Köszönetnyilvánítás

Köszönetnyilvánítás

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki olvasott és azoknak is, akik még véleményt is írtak. Sokszor segítettek nekem, adtak újult erőt, esetleg új ötletet. Például amikor Hope és Cole elmegy motorozni, nem biztos, hogy létre jött volna, ha a Kérdések Hope-nak felhívásban nem hívják fel rá a figyelmemet (Darolyn :D).  Ezen kívül ott van még a bétám, Baree. Igazi vámpír sebességgel javít, küld nekem csigákat, és jó zenéket mutat. És ha már így a zenénél tartunk, akkor meg kell köszönjem a Skilletnek, hogy van Lucy (Baree-nak, meg hogy megmutatta). Tök milyen részt írtam, imádtam hallgatni! Ha Lucy nem lenne, akkor biztos, hogy sok minden nem ilyen lenne a történetben.

Fontosnak tartottam ezt a köszönetnyilvánítás részt, mert tényleg sok mindent köszönhetek a lelkes olvasóimnak (mit gondolsz, Lida?), na meg aztán ez az első igazi történetem. Még mindig nem hiszem el, hogy megírtam végig!

Megy mindenkinek a virtuális nagy ölelés, és remélem örömet szereztem nektek a történettel.

Ps: fizetetlen szabadságom után, majd adok hírt magamról, hogy milyen történettel vagyok várható és hogy mikorra. 

Epilógus

Sziasztok!

Nem akartam ennyit várni, hogy feltegyem, de amióta nálam van a Millennium trilógia (Tetovált lány), azóta azon kívül nem nagyon tudok mással foglalkozni :$

„Az élet túl rövid ahhoz, hogy egyszer csak felébredj és megbánd. Szeresd azokat, akik jók hozzád. Felejtsd el azokat, akik nem. Hidd, hogy minden valamilyen okból történik. Amikor új esély adódik két kézzel kapj érte. Ha ez gyökeresen megváltoztatja az életed ne ellenkezz. Soha senki nem mondta, hogy könnyű az élet, csak azt, hogy érdemes élni.”

I believe I can fly

Haylie éppen a városba tartott vásárolni, apa dolgozott, Cole pedig nem volt itthon, ezért nagynéném vitt el a dokihoz. Hogy jön itt a képbe apa? Mivel nem akartam elmenni hozzá, de vele akartam lenni, és neki fontosabb vagyok bárminél, ide költözött és itt keresett magának munkát a tűzoltóságon. Igazából nem csak én voltam a vonzó erő, hanem nagynénim is. Éreztem én, hogy közöttük szikrázik a levegő, és miután rajta kaptam őket smárolni a nappaliban – ahogy Haylie engem meg Cole-t –, a sejtésem beigazolódott.

Június eleje volt, meleg idő. Csak egy szoknya volt rajtam meg egy háromnegyedes ujjú póló, ami nemigen takarta a halvány, fehér kis vonalakat, a vágásaim nyomát. Különös módon nem szégyelltem őket, még tetszettek is. Ők az én harci sebeim, és ha büszke nem is vagyok rájuk, de legalább mindig emlékeztetnek arra, hogy a nehezén már túl vagyok. A hajamat levágattam, már csak a vállamig ér. Miért tettem? Mert talán ez a leglátványosabb külső jele a változásnak, ezt lehet a legkönnyebben észrevenni. Ezt veszi mindenki leghamarabb észre, jelezhetem vele, hogy változtam, esetleg változni akarok. Ha meg, nem tetszett volna a végeredmény, egyszer úgy is csak visszanőtt volna.

Vidáman ülök be Haylie mellé, jó kedvem van, hiszen a nap süt, a madarak dalolnak és vár a tengerpart. Haylie mosolyogva néz végig rajtam, talán boldogabb, mint én, hogy a magatartásom, és a kedvem száznyolcvan fokos fordulatot vett, mióta ide jöttem.

Dr. Wennel várójában most nincsen senki, az asszisztense szól, hogy mehetek is be. A doktornak melege van és lazábban van öltözve, mint általában. Kopott, régi farmer van rajta és egy vékony anyagú kockás ing, amit feltűrt a könyökéig és pár fenti gombot kigombolt. A haja kócos, a szemüvege ferdén áll az orrán. Ennyire fárasztó volt az előző páciens? Ha sokat nézem, észrevehetek vele meg Iannel hasonlóságot, például a fehér bőrüket. A doki kulcscsontja is kiugró, de már nem feszül rajta olyan szépen a bőr, mint fiáén.

-          Csüccs le – int a kanapé felé, ahol mindig ülni szoktam. – Nagyon vidámnak tűnsz ma.

-          Az vagyok – bólintok. – Tudja, milyen nap van ma? – kérdezem tőle kicsit felpörögve. Igazából Cole óta sokszor érzem felpörögve magamat, mintha valami drog lenne.

-          Csütörtök? – húzza fel kételkedve a szemöldökét, de tudom, hogy tudja, miről beszélek. Az az Ian-es kis mosoly ott bujkál a szája sarkában.

-          Nem úgy értettem. – Úgy döntöttem, belemegyek a játékba. – Már ne sértődjön meg, de ma találkozunk utoljára és ennek nagyon örülök. – Bizony, végeztem. Az okosok megállapították és a doki is javasolta, hogy befejezhetem az agykurkászhoz járást, mert már ügyes, okos kislány vagyok, aki nem fogja többet megkísérelni, hogy kinyírja magát, fog beszélni és eleget enni. És szerelmes, rohadtul szerelmes!

-          Én is örülök, hogy nem találkozunk többet ezek között a falak között, ha csak nem ugrassz be hozzám barátilag. – Vigyorgott, mint aki tudja, hogy ez nem fog megtörténni. – De komolyan, még láthatjuk egymást. Elvégre Ian barátja vagy.

Mint arra rájöttem, Ian meg az apja között nem túl felhőtlen a viszony. Nem olyan rossz, de nem is olyan jó. Nem ironikus, hogy pont egy dilidokinak van baja a fiával?

-          Ha úgy találkoznánk, az még elfogadható lenne – mosolyogtam rá. Már úgy vagyok vele, hogy tőle sem sajnálom. Amióta Cole-lal vagyok, az átlag vigyorgás szintem nem tudom hányszorosára ugrott, és már mindenkire képes vagyok mosolyogni.

-          Legalább sunyiban tudnálak ellenőrizni, hogy még minden rendben van-e – mondta kedvesen.

-          Magát tényleg érdekli, hogy hogy vagyok? Nem csak azért visel el, mert szép kis pénzt zsebel be?

-          Érdekelnek a pácienseim, miután már nem járnak hozzám, azután is kíváncsi vagyok a sorsukra. Tudom, hogy a legtöbb ember nem hiszi el, hogy segíteni akarunk, azt gondolják, hogy csak a pénzüket csaljuk ki, és biztos van ilyen doki is, de én nem. Az én célom az, hogy segítsek.

-          Ne haragudjon meg, hogy ezt mondom, de nem hiszem, hogy nálam összejött. Hiszem maga csak egy vadidegen, nem várhatja el, hogy beszéljek magának a lelkem legfájdalmasabb dolgairól. – Nem akartam már azt is orra alá dörgölni, hogy a barátaim segítettek ki és ők az én igazi dili dokijaim. Így is elég merész voltam, hogy ezt kimondtam, de az arcán nem látszott sértettség, továbbra is csak mosolygott.

-          Az a baj tudod, hogy senki se hagyja, hogy ne csak vadidegenek legyünk. Mindenki úgy tekint ránk, mint aljas betörőkre, aki a fejükben akar turkálni.

-          Miért, nem így van? – szakítottam félbe.

-          Részben – legyintett. – De csak azért, hogy segítsünk. Először Cole, meg Ian is idegen volt számodra, de megismertétek egymást. Na most nekem ezt nem nagyon hagytad, csak elkönyvelted magadban, hogy én vagyok a csúnya rossz pszichológus.

-          Nem volt jó a taktikája. Nem egy laza közeget teremtett a beszélgetésekhez, elég nehéz volt nem azt érezni, hogy a fejemben akar turkálni. Öltözhetne mindig ilyen lazán, mint most.

-          Majd változtatok. De gondolj bele, hogy volt haszna annak, hogy ide jártál. Volt kire mérgesnek lenned és kit utálnod, kitölthetted a dühödet valakin – kacsintott. Felnevettem.

-          Miért csak most látom magát ilyen jó fejnek? – sóhajtottam drámaian. -  Még a végén hiányozni fog.

-          Bevallom, erre játszok

Szerintem az Ian-nel kettejük között lévő bibi biztosan nem valamelyikük humorának a hiányából fakad, mert mindkettejüknek van. A dokiét eddig nem nagyon vettem észre, mert eddig tényleg a csúnya rossz pszichológus volt a szememben, de ahogy kinyílt a csipám, rájöttem, hogy a fia a humorát tuti tőle örökölte.

-          Na, és tervez valami különlegeset így az utolsó alkalomra? Könnyes búcsú, egyebek?

A doki nem válaszol, csak valami furi vigyorral méregetett és már kezdtem zavarba jönni. Most mi van?

- Öhm, most miért néz így?

- Két okból is. Az egyik az, hogy csodálkozom, hogy mennyire felszabadult vagy az első alkalomhoz képest, amikor találkoztunk. A másik pedig az, hogy le sem tagadhatnád, hogy jóban vagy a fiammal.

- Miért? – kérdeztem értetlenül. Nem tudom, ezt miből következtette ki.

- Mert amióta ismered őt, sokkal másabban viselkedsz a terápiákon, persze azt a változást is észrevettem egyből, mikor Mirát és Cole-t ismerted meg. Csak mivel a fiamat ismerem, be tudom azonosítani, hogy ez a lazaság rá vall, ez a jókedv részben az ő hatása lehet, persze csakis a szerelem mögött – mosolygott rám atyaian. Jó, igazából lehet, hogy tudat alatt ragad rám valami Ian stílusából, mert nagyon fogékony vagyok rá. Rájöttem, hogy imádok nevetni, többet nevettem vele eddig, mint egész eddigi életemben összevéve. Jó barátok vagyunk, néha csak kettesben is találkozunk beszélgetni vagy mozizni. Nekem ez nem újdonság vagy furcsa, ugyanis tizenhét évig, csak két fiú barátom volt, de Cole csőrét kicsit piszkálja, még ha nem is mondja ki. Habár szerintem engem is zavarna, ha Mirával járna el valahova – mivel Mira a legjobb barátnőm. De sosem csalnám meg, én őt szeretem. Mellesleg Ian és Josh nagyon jól kijön egymással, ők ketten együtt feledhetetlenek. Hát még mi lenne, ha beállna hozzájuk harmadiknak Wes!

Van két jegyem már otthon, ami Los Angelesbe szól, egyenesen Joshoz. Cole-lal elmegyünk meglátogatni, hogy ne csak ő jöjjön mindig. Ez is hozzásegít ahhoz, hogy néha rám jöjjön az öt perc és ki akarjak ugorni a boldogságomban a bőrömből.

Beszélgettünk még a dokival a terveimről, miszerint gyerekeken szeretnék segíteni, olyanokon, akik hasonló helyzetben vannak, mint én. A doki ajánlotta a pszichológiai pályát, de ravasz mosollyal megmondta, hogy biztosan nem lesz könnyű dolgom, mert mindenki egy gonosz kényszernek fog tartani, aki kutakodni akar más agyában és el akar szedni egy csomó pénzt. Hm, vicces. Még én papoltam az előítéletekről, holott én is ugyanazt csináltam a dokival, pedig nem kellett volna. De én igazából nem pszichológián gondolkodom, hanem valami olyanon, amiben konkrétan tudok cselekedni. Például elvenni a családtól a gyereket, akit bántalmaznak és jobb helyre juttatni őt.

-          Sok szerencsét a suliban a következő évben – búcsúzóul megölelt, nem számítottam rá. Visszaöleltem. Igen bizony, az új évet már állami suliban kezdem, a padban fogok görnyedni és sok tanár fog tanítani. Nem szabad arra gondolom, hogy megint olyan rossz lesz, mint ezelőtt, mert most új lappal kezdhetem az egészet, már nem az a lány leszek, akit vernek otthon.

Furcsa volt úgy kisétálni a rendelő ajtaján, hogy tudtam, többet nem jövök vissza. Hiányzott a doki, a váró, a benti fotel, az illatok. Hiába tartozott a régi életemhez, nem tudok rá most rosszként gondolni. Furcsán üresek lesznek ezután a csütörtökök egy ideig, az biztos. Hiányozni fognak a doki hülye poénjai, a mindent tudó tekintete és komoly feje, mikor kivételesen többet beszéltem, ő pedig hallgatott. De büszke vagyok magamra, hogy a lányból, aki szenvedett és csak egy fiú tartotta benne a lelket, majd öngyilkossági kísérletet tett, eljutottam egy lányig, aki mosolyog és szerelmes. És még van lány barátja is! Az út hosszú volt és rögös, sok akadály volt rajta, amit először nem akartam leküzdeni, de szerencsére időben kaptam észbe. Sikerült kinyújtanom a térdemet és folyamatosan álltam fel a padlóról, elfogadva a felém nyúló segítő kezeket. Haylie anyai, Cole nagy és meleg kezét, Mira kecses kacsóját és Ian kicsit csontos, hosszú ujjas kezét. Meg kell említenem még Josh-t is és Clarie-t meg Shara-t, akik nélkül most nem lennék itt. Ha Clarie nem fogad a szárnyai alá az intézetben, ki tudja mi lenne velem. Talán akkor Haylie-val sem mentem volna sokra, de még Cole-lal sem. Aztán ott van az álmom, Jack-kel. Jack döntött a földre, de a felsegítésben is része volt, hiszen az álomban bíztatott, én meg hittem neki és tényleg felálltam. Talán a tudatalattim az iránta érzett utálatomat öltötte ilyen formába, hogy fel bírjak állni és a képébe röhögni, hogy itt vagyok és boldog. Nem győztél le, nem törtél meg és megedződtem, minden szélnek ellenállok, nem fogok meghajolni.

***

Ismét oda tartottunk, ahol úgymond heves és szerelmes érzéseink először kerültek nyilvánosságra, oda, ahol talán minden elkezdődött egyetlen pici kívánsággal, ami egyből valóra vált. A partszakaszhoz, ahol a csillaghullást néztük, vagyis csak egyetlen csillagot láttunk, de bőven elég volt, utána jobb elfoglaltságunk támadt. Most nem zavart a szabályszegés, vidáman sétáltam le a partra Cole kezét fogva. Szandálba jöttem, de a lábamnak ugyan mindegy, ha rajtam van, ha nincs, akkor is tiszta homokos lesz, szóval levettem a cipőmet, hogy boldogon lépkedhessek a csupasz homokon. Cole megcsóválta a fejét és elmosolyodott, de ő is lerúgta a cipőjét. Rugdostam a homokot és mélyen beszívtam a friss tengeri levegőt. Sosem leszek képes megunni, hogy itt járkáljak.

Cole leterítette a plédet és letette a kis kosarat, amibe ételt pakoltunk, de ha rajtam múlik, akkor nem fog belőle sok fogyni. Sokkal jobban hívogatott az óceán, s mivel már strand idő van, nem bírtam ellenállni a késztetésnek, hogy megmártózzam benne. Amúgy is, este sokkal izgalmasabbnak néz ki egy kis pancsikolás, mint nappal. Ugyan már, akkor mindenki megcsinálhatja, de este nem sokan jönnek ki egy partra, ami magánterület. Amíg Cole azzal bíbelődött, hogy a pléd normálisan legyen leterítve már le is húztam magamról a szoknyámat, de erre még nem figyelt. Levettem a pólómat is, és előre dobtam a lába mellé, mire lenézett a ruhadarabra, majd megmerevedett. Lehajolt érte, de közben lassan hátra fordította felém a fejét, ahol ott álltam egy szál fekete fehérneműben. Ártatlanul néztem rá.

-          Mi a terved? – Cole hangja reszelős volt. Visszafojtottam egy mosolyt.

-          Nem azzal akarok jól lakni, ami a kosárban van.

-          Nem? – kérdezett vissza egy picit ijedten Cole, de aztán egyre vágyakozóbb lett a tekintete. Nem tudtam, hogy ilyen reakciót vált ki belőle, ha levetkőzöm egy tengerparton, de tetszik. Olyan aranyosan nem tudta, hogy most mit csináljon.

-          A-a – ráztam meg a fejemet és lassan hátrálni kezdtem.

Cole ledobta a kezéből a pólómat és elkezdett megválni az övétől. Meglepett, hogy semmi figyelmeztetést sem kaptam, hogy hideg van, ne menjek a vízbe, megfázom és társai, de tökéletesen megvoltam nélkülük. Gyorsan levette nadrágját és maga mögé dobta, mikor már a lábamat elkezdték nyaldosni a hullámok. Elsőre kicsit hideg volt, de nem álltam meg, tovább hátráltam. Mondtam már, hogy imádom a fekete bokszer alsókat? Semmi sem űbereli Cole fenekét, mikor abban van. És azok a csípő csontok!

Már a térdemig ért majdnem a víz, mikor Cole gyorsított a tempón és szaladni kezdett felém. Mikor elért felkapott és begázolt velem a vízbe. Nevetve hajtottam hátra a fejemet, Cole pedig elkezdte csókolgatni a nyakamat és a vállamat. Kezeimmel a hajába túrtam és közelebb hajoltam hozzá, hogy meg bírjam csókolni. Minden egyes csók után egyre jobban beleestem Cole-ba, ha ezt lehet még fokozni. Minden egyes csóknál felrobbant bennem valami és egyre nehezebb volt leállni. Minden egyes csókkal, pillantással, öleléssel, gyengéd szóval és érintéssel, egyre jobban szerettem. Hónapok teltek el, de még nem mondtam ki neki, még nem bírtam. Mikor akarom, a torkomra forr a szó, pedig minden vágyam, hogy kikiabáljam a világnak, hogy szeretem. Az érzéseimet ki tudom mutatni, de elmondani már nem.

-          Hope – lehelte a nyakamba Cole.

-          Hmm?

-          Volt már olyan, hogy nem tudtad elmondani, amit akartál? Hogy nem tudod, hogy kezdj hozzá?

-          Párszor. Viszont szerintem, ha nagyon kikívánkozik az a valami, úgy is kijön. – Ez megnyugtatott. Nem voltam annyira reménytelen, elvégre apának már elmondtam.

Miután kiázottnak éreztem magamat, kifeküdtünk a partra és az epret nasiztunk csokival. Mindketten imádjuk mindkettőt. A hátamra feküdtem és a csillagokat vizslattam. Cole a mellkasomra hajtotta a fejét és simogattam a haját. Sokáig feküdtünk így szótlanul, de volt olyan értékes, mintha csak beszélgettünk volna. Ahogy ő bújt hozzám, hogy én simogattam őt, teljesen biztosított arról, hogy bízik bennem. Ilyenkor nem volt a kőszikla, aki visszahozott az életbe, hanem a szerelmem volt, egy egyszerű fiú, aki ugyanúgy igényelte a törődést és szeretetet. Becsuktam a szememet egy pillanatra és mikor kinyitottam, mintha egy lehulló csillagot pillantottam volna meg, ahogy átcikázik az égbolton, készen arra, hogy teljesítsen egy kívánságot. Tovább simogattam Cole haját és közben mosolyogtam.

-          Szeretlek, Cole.

Cole felnézett rám, a csontjaim pedig csöpögőssé váltak.

-          Én is szeretlek, Hope – mosolygott szívből, majd visszahajtotta a fejét a mellkasomra, hogy tovább simogathassam a haját. Sikerült, hát kimondtam neki is. Olyan érzés volt, mintha végre elengedtem volna egy nagy követ, amit végig magamon kellett vonszolnom. Hirtelenjében elhittem, hogy képes vagyok repülni.

45.fejezet: Szerelmesek

Sziasztok!

Íme, itt az utolsó fejezet. Nem is nagyon fogtam még fel, hogy befejeztem.... Az epilógusból már ezer fajta változatom volt, szóval azt nem ígérhetem pontosra, hogy mikor hozom. Ki tudja, lehet ma lefekszem és megszáll az ihlet, hogy írjam meg az ezeregyedik változatot is.

Jó olvasást! :)

„Időnként (...) az is előfordult, hogy csak szótlanul ültek vagy sétáltak egymás mellett, szemlátomást a gondolataikba merülve, hogy végül sóhajtva, parázsló tekintettel nézzenek egymás szemébe, mint akik a szívük mélyéig összetartoznak.”

Josh-nak semmit sem akartam mondani, amíg nem biztos, de annak a napnak az estéjén felhívtam, mikor hivatalossá vált az, hogy Cole a barátom. Josh már ezelőtt is gyanakodott arra, hogy történt valami. Bár először azt hitte, hogy csak az új haverok meg környezet hatása.

-          Nem zavarlak? – kérdeztem tőle, mikor felvette.

-          Hope…– kezdte ingerülten a túloldalon Josh. Ezt mindig megkérdeztem tőle, mert sosem tudni, hiába mondja mindig, hogy ne kérdezgessem már, mert sosem zavarom.

-          Jól van, jól van. – Túl vidám voltam vitatkozni a mai nap történései után.

-          Okés, te mosoly manó. Elmondanád végre, hogy mitől reped szét a fejed a vigyortól? Mert bár nem látom, de ezer százalék, hogy így van. Ne akard, hogy felüljek az első gépre és úgy szedjem ki belőled – fenyegetett meg játékosan, mire felnevettem.

-          Josh – ejtettem ki a nevét túlcsorduló érzelmekkel. Mit meg nem adtam volna, hogy most itt legyen mellettem. – Azt hiszem, szerelmes vagyok. – Tessék, kimondtam! Igen, alighanem ez lesz a helyzet, más nem hiszem, hogy ilyen tüneteket produkálna.

-          Ezt most komolyan mondod? – kérdezte gyanakodva Josh, mintha nem hinné el, hogy én tudok olyat.

-          Komolyan. Sosem voltam még szerelmes, de nem hiszem, hogy ez más lehet…

Johs-nak kiöntöttem a szívemet, bár nem tudtam, mennyit zúdíthatok rá ilyen dologból egy fiú barátra. Mindenestre Josh jól bírta, és egyáltalán nem mutatta jelét annak, hogy őt ez nem érdekli, de azért próbáltam nem egy csacsogó és elvarázsolt tyúknak tűnni. Nem ecsetelgettem, hogy mit érzek csók közbe meg ilyenek, csak nagy vonalakban elmeséltem, hogy hogyan jutottunk el idáig.

***

  Elérkeztünk a hétvégéhez, a nagy találkozáshoz. Nem, ez nem jó, inkább a szembesítést használnám, mert már találkoztak, például amikor apa először eljött, akkor is Cole volt ott velem. Haylie nem szólt apának, hogy mi várható a hétvégére, nem akarta lélekben felkészíteni, a kis gonosz várta apám első reakcióját. Nem akarta, hogy legyen esélye hozzászokni a gondolathoz. Cole igazából nem félt, nem akarta az örömöt megadni a nagynénémnek és tényleg nem is volt miért. Elég nagy vagyok már, és nem félek apámtól. Jackkel is szembe szálltam Robertért, ugyanezt gondolkodás nélkül megtenném Cole-ért is.

 

Apa reggelre, mielőtt felébredtem már ideér, azt mondja, szereti látni, ahogy felkelek és kómásan kóválygok egy kicsit, ilyenkor picit elkalandozik, és azt hiszi, még a kicsi lánya vagyok, akinek meséket olvasott.

-          Jó reggelt! – köszöntek rám vigyorogva Haylie-vel mindketten, mikor kiértem a konyhába.

-          Hmmmhmhm – motyogtam vissza és leültem apa mellé egy székre, aki egyből átkarolta a vállamat és magához ölelt. A fejemet a vállára hajtottam és visszacsuktam a szememet. Nagyon álmos voltam még, csak azért keltem fel, mert hallottam a hangját.

-          Miért keltél fel? – nevetett apa, és megpuszilta a fejemet.

-          Mmmm – válaszoltam és közelebb bújtam hozzá. Életem talán legnagyobb ajándéka az, hogy visszakaptam őt és ennyi év után itt ülhetek mellette. Néha az az érzésem, hogy még mindig a redmondni házunkban vagyok Jackkel és Kristyvel, és ez az egész csak egy álom. Haylie, Mira, Ian, Cole mind-mind csak a képzeletem szüleményei. De igazság szerint félek megcsípni magamat, mert talán felébrednék, és nem akarok kikerülni ebből az álomból. Nekem ezelőtt Roberten és Josh-on kívül semmim sem volt, most pedig kaptam egy családot, barátokat, kincset találtam.

-          Eszel valamit, vagy inkább még alszol apádon? – hallottam Haylie nevető hangját. Szerettem mikor azt mondta, apám. Mintha valaki más is megbizonyosítana arról, hogy igen, ő tényleg az én apám, én tényleg a lánya vagyok és igazából visszakaptam. Olyan valóságos és egyben álomszerű az egész. Csak motyogtam megint válaszul. Ezt játszottam még egy darabig, de utána Haylie letett egy bögre forró csokit elém és egyből éberebb lettem.

Kiderült számomra, hogy apám is oda meg vissza van a csokiért, de próbál keveset enni, hogy vigyázzon a vonalaira. Óh… A forró csokimból is csak egy kortyot kért, de kiitta a fél bögrémet. Egyeseknél jó nagy mérték az a korty. Miközben én azért vitatkoztam apámmal, hogy most csináljon nekem másik adagot, Haylie már az ebédet készítette, ugyanis Cole átjön egy közös kajálásra, ahol hivatalosan is bemutatom apámnak. Apa nincsen gyilkolászós hangulatban, szóval nem hiszem, hogy Haylie várakozásai teljesülni fognak, bár eléggé nagy érdeklődést mutatott a téma iránt apa.

-          Mennyire komoly ez? Ő most a barátod? És egyáltalán mióta?

-          Szerintem elég komoly. A barátom, és olyan három hete.

-          Nem túl idős kicsit hozzád? – kérdezte apa kételkedve.

-          Apa, csak három év – nyugtattam meg. – Szerintem ezt nem mondható soknak.

-          De egy huszonegy évesnek már vannak bizonyos igényei. – Eh ne, légyszi ne kezd te is. – Nem akarja behajtani rajtad, ezeket az igényeket? – Erre a kifejezésre előtört belőlem a röhögés, még Haylie is nevetni kezdett. Apám csúnyán nézett rám, de ezt tényleg nem bírtam megállni.

-          Szerinted a korombeli, vagy pár évvel fiatalabb fiúknak nincsenek ilyen féle igényeik? – Szerintem a korombeli srácok jobban akarják, de nem tudom, nem vagyok pasi és nem is tudok sokat róluk. De nem is érdekelnek. Csak egy érdekel, csak róla szeretnék mindent tudni. Arról a fiúról, aki ellopta a szívemet és itt lakik innen egy karnyújtásnyira, de még is olyan távol. Normális az, hogy ennyire hiányzik?

-          Ezért lenne jó, ha harminc éves korodig nem is lenne barátod! – mondta apám kicsit szigorúbban. Elmosolyodtam és megöleltem.

-          Úgy hiányoztál – suttogtam a fülébe. Nem is sejtettem, hogy ilyen jó érzés, mikor féltik az ember lányát, mikor óvni akarják az erényeit. Most sajnálom magamat, és minden mást lányt, aki szerető apa nélkül nőtt fel.

***

Haylie-val megterítettünk, pont akkor fejeztük be, mikor Cole csengetett. Vidáman mentem ajtót nyitni.

-          Szia! – mosolyogtam rá.

-          Szia – mosolyogott vissza és egyből lehajolt, hogy megcsókoljon. – Nagyon jó kedved van – jegyezte meg.

-          Csak miattad – öleltem meg.

-          Azt hittem a jó kedved oka a drága apád – köszörülte meg mögöttünk a torkát apa, aki nem bírt várni addig, hogy Cole beljebb menjen.

-          Is – mosolyogtam rá angyalian.

-          Jó napot! – köszönt udvariasan Cole és közelebb lépett apámhoz, hogy kezet fogjanak. – Cole Sullivan vagyok.

-          David Wilmer – fogadta a kezet apám.

-          Örülök, hogy megismerhetem.

-          Szintúgy. – Apám alaposan megnézte magának Cole-t, mintha valami hiba után kutatna. Bár a kinézetén azt szerintem nehezen találunk.

Cole oda adta apámnak az üveg bort, amit hozott és bementünk az ebédlőbe. Haylie már kitette az ételt, leültünk enni. Olyan hülyén éreztem magamat. Feszélyezett ez a nagy hivataloskodás, a kissé fagyos hangulat.

-          Iskolába jársz még, ugye Cole?

-          Igen. Filmtörténetet tanulok. Érdekel a fényképezés is, de ezt csak hobbi szinten űzöm.

-          Tényleg? – Ez totál olyan, mint egy vallatás, de apám szemében most tényleg érdeklődés csillant. – Amikor fiatal voltam én is szerettem fényképezgetni. Esetleg majd tudnál nekem mutatni pár képet?

Cole egyből rám pillantott egy halvány kis mosollyal, de próbáltam neki jelezni, hogy apámnak nem mutathatja meg a rólam készült képeket. Nem akarom, hogy lássa, hogy néztem ki, mielőtt találkoztunk. Még jobban bűntudata lenne, és nem bírná magát túltenni azon, hogy azt hiszi sorsomra hagyott engem. Cole úgy nézem megértette a dolgot, de apám figyelmét nem kerülte el az a kis jelenet.

-          Ez mi volt? – kérdezte érdeklődve. – Netán, Hope-ról vannak képeid?

-          Nincsenek – ráztam meg a fejemet, de ügyeltem rá, hogy ne vágjam rá túl gyorsan. Apa felhúzta a szemöldökét.

-          Hope nem szereti, ha lefényképezem – mosolyogva átölelt Cole és megpuszilta az arcomat.

-          Idegesít.

-          Amúgy szívesen mutatok képeket.

Apám szeme Cole kezét figyelte, amit a vállamra tett, Haylie meg csak mosolygott.

-          Tudod Cole, nagyon jó gyereknek nézel ki, de Hope-hoz képest jó nagy vagy. – Nem értettem apám miről beszél, Cole-lal egymásra néztünk értetlen arcot vágva, Haylie meg kuncogott.

-          Szerintem David úgy értette, hogy nézd csak meg a kezedben Hope kezét, hogy milyen aprócska.

-          Sosem lennék képes bántani – mondta komoly arccal. – Maximum jobban meg tudom védeni.

-          Hát remélem is, hogy a kezeidet csak védelemre használod – jegyezte meg úgy mellékesen apa.

Erre lehajtottam a fejemet és elmosolyodtam, de apám észrevette.

-          Ne vigyorogj Hope, ne akard, hogy rosszra gondoljak! – Erre már felnevettem, Cole meg kicsit zavarba jött, megint olyan nagyon cuki volt. Kis csend után apám tovább folytatta a faggatózást.

-          Mondd csak Cole, mi jellemző a kapcsolataidra? Nem vagy egy rossz vágású gyerek, biztos oda vannak érted a lányok.

-          Nem szoktam velük játszani, nem vagyok nőcsábász. A hosszú kapcsolatok híve vagyok – magyarázta nyugodtan Cole.

-          Mi számít mostanában hosszúnak? – Úgy nézem, apám nagyon biztosra akar menni.

-          A legutóbbi kapcsolatom majdnem két évig tartott. Az hosszúnak számít? – Cole enyhén gúnyosan kérdezte, alig bírtuk visszafojtani Haylie-vel a röhögést.

-          És annak miért lett vége? – Úh, szerintem ez kicsit személyes kérdés.

-          Apa, nem hiszem, hogy… – szóltam volna rá, hogy ennyire ne legyen kíváncsi, ez Cole magánügye, de Cole megfogta a kezemet és rám mosolygott.

-          Semmi baj. Azért lett vége, mert már nem szerettem úgy, mint régen. Fölösleges lett volna azt hazudni, hogy minden rendben és áltatni magunkat. Na meg aztán a vége felé nem volt a hűség mintaképe, Kirsten – Cole megrántotta finoman a vállát és megeresztett egy fáradt mosolyt. Haylie megértően nézte a fiút, apám pedig nagyon remélem, hogy nem egy következő tolakodós kérdésén törte a fejét.

-          Az első barátnőmet Karennek hívták, volt egy Kim is. A feleségem meg Kristy volt. Mindenek elég csúnya vége lett, sosem voltam szerencsés a k betűs nőkkel. Hát csoda, hogy foggal, körömmel küzdöttem az ellen, hogy a lányomat ne Kate-nek nevezzük el?

-          Kate? – lepődtem meg. – Komolyan ezt e nevet akarta adni Kristy?

-          Tervbe vette – forgatta meg a szemét apa.

-          Nekem a Hope jobban tetszik – mosolygott rám Cole.

-          Örülök, hogy nem lettem k betűs – nevettem el magamat.

-          Én is – bólogatott apa. – Elvégre eddig nagyon úgy néz ki, a h betűs nők csodálatosak – sokat mondóan Haylie-ra mosolygott, aki mintha kicsit zavarba jött volna.

Az ebéd további része nyugisan telt, senki nem ugrott neki senkinek sem, apám elfogadta Cole-t. Ő sem hülye, tudja, hogy a fiú segített fel a padlóról és mennyit köszönhetek neki. Hallottam is mikor kettesben beszélgettek, és apám mindent megköszönt neki. Haylie szükségleteit kielégítette a kezesügy, nem akart ő rosszat, csak hülyéskedett, mint egy rossz gyerek. Az ebéd után úgy éreztem az életem rendben van és már nem is kívánhatnék más egyebet. Van családom és itt van nekem Cole, a barna herceg fekete motoron.

***

Az ebéd után miután Cole végzett az apámmal való beszélgetéssel, lementünk a partra és térdig gázoltunk a vízben. Fogócskáztunk, egyszer majdnem bele is hasaltam a vízbe, de sikerült talpon maradnom. Cole hátulról elkapott a derekamnál és megemelt. Elkezdett velem forogni és nevettünk.

-          Mit szólnál, ha beledobnálak a vízbe? – kérdezte, miközben megfordított és a lábamat összekulcsoltam a derekánál.

-          Magammal rántanálak, aztán valószínűleg megfáznék – mosolyogtam rá.

-          Azt nem akarom – adott egy csókot a számra, majd a nyakamat kezdte puszilgatni.

-          Ez így unalmas – panaszoltam neki.

-          Unalmas, hogy itt csókolgatlak? – kérdezte sértetten.  Bólogattam neki.

-          A fogócska jobban tetszik.

-          De hiszen már megfogtalak, az enyém vagy. Nem hiszem, hogy most abban a helyzetben lennél, hogy követelőzz – mosolygott rám pimaszul, mire adtam egy kis puszit a szájára és leugrottam a vízbe majd megint futni kezdtem.

-          Most kapj el, ha tudsz – kiabáltam neki vidáman miközben nevetve rohantam.

-          Na megállj! – indult el utánam. Futás közben felcsaptam magamra a vizet, már ugyan mindegy volt, hogy elesetem-e vagy nem. Megfordultam, hogy Cole háta mögé tudjak kerülni és felugrottam a hátára.

-          Most te vagy meg – suttogtam a fülébe, és finoman megharaptam azt. Önfeledten bohóckodni a világ legjobb érzése volt Cole-lal. Persze sokat játszottam Roberttal kiskoromban, de sosem volt önfeledten kacagós gyermekkorom, olyan furcsa, hogy ezt is Cole-tól kapom meg. Most, hogy még apám is úgymond áldását adta ránk még jobban felszabadított bennem valamit. Leálltam a ficánkolással és csak nyugodtan a hátára dőltem. Cole sem akart leszedni magáról, ő is megnyugodva indult ki a vízből, olyan voltam a hátán, mint valami majom. Mikor kiért a homokba leült, de én még mindig öleltem őt hátulról. Előre másztam hozzá és befészkeltem magamat az ölébe.

-          Mire gondolsz most? – kérdezte Cole.

-          Arra, hogy olyanok vagyunk, mint az oviban.

-          Végtére is a szerelem hasonlít az ovihoz – fúrta bele az arcát a hajamba. Szerelem. Szóval nem csak én gondolok mostanában sokat erre a szóra, hanem ő is? A szívem gyorsabban kezdett verni és éreztem, ahogy melegem lesz, valami furcsa érzés lett úrrá rajtam. A tudat, hogy szeret engem, hogy szerelmes belém, szárnyakat adott nekem. Ha most nem ölelt volna, tuti felrepülök.  Alaposan belestem a fiúba, totálisan sikerült meghódítania és ez nekem nagyon tetszik.

-          Kergeted a lányt, megpróbálod elkapni, magadhoz csalogatni utána pedig elérni, hogy ne akarjon elmenni mellőled és önként játsszon veled. És én visszamentem ovis szintre, de azt hiszem, így sem én kaptalak el, hanem te engem.

Felnéztem rá, és nagyon tetszett, ahogy figyelt engem. Elmerültem a szemeiben, egy végtelen utazás volt, közben a pillangók repkedtek a gyomromban.

-          Szoktál vigyázni azokra a dolgokra, amiket neked adnak?

-          Nagyon – haraptam bele az ajkamba. Cole halványan elmosolyodott és megfogta a kezemet és a szívéhez emelte. Éreztem, ahogy gyorsan ver, hogy miattam ver gyorsan.

-          Akkor vigyázz rá, mert a tiéd. – Csak néztem a kezemet, ahogy a mellkasára tette és a dobogó szívére koncentráltam. Az enyém… Sosem akarom neki összetörni vagy megbántani őt. Cole nem is sejtheti, hiszen eddig én sem tudtam, hogy az én szívem mióta az övé. Szépen lassan, napok, hetek, hónapok hosszú munkája során megkaparintotta tőlem.

44.fejezet: Kockázatok

„Igen, Ő a szőke herceg fehér lovon, csak nem szőke és sokkal szexibb.”

Három nap telt el mindössze azóta, hogy boldogan lepattantam a motorról és Cole is nyilvánvalóvá tette, hogy tetszett neki a csillaghullás. Most a parton sétáltunk, fogtuk egymás kezét és Cole megkért, hogy menjek el vele egy randira. A három nap alatt gondoltam már erre a szóra, de valahogy nem lopta magát a szívembe, nem tetszett. Nem tudnám elmagyarázni, hogy mi bajom van vele, de nem tetszett. Ettől függetlenül a kérdésre meglódult a szívem, megint gyorsabban kezdett verni és éreztem, elpirulok. Cole félre értelmezte a hallgatásomat, és azt hihette én csak csókolózni akarok vele és semmi több, mert kissé dadogni kezdett.

-          Én… te… – zavarban volt. Nem sokszor láttam még így, (és ha zavarban is volt, hamar túljutott rajta), de tetszett. Ilyenkor örültem, hogy nem csak én vagyok képes dadogni és motyogni, hanem ő is. Mellesleg ilyenkor olyan zabálnivalóan édes, hogy nehéz türtőztetnem magamat, hogy ne ugorjak a nyakába. Elnevettem magamat, Cole pedig kicsit sértve és összezavarodva nézett rám.

-          Annyira aranyos vagy, mikor zavarba jössz. – Cole felszegte az állát.

-          Férfi vagyok, nem jövök zavarba. Ne mondj ilyeneket, kérlek – kotyogta közbe sértetten.

-          Elnézést Mister – szalutáltam neki bolondosan. Megforgatta a szemét és visszatért a randihoz.

-          Mi bajod a randival? Elég tisztességtelennek érzem magamat, hogy csak így megcsókollak, hogy nem volt előtte semmi várakozási időm, hogy jajj vajon mennyi randi után engedsz egy csókot.

-          Az az öt-hat hónap, amióta itt vagyok nem volt elég várakozási idő? – vontam fel a szemöldökömet kételkedve. Nekem szerintem bőven elég lett volna –sőt, elég is volt – a helyébe. Cole megeresztett egy mosolyt.

-          Igazad van – nevetett fel. – De akkor is… udvarolni akarok neked, meg akarlak hódítani, ahogy azt szokás. Nem szeretek ajtóstól rontani a házba, elég régi módi vagyok.

-          Megnyugtatlak, hogy nem is engedném, hogy ajtóstól ronts a házba – néztem rá huncut mosollyal. Aztán megpróbáltam elmagyarázni a problémáimat a randi szóval.

-          Cole, a randi az olyan köznapi, az… – Nem tudtam, hogy kifejezni magamat, kerestem a szavakat. – Te meg annyira nem vagy köznapi, te… nem akarok veled elmenni valami moziba vagy étterembe randi címszó alatt, nem akarok fölöslegesen stresszelni. Nekem nem kell randi, hogy… egyszerűen csak nem kell. És nekem amúgy sem tetszik ez a szó, hogy randevú, olyan hülyén hangzik. Mindenféle randik és egyéb ilyenek nélkül… – akarlak téged fejeztem be magamba, de nem volt merszem kimondani. Vajon van értelme annak, amit most beszélek, vajon érti? A szemöldök ráncolásából arra következtetek, hogy valahol elveszthette a fonalat.

-          Szóval, magával a szóval van bajod, nem azzal, amit ott csinálnak? – ráncolta a szemöldökét.

-          Is-is. Tudod szerintem nekünk erre már nincsen szükségünk, ha úgy vesszük az egész itt töltött időm eddig egy nagy randi volt. Már kiteregettem neked a szennyesem, mit tudnánk csinálni egy randin? – tártam szét kérdőn a karomat, Cole meg azzal a félre billentett fejjel mosolygott.

-          De attól csinálhatunk olyat, mint eddig, hogy csak elmegyünk valahova együtt, mint például most, és nevezzük csak egy… hát egy sima találkának vagy akárminek, ahol meghódíthatlak? – Komolyan mondom azt hittem elolvadok olyan aranyosan ráncolta a homlokát és törte a fejét. Az pedig, hogy meg akar hódítani igazán tetszett, ebbe benne voltam. Bár már eléggé meghódított, nem tudom ezt hova lehetne jobban fokozni.

-          Igen, nevezhetjük akárminek.

-          Akkor drága Hope Wilmer, eljönnél velem egy akármire? – nézett rám csillogó szemekkel, és minimum olyan várakozóan, mintha a kezemet kérte volna meg.

-          El – haraptam be zavartan az ajkamat, aztán Cole szorosan megölelt. Imádtam a karjai között lenni, az a legjobb hely ahol eddig valaha életemben voltam.

Cole-lal szemben sokszor zavarba jöttem és szégyenlős voltam, és nem mondom, hogy ez szertefoszlott volna, de nagyon lecsökkent. Azután a csók után a parton, levetkőztem a gátlásaimat és tudom, hogy nincsen miért zavarba jönnöm előtte, ha mondjuk csak úgy meg akarom csókolni. És elég sokszor – állandóan, a nap minden percében – meg akarom csókolni. Kezdek arra gyanakodni, hogy Cole-függőség alakult ki nálam, és elvonóra kéne mennem. Szeretem Cole-lal az akármiket, szeretem fogni a kezét és úgy sétálni vele. Két hét telt el az ominózus eset óta, és még sem Haylie, sem apa, sem Cole családja nem tudja, hogy Cole-lal már nem csak barátok vagyunk. Még nem mondtuk ki, hogy járunk – újabb hülye szó, ugyanúgy ellene vagyok, mint a randinak, de nem tudom miért –, de ehhez hasonló a dolog.

***

Hétvégei délután volt, Haylie dolgozott, mi pedig Cole-lal a nappaliban ültünk és valami alacsony költségvetésű filmet néztünk. Én feküdtem a kanapén, a lábaim Cole ölében voltak, de már egy csomószor el akartam húzni, mert folyton csikizgette, de utána mindig megígérte, hogy többet nem fogja. Mindig rászedett.

-          Ezt megjegyeztem, és meg fogom keresni a te csikis pontjaidat – ráztam neki fenyegetőn az ujjaimat. Nem tudtam még, hogy mennyire csikis, de hamarra terveztem a felfedezést, mert már sok mindent kellene megbosszulnom.

-          Ne mondj ilyeneket, mert beindul a fantáziám – mosolygott kajánul. Erre az én fantáziám is beindult, és kicsit belepirultam a képzelgésbe.

-          Ne gondolj rosszra.

-          De rosszra gondolni izgalmasabb, mint a jóra. – Na például, ha így néz, ahogy most attól még mindig zavarba jövök. Visszamosolyogtam rá, majd visszafordítottam a fejemet a tévé felé, de már régen elvesztettem a fonalat, hogy miről is szól a film. Cole simogatni kezdte a lábamat, és mikor visszanéztem rá már csak az aranyos kisfiú tekintetével nézett.

-          Ez a film már megy vagy fél órája. Fél órája nem kerültem közelebbi kapcsolatba a száddal – állapította meg szárazon. Felnevettem. Feltornáztam magamat és megfogtam a karját, hogy annak segítéségével felhúzzam magamat egészen a szájáig és megcsókoljam. Ahogy összeértek az ajkaink Cole egyből átvette az irányítást, megragadta a derekamat és hátrafektetett a kanapén. Saját magamat leptem meg legjobban azzal, hogy mennyire úgymond bátor vagyok. Azt hittem sokkal szemérmesebb leszek, erre természetesnek veszem, és nem tartom korainak, hogy Cole így csókol, ilyen helyzetben. Szerintem ő jobban aggódik emiatt, jobban vissza akarja magát fogni, de mondhatjuk úgy is, hogy én nem hagyom neki.

A kezemet a hátánál a pólója alá dugtam, de ő sokkal visszafogottabb velem. A pólóm alá még nem került a keze, maximum a derekamra. Már egy ideje feküdhetünk így, mikor valahonnan, mintha egy másik univerzumból jönne, halk sikkantást hallottam. Először nem akartam elszakadni Cole-tól, de ő felnézett, ledermedt és olyan fejet vágott, mint aki nagyon meglepődött. Megfordítottam a fejemet és Haylie földbe gyökerezett lábakkal és tátott szájjal állt a nappaliban, a kezeit a szájára tapasztotta és csak nézett. Azt hiszem lebuktunk, bár eddig sem titkoltuk a dolgot, csak nem említettük meg neki és nem csókolóztunk előtte. Először inkább el szerettem volna mondani neki, nem pedig egyből szemléltetni kettőnk kapcsolatát, de talán annyira nem akasztja ki a felcserélődött sorrend. Legalábbis remélem. Cole szépen leült mellém, Haylie szegény meg szerintem sokkot kapott. Vesz egyáltalán levegőt?

-          Szia – töröm meg a csendet.

-          Szia, Haylie – köszönt Cole is.

-          Én… – dadog a nagynéném. – Azt hiszem nagyon nem jókor jöttem – rázta a fejét és elkezdett hátrálni. Nem tudtam én sem mit mondani, Cole sem. Haylie megfordult és tett pár lendületes lépést, de hirtelen megállt és visszafordult.

-          Mégis mi volt ez? – emelte meg számon kérően a hangját. – Nagyon ajánlom neked Cole Sullivan, hogy most a saját érdekedben menj el innen! – rázza neki fenyegetően az ujját Haylie. Olyan él volt a hangjában, amivel nem vitatkoztam volna. Cole kérdőn rám nézett, hogy egyedül hagyjon e minket, de jeleztem neki a szememmel, hogy igen. Most valószínűleg egy anya-lánya beszélgetéshez hasonló fog következni.

-          Haylie, semmi rosszat nem tettem Hope-pal – mondta azért még Cole, mikor felállt. – Nem akarod, hogy megmagyarázzam? – próbált hatni a nagynénémre egy aranyos meggyőző nézéssel, de ő makacsul megrázta a fejét és mutatta, hogy merre van a kijárat. Mikor hallottuk, hogy csukódik az ajtó, Haylie leült mellém.

-          Figyelj… – kezdtem neki, hogy elmagyarázzam ezt, de közbeszakított.

-          Hope, mióta csináljátok ezt? Feltűnt nekem az utóbbi időben, hogy többet vagytok együtt és máshogy néztek egymásra, de miért nem szóltál? – Nem mérges, nem is megbántott, csak aggódik. Szeretem Haylie-t.

-          Mert nekem is zavaros volt.

-          De ugye tudod, hogy én mindenben támogatlak? Cole jó srác, de ha meg mer bántani, nem fog sokáig élni. – Haylie-n látszott, hogy komolyan gondolja, legszívesebben a nyakába ugrottam volna, amiért ennyire törődik velem.

-          Tudom – mosolyogtam.

-          Most akkor Cole-lal…?

-          A csillaghullás óta kerültünk ilyen közel egymáshoz. Én…– vigyorogtam bambán magam elé. Szeretem, az biztos, de hogyan? Talán szerelemmel? Más, mint amit Robert iránt éreztem, ez sokkal cikázóbb, nem olyan nyugodt, többször kényszeríti a szívemet heves dobogásra.

-          Hope, ugye tudod, hogy egy fiúnak csak akkor szabad odaadnod magadat, ha teljesen bízol benne és tudod, hogy szeret és te is szereted? – Haylie nem volt zavarban, ellenben én igen, mikor realizáltam, hogy miről beszél. Ott még nem tartunk, de mennyire, hogy nem tartunk! Amúgy tájékozott vagyok ezen a téren, nem kell már felvilágosítani.

-          Tudom, Haylie. Még senkinek sem tervezem odaadni magamat egy ideig – megpaskoltam a kezét, megnyugtató mosollyal.

-          Akkor jó – lélegezett fel Haylie, és mintha kifújta volna az eddig bent tartott levegőt. Ezen muszáj volt elnevetnem magamat.

-          Többet ez elő ne forduljon itt a kanapén – fenyített meg egy kicsit. - Én már csak apád reakciójára leszek kíváncsi – kuncogott magában nagynéném, és egy pillanatra meghűlt az ereimben a vér. Ez még egy érdekes találka lesz, annyi szent…

***

Haylie és Cole el van egymással ugyanúgy, mint eddig, de Haylie kicsit már gyanúsabb szemmel kíséri Cole mozdulatait, mintha bármikor kész lenne lecsapni rá, ha nem tetszik neki az, amit a fiú tesz. Teljesen úgy érzem, mintha az anyám lenne, és szeretem ezt érezni.

Szendvicseket dobtunk össze Cole-lal, mikor Haylie bejött és mosolyogva a pultnak támaszkodott.

-          Hope, apád a hétvégén mégis el tud jönni. – Eddig úgy volt, hogy dolgoznia kell, de hát mégsem. – Az istenért sem hagynám ki a pillanatot, mikor rájön, hogy az ő kicsi nyuszikájának csapják a szelet. – Haylie gonosz vigyorának egyértelműen az volt a célja, hogy beparáztassa Cole-t, ami a fiú rám villanó pillantásából ítélve nem sikerült.

-          Tudod, amikor kicsi voltál megesküdött rá, hogy az ő lányához csak a holtestén keresztül érhetnek férfiak, és komolyan gondolta. És mivel Cole, ahogy láttam már hozzád ért, azt hiszem a műsor fenomenális lesz.

-          Miért érzem, hogy a cél az, hogy összecsináljam magamat? – kérdezte mosolyogva, felvont szemöldökkel Cole Haylie-től.

-          Nem vagyok ilyen gonosz – rázta a fejét Haylie.

-          Csak szólok, hogy nem félek Davidtől. Elhiszem, hogy félti Hope-ot, de kitartó vagyok és igazán a szülők kedvence. – Cole úgy mosolygott, mint egy földre szállt angyalka, már csak egy glória hiányzott a feje fölé.

-          Tényleg? – néztem fel rá egy kételkedő mosollyal, mire bőszen bólogatni kezdett és kaptam egy puszit is a számra. Letettem a kést a kezemből és hozzábújtam, átöleltem a derekát. A fejemre hajtotta a fejét és simogatta a hátamat.

-          Nekem is lesz beleszólásom abba, hogy ki érhet hozzám, meg ki nem – mosolyogtam nagynénémre, aki megrántotta a vállát és egy huncut mosollyal ki is sétált a konyhából.

-          Csak túloz, ugye? – kérdezte Cole azért megerősítésképpen. Mondtam már, hogy mennyire aranyos?

-          Azt mondta sajnálja, hogy nem tudta elhajtani a házunk elől puskával a fiúkat. – Cole szeme kicsit elkerekedett, de rögtön elmosolyodott.

-          Legalább már az közös lesz bennünk, hogy féltünk és szeretünk téged – szorosan magához ölelt, de úgy meglepődtem, hogy nem öleltem egyből vissza. Azt mondta, hogy szeret. Persze ez még nem olyan vallomás, nem is várom el tőle, de mondta és ez felvillanyozott.

***

Gas-nál vettünk egy hot dogot, miközben sétáltunk a mólón. Miután befejeztük az evést összekulcsoltuk az ujjainkat és úgy sétáltunk. Sosem gondoltam volna, mikor ide jöttem, mikor először megláttam Cole-t, hogy ő lesz az a fiú, aki meg fog hódítani és totálisan magába bolondít.

-          Gondolkodtam – nézett le rám.

-          Miről?

-          Arról, hogy úgy szeretnélek bemutatni a barátaimnak, hogy ő itt Hope, a barátnőm. – Barátnő? Gondoltam, hogy az vagyok neki, de úgymond még nem mondtuk ki hivatalosan, de mégis mije lehetnék? Játszótársa? Hát na jó, bizonyos szintig bizonyos dolgokban az, de a barátnő jobban tetszik.

-          Én pedig azt szeretném mondani apának, hogy ő Cole, a barátom, de biztos, hogy vállalod a kockázatokat? – néztem rá sejtelmes mosollyal, mire megállt és felém fordult, a móló korlátjához nyomott és két oldalamon támaszkodott meg. A szívem gyorsabban kezdett verni és már nem voltam benne biztos, hogy tudok beszélni. Lehajolt hozzám, tekintete szinte perzselt, úgy éreztem át lát rajtam.

-          Az apáddal való találkozás kockázatait?

-          Is-is. De főleg annak a kockázatait, hogy a barátnőd legyek.

-          Mik lennének azok a kockázatok? – lehajolt a fülemhez és suttogott, a borzongás végigfutott rajtam és kirázott a hideg. A térdeim megremegtek, azt hittem feladják a szolgálatot. Nagy erőt kellett gyűjtenem, hogy meg bírjak szólalni.

-          Például az igen érdekes családi körülményeim. Anyám és a nevelő apám dutyiban, az apám nemrégen került elő, Haylie pedig egy anya-nagynéni keverék, aki csupa szív, de néha kicsit furi. Az sem egy nagy pozitívum személyemet illetően, hogy inkább az antiszociális felé hajlok, mint szociális felé, ráadásul ki is akartam nyírni magamat. Nem vagyok kövér, de hangsúlyoznám, hogy még! Ha így folytatom a muffinokkal, akkor hamarosan kétszer akkora leszek, mint te, esetleg háromszor. Szerintem túl érzékeny is vagyok. És azt sem szeretem, ha fényképezel. – Nagy levegőt vettem, hogy folytassam, de Cole közbeszakított.

-          Befejezted? – kérdezte egy huncut mosollyal.

-          Még nem – haraptam az ajkamra.

-          Szerintem igen. Először is kezdjük azzal, hogy te érdekelsz, nem pedig a családi körülményeid. A nagynénédet meg azóta imádom, amióta a szomszédunkba költözött. Szerintem nem vagy antiszoc, vagy ha mégis, jól titkolod. Szerintem azok után, amin keresztül mentél, érthető, hogy érzékenyebb vagy, mint az átlag. Rajtad így jön ki ez az egész. Ha kétszer akkora lennél, hát akkor? Sosem elég a jóból! Egyéb kérdés vagy kételkedés?

-          Nincs – suttogtam.

-          Én is így gondoltam.

-          Vagyis van! – Már hajolt volna le, hogy megcsókoljon és elvegye az eszemet, de hirtelen eszembe jutott valami. – Tényleg szeretnél akkor is, ha a sok csokis sütitől kiakadna tőlem a mérleg? – Rögtön a nyelvemre haraptam, mikor ezt kimondtam. Persze tudom, hogy említette már, hogy közös apámban meg benne, hogy szeretnek, de mégsem mondta ki nyíltan. Talán nem is volt tudatos. Ez előbbi kérdésem meg úgy hangzott, mintha már szerelmet vallott volna nekem. Hogy lehetek ilyen hülye? Minek fecsegek ennyit?

-          Persze – mosolyodott el huncutul. – Habár a szeretkezésben biztos kellene érdekes dolgokat alkalmaznunk.

Hogy mi?! Teljesen kiűzte ez a mondat a fejemből az előző fennakadásomat, ez azt simán űbereli. Főleg, hogy Cole úgy nézett rám, mint még soha. Olyan csábítóan és ravaszul és huncutul, de mégis szeretetteljesen, hogy egyáltalán nem gondoltam, hogy ez egy utalás lenne arra, hogy ő már akarná.

–        Így nem alkalmazhatunk érdekes dolgokat? – Meg sem lepődtem, hogy ezt mondtam. Elvégre Cole a pasim, miért ne mondhatnék neki ilyeneket?

A barátom sokat sejtetően elmosolyodott, és lehajolt, hogy megcsókolja a nyakamat, majd szépen felaraszolgasson a számig. Ez egyike volt azoknak a találkáknak, amiket nem hívunk randinak.

Találkoztunk Iannel is délután a cukrászdában, aki már akkor tudott rólunk, mint Mira. Ugyanis a legjobb haverjának csak mesélt egy kicsit Cole. Kezdtem érteni Mirát Wes-sel kapcsolatban. Talán szüksége volt valakire, aki képes megnevettetni és később beleszeretett. Mert ha Cole nem is olyan nagy mókamester, mint Ian, de azért ő csalt hosszú idő után először mosolyt az arcomra, most pedig a barátnője vagyok.

 Amíg Cole elment, hogy hozzon magának még egy szelet sütit, Ian megköszörülte a torkát és rám nézett.

-          Remélem, vigyázol a szívére. Nem szoktam lányokkal bunyózni, de veled még azt is bevállalom, ha összetöröd neki. – Egy icipici mosoly ott bujkált Ian ajkán, de attól még komolyan vettem ezt, hiszen tudtam, hogy komolyan is gondolja.

-          Nem szeretnék bunyózni veled.

-          Akkor jó – mosolyodott el. – Ne kelljen megbánnom, hogy melletted kampányoltam Kirsten ellen. – És ahogy az lenni szokott, ha itt vagyunk és Ian mond valamit, amit érdekelne és várnám a magyarázatot, Cole mindig akkor ér vissza.