26.fejezet: Megkereslek

“El kell engedned a múltad, hogy lehessen jövőd.”

Reggel mikor kómásan kitántorogtam az ágyamból az első óra, amit megláttam kilencet mutatott. Hát nem mondom, a teljes kimerültségig bőgtem magamat, de úgy érzem jól vagyok, hogy sosem voltam még ilyen jól azóta, amióta ide jöttem. Megmosakodtam, a hajamat most felkötöttem lófarokba, felvettem egy halványkék hosszú ujjút egy szűk fekete melegítővel. Jól éreztem most magamat bennük. Megreggeliztem, s közbe találtam az asztalon egy levelet.

Hope, kicsit megijesztettél tegnap, aggódtam érted. Cole akkor jött ki a szobádból, mikor haza értem, habár semmit sem mondott, az arca annál beszédesebb volt. Tegnap semmit sem akartam erőltetni, mikor felébredtél. De ugye elmondanád, ha lenne valami baj? Szeretlek Hope, bízhatsz bennem!

A kés! A vér! Baszki! Ha meglátta volna, biztos nem ezt írta volna, meg akkor biztos beszélni akart volna, mikor felkeltem, de nem. Amikor este mentem fürdeni, már nem voltak ott a kagylóba a vércseppek. Odarohantam a mosogatóhoz, de a kés nem volt ott, már bent volt a fiókban, legalul. Cole eltakarított volna utánam? De ő honnan tudta a kés helyét? Vagy csak elmosta, és Haylie eltette? Elő kell kerítenem Cole-t, de annyira nem vagyok még bátor, hogy átmenjek hozzájuk. Nem hiszem el, hogy lehetek ilyen mértékben gyáva?! Megint csak lefárasztom magamat a sok túlgondolkodással, meg agyalással. Inkább csinálok valami hasznosat, például kitakarítok. Nem tarozik a kedvenc tevékenységim közé, de ezt is meg kell csinálni.

  Sajnos túl hamar végeztem az egész házzal, egy órámba se tellett. Csalódottan rogytam le a szobámban a székemre, és csak akkor vettem észre, hogy az asztalomon is van egy levél, egy kicsit csúnyább írással, mint amit Haylie-tól kaptam.

Hope!

Mondanám, hogy sajnálom a tegnap történteket, de nem lenne igaz. Úgy érzem, mintha talán kicsit közelebb engednél magadhoz, persze nem jó, hogy egy ilyen dolog árán. Szeretnélek megismerni, olyan különleges lány vagy. Biztos meg van az okod az elzárkózásra és félénkségre, de hidd el, hihetetlenül makacs vagyok. Nem megmondtam, hogy úgy is le foglak fényképezni?

Nyugodtan aludtál, nem akartalak felébreszteni. Remélem minden rendben, ha pedig megbántottalak, ne haragudj rám.

Keresni foglak, ha lesz egy kis időm, két okból is. Az egyik, hogy nem felejtettem el a motorozást, a másik pedig, hogy igenis szeretnélek megismerni. Persze te is nyugodtan kereshetsz engem, nem sértődöm meg. ;)

                                                                                        Cole

Megismerni? Meg akar engem ismerni? És motorozni? Te jó ég, el is felejtettem! Hát, a mai nap igencsak furcsa dolgokkal kezdődik, vajon végig ilyen lesz? Minden esetre jól esett ez a levél is. Azt hiszem elhamarkodtam azt, hogy kihasznált, mert úgy néz ki nem. Remélem, nem csak a tegnapi bömbölésem miatt nem mer magamra hagyni, vagy valami. Én a sírást sosem alkalmaztam volna zsarolásként. Az utolsó mondata elgondolkodtató. Valószínűleg igaza van, én is kereshetném őt, hiszen nem várhatom el, hogy mindig ő kajtasson utánam, nekem is tennem kéne valamit, ha barátkozni akarok vele, mert azt hiszem, akarok. De tőlem már azok is nagy lépések, amiket eddig tettem, nem tudom, hogy többre képes vagyok-e. Hát persze, hogy az vagyok, szólalt meg egy hang. Nem nyafogom többet, megváltozom, és megint bedobom magamat a mély vízbe minden átmenet nélkül, mert már egyszer bejött (lásd Clarie telefonhívás), miért ne lehetne most is jó? Keresni fogom Cole-t, azt nem tudom mikor, de fogom.

***

Miss Watson is észrevette a változást, de nem beszéltünk sokat róla. Most semmiről sem beszéltünk, csak megtartott az órát, majd elment én pedig megint neki álltam sütni.

Éppen a tésztát kevertem a kézi robotgéppel, mikor csak úgy a derült égből villámcsapásként ért a felismerés: Eugene. Hogy lehettem ekkora címeres ökör, hogy befolyásolhatta az agyműködésemet Cole, hogy ez csak most esik le egy nappal később?! Cole azt mondta, a húga Eugene-be jár egyetemre. De hiszen ott van az oregoni egyetem! Oké, nyugi Hope, szedd össze mit tudsz. Cole húga, Jenny az oregoni egyetemre jár, ugyanúgy, ahogyan Robert Jenny-je, aki amúgy újságírást tanul. Cole egyszer szólt Haylie-nek, hogy Jenny kereste, mert segítség kell neki vagy mi. Na most, Haylie újságíró, és talán abban kellett neki segítség. Akkor ott van az, hogy amikor Josh-t kérdeztem, hogy tud e valami a lányról, azt mondta, hogy nagyon messzire elment a családjától egyetemre, és szerintem egy Wilmington Eugene táv már messzének számítható. Mennyi a valószínűsége, hogy a két Jenny ugyanaz, és mennyi annak, hogy mégsem? Lehet, hogy bekattantam, de úgy érzem, Cole húga, Robert Jenny-je. De hiszen az nem lehet! De mégis, hiszen túl sok az egyezés. Vagy mégsem? Áh nem tudom, látnom kell egy képet Cole húgáról, hogy hogy néz ki. Ha rövid barna hajú és zöld szemű, akkor megtaláltam a titokzatos barátnőt. Most már muszáj lesz átmennem hozzájuk, hátha elvétve látok egy képet a lányról, vagy felhozom valahogy a témát és kérem, hogy mutasson. Nos, mérges voltam, de még mennyire! Valószínűleg az a hülye tyúk végig itt volt tőlem egy karnyújtásnyira, a bátyával meg éppen barátkozni kezdenék. Nos, azt hiszem Cole Sullivan, hamarabb megkereslek, mint te az gondoltad volna.

***

A kész sütiket egy tálba tettem, letakartam és felvettem a pulcsimat. Öt óra volt, hallottam a motor hangját is, szóval biztosan itthon van. Fogtam tehát a tálkámat és mérgemtől vezérelve átmentem a szomszéd házhoz, s megnyomtam a csengőt. Muszáj tudnom, hogy itt lakik-e az a csaj. Egy kedves arcú nő nyitott ajtót, aki kicsit meglepődött.

- Szia! – mosolygott kedvesen, de nekem, ami egyből feltűnt, az a zöld szeme és barna haja volt. – Te Haylie unokahúga vagy?

- Jó napot! – Én is viszonoztam a kedves mosolyt, csak kerüljek már beljebb a házba. Minden félelem elpárolgott, csak a tudásvágy hajtott. – Igen, Hope Wilmer vagyok – nyújtottam kezet udvariasan.

- Örülök, Hope! Én Beth Sullivan vagyok.

- Igazából Cole-t keresném…

- Ó persze, gyere be! Fent van a szobájába, menj csak. – A vállamra tette a kezét és kedvesen beinvitált. – Óh, csak nem valami csokisat hoztál neki? Abból semmit sem fog hagyni, az a haspók – nevetett fel az anyja.

- Csokis muffin. – Elképesztő, hogy a cél érdekében mennyit tudok vigyorogni. – Megkóstolja? – tartottam elé, mire megköszönte és elvett egyet. Megdicsért, hogy finom én pedig elindultam felfelé. Azt az utasítást kaptam, hogy a folyosó legvégén a bal oldali szoba. Összeszedtem minden bátorságomat, és bekopogtam.

-          Gyere! – szólt ki Cole. Kinyitottam az ajtót és beléptem. Az első, ami megcsapott, a Cole illat, amit áraszott magából a szoba. Elnyomtam magamban a vágyat, hogy nagyokat szippantsak a levegőből. Cole nem fordult meg, az asztalánál ült és a testtartásából ítélve olvasott valamit. Lehet, hogy tanulás közben zavartam meg.

-          Anyu, ha kaját hoztál, csak tedd le – mondta miközben hátra felé mutogatott a kezével.

-          Megkerestelek.

Cole egy pillanatra mozdulatlanná merevedett, majd lassan megfordult, mintha nem lenne biztos benne, hogy mit fog látni. Arcán meglepettség ült.

-          Hope…

-          Hoztam sütit – léptem hozzá közelebb még mindig az ábrázatán mosolyogva. – Zavarlak?

-          Nem, dehogy! Gyere csak! – Pattant fel a székről, és eltüntetett az ágyról egy pár ledobált ruhadarabot. Azokat leszámítva rend volt a szobájában.

-          Csüccs le – mutatott az ágyára, én meg helyet foglaltam.

-          Tessék – nyújtottam át a tálat. – Amolyan, bocsi, amiért megint láttál kiborulni ajándék.

Ahogy Cole elvette és belenézett, megcsillant a szeme és rögtön el is vett belőle egyet.

-          Nem kellett volna – motyogott tele szájjal. – Persze köszönöm.

Akartam mondani, hogy ugyan már, de megakadt a szemem az ágyával szemközti falon. A nagy része tele volt ragasztgatva össze-vissza fényképekkel, innen kiszúrtam magamat, s azt a képet, amit a pályázatra küldött be.

-          A kedvenceimet ide teszem ki. – Magyarázta miközben felálltam és közelebb sétáltam hozzájuk.

Ha nem volt feltéve száz kép, akkor egy se, s a rendszertelenségük olyan rendszerezettnek nézett ki. A sok mosolygós arc, a kedves tekintetek, vidám emberek. Valószínűleg Cole barátai lehettek, mert pár képen ő is szerepelt az emberekkel. Ahogy végigfutattam rajta a szememet, egy bizonyos személyt keresve, mást vettem észre. A szőke fiút, Ian-t, aki a váróban volt és láttam a képét a suliba. Bár Cole képe jobb minőségű volt, és nem régen készülhetett, mert a fiú már úgy nézett ki, ahogy múltkor láttam. A képen látszott a fakó, kicsit kidülledő zöld szeme, a túlságosan telt alsó ajka, amivel nem volt arányos a felső. Kicsit hosszúkás fej formája. Enyhén szólva hófehér volt és tényleg nagyon szőke. Nem volt az a tipikus szépfiú, sőt annyira jól sem nézett ki, de vonzotta a tekintetemet. Ha hozzá képzelem a mély, dallamtalan hangját még szimpatikusabbnak találom, bár nem tudom miért. Várjunk csak, akkor Cole legjobb haverja Ian, a dokis Ian. A fiú kiszúrta, hogy egy ideje a szőke srác képeit tanulmányozom.

-          Ő a legjobb barátom, Ian. – Elmosolyodtam azon, hogy mennyire szöges ellentétei egymásnak külsőre Cole-lal. Volt egy kép, amin Ian szemüvegben volt és durcásan nézett a kamerába.

-          Nem nagyon szereti, ha fényképezem – nevetett fel Cole. Én meg tovább mentem, és magammal találkoztam szembe, de nem a pályázatos képpel, hanem egy olyannal, amit nem mutatott meg, mikor áthozta őket. Ez is a parton készült, de már rajtam volt a kabátom, a földön ültem és én is roppant durcásan és mérgesen néztem Cole-ra. Amikor a cipőmet vettem fel. Mérgesen fordultam felé.

-          Hopsz – húzta be a fejét.

-          Hopsz?! Ezt elfelejtetted megmutatni. Véletlenül? – kérdeztem gyanakodva, s direkt használva a véletlenül szót. Próbáltam úgy mondani, ahogy ő tegnap.

-          Ha meglátod, úgy gondoltam, hogy dühös leszel, szóval inkább nem mutattam meg. – Ilyen bűnbánó képpel nézett rám, már meresztette a szemeit, de gyorsan elfordultam.

Nem mondtam semmit, csak kicsit arrébb sétáltam, és akkor megláttam a fényképet. Cole ölelt át egy lányt, akinek olyan barna haja volt, mint a fiúnak, bár az arcvonásaik nem igazán hasonlítottak, de a szemei zöldek voltak, pont, mint a nőnek, aki ajtót nyitott. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, tudtam, hogy ez Cole testvére, és hogy a két Jenny ugyanaz. Mert ha valahogy elképzeltem Robert Jenny-jét, ilyenek képzeltem volna. Mennyi az esélye, hogy Cole tesója is ugyanúgy néz ki, mint a másik és még egy iskolába is járnak, s két külön személy? Nagyon parányi, szinte semmi.

-          A húgom, Jenny.

A torkom a szívemben dobogott, vajon tud valamit Cole Robertről? Muszáj tudnom, ki kell derítenem. Miért ne térhetnék rögtön a lényegre?

- Van barátja? – Nem néztem fel a fiúra, mert elképzelni sem tudtam, hogy milyen kifejezés ülhet az arcomon, döbbenet, ijedtség, félelem vagy akármi más. Elárulnám magamat, hogy felzaklatott ez a kép.

- Nincsen – Cole hangja szomorúbb lett és jóval halkabb. Muszáj volt felnézem rá. Bánatosan rám mosolygott. – Az előző barátja meghalt egy autóbalesetben, még nem heverte ki.

Ebben a pillanatban úgy éreztem, a talaj kicsúszik a lábam alól. Szédülni kezdtem, fájt a fejem, egyszerre minden bajom lett. Tehát az a Jenny, aki az utolsó napjaiban Robert mellett volt a szomszédomban lakik. Annyi érzelem kavargott bennem, dühös voltam rá, meg akartam fojtani vagy még rosszabb, de beszélni is akartam vele, hogy mondja el milyennek látta Robertet, hogy miről beszélgetetett vele, hogy tényleg szerelmesek voltak-e.

-          Jól vagy? – kérdezte aggódva Cole.

-          Igen, persze. Mikor jön haza?

-          Jenny?

-          Aha – bólogattam türelmetlenül.

-          A téli szünetben itthon lesz – látszott Cole-on, hogy furcsállja a viselkedésemet, és rám zúdítana egy nagycsomó kérdést, de nem maradhattam.

-          Nekem most mennem kell – mondtam gyorsan és sietős hátra arcot követően elindultam kifelé. Cole elém ugrott.

-          Tényleg minden oké, de mennem kell. Jól vagyok – húztam ideges mosolyra a számat, megnyugtatásképpen, de nem jött be. Cole csak felhúzta a szemöldökét.

-          Cole, tényleg megvagyok! De engedj el, kérlek – néztem mélyen a szemébe, mire egy sóhajtás kíséretében félre állt.

-          Kikísérlek.

-          Nem kell, kitalálok. Szia, Cole! – Ezzel kinyitottam az ajtót és szinte kimenekültem a szobájából. Hallottam, ahogy lépked utánam, esze ágában sem volt csak úgy elengedni, de szedtem a lábamat. Mikor átértem hozzánk a becsukott ajtónak támaszkodtam. Annyi minden járt a fejemben, és összegezve mindent, csak ennyit mondtam hangosan:

-          A rohadt életbe!