22.fejezet: Élj vele!

Sziasztok! 

Hoztam a frisset és válaszoltam a komikra. Most egy hétig nem leszek itthon, szombaton jövök haza. Amint haza jöttem pótolom a többi történetnél a lemaradásomat :D

Jó olvasást! :D

"Feladni nem mindig azt jelenti, hogy gyenge vagy, néha azt jelenti:elég erős vagy ahhoz,hogy elengedd"

Haylie tízre ment a suliba addig én elkészültem. Nem töltöttem túl sok időt az öltözködéssel, csak próbáltam egy olyan farmert találni, amiben húsosabbnak látszom.

Kettőnk közül egyértelműen Haylie volt az izgatottabb, mosolya végig ott ült az arcán. Én nem voltam túl bőbeszédű, lelkiekben készültem erre az egészre. Nagynéném elmondta, hogy az igazgatóval kell beszélni, mert ír egy cikket a helyi újságba az iskola rövid történetéről és a nemrégiben bekövetkezett fejlesztésekről, amire egy pályázat megnyeréséből futotta. Ahogy mondta, addig én lézenghetek a folyosókon, de akár be is mehetek vele, legalább több dolgot tudok meg a suliról. Nem volt kedvem meghatározatlan ideig összezárva lenni az igazgatóval, inkább vártam kint az irodája előtt.

 Az iskola kívülről teljesen átlagos volt, világosbarna lapos tetős épület, sötétebb barna ablakkeretekkel. Hosszú épület, keleti és nyugati szárnnyal. Előtte parkoló, ahol voltak drágább és olcsóbb kocsik is, s a bicóknak is tartottak fenn hely. Haylie biztatóan rám mosolygott még egyszer, mielőtt beléptünk volna. Ahogy bementünk, egyből a zsongó diáktömeggel találtam magamat szembe, pechemre éppen egy szünetben értünk ide. Egy páran majdnem fellöktek, annyira siettek. Szinte el is felejtettem, hogy milyen is egy iskolában lenni, milyen a légkör. Bár az első szó, ami eszembe jutott a hangos volt, de követte őt az őrült, a szörnyű, a katasztrofális és társai.

-          Akkor biztos nem akarsz bejönni? – kérdezte Haylie mikor felértünk a másodikra az igazgatói elé.

-          Biztos.

-          Jól van, csak meg találjuk egymást, ha végeztem – nevette el magát, majd benyitott. Csak megtaláljuk?! Hé, ez nem a bíztató dolgok közé tartozik.

Leültem a váróban egy székre, és próbáltam elvonatkoztatni a folytonosan engem vizslató recepciós nőtől. Ahogy magamra maradtam a viszonylagos csendben, ritka rossz érzések fogtak el, és sulival kapcsolatos élmények jöttek elő.

-          Na mi van, Hope? – vágódott le a lány mellett lévő székre Julian. – Csak nem téged is ide száműztek? – gonoszan elmosolyodott.

A lány nem tudta eldönteni, hogy most szóljon valamit, vagy inkább hallgasson. Félni nem félt Julian-től csak idegesítette és irritálta a közelsége, mert a fiúnak hobbija volt őt piszkálni. Kiváltképp akkor kezdett rá pikkelni, mikor el akarta küldeni Hope-ot az első napján egy benti padról, de jött Robert és elküldte őt. Ez meglehetősen bántotta Julian egóját, s folyamatosan meg akarta mutatni, hogy ő nem olyan, akit csak úgy el lehet küldeni.

-          Megkukultál? – Nem volt mérges, jól szórakozott, ahogy Hope-ot és a reakcióit figyelte. Na most vágd ki magad a helyzetből, nem véd be hátulról senki, gondolta Julian rosszmájúan és várta a lány látványos kiborulását.

-          Te igazán megkukulhatnál – Hope egy megsemmisítő pillantással fordult Julian felé, aki enyhén meglepődött a határozott megszólalástól. Ezt nem szokta meg Hope-tól, tulajdonképpen beszélni is alig hallja. Viszont Hope nem volt annyira félős, otthon sokkal több dologtól kellett tartania, mint pár hülye megjegyzéstől.

-          Na, visszahozta a cica a nyelvedet? – Julian elmosolyodott, és úgy volt vele, ha már megint az igazgatóhoz kell várni és most ilyen társaságot kapott, miért ne használhatná ki? Úgy sem beszélgetett még a lánnyal, és annyi dolgot pletykálnak róla.

-          Soha nem volt nála – felelte Hope monoton hangon. Nem akarta magát fárasztani azzal, hogy a Julian-nel folytatott beszélgetésébe valami színt vigyen. A fiú elmosolyodott. Julian sosem a félénkségségről volt híres, ha valamit meg akart kérdezni, köntörfalazás nélkül megtette.

-          Te figyelj, igaz az… – És a kinyíló ajtó megakadályozta a mondandója folytatásában, mert Hope már nem figyelt rá, az igazgatói irodából kilépő Robertet nézte, s egyből elmosolyodott. Nem akármilyen mosoly volt, hanem egy igazi, szívből jövő mosolyt, amit nem sok ember kaphat. Ez is belefojtotta Julian-be a szót.

-          Mehetünk? – kérdezte Hope vidám hangon, s egyből fel is pattant, ahogy a fiú tett egy pár lépést felé.

-          Persze. – Robert a lány mellé sétált és váltottak egy pár beszédes pillantást.

-          Helló, Julian! – köszönt el Robert, Hope pedig biccentett egyet a fiúnak mikor távoztak.

Julian nem volt túl jó emberismerő, de azt látta, hogy amint feltűnt a másik fiú, a szomorkás, hideg Hope-ot egyből kicserélték és egy élettelibb boldog lány ült már mellette. Sokszor elgondolkodott azon a fiú, bár nem csak ő, hogy Robert járt e a lánnyal, vagy tényleg csak barátok-e. Néha azt gondolta, hogy biztos csak barátok, de néha azt, hogy biztosan szerelmesek. Olyan közvetlenek voltak egymással.

Azt vettem észre, hogy bámulom az igazgatói iroda ajtaját és várom, hogy kilépjen rajta Robert. Megráztam gondolatban magamat. Ő már nem fog kilépni sehonnan sem. Viszont a recepciós nő bámulása is idegesített, nem tudtam merre nézzek. Elegem volt ebből a helyből, a sok emlékből, ami megbombázott, szóval hirtelen pattantam fel, mielőtt tudatosult bennem, hogy mit is csinálok és kimentem a folyosóra a diákok közé. Itt senki sem bámult meg, mindenki a maga dolgával volt elfoglalva, elvégre a szünet véges, és messze van még a következő. Elindultam hát a tömegben előre, csak úsztam az árral. Mindenféle figurákat láttam, cicababákat, sportolókat, strébereket, átlag diákokat, emósokat, olyan volt, mint egy átlagos iskola felhozatala. Alig tettem meg pár métert, mikor a tömegből kiszúrtam az egyetlen ismerős arcot. Szolidan mosolygott miközben egy fiúval beszélgetett, de olyan volt, mintha nem lenne hozzá túl sok kedve. Mira most meglepően átlagosan volt öltözve, farmer meg egy bővebb póló, rajta egy gitározó csontvázzal. Elnézett a fiú mellett és észrevett. A mosoly egyből lefagyott az arcáról, helyét a meglepettség vette át. A beszélgető partnere hamar észrevette, hogy Mira nem rá figyel, s ő is felém fordult. Összeráncolt homlokkal méregetett, mire Mira mondott neki valamit, majd otthagyta, s felém közeledett.

-          Lemaradtam valamiről? – gyanúsan végigmért. Mi van, ha azt hiszi, hogy én kémkedem utána? Na jó nem, azért ahhoz kell egy üldözési mánia.

-          Mert?

-          Te – mutatott rám –, itt vagy – most körbe mutatott.

-          Óh, én csak megfigyelek. – Mira kérdőn felvonta a szemöldökét, mire folytattam. – Haylie munka ügyben jött és azt akarta, hogy jöjjek vele és nézzem meg a sulit.

-          Tényleg? – Mira mintha kicsit meglepődött volna. – Szerintem nem lehet tőle hasra esni, de ez az én véleményem.

-          Olyan, mint a többi.

-          Miről ír Haylie? – érdeklődött Mira.

-          A suliban történt fejlesztésekről.

-          És azzal tisztában van, hogy senki sem fogja elolvasni? Ezt általában leszarják az emberek, a diákok fele nem is tudja, hogy történt fejlesztés – gúnyosan elmosolyodott, mintha engem érdekelne.

-          Felkérték.

-          Ah – Mira úgy nézett, mintha ez mindent megmagyarázna. Azt hiszem, rajta képtelenség eligazodni, ezt leszűrtem pár találkozás után. – Minden esetre pár diáknak leesett annyi ebből a fejlesztésből, hogy gyorsabb a net infón.

Nem meglepő, nálunk is mindenki netezett az órákon. Egyedül én meg egy-két okoska próbált oda figyelni. Jól jöttek az infó órák, hogy el tudjam olvasni Robert meg Josh e-mailjeit, mert ugye otthon nem igazán voltam gépközelben. Néha még telefonról sikerült a leveleikre válaszolnom, bár a net alaposan megnyomta a számlámat, ami nem tetszett Jack-nek. Mira hirtelen elkezdett magában kuncogni. Mikor kérdőn ránéztem csak legyintett egyet, majd beszélni kezdett.

-          Múltkor infón az egyik gyerek leghátul pornót nézett, a tanár meg észrevette. Tudod, tudja figyelni, hogy mit csinálunk a gépünkön vagy mi, nagyon nem izgat. – Mira tovább nevetett. – Látnod kellett volna a tanár meg a diák fejét is. – Egy pillanatig meglepetten néztem Mirára, aki a tegnapi találkozásunkhoz képest most sokkal vidámabb volt.

-          Kell egy idegen vezető? – kérdezte meg pont abban a pillanatban, mikor megszólalt a csengő.

-          Miattam ne lógj. – Habár a tegnapi napot is simán ellógta, és ha akarná most is megtehetné, nem hiszem, hogy én meg tudnám ebben akadályozni.

-          Sosem szerettem a föcit – rántotta meg a vállát. A diák tömeg már kezdett fogyni körülöttünk, mindenki igyekezett az óráira. Mirának is ezt kellett volna tennie, de mi értelme van annak, ha én kezdem el győzködni? Ki vagyok én számára? Senki.

-          Én sem – végül csak ennyit mondtam.

-          Bűntudatom lesz, ha így nézel – halványan elmosolyodott. Hogy nézek? Bárhogy is néztem, nem akartam bűntudaton kelteni benne, csak hogy inkább órára menjen, mint velem foglalkozzon. Mira elgondolkodva figyelt engem pár pillanatig. Zavarban voltam, nem tudtam mit lát rajta, min gondolkodik ennyire.

-          Nagyon furcsa lány vagy – mondta végül. – Miért… – Nem tudtam meg, hogy mit miért, mert egy lány termett ott hirtelen és Mira vállára tette a kezét.

-          Na gyere már, elkésünk! – mondta vigyorogva, és már rángatni is kezdte Mirát, mint egy óvodás. Engem szinte észre sem vett.

-          Hát akkor most jó leszek – nézett rám hátra Mira a válla felett egy mosollyal, mikor a másik lánynak sikerült elhúznia. Csak álltam és néztem őket ameddig el nem tűntek egy sarkon. Egyedül maradtam a folyosón, mostanra már minden diák elment az óráira. Tanácstalanul néztem körbe, majd úgy döntöttem folytatom az utamat.

  Maradtam a másodikon, azt az emeletet jártam körbe. A falakon mindenféle plakátok és poszterek voltak elszórtan, amik a diákoknak hasznosnak vélt dolgokról szóltak, bár elrendezésükben nem láttam sok szervezettséget, csak úgy feltették, ahova éppen gondolták. Nem értettem ezt, mert az aulában volt egy egész nagy hirdető fal, s minden emeleten volt egy hirdető tába rögtön a lépcső mellett, de talán így jobban észreveszi őket a célközönség.

  Nagyon sok falba épített vitrin volt a folyosókon, ahol a diákok és az iskola eredményeit hirdették, tele voltak érmekkel és oklevelekkel. Külön vitrinekben voltak a sport, a tudomány, a humán, zene és különböző eredmények. Elsőnek, amit kiszúrtam egy fizikai állami versenyen elért harmadik helyezést hirdető oklevél volt Ian Wennell részére. Wennel, Wennel, visszahangozott a fejemben az ismerős név. Hát persze! A dilidokimat hívják így. Az oklevél felett egy kép volt a fiúról, akinek az arcán nagyítóval lehetett csak észrevenni a mosolyt, inkább nem törődöm módon nézett a kamerába. Ismerős volt, közelebb hajoltam a képhez, és egyből felismertem. Őt láttam a váróteremben a pszichológusnál! Várjunk csak! Lehet, hogy a doki fia? Elvégre elég ritka név a Wennell. Bár ezen a képen kicsit máshogy nézett ki a fiú, meg nem volt túl jó minőségű, de láttam a túlságosan telt alsó ajkát, ami kicsit hasonlít a doki ajkaihoz. Másban nem igazán hasonlítottak, bár igaz, nem volt alkalmam alaposabban megnézni magamnak a fiút.

  Tovább mentem a következő vitrinhez, amibe sport eredmények voltak. Tele volt a kosárcsapatok képeivel, kupákkal meg érmekkel. A csapat a Mennydörgők nevet viselte, s egyből kiszúrtam Cole-t az egyik csapatképen, ahol egy kupát tart széles mosollyal az arcán. Tovább sétálva megláttam, hogy az iskolában nem csak a kosárlabdára, hanem a röplabdára és az úszásra is nagy hangsúlyt fektettek. Az egyik röpis csapat képen Mirát is megláttam, de a tavalyin már nem volt rajta. A bajnok úszócsapatról is volt egy csoportkép, ahol mindenki mosolyogott, néhányan vágtak valami értelmes fejet, de a szokásos mikroszkopikus mosolyú fiú arcán, már megint csak mikroszkopikus mosolyt volt. Meglepődtem, hogy a sportos vitrinben is látom, nem gondoltam volna, hogy a fizika mellett az úszással is foglalkozik, ráadásul ilyen jó eredménnyel. A következő képnél összeszorult a gyomrom, ugyanis Cole volt rajta éppen egy mérkőzés közben. Igaz, ő volt a fél, aki éppen ütött, de látszott a testén, hogy előtte ő is kapott már. A kép sokkal jobb minőségű volt, mint az előzőek s a nyomtatási minőségére is figyeltek, mert túl jól láttam rajta mindent. Cole elszánt, harcra kész arcát, aki éppen egy győzelemért verekszik s az ellenfél vérben forgó szemét, aki legszívesebben letépné Cole fejét. Cole tekintete ijesztő volt, egyáltalán nem nézett ki aranyosnak, olyan volt, mint aki bármire képes. Hirtelen elképzelhetetlennek tűnt, hogy folyton meg akar védeni, hogy a fényképezés a hobbija, sőt valamelyest ahhoz is kapcsolódik, amit tanul. Megközelíthetetlennek nézett ki, nem annak a fiúnak, akinek már két napja alszom a csodás illatú pulcsijában. A kép alatt ez állt: Junior ökölvívás világbajnokság, második hely 2008. Második?! Oké, tudom, hogy Mira mondta, hogy majdnem világbajnok lett, de nem gondoltam, hogy ennyire közel volt hozzá.  Több kép is volt, az iskolán kívüli sportot űző tanulókról és teljesítményeikről.

  Tovább sétáltam a szekrény elől, s csak mentem a folyosón. Hirtelen kinyílt az egyik tanterem ajtaja, mire ijedtem álltam meg. Egy lány jött ki rajta elkínzott arccal és a kezeit a hasán tartotta. Mikor becsukta az ajtót elmosolyodott és vidáman szaladt el a lépcső irányába. Oké, hát ez is egy módja a lógásnak és valószínűleg ő elég tehetséges benne.

  Lesétáltam az első emeletre, és azt is körbejártam, ott az egyik vitrinben a diákéletről voltak képek, össze-vissza vegyesen minden évből. Diáknapok, bálok, kirándulások képei voltak kirakva, s mindről sok mosolygós arc nézett vissza rám. Mielőtt jobban elmélyedhettem volna a képek között, hogy megkeressek egy bizonyos arcot, ijedtem ugrottam egyet, mikor valaki a csendes folyosón határozott hangon megszólalt.

-          Magácska miért nincsen órán? – A hang felé fordultam. Egy fiatal férfi állt előttem és megrovóan nézett, miközben közeledett felém. A vicces az, hogy meg is ijedtem, hogy miért nem vagyok órán, mikor leesett, hogy nem is járok ide, sőt még iskolában sem járok. Megkönnyebbültem-e, mikor erre rájöttem? Aligha, mert az a tekintet, amivel a fiatal férfi méregetett nem adott okot a megkönnyebbülésre. Határozott volt, lerítt róla, hogy fiatal kora ellenére nagyon nagy tekintélye van. Megállt előttem olyan két méterre és várakozóan felhúzta a szemöldökét. Nevetséges vagyok, hiszen nem is járok ide!

-          Én… – dadogtam, mire a pasi szemöldöke, ha lehet tovább emelkedett. – Nem járok ide – nyögtem ki végül, mire egy kis meglepettség suhant át az arcán.

-          Hát akkor miért bóklászik itt ilyenkor? – Annyira hosszú idő ezt elmagyarázni, elég volt elmondani Mirának. Most mondjam el megint ennek a tanárnak is, vagy csak mondjam azt, hogy hosszú, amit biztosan nem értékelne. Esetleg lebutíthatom az egészet pár szóra. Hm, ez megfelelőnek néz ki.

-          A nagynénémet várom.

-          A nagynénédet? – Úgy nézett rám, mintha a világ leg elképzelhetetlenebb ténye lenne, hogy nekem van nagynéném. Vagy mintha azt hinné, ez csak egy gyenge kifogás, amiért nem ülök órán. Minden esetre csak bólintottam, majd a megmentőmet láttam meg a folyosó végéről közeledni. Mielőtt a tanár szólhatott volna erre valamit, odaért Mira.

-          Hope! Te még itt vagy? – kérdezte meglepetten a lány.

-          Téged is üdvözöllek köreinkben, Mira – mondta egy köhintés után a férfi.

-          Áh, Jó napot tanár úr! – Mira széles mosollyal fordult a pasi felé, mintha tényleg csak most venné észre.

-          És te miért nem vagy órán?

-          Végeztem a dogámmal és tanárnő elengedett – rántotta meg a vállát. A férfi kételkedve nézett Mirára.

-          Most komolyan! – Mira kicsit felháborodva emelte fel két karját. – Kérdezze csak meg nyugodtan a tanárnőt! – Felhúzta az orrát, majd felém fordult.

-          Mikor végez Haylie?

-          Haylie? – szólt közbe döbbentem a tanár.

-          A nagynéném – szólaltam meg végre én is megint.

-          Tanár úr, ugye elrabolhatom Hope-ot? – villantott egy mosolyt Mira, majd választ sem várva elindult. Tétován néztem a tanárra, aki csak zavartan bólintott egyet s én is követtem a lányt. Nem szólt, csak elvezetett a folyosó másik oldalára, ahol egy pad volt a fal mellett, majd leült. Leültem mellé én is pár másodperc után.

-          Jobban jártál, hogy kimentettelek. Ne tévesszem meg a szép szeme, egy szemét. – Nem is figyeltem, hogy milyen szeme van. A hülye félelmemtől nem volt időm jobban megnézni. – Nem ad felmentést, ha azt mondom, női problémák – fordult felém felháborodva Mira. – Szóval maximálisan az ő hibája, hogy felmentéseket hamisítok – rántotta meg nemtörődöm módra a vállát.

Meglepetten néztem rá, bár nem lepődtem meg. Felmentést már én is hamisítottam, ha úgy volt, bár nekem azt általában magától írt Kristy meg Jack. Csak lementem reggel a lépcsőn, s ott várt az asztalon minden kérés nélkül, elvégre nem hazudhattam mindig azt, hogy azért olyan a testem amilyen, mert folytonosan elesek. Annyira ügyetlen senki sem lehet. Hosszú pillanatokig csendben voltunk, majd Mira fáradtan felsóhajtott.

-          Alig beszélsz és akkor is olyan halk vagy. Ennek köze van ahhoz, hogy a nevelő apád szerint, csak egy hülye kölyök voltál, akinek néha oda kell csapni? – Meglepetten néztem rá, nem hittem volna, hogy ennyire figyelt rám, hogy még fel is tudja idézni, hogy mit mondtam, s hogy csak ilyen nyíltan rákérdez. Nem tudtam megszólalni, de nem azért, mert olyan fájdalmasan érintett ezen tény felemlegetése, hanem csupán a meglepettségem nem engedett szóhoz jutni. Összerázkódom még Jack emlékére, de nem váltanak ki belőlem heves és szélsőséges érzelmeket. Mira rám nézett és érdeklődve figyelt. Elvégre így volt fair, a parton ő is mondott magáról valamit.

-          Sosem beszéltem sokat. Most meg nincs kinek. – Oké persze, ott volt a tény, hogy miután Robert meghalt, se enni, se beszélni, se élni nem akartam, és azóta ilyen is vagyok azzal a különbséggel, hogy az étel néha jól esik és már nem vagyok abban biztos, hogy meg akarok halni. Viszont ha mindent elmondanék, az tartok tőle sok lenne Mirának.

-          Bántalmazott téged? – kérdezte halkabban és komoly tekintettel figyelt.

-          Mit értesz bántalmazás alatt? – Magam is meglepődtem, hogy milyen könnyen beszélek erről.

-          Molesztálás, lelki- fizikabántalmazás.

-          Csak megvert. – Ja, csak megvert. Mintha azt mondtam volna, süt a Nap. Félve néztem Mirára, hogy mit reagál, de nem láttam a szemében sajnálatot vagy szánalmat. Ugyanúgy nézett rám, mint eddig bármikor. Nem voltak előítéletei, még mindig nem szaladt el előlem.

-          De most itt vagy, egy második esélyt kaptál. – Igen, igaza volt. Tudom, hogy Haylie és Wilmington a második esélyem, de képtelen voltam túllépni a saját nyomoromon. – Nézd, nekem semmi közöm sincsen az életedhez meg hozzád, de egy dolgot had mondjak el külső szemlélődőként – meglepett a határozottság a hangjában, egyből felé fordultam. – Ha a sors olyan kegyes hozzánk, hogy ad egy második esélyt, azzal élni kéne, s én úgy látom, te nem igazán teszed. Használd már ki, hogy a csupa szív nagynénéddel élhetsz, a szomszédod meg az atomdögös Cole! – Idegességéről árulkodott a homlokán látszó ér, s az orrlyuka heves mozgása. Nem értem, miattam miért kapta így fel a vizet. Ez az én második esélyem, nekem van jogom dönteni arról, hogy élek e vele, nem igaz?

-          Nem gondolod, hogy ez az én döntésem? – az én hangom nyugodt volt.

-          Ne cseszd el – dőlt hátra immár nyugodtabban a padon.

 Az az egyetlen probléma, hogy nem csak annyi a bajom, hogy Jack bántalmazott, azt túlélem, nagyjából túltettem magamat rajta. A bajom az, hogy meghalt a legjobb barátom, meghalt az, aki miatt nem lettem korábban öngyilkos. Tudom, hogy gyáva dolog elmenekülni az élet elől, és öngyilkosságot elkövetni, de ezt a pszichológusok meg a nagyokosok mondják. Azok, akik nem élték át, hogy milyen, mikor egy egész város rólad pletykál, mikor mindenki szánakozva néz rád és megvet. Milyen mikor a saját anyádat nem érdekled, milyen, mikor elszakítottak az apádtól, milyen, mikor bántalmaznak. Milyen érzés, mikor az egyik éjszaka egy megtört apa elmondja, hogy a fia, aki a te életed értelme egyszerűen meghalt. Aki ezeket mind átélte, az mondja nekem, hogy az öngyilkosság gyáva dolog! Akkor én gyáva vagyok s büszkén vállalom, mert inkább gyáva lettem, minthogy ebben a mocskos világban tovább kelljen élnem Robert nélkül. Olyan nincs, hogy halálom után ennél rosszabb helyre kerüljek. A pokol is jobb lehet, mint itt élni a Földön, ebben a megromlott társadalomban. Nem tudja senki, milyen mikor ülsz az asztalán és eszel, esetleg csak olyan arcot vágsz, ami nem tetszik a nevelő apádnak, s ő erre úgy felpofoz, hogy leesel a székről, az anyád pedig oda sem megy hozzád, hogy megnézze jól vagy e. Az egész eddigi életem szenvedés volt, már nem volt érelme maradnom. Aztán történt valami, és most úgy gondolom, hogy talán okkal éltem túl az egészet. De ettől semmi sem változik, a múltam örökre a hű társam marad, mindig a nyakamban fog lihegni. Nem fogom megvetni azt sosem, aki esetleg öngyilkosságot kísérelt meg, mert van olyan, amikor már fölösleges itt maradni, egyszerűen nincsen értelme. Mira is közeli ismerőse a halálnak, talán mégis éretné, ha jobban belemennék a dolgokba, de nem akarok. Nem akarok Robertről beszélni. Ekkor hirtelen megszólalt a csengő, mire ijedten összerezzentem. Annyi mindent akartam még mondani Mirának és kérdezni tőle, de tartok tőle, hogy ez most nem fog össze jönni.

-          Nem hiába kapják a jó emberek a második esélyeket. – Mira felállt, miközben végig engem nézett. – Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, és nem is élek úgy, de neked meg van rá a lehetőséged, próbálj meg vele élni – lehet, hogy csak bebeszélnem magamnak, de már egészen olyan volt, mintha kicsit könyörögne a szemeivel.

-          Mira… – kezdtem bele, de nem tudtam mit is akarok mondani. A diákok elkezdtek szállingózni a folyosón.

-          Most mennem kell – mosolyodott el.

-          Még nem fejezetük be – álltam fel én is.

-          Tudom – mosolygott tovább, majd hátat fordított és elsétált. Komolyan gondoltam, ezek a körök még nincsenek lefutva, több dolgot szeretnék majd ehhez a társalgáshoz hozzá tenni. Kérdezni róla, hogy miért teszi, amit tesz. Elvégre neki is lenne választása, nem kellene ezt tennie. Már most tönkre teszi magát a cigivel és piával.