24.fejezet: Mélyvíz

Sziasztok!

Most így kivételesen jön egy hosszabb szóáradat a fejezet előtt. Először is bocsánat, ha megtévesztettelek titeket, miszerint volt itt új bejegyzés augusztus 30.-án volt friss. Nem tudom mi az, hogy miért csinálta, de nem tettem közzé semmit sem. A másik pedig, hogy nem tudom milyen sűrűn jönnek majd a frissek. Ugye nyáron hetente volt egy-két nap csúszással. Lehet, hogy vissza állok a kéthetes rendszerre, mint nyár előtt, de még ezt sem tudom. Annyiban vagyok biztos, hogy mivel ez a fejezet ilyen kis átvezetős, semmi extra, ezért a következőt szeretném már jövő hétvégén hozni. Időben elküldöm majd bétáztatni is :D Végezetül még megköszönöm a komikat, amikre válaszoltam. Jajj, mielőtt még elfelejtem! Kaptam két díjat Clary-től, akinek köszönöm szépen, bár nem élek a tovább adás lehetőségével. Én még mindig inkább a Szavakat a díjak helyet dologgal értek egyet (emlékszik még valaki erre?), már ha ez a pontos neve. Régen volt már na xD...
Na de most már tényleg végeztem.

Jó olvasást!

“A küldetésed nem az, hogy megváltoztasd a világot. A küldetésed az, hogy te változz.”

Már eltelt egy hét azóta, hogy Cole-lal sütit ettünk és igen kimerítően beszélgettünk a konyhába. A pulcsit és ruhát itt hagyta, ezért én azóta, minden este a pulóverben alszom, nem tudom megunni az illatát. Azóta, nem beszéltem annyit, mint azon a délutánon, még Mirával sem. Egyszer lementem sétálni a partra, ahol összefutottunk, de inkább csak ültünk és hallgattunk, miközben az óceánt néztük. Túl vagyok egy hálaadáson is, amiből nem csináltunk nagy ügyet a nagynénémmel. Kettőnknek fölösleges volt egy egész pulyka, ezért csak pulykacombot ettünk. Sütöttem azóta muffint és nagyon ízlett Haylie-nak is. Miss Watson-nal is telnek az órák, Wennell doktor pedig a múltkor kedvesen érdeklődött a virágom állapotáról. Elmondtam neki, hogy jó bőrben van. Szeretem az orcihdeámat, sokat foglalkozom vele, most nagyon szépen virágzik. Igazából neki szoktam beszélni, hangosan gondolkodom. Úgy is azt olvastam, hogy jót tesz egy növénynek, ha beszélgetünk velük.

Már december van, közeleg a karácsony. Egyre több helyen kerülnek fel a díszek s én is azon gondolkozom, hogy adnom kéne valamit Haylie-nek. A tél itt enyhe, s kevesebb csapadék is esik, mint Redmondba. Feltehetőleg hó is alig lesz, a hőmérséklet nem nagyon megy 3-4 fok alá.

A héten Josh-sal is többször beszéltem, aki boldog és csípi az egyetemi létet. Azt mondja ideje nincsen csajozni, annyira komolyan veszi a focit. Az egyik nap még Cole hogylétéről is érdeklődött, s mikor visszakérdeztem, hogy mégis honnan veszi, hogy én tartom vele a kapcsolatot, csak meglepve annyit mondott, hogy hiszen kedveled. Itt bennem rekedt a levegő, honnan veszi, hogy kedvelem? Meg is mondtam neki, hogy szerintem idegesítő, de szerinte mikor ezt mondtam, csak azért tettem, mert nem akartam még új barátokat és magamnak is letagadtam az egészet. Végül sóhajtva megmondtam neki, hogy nem olyan rossz Cole – ezt már előtte bevallottam magamnak, szóval tudhatja – és letettem. Őrület!

Mivel már egy hete nem láttam Cole-t, olyan érzésem van, mintha hiányozna, de nem értem miért. Talán vitt egy kis színt az életembe, de így nélküle szinte egész nap csak tanulok, hogy jól sikerüljön a félévi vizsgám. Mellesleg ezt az egészet próbáltam megdumálni az orchideámmal is – először egy hang a fejemben, azután egy növény. Lehet, hogy nem hiába járok dilidokihoz –, de azon kívül, hogy nagyszerű hallgatóság, túl sok dologban nem volt segítségemre.

***

 A minap fontos elhatározásra szántam el magamat. Valami hülye filmet néztem, amiben a főhősnő félénkségét úgy akarták csökkenteni, hogy először beállították a medence első lépcsőjére, aztán meg bedobták egyből a mélybe. Persze csak képletesen értem. Szóval ezen felbuzdulva, hogy ezt én is meg bírom csinálni, mielőtt még meggondolhattam volna magamat berontottam a szobába és elővettem a maradék két kis levélkét. Olyan lesz, ami lesz alapon álltam hozzá az egészhez, akármennyire nem is Hope-os ez.

Drága, Hope! – Az írást nem ismertem fel, amikor elolvastam az első sorokat, akkor tudatosul bennem, hogy a levelet Mrs. Forester írta.

Először is szeretném elmondani, hogy rám mindig számíthatsz. Sokat gondolok rád, nagyon remélem, hogy szeretsz a nagynénéddel élni, s hogy dr. Wennell-lel jobban kijössz, mint az itteni doktorral. Tudod, amikor először szólt nekem Robert és mentem ki hozzátok, s te elküldtél, én már akkor tudtam, hogy fogunk még találkozni. Tudtam, hogy találkozunk kell. Amikor rád néztem, annyi mindent láttam a tekintetedben, amitől összeszorult a szívem. Nem felejtettelek el azután, miután elmentem, szinte minden nap gondoltam rád. Többször felhívtam Robertet is, hogy elmondja mi a helyzet veled. Mondta, hogy próbált rábeszélni arra, hogy beszélj velem, de hajthatatlan voltál. Hope, nem mondom, hogy el tudom képzelni, hogy mit érzel most, mert nem bírom, de egy valamit mondhatok. Amikor megkeresett engem azt mondta, hogy bármibe belemegy, hogy segíthessen neked, mert te vagy neki a legfontosabb. Életem egyik leglenyűgözőbb dolga volt vele találkozni és beszélni. Elképesztően érett és komoly volt a korához képest, s nem nagyon találkoztam még ilyen szintű önzetlenséggel és szeretettel egy másik ember irányába. Azt hittem, ilyet tinédzserek nem képesek érezni, és mégis. Annyira buta voltam, hogy azt hittem komoly, igazán komoly érzelmeik, amikor a másikat maga elé helyezi az ember, csak felnőtteknél lehet. Még mindig nem értem igazán, de elgondolkodtatott. Sajnálom, ha most sebeket téptem fel, nem az volt a célom. Csupán csak úgy éreztem, hogy muszáj ezt tudnod.

Tényleg hívhatod Clarie-t azon a számon, ő is biztosan nagyon örülne neki.

                                                                    Szeretettel, Camilla.

Mikor a levél végére értem, azt vettem észre, hogy nedves a papír. Pár csepp könny hullott rá, észre sem vettem, hogy sírok, vagyis inkább csak könnyezem. Nem szakította fel a sebeket, ugyanis szerintem még el sem kezdtek varasodni. Csupán a szívembe markolt. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mit éreztem, olyan furcsa volt az egész. Mintha egy kis boldogság járta volna át a szívemet, amiatt, hogy egy külső szemlélődő is észrevette, hogy a kapcsolatunk különleges és túlmutat a szerelmen és barátságon. Nem kaptam síró görcsöt, csak a másik levél után nyúltam. Széthajtogattam a papírt s elképedtem a ronda íráson. Több szót úgy kellett kibogoznom.

Én nem tudok neked mit mondani. A kis szőke csesztetett, hogy legalább bocsánatot kérjek, amiért mindig basztattalak. Most itt áll felettem és les, szóval ne hogy azt hidd, hogy önszántamból csinálom. Nem tudja elolvasni az írásomat, mert annyira ronda, hála istennek. Én igazából azon is meglepődtem, hogy tud írni meg olvasni, mert olyan seggdugó még. Mikor ezt mondtam neki, sértetten kioktatott, hogy ne nézzem már tipikus szőke nőnek, mert ő nem olyan, s nagy a tudásszomja. Nem is néztem ki belőle, hogy ismer ilyen szavakat. Na mindegy, itt kiabál, hogy azt írjam le szép betűkkel, hogy sajnálom Hope, szóval megteszem. Tessék, most örülhetsz s ezután mind a ketten békén hagyhattok: SAJNÁLOM, HOPE!

A meglepettség enyhe kifejezés arra, amit éreztem, még a könnyeim is elálltak. Mindenkitől számítottam levélre, csak ettől a fiútól nem. Szégyen, de a még a nevére sem emlékszem annyira nem érdekelt semmi azokban az időkben. Annyi rémlik, hogy mindig piszkált, Clarie meg megvédett, s hogy magamban nagydarab bunkónak tituláltam a gyereket. A piszkálódása még mély nyomott sem hagyott bennem, tényleg annyira gyermeki szintű csúfolódás volt. A fiú olyan tizenkettő körül lehet.

 Tulajdonképpen nem is volt olyan vészes, ez a levél olvasás, nem is értem miért féltem ennyire. Meghatódtam és meglepődtem, a két érzelem tökéletesen semlegesítette egymást, s most ugyanúgy érzem magamat, mint előtte. A sikeremet meglovagolva úgy döntöttem, hogy ha már lúd legyen kövér, elhatároztam, hogy másnap fel is hívom Clarie-t.

***

Másnap mielőtt telefonáltam volna, véletlenül oda libegtem a nappali ablaka elé, és észrevettem Cole-t, akit egy hete nem láttam. Éppen a „kicsikéjét” tisztogatta meg fényezgette. Olyan finoman bánt vele, mintha egy élő és érző lény lenne. Teljesen koromfekete jószág volt. Aztán kinyílt a bejárati ajtó és egy lány lépett ki rajta, akinek magasan copfba volt fogva a szőke haja. Egy kötött garbót viselt, könnyed léptekkel sétált Cole felé. Az első gondolatom az volt, hogy ő lehet Jenny, a húga, de mikor a csaj ledugta a nyelvét Cole torkán, ezt elvetettem. A lány Cole nyaka köré fonta a karjait, a fiú pedig a derekára tette a kezét, de éppen hogy csak hozzá ért. Az egymáshoz simulást is csak a lány szorgalmazta. Mi ütött belém, hogy én itt tanulmányozom meg következtéseket vonok le a csókjukból, mikor én még nem is csókolóztam sose? Egyszer majdnem, de tennem kellett az ügy érdekében, nem engedhettem, hogy egy részeg Robert jó éjt puszi helyett, jó éjt csókot adjon. Valami furcsát éreztem, ahogy őket néztem. Hirtelenjében kíváncsi lettem rá, hogy milyen könnyen lehet egy nő haját tövestől kitépni. Na jó, mielőtt tovább gondolhattam volna ilyen hülyeségekre, eljöttem az ablak elől és megcéloztam a telefont. Egy segítőkész nő vette fel, s mikor elmondtam mit akarok, azt mondta hívjam vissza pár perc múlva. Így is tettem, s utána oda adta Clarie-nek.

-          Szia, Clarie! – A tőlem telhető legvidámabb hangon próbáltam beleszólni. A lány csak egy kis csend után válaszolt.

-          Hope? – kérdezte kételkedve.

-          Én vagyok.

-          Hope?! Azt hittem nem fogsz hívni, hogy elírtam a számot vagy valami.

-          Nem, nem írtad el. Csak…. csak mindegy. Hogy vagy? Shara-val mi újság?

-          Mi jól vagyunk. De te hogy? Milyen az új hely? Jó fej a nagynénéd? Vannak barátaid? Ugye örülsz a macinak? – zúdította rám nagy lelkesedéssel a kérdéseit.

-          Húhh. Na várj. Szóval én jól vagyok és Haylie isteni. És nagyon, nagyon, nagyon köszönöm, hogy elküldted nekem a macit. Tényleg jobban alszom, amióta itt van. – Kis hazugság, de senkinek sem árt. Talán tényleg úgy van, ahogy azt Mira barátnője mondta: a pici hazugságok, amik arra szolgálnak, hogy mosolyt csaljunk egy barátunk arcára, nem tekinthetők sem rossz dolognak, sem hazugságnak.

-          A barátokat kihagytad. – A kis szemfüles! – Ugye nem azt akarod mondani, hogy olyan vagy ott is, mint itt bent? Ugye nem hagyod, hogy bántsanak? – megemelkedett a hangja, én meg csak mosolyogtam. Én vagyok a nagyobb és mégis megint ő játssza az én szerepemet. Igaza van Mrs. Foresternek, az érzelmeket nem lehet korhoz kötni. Clarie rá az élő példa, hat éves, de képes nagyobb hévvel aggódni és szeretni, mint a tulajdon anyám.

-          Clarie… – Próbáltam időt nyerni és kigondolni, hogy mégis mit mondjak neki erről az egészről, de belekiabált a telefonba.

-          Hope! Ne csináld már, te rosszabb vagy, mint egy öreg néni.

-          Tényleg? – próbáltam elviccelni a dolgot, de a kislány nem volt rá vevő.

-          Tényleg! Mindig csak ülsz meg szomorkodsz. Én a helyedben kihasználnám a helyzetet – A második ember, aki ezt mondja. Igazuk van tudom, de korántsem annyira egyszerű, mint gondolják. Én nem bírok csak úgy feledni és tovább lépni, ahogy Clarie tette. – És miért nincsen fiúd? – kérdezte méltatlankodva.

-          Tessék? – dadogtam a telefonba, nem hiszem, hogy jól hallottam.

-          Miért nincsen fiúd? A lányoknak ilyen korba már szokott barátjuk lenni. – Miután itt egy kis csend következett, mivel nem tudtam mit mondjak erre, folytatta. – Azt tudod mi az a barát ugye? – gyanakodva kérdezte.

-          Persze, hogy tudom! – Ennyire én sem vagyok elveszett.

-          Na jó, akkor menjél és keress egyet.

-          Clarie… én nem hiszem, hogy ez így működik.

-          Miért? – A hangja meglepett volt. – Tudod, csak a szemébe nézel és akkor pillangók meg minden. Tudod, hogy ő kell neked. – Uram atyám, mennyi elcsépelt romantikus filmet nézhetett, amiből a szerelemmel kapcsolatos tudását szedte? Ez mind nagyon aranyos meg szép volt, de szerintem nem így van. Mármint például mit izgat engem, hogy kinek mekkora barna szeme van, vagy… Basszus!

-          Ez a filmekben van így, nem?

-          Meg a valóságban is. Az egyik nagyobb lány mesélte. Higgy neki, ő nagyon otthon van ebben. – Olyan viccesen hangzott ez az ő szájából. Istenem, legszívesebben megölelgetném.

-          Oké – mondtam végül, hogy hagyjuk ezt, mert nincsen értelme.

-          Figyelj csak Clarie, a levelek… Igazán nem kellett volna kényszerítened szegény fiút, hogy írjon nekem. – Hát szégyen, de mivel nem emlékszem a nevére, marad a fiú megnevezés.

-          Bob szívesen tette – nevetett bele a telefonba. – Azt mondta, meggyőző tudok lenni – hallatszott a hangjából, hogy büszke magára.

Ez után még sokáig beszéltünk, sok mindent elmesélt. Hogy miket csinálnak Shara-val, meg hogy jött hozzájuk egy nagyfiú, aki az első napon verekedett a többiekkel és tetkója van meg szőrös és nagyon durva és még annyi minden. A lényege az, hogy Clarie büszke rá, hogy jóban lett a fiúval és nagyon szereti, mikor olvas neki, mert Clarie eltitkolta előle, hogy tud olvasni. A végén azt mondta, hiányzom neki. Én is elmondtam neki, hogy szoktam rá gondolni és nekem is hiányzik. Amikor letettük csak bambultam magam elé. Örültem neki, hogy felhívtam és hogy beszéltünk. Nem akartam sírni, azt hiszem, tényleg fejlődőképes vagyok.