27.fejezet: Hosszú történet

"Azok a barátaink, akiket elveszítettünk, nem a földben pihennek, hanem bent lakoznak a szívünkben."

Sokat agyaltam azon, hogy igaz-e, hogy a két Jenny ugyanaz, meg, hogy akkor most, hogyan is érzek? Nem tudtam eldönteni, hogy mérges vagyok-e, meglepett vagy mindkettő esetleg, vagy valami egészen más. Sosem gondoltam volna, hogy a szomszédom lesz Jenny, akire ezelőtt haragudtam, mert nem volt képes oda tolni elém a képét a temetésen, meg, mert Robert az utolsó napjaiban vele foglalkozott. Habár ez hülyeség, mert nem tudhatta, hogy az utolsó napjai, és nem lehetnek ilyen önző gondolataim. Elvégre nem volt a tulajdonom. De igazából hülyeség haragudnom rá meg elítélnem, hiszen nem tudom, hogy mi játszódott le benne, vagy hogy én mit tettem volna a helyébe. Annyira nem tudok eldönteni semmit, teljesen össze vagyok zavarodva. Amikor Josh itt volt, váltig állította, hogy ismerős neki Cole. Mi van, ha látott róla egy képet Jennynél? Most felhívjam Josh-t és elmondjam neki a felfedezésemet? Te jó ég, megőrülök, mit csináljak? Oké, gondolkodjunk szépen. Ilyenkor az áltag ember kibeszéli a dolgokat a barátnőjével, de nekem egy sincsen. Hacsak… áh nem tudom, hogy kerítsem elő Mirát?! Egyáltalán kíváncsi rám, és megtehetem azt, hogy felhívom? Túlgondolkodom!

***

Most a kezemben a telefonnal a nappaliban ülök, s a kis fecnire felírt telefonszámot nézem, amit Miss Watson-tól kértem el. Semmi kifogása sem volt az ellen, hogy megadja Mira számát, kifejezetten örült a dolognak. Próbált kérdezősködni a lányáról, de nem válaszoltam, mondván, hogy még semmit sem tudok. Ez persze ugye nem volt igaz, de ő nem tudja. Azt mondtam neki, hogy ne adja fel és folyamatosan próbáljon közeledni a lányához.

 Mira pár csörgés után felvette a telefont, kételkedve szólt bele:

-          Halló?

-          Szia Mira, Hope vagyok…

-          Hope? – szakított félbe meglepett hanghordozásával.  – Valami baj van?

Meglepett, a reakciója, igazából elutasításra számítottam. Na jó, azt még mindig megkaphatom.

-          Nem, csak…

-          Csak?

-          Beszélgetni szeretnék. Ráérsz valamikor?

-          Most?

-          Most ráérsz? – Tisztára olyan voltam, mint egy ütődött.

-          Aha. Aztán meg biztos sürgős, ha elkérted a számomat és felhívtál.

-          Hát, fogjuk rá.

-          Nem, ne fogjuk rá – Mira hangja határozottan csengett –, ha valaki megkérdezi, hogy ráérek e beszélgetni, akkor szerintem nem napok múltán akarja, hanem akkor.

-          Hát…

-          Fejezd már be ezt a hát-ozást! Tudom, hogy igazam van és te is tudod. Nyugodtan megmondhatod, hogy Mira most szeretnék veled beszélni. Elvégre, mindketten tudjuk, hogy a múltkori még nincsen lezárva, ugye? – Mira hangja játékosan csengett és legszívesebben megöleltem volna. Nem szolgáltam rá arra, hogy úgymond rendelkezésemre álljon, ha én kitalálnom, hogy beszélgetni akarok, de azt teszi.

-          Igazad van.

-          Hol szeretnél beszélgetni?

Mérlegeltem egy kicsit, hogy part legyen vagy itt, mivel más helyeket nem tudok, de most nem volt kedvem lent fagyoskodni. Szóval azt mondtam Mirának, ha nem baj jöjjön ide. Húsz perc múlva már az ajtónk előtt állt a terepmintás kabátjában és az úgy látom tőle soha el nem szakadó bakancsban.

A szobámba mentünk, ahova bevittem pár muffint is, mert nem egy egész adagot vittem át Cole-nak. Eltettem magamnak egy párat, de a tegnapi nap dolgaira tekintettel olyan ideges voltam, hogy legkisebb gondom az evés volt. Mira is egyből rávetette magát a sütire és nagyon ízlett neki.

-          És, mi a helyzet veled? – pillantott rám Mira érdeklődve.

-          Semmi érdekes – rántottam meg a vállamat, pedig ez jó nagy kamu volt. Még szép, hogy van valami, ugye emiatt is hívtam ide. Mirán is látszott, hogy nem ilyen válaszra gondolt.

-          Nekem elmondhatod – olyan bizalmasan beszélt és nézett rám, hogy hittem neki. Nem tudom mi van benne, amiért mindent elmondok, na jó nem mindent, csak viszonylag sokat neki. Viszont most megijedtem és nem tartottam már olyan jónak ezt a beszélgetést, mert hosszú lenne elmagyarázni.

-          Rájöttem, hogy hosszú…

-          Van időm – vágott a szavamba. – Beszélgetni akartál, hát beszélj! – parancsolt rám, miközben tovább ette a félbe hagyott muffinját. Lázasan kutakodtam valami más téma iránt, mert tényleg megijedtem, de csak a Mikulás jutott eszembe, a Mikulás jesszus! Azt meg biztosan Mira is tudja, hogy nem létezik, szóval ezt nem tárgyalhatom meg vele, azt meg még sem mondhatom, hogy én most tudtam meg, hogy nem ő hozta az ajándékokat. Na jó, tíz éves korom óta szinte semmit sem kaptam, szóval nem is volt mit hoznia. Mira továbbra is kitartóan nézett, végül megadtam magamat.

-          Jenny Sullivan-ről lenne szó – nyögtem ki végül.

-          Jennyről? – Mira arcán átsuhant a meglepetés. – Ugye, furcsa lány? De nagyon rendes – mosolyodott el.

-          Nem találkoztam még vele.

-          Hát akkor? – lepődött meg. – Csak nem ráhajtottál a bátyjára és üzenget neked, hogy kicsinál? – Mira huncutul elmosolyodott.

-          Nem, dehogy!

-          Akkor jó – nevetett fel. – Bár nem ilyennek ismerem, de azóta megváltozhatott.

-          Ez hosszú – sóhajtottam megint egyet lemondóan, de Mira nem hagyta.

-          Mondd el, hátha segíthetek. – Mira túl megértő és segítőkész arcot vágott ahhoz, hogy elküldjem, ezért nagy levegőt vettem és próbáltam lerövidíteni a dolgot.

-          Volt egy barátom és volt egy barátnője. Beszéltem vele többször telefonon, kedvesnek tűnt, aztán úgy néz ki, ez a lány Jenny. – Ez így egyáltalán nem kerek és nem érhető, ezt mutatta Mira arckifejezése is.

-          Okéé – húzta el a szót. – Csak én nem értem a problémát? – ráncolta a homlokát. Nagy levegőt vettem, hogy visszavonulót fújjak és bejelentsem, hogy nem akarok erről beszélni, mikor Mira megszólalt.

-          Ne merd azt mondani megint, hogy hosszú! Látom rajtad, tudom, érzem, hogy nem csak a nevelőapád miatt vagy most ilyen búskomor. Róla minden nehézség nélkül beszélsz, az nem bánthat ennyire. Tudom, hogy van valami, amiről viszont nem beszélsz, és amiatt vagy ilyen, és ahhoz kapcsolódik Jenny. Nem kell elmondod, ha nem akarod, de el akarod nekem mondani, mivel felhívtál. Legbelül el akarod mesélni legalább egy embernek, hogy mi történt veled.

Csak néztem rá meglepetten, nem tudtam mit mukkanni. Valahol igaza van, de tényleg készen vagyok arra, hogy beszéljek róla?

-          Ez úgy hangozott, mintha a számba adnád a szavakat.

-          Csak kimondtam, amire legbelül gondolsz – rántotta meg a vállát. – Nem muszáj most beszéled róla, lehet holnap is, vagy az után. Esetleg évek múlva, amikor kész leszel – ezzel elvette az utolsó előtti muffint és enni kezdte.

Mivel érdemeltem ezt ki, miért ilyen kedves és megértő velem? Hiszen ő maga mondta, hogy nem vagyunk barátok, és ezt én is tudtam. Tisztában voltam vele, hogy nem akarok a barátja lenni, csak úgy dumálni vele, ha úgy tartja kedvem, s persze én is a rendelkezésére álltam, ha ő úgy akarja. De vajon ezt így lehet? El lehet egymásnak mondani a legbensőségesebb érzelmeinket anélkül, hogy valamiféle kapcsolat szövődjön kettőnk között? Bízom benne, pedig nem is ismerem, és szerintem ő is bízik bennem. Miért?  Elvettem az utolsó muffint és beledobtam saját magamat a mély vízbe, a medence közepébe. A francnak várjak arra, hogy készen álljak kimondani azt, hogy meghalt Robert? Szívem szerint sosem mondanám ki, meg nem történté tenném, de már nem lehet. Megtörtént és tudomásul kell vennem, el kell fogadnom!

-          Ha unalmasnak találod, szólj. És ne mondd, hogy nem szóltam – figyelmeztettem, majd belekezdtem.

-          Robert volt a legjobb barátom, amióta az eszemet tudom. Kiskoromban ismertem meg, szomszédok voltunk. Aztán évekre eltűntem, mert anyám megszökött velem, de végül haza mentünk és Robert még ott volt. Aztán jött Jack tíz éves korom körül és jöttek vele együtt a verések is. Robert mindenről tudott, folyton segíteni akart és gyermek védelmiseknek szólni, de nem engedtem neki. Na jó, attól függetlenül egyszer megetette, de elküldtem a nőt. Ő tartotta bennem a lelket, aztán egyetemre ment és barátnője lett, feltehetőleg Jenny Sullivan. – Mira szemébe néztem, miközben beszéltem s eddig nem látszott rajta, hogy félbe akarna szakítani, szóval folytattam. – Egyik este rendőrök jöttek Roberték házához, én egyből átrohantam. Robert meghalt. – Nehéz volt kimondani, nehéz volt mással beszélni erről Josh-on kívül, de megtettem és mintha valami mázsás súly esett volna le a mellkasomról.

-          Aztán meg Jenny nem jött oda hozzám a temetésen, pedig nagyon akart velem előtte találkozni, úgy volt, hogy Robert haza is hozza őt. Nem tudom, mit higgyek vagy érezzek – fakadtam ki. – Őt hibáztattam, amiért ez történt, de hiszen ez nevetséges! Nem tudom mi van, én… – Nem sírtam, csak nem találtam a szavakat. A történet folytatását, miszerint öngyilkossági kísérletre vetemedtem inkább most nem mondtam el.

-          Hogy történt?

-          Autóbaleset. Egy szarvas ment ki eléjük, az út vizes volt. Mindketten ittak egy-két sört, de nem voltak részegek. Robert haverja vezetett.

-          Részvétem. – Közelebb mászott hozzám az ágyon és a karomra tette a kezét. A részvétét nem csak úgy oda dobta, úgy éreztem szívből jön. Ő tudja, milyen elveszíteni egy legjobb barátot. Szegény már hármat is elveszített. Most már pedig biztosan tudja, hogy tényleg megértem, hogy mit érez, hogy mi történt vele.

-          Ez tényleg nem Jenny hibája, és lehet, hogy azért nem ment oda, mert félt. Ne kérdezd mitől. De azt ugye tudod, hogy nem veszítetted el Robertet? – nézett rám halvány mosollyal. Dehogynem veszítettem el! Miket beszél itt? – Mindig veled marad az emlékeidben, tudod akit szeretünk sosem veszítjük el. Maximum már nem vagyunk egy helyen Annabelle-lel, meg Roberttel. De a mi egy részünk hozzájuk tartozott és biztos vagyok benne, hogy ez fordítva is így van. Hiába mentek el, azt a részüket örökre itt hagyták nekünk. – Könnyek csillogtak Mira kék szemeiben, és éreztem, hogy én sem bírom már sokáig. Nem gondolkodtam sokat, csak gyorsan magamhoz öleltem. Mira visszaölelt.

-          Sajnálom – motyogtam, mikor elhúzódtam tőle.

-          Ugyan már – mosolyodott el. –  Soha ne kérj ilyenért bocsánatot.

Nem tudom miért, de felnevettem miközben letöröltem a könnyeimet. Nem értettem ezt a lányt, annyira normális, hihetetlen az, amit az anyja állít róla. Talán csak hülyeség? Nem, nem hiszem. Talán csak irányomba ilyen kedves és normális, talán ez az igazai arca és a haverjainak csak egy állarcot mutat.

Mira még ott maradt és beszélgettünk lényegtelen dolgokról, s közben rájöttem, hogy nem tudok csak úgy érzelmek nélkül vele lenni, hozzá is ugyanúgy kötődöm, mint Cole-hoz és azt szeretném, hogy barátok legyünk. Mikor Mira mondta, hogy mennie kell, kikísértem, de mikor nyitotta volna ki az ajtót, pont akkor kopogtatott valaki. Mikor a lány kinyitotta az ajtót Cole-lal találtuk magunkat szembe.

-          Ó, szia Mira – mondta Cole zavart arckifejezéssel, és mintha tudom kéne, hogy mire gondolt, rám nézett. Az eddig szolidan mosolyogó Mira, már nem szolidan mosolygott.

-          Csá, Cole – mondta lazán. – Mizu?

-          Semmi. Veled?

-          Ó, csak a szokásos. Na, de én mentem is, nem zavarok. Szia, Hope – fordult felém egy huncut mosoly kíséretében, majd elsétált Cole mellett.

-          Honnan ismered? – kérdezte, mikor beértünk.

-          Miért? – kérdeztem gyanakvóan, mert nem tetszett a hangsúly, amivel Cole kérdezte.

-          Kicsit bajos – húzta el a száját. Nem gondoltam volna, hogy pont Cole lesz előítéletes.

-          És? Mi közöd hozzá? – emeltem fel a hangomat. – Ő a legnormálisabb ember, akivel itt találkoztam! – fújtattam dühösen, de magam sem értettem miért. Egyből ugrom, hogy megvédjem. Cole arcán is látszott, hogy nem teljesen ért, de most nem is Mira érdekli.

-          Oké – tartotta védekezően maga elé a kezeit. – Beszélnünk kéne.

-          Miről? – még mindig kicsit mérges voltam.

-          Jenny-ről.

Egyből elszállt a dühöm, csupán csak félős pislogásokra futotta. Tudtam, hogy nem fogok elmondani semmit Cole-nak, de vajon ő tudja, hogy én honnan is „ismerem” a húgát?