23.fejezet: Mosoly

Sziasztok!

Ez a fejezet az, amibe beleírtam a Hope-nak szánít kérdéseiteket Cole-on keresztül. Remélem tetszeni fog :D

Jó olvasást!

"Keresd meg azt az embert, aki mosolyt csal arcodra, mert csak egyetlen mosoly kell ahhoz, hogy fantasztikussá tegyen egy rossz napot."

  Otthon egyfolytában a Mirával folytatott beszélgetésem járt a fejemben, és az, hogy nem élek a második esélyemmel. De ez nem olyan egyszerű, nem bírok csak úgy talpra szökkeni és mosolyogni, mintha mi sem történt volna. Hahó! Magamban beszélek Roberttel, aki már nincs az élők sorában. Én ezek után abban sem lennék biztos, hogy megvan mind a négy kerekem, nem hogy holmi második esélyekkel éljek. Valószínűleg a Sorsnál adminisztrációs problémák léptek fel, és csak véletlenül kaptam egy új esélyt. Igen, alighanem ez történt. Talán egy újonc ügyintézőhöz került az életem. Nem akartam ezen gondolkozni, inkább nekiálltam főzni, hiába volt kaja. El kellett valamivel terelnem a gondolataimat. Hiszen már elfogadtam a tényt, hogy élek, és hogy valószínűleg oka van neki.

  Mikor kiszedtem pár csirkecombot, hogy megsütöm, csak úgy beötlött, hogy minek sütök én csirkét? Azzal mire megyek? Nagyon semmire sem, ugyanis az elismert csodaszer a bánatra és önsajnálatra a csoki, a fagyi, a süti meg az édességek. Ezektől talán még hízni is tudnék, s ennyit én is megérdemlek. Receptre nem volt szükségem, a csokis muffinét fejből tudtam. A mamám megtanította nekem. Jack imádta, de komolyan odáig volt érte Roberttel együtt. Habár Robertnek nem tetszett a tudat, hogy ugyanazt a dolgot szereti, mint Jack, de nem tudott a nagy csoki daraboknak ellenállni a barna sütiben, amik közül egy-egy darab szétolvadt a szájában. Szóval hát leálltam sütit sütni, szerencsére mindent találtam hozzá. Mikor betettem sütőbe, beállítottam az órát harminc percre, majd eszembe jutott a virágom, amivel eddig nem nagyon foglalkoztam. Nem tudom doki mikor öntözte meg utoljára, de én vittem neki egy kis vizet. A lényeg, hogy ne álljon rajta a víz, meg hogy ne legyen a tálkájába. Kitettem az ablakomba. Gyönyörű növény, és nagyon remélem, hogy még sokáig eléldegél itt nálam.

  Összehajtogattam a Cole-tól kapott ruhát is és az ágyam szélére tettem, hogy ki ne menjen a fejemből. A pulcsit fájt a szívem visszaadni, de mivel már rövid ismeretségünk során többször láttam benne, úgy gondolom, ez egy olyan ruhadarab, amit szeret, szóval magamnak ellent mondva azt is összehajtottam. Azt is ki kellett volna mosnom, és visszaadni neki, ugyanis két éjszakát is aludtam benne, de nem volt szívem. Amíg nem kapja vissza Cole, én addig szagolgatni akarom, mert már fölösleges tagadni, hogy imádom az illatát. Egye fene, belebújtam a pulcsiba megint és úgy járkáltam a házban, meg tanultam egy kicsit. Mikor a sütő csipogással jelezte, hogy kész a süti kiszáguldottam és kivettem hűlni. Az illata nagyon jó volt és kivételesen étvágyam is volt rá. Reszkess csokis muffin! Mikor visszafelé mentem a szobába, csengettek. Valami megmagyarázhatatlan érzés azt ordítozta közben, hogy vegyem le a pulcsit és a szívem is gyorsabban kezdett verni. Lehetséges, hogy Cole az? Beszaladtam a szobába és letettem a pulcsit az ágyra, majd visszamentem az ajtóhoz. Nem tévedtem, Cole állt előtte.

-          Szia! – köszönt a szokásos mosolyával. – Elhoztam a képeket. – Lengetett meg egy borítékot. A képek. Nagyot nyeltem, majd arrébb álltam az ajtóból.

-          Szerintem nagyon jók lettek. Jó modell voltál. Én ismétlésre szavazok. – Beljebb sétált, és hirtelen elhallgatott. Körbe nézett, majd hátra fordult hozzám, megint széles mosollyal.

-          Mondd, hogy nem sütit érzek. – Habár azt kérte, mondjam, hogy nem süti, a tekintete könyörgött, hogy mondjam, süti. Nem tudtam, hogy a szavainak vagy a szemeinek engedjek, de inkább az utóbbi mellett tettem le a voksomat.

-          Most sült meg. – Cole szeme erre felragyogott. – Viszont nem vagyok benne biztos, hogy megérdemled, hogy kapj belőle.

-          Oké, neked életcélod, hogy kínozz engem? – Cole elkínzott és meggyötört ábrázatát látva elmosolyodtam.

-          Nem, de élvezem – mosolyogtam tovább. Aztán hirtelen Cole meglepetten nézett rám, s én magam is meglepődtem. Mosolyogtam! Én, Hope Wilmer több hónap után igazán és szívből elmosolyodtam s úgy, hogy azt más is látta.

-          Légyszi – nézett rám kiskutya szemekkel. Hátrafelé araszolgatott a konyha felé, miközben még mindig könyörögve nézett rám. Még sokkos állapotban voltam a mosoly miatt, ezért követtem. Leült az ebédlő asztalhoz és az asztalra tette a borítékot. Kiraktam két kistányérra két még mindig forró muffint és letettem az asztalra, majd leültem vele szembe.

-          Csokis? Csoki darabokkal? – Olyan volt, mint egy kisfiú. Bólogattam.

-          Tessék. – Nyújtotta át a borítékot. – Gyönyörű vagy rajtuk, nézd csak meg. – Ő még mindig mosolyogva tartotta az asztal felett a borítékot, de én nem nagyon akartam elvenni.

-          Azt hiszem, nem akarom látni őket.

-          De miért? – lepődött meg.

-          Nem tudom, csak nem akarom – ráztam meg a fejemet.

-          Akkor nekem kell kényszerítenem rá, hogy megnézd. Hidd el, muszáj! – Úgy láttam Cole minden meggyőző képességét próbálja bevetni, kezdve a nagy szemeivel.

-          Azt nem hiszem – mondtam magabiztosan. – Hiszen tudod, jó fiú leszel, s az én definícióm szerint a jó fiúságba beletartozik, hogy nem kényszerítjük Hope-ot olyan dologra, amit nem akar. – Cole egy pillanatig zavartan nézett.

-          Hibás a definíciód – rántotta meg a vállát.

-          Nem hinném. Megígérted, hogy jó leszel – emlékeztettem mégy egyszer, mert úgy látszik, nem túl jó a memóriája.

-          Tudom, de muszáj őket megnézned.

-          Semmi sem muszáj.

-          Oké, lehet egy kérdésem? – nézett rám kicsit idegesebben.

-          Az attól függ…

-          Miért tiltakoztál ennyire az egész fényképezés ellen? És most miért nem akarod őket megnézni? Ez a személyem ellen irányult, vagy valami más oka van? – Kicsit meglepett a kérdés, de inkább az, hogy egészen idegesnek nézett ki. Felrémlett az ökölvívás, ezért inkább válaszoltam. Bár nem hiszem, hogy képes lenne megütni.

-          Nem a személyeddel van bajom. A rondák nem szeretik, ha fényképezik őket – rántottam meg a vállamat.

-          Ronda? – húzta fel a szemöldökét. Oké, már hívott szépnek, most meg állítólag gyönyörű vagyok a képeken, de nem akarom, hogy megint kimondja ezeket a szavakat. Csak zavarba hoz, meg aztán úgy sem hiszem el.

-          Hagyjuk – legyintettem.

-          Oké, de csak akkor, ha megnézed a képeket – erősködött megint.

-          De nem akarom – kötöttem én is az ebet a karóhoz. Nem mondtam még el elég világosan, hogy nem érdekelnek a képei? Hogy lehet ilyen értetlen?!

-          Meg vannak a módszereim – félelmetes vigyorra húzta az ajakit, tényleg megijedtem tőle. Inkább nem mondtam erre semmit se, csak próbáltam szörnyen ijedten meg a fényképezésen jól kifejlesztett ártatlan nézéssel nézni rá. Azt hiszem használt, mert inkább a muffin még kisebb darabokra való széttörésébe temetkezett, s csak pár perc után szólalt meg, de már nem a fénykép témával.

-          Egyszer megzsaroltam Jennyt, hogy beárulom, ha nem süt nekem sütit. Aztán rájöttem, hogy inkább meghalok, minthogy abból kelljen ennem, amit ő süt. – Látszott az arcán, hogy tényleg mély sebet ejtett rajta, hogy evett abból a sütiből. Nos, remélem, hogy az én muffinom után nem kívánja a halálát, eddig mindenkinek ízlett. A szájához emelte az egyik darabot, amit letört.

-          Cole! – magamat is meglepte kiáltottam rá, pedig nem akartam. Ijedtében megállt a keze és résnyire nyitva maradt a szája, ahogy engem nézett. Elpirultam és zavartan lesegettem körbe. – Csak azt akartam, hogy én nem tenném. Még forró. – A hangom visszatért a szokásos halk üzemmódba, mint mindig amikor Cole-lal beszélek. Ez megnyugtató volt, nem nagyon vagyok hozzá szokva még a hangomhoz, igazából megijedtem magamtól is. Jobb így, hogy minden olyan, mint régen. Cole arcán egy széles mosoly terült szét.

-          Nem bírok várni.

-          Fújd – adtam neki tanácsot, mire fújni kezdte a sütit. Vagy öt másodpercig, ha csinálhatta, mert tényleg nem bírt várni. Lassan a szájához emelte és bekapta. Úgy vigyorgott, mint egy kisfiú, mikor a következő darabért nyúlt, majd pár másodperc után már megette az egészet.

-          Isteni! Te vagy a kedvenc cukrászom – dőlt hátra a széken mosolyogva, és elégedett képet vágva. A beálló csendben engem nézett, ami szörnyen zavart, ezért én is elkezdtem tördelni a muffinom. Letörtem egy kis darabot és bekaptam, majd megállapítottam, hogy ezt legalább jól csinálom.

-          Kérlek Hope, nézd meg őket. Ha megnézed, kérhetsz bármit.

Isteni, megint témánál vagyunk. Újból olyan szép szemekkel nézett rám, hogy attól zavarba jöttem. Meg akartam rá kérni, hogy ne nézzen már rám így, mert szorongok tőle. Végül remegő kézzel nyúltam a borítékért, ami fél úton volt közöttünk az asztalon. Rátettem a kezemet, Cole pedig elmosolyodott.

-          Bármit? – kérdeztem bizonytalanul. Tudtam, hogy úgy sem hagy békén, amíg meg nem néztem, s egy kicsit kíváncsi is lettem. No meg azt sem szerettem volna, hogy rajtam fitogtatja az erejét, bár ezt nem néztem ki belőle.

-          Akármit – nézett mélyen a szemembe.

Elvettem a borítékot és lassan kinyitottam. Hát egye fene, nem lehetek ijesztőbb, mint a tükörben. Kivettem az első képet, és csak néztem. Az arcomon pont úgy nézett ki, ahogy általában érzem magamat: elveszett, csalódott, megsebzett, szomorú, reménytelen. Szinte könyörgően néztem el a kamera mellett, a szemem még nagyobbnak tűnt a sovány arcomon. Fájt így látni magamat. Sosem voltam olyan, amilyen akartam lenni, sosem voltam csinos lány, de istenem! Nem gondoltam volna, hogy bizony ilyen tekintettel is szoktam nézni, hogy az emberek így is láthatnak. Persze sosem lepleztem nagyon az érzelmeimet, mindenki láthatta rajtam, hogy össze vagyok törve, de ez túlzás. Felnéztem Cole-ra, akik végig engem nézett és a reakciómat figyelte.

-          Nem olyan, mint egy angyal – mondtam halkan. Inkább szánalmas vagyok. Cole nagyot sóhajtott.

-          Nem akarok megint ebbe a vitába belemenni.

Nem mondtam semmit, csak a következő képet néztem meg. Az arckifejezésem hasonló volt, szinte mindegyiken ugyanolyan volt, néha néztem ki csak kicsit vidámabbnak, vagy kevésbé gond terhetlenek. A stégen készült képek lettek az úgymond lazábbak, ahol már nem volt az arcomon világfájdalom. Visszatettem őket a borítékba, és átnyújtottam Cole-nak.

-          Tartsd csak meg – mosolyodott el.

-          Nem akarom. – Nem akartam magamról képeket, főleg nem ilyen képeket. Valószínűleg volt valami a hangomban, mert Cole nem tiltakozott, csak elvette őket.

-          Az elsőt mindenképpen beküldöm, az a kedvencem. – Inkább a muffinba fojtottam a mondandómat, mert nem lett volna benne köszönet, maximum megint összevesztünk volna. Azzal a képpel nem fog nyerni, esetleg pár sajnálkozó pillantást kap.

-          Kérsz még? – kérdeztem, mikor megettem a sütimet.

-          Ha lehetek olyan pofátlan – mosolyodott el édesen. Kitettem az egészet egy tálcára és letettem elé az asztalra. Egyből el is vett egyet és úgy nézett rá, mintha eljött volna a Messiás. Aztán én is elvettem egyet, meg ő is, és tulajdonképpen csendben ettük egymás után a csokis muffinokat. Én három és fél után már nem bírtam, le kellett állnom, pedig ebben a pillanatban halálra akartam enni magamat, de még erre sem vagyok képes.

-          Ennyi fért beléd? – kérdezte gúnyos mosollyal.

-          Nem vagyok akkora, mint te. – Erre Cole felnevetett, mintha valami jó viccet mondtam volna.

-          Mert én mekkora vagyok? – kérdezte élénk vigyorral. Most erre mit lehet mondani? Mi van, ha megsértődik, ha azt mondom, hogy nagy? Hozzám képest mindenképpen az. De hát nem sértődhet meg, hiszen ő nem úgy nagy, hanem úgy, akinek jól áll a mocskos póló. Jesszus! Nem hiszem el, Mira beültette ezt a hülyeséget a fejembe! Mit nem adnék érte, hogy ez a mocskos póló dolog törlődjön a memóriámból. Végül csak megsemmisülve saját magam miatt annyit mondtam, hogy nagy, amire megint felnevetett. Felhúztam a lábamat, és törökülésben ültem a széken.

-          Miért költöztél Haylie-hoz? – nézett rám érdeklődve, mire egyszerre minden bajom lett. Gyorsan vert a szívem, izzadni kezdtem és ideges lettem. Nem tudtam megszólalni, bepánikoltam. De hogy miért? Igazából nem tudom, hiszen Mirának elmondtam, s nem produkáltam közben ilyen tüneteket, de abba belegondolni, hogy Cole meg tudja ki vagyok, hogy ki voltam, szörnyű volt. Undorodna tőlem, vagy ami még rosszabb, sajnálna és csak azért barátkozna velem.

-          Értem – kezdte halkan. – Nem akarsz róla beszélni. – Kicsit talán csalódott volt a hangja, de a szemében csak elfogadást láttam. Tétován bólintottam. – De azért annyit elárulsz, hogy boldog vagy-e itt? Szeretsz Haylie-vel lenni? Mert szerintem igazán csodás nő – kedvesen rám mosolygott, s közben reménykedve nézett rám. Nos, ezekre a kérdésekre képes vagyok válaszolni.

-          Szeretek Haylie-vel lenni, ő az egyik legjobb ember, akivel valaha találkoztam, csupa jót kívánok neki. –  Cole elmosolyodott. – Viszont a boldogság – kezdtem elgondolkodva –, nem tudom – a hangom a végére már csak suttogás volt.

-          Mert? Hiányzik valami onnan, ahonnan jöttél? – Beletrafált. Még szép, hogy hiányzik valami, vagyis inkább valakik. Csak bólintottam.

-          Például a fiú, aki múltkor itt volt? Josh?

-          Igen. Josh nagyon hiányzik nekem. Egy olyan ember, aki mindig mellettem állt minden ellenére. Nem is tudja, hogy mennyit jelent nekem – elérzékenyülésben csak mondtam és mondtam. Mire észrevettem magamat, már több infót adtam ki a Josh-hoz fűződő kapcsolatomról, mint akartam. Remek… Viszont Cole megértően rám nézett.

-          Tőle van az a nagy rózsaszín maci is? – Jesszus Hope, nehogy most kezdj el bőgni, mikor eddig sikerült vissza tartani! Ne gondolj az első macira és hogy annak mi lett a sora, meg hogy kitől kaptad, csak a mostanira.

-          I…igen. – Cole úgy nézett, mint aki várja, hogy magamtól hozzá fűzök még a maci történetéhez is valamit.

-          Esetleg ajándék volt valamilyen alkalomra? – puhatolózott, de nem állt szándékomban többet a maciról beszélni. Mivel egy ideig nem szólaltam meg ezt Cole is felfogta és kicsit másfelé terelte az egészet. Illetve nem annyira, mert úgy nézem mára kitűzte magának célul, hogy minél többet tudjon meg rólam.

-          Nos, mi lenne, ha csak úgy feltennék pár kérdést, és amire akarsz válaszolsz, amire nem akarsz meg nem? – nézett rám reménykedve s egy újabb muffin után nyúlt, amiből már nem sok maradt. Észrevette, hogy a tálra néztem, ezért mentegetőzni kezdett.

-          Basszus! Sajnálom, hogy bezabálom mindet, de…

-          Semmi baj – vágtam közbe. – Elismerésnek veszem.

-          De biztos szeretted volna, ha marad Haylie-nak.

-          Igazából, amikor megcsináltam csak magamra gondoltam, és hogy én fogom felzabálni az egészet – rántottam meg a vállamat, mire Cole elmosolyodott. Kérdőn néztem rá.

-          Három után már kipukkadsz. Ezek után nem sok tizenkét muffin?

-          Három és fél – helyesbítettem.

-          Bocsánat – nevetett fel Cole. Azt hiszem, imádom hallgatni a nevetését. Olyan megnyugtató, olyan normális. Mikor nevet, egy kicsit úgy érzem, mintha minden rendben lenne, s mintha kicsit normális lennék.

-          Haylie-nak majd máskor csinálok.

Cole küzdött magával, hogy most akkor megegye, ami nála van, vagy ne egye. Majd végül úgy döntött, hogy nem harcol tovább magával és beleharapott a sütibe.

-          Első kérdés: ezt hol tanultad? – mutogatott a muffinra.

-          A mamámtól.

-          Van tesód?

-          Nincs. – Cole összeráncolta a homlokát, mintha meglepte volna a válasz.

-          Unokatesód?

-          Nos, ha Haylie nem rejteget valahol egy gyereket, akkor nincs. – Cole-t ez is meglepte, de most valami más is volt a tekintetében. Mintha elszomorodott volna, bár nehezen hiszem, hogy miattam. Azért nem nagyon szokták sajnálni az embert, mert nincsen unokatesója.

-          Mielőtt ide költöztél, tartottad a kapcsolatot Haylie-val? – kérdezte gyanakvóan. Most mire akar kilyukadni?

-          Nem igazán. – Nem tudtam eldönteni, hogy most mi ütött Cole-ba, nem vigyorgott, csak furcsán méricskélt. Bátorságom nem igen volt rákérdezni, hogy mi az, inkább csak vártam, hogy elmondja magától, vagy elterelje a témát.

-          Hány éves is vagy?

-          Tizenhét. Te?

-          Húsz, de most én kérdezek. Te majd máskor. – Ezen meglepődni vagy felháborodni sem volt időm, mert egyből folytatta.

-          Amikor áthoztam a macit, utána fogjuk rá, hogy beszélgettünk. Akkor nekem úgy jött le, hogy nem mozdulsz ki nagyon, s nem tartod fontosnak a barátok. Miért? Mármint, barátok mindenkinek kellenek, Josh pedig távol van tőled. – Ez megint az a téma, amiről nem szívesen beszélek. Egyszerűen csak nem akarom, az túl sok, ez túlságosan fáj. Csak szerettem volna, ha befejezni és inkább eszi a muffint. Felnéztem rá s ő várt. Gondolkodtam még egy pár pillanatig, hogy mit is mondjak, mikor eszembe jutott, hogy csak arra kell válaszolnom, amire akarok.

-          Erre nem akarok válaszolni.  – Cole nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de valószínűleg eszébe jutott, hogy ezt ő engedte meg nekem, ezért tudomásul vette a válaszomat – bár látszott rajta, hogy nincs ínyére – és mást kérdezett.

-          Akkor biztos csomó szabad időd van. Mivel töltöd ki? – Kesergek, meg siránkozom a múltamon, de néha a pulcsidban alszom meg sütök muffint. Na jó, ezt még sem mondhattam.

-          Ezt is, azt is.

-          Konkrétabban? – huncutul rám mosolygott, mintha valami nagy titkot nem mondanék el.

-          Hagyjuk inkább a kérdéseket. Ez sok – könyörgően ránéztem.

Magamat meghazudtolva mosolyogtam és sokat, nagyon sokat beszéltem ezen a napon. Ennyire sok beszédet még senki sem csikart ki belőlem az utóbbi időben, de már kezd fájni a fejem.

-          Rendben, de még egy utolsó. – A pillantásommal jeleztem, hogy azt még meghallgatom. – Mit szólsz a motorokhoz? Tudom, hogy azt mondtad, hogy hangos és idegesít, de felülnél rá?

-          A tiédre nem – vágtam rá.

-          Mert? Mi bajod az én kicsikémmel? – húzta fel sértődötten az orrát.

-          A kicsikéddel semmi. – Jesszus, a kicsikéje?!

-          Akkor talán velem? – nézett meglepetten. Megrántottam a vállamat. Hirtelen huncut fény csillant a szemében. – Neked nem velem van bajod, hanem félsz – valami büszke vigyor ült ki az arcára, hogy ő most ezt jól kitalálta. Egy a baj, hogy nincsen igaza.

-          Ültem már motoron. – Való igaz, Robertnek is volt egy, bár nem volt akkora, mint Cole-é, de akkor is. Lehet, hogy nem vagyok túl bevállalós és extrém, de egy motortól nem ijedek meg. Talán azért, mert Jack többször is megtiltotta, hogy motorra üljek, de mindig megtettem. A pofonokat is vállaltam érte, szerettem Robert mögött utazni, biztonságban éreztem magamat. Nem olyan esztelenül vezetett, mint a legtöbb mai fiatal motoros.

-          Hope, a robogó meg a motor nem ugyanaz – elnézően mosolygott.

-          Nem robogó volt. Nem nézed ki belőlem, hogy felmerek szállni egy motorra?

-          De nem ám – jelentette ki határozottan.

-          Felmerek – néztem dacosan a szemébe.

-          Oké, akkor ülj fel az enyémre.

-          Rendben! – vágtam rá egyből. Cole arcán elégedett mosoly terült el, s rájöttem, hogy mit is csináltam. Jó nagy hülyeséget!

 Annyira belemerültem az újabb kis összeszólalkozásba, hogy belementem abba, hogy felülök a motorjára, amivel szerintem nem csak egy helyben akar állni. Szerintem a mosolya még szélesebb lett, mikor látta az arcomon, hogy inkább már visszakoznék. Viszont nem tehettem, az nevetséges lenne, és igen is fel merek üli rá. Bár tartok tőle, hogy az egész nem hiszem el, hogy felülsz rá dolog arra ment ki, hogy rávegyen erre az egészre. Előbb a fényképezés, most meg a motor. Mégis mi lesz a következő? Elsápadtam a gondolatra.

Mielőtt bármelyikünk is mondhatott volna valamit, csipogó hangot hallottam. Cole elővette a mobilját, és nagyon olyan arcot vágott, mint aki elfelejtett valamit, ami nagyon fontos volt. Ezt alátámasztotta az is, hogy hirtelen felpattant.

-          Öm, nekem most mennem kell. Köszönöm a muffint és a beszélgetést is. – Indulni is készült, de hirtelen megtorpant. – Vehetek még egy sütit? – Mintha kicsit zavarba jött volna, s ez olyan aranyos volt. Azt hiszem a szám sarka felfelé görbült egy kicsit. Bólintottam, mire elvett egy a tálcáról.

-          Köszi. Nos, akkor majd egyeztetünk – pimaszul mosolygott, majd elviharzott.