyen. Jenny is megcsúszhatott volna a vizes úton, elé is kimehetett volna a szarvas. Valami olyat akartam mondani, hogy nem az ő hibája, de nem ment, nem bírtam kinyitni a számat.

-          Úgy sajnálom. – A lány könnyei potyogni kezdtek. – Tudom, hogy te voltál neki a legfontosabb, neked pedig ő és én szétválasztottalak titeket – szipogta és jobban rákezdett. Még mindig nem bírtam semmit sem mondani, csak néztem őt. Mit kéne tennem? Egyáltalán kellene valamit?

-          Akit szeretünk, sosem veszítjük el, maximum nem vagyunk velük egy helyen. – Akaratomon kívül csúsztak ki a számon Mira szavai, mire Jenny meglepetten kapta rám a tekintetét, majd jobban sírni kezdett. Lehetséges, hogy egy sírós ikerre találtam?

-          Kérlek, hagyd abba – mondtam még mindi kimérten. – Nincs miért sírnod.

-          Hiányzik – nézett rám szipogva.

-          Nem hiszem, hogy jobban, mint nekem. – Hangom hidegsége engem is megijesztett. Nem akartam ezt mondani, csak úgy kicsúszott.

-          Tudom. De szerettem, sőt még mindig szeretem. Ő… – És a sírástól nem tudta folytatni.

-          Gyere! – intettem neki és elindultam, ő pedig felzárkózott mellém. Nem éreztem úgy, hogy nekem jogom lenne őt utálni, hiszen Robert szerette. Ha ő tudta szeretni, akkor a lány tényleg megérdemelte.