Epilógus

Sziasztok!

Nem akartam ennyit várni, hogy feltegyem, de amióta nálam van a Millennium trilógia (Tetovált lány), azóta azon kívül nem nagyon tudok mással foglalkozni :$

„Az élet túl rövid ahhoz, hogy egyszer csak felébredj és megbánd. Szeresd azokat, akik jók hozzád. Felejtsd el azokat, akik nem. Hidd, hogy minden valamilyen okból történik. Amikor új esély adódik két kézzel kapj érte. Ha ez gyökeresen megváltoztatja az életed ne ellenkezz. Soha senki nem mondta, hogy könnyű az élet, csak azt, hogy érdemes élni.”

I believe I can fly

Haylie éppen a városba tartott vásárolni, apa dolgozott, Cole pedig nem volt itthon, ezért nagynéném vitt el a dokihoz. Hogy jön itt a képbe apa? Mivel nem akartam elmenni hozzá, de vele akartam lenni, és neki fontosabb vagyok bárminél, ide költözött és itt keresett magának munkát a tűzoltóságon. Igazából nem csak én voltam a vonzó erő, hanem nagynénim is. Éreztem én, hogy közöttük szikrázik a levegő, és miután rajta kaptam őket smárolni a nappaliban – ahogy Haylie engem meg Cole-t –, a sejtésem beigazolódott.

Június eleje volt, meleg idő. Csak egy szoknya volt rajtam meg egy háromnegyedes ujjú póló, ami nemigen takarta a halvány, fehér kis vonalakat, a vágásaim nyomát. Különös módon nem szégyelltem őket, még tetszettek is. Ők az én harci sebeim, és ha büszke nem is vagyok rájuk, de legalább mindig emlékeztetnek arra, hogy a nehezén már túl vagyok. A hajamat levágattam, már csak a vállamig ér. Miért tettem? Mert talán ez a leglátványosabb külső jele a változásnak, ezt lehet a legkönnyebben észrevenni. Ezt veszi mindenki leghamarabb észre, jelezhetem vele, hogy változtam, esetleg változni akarok. Ha meg, nem tetszett volna a végeredmény, egyszer úgy is csak visszanőtt volna.

Vidáman ülök be Haylie mellé, jó kedvem van, hiszen a nap süt, a madarak dalolnak és vár a tengerpart. Haylie mosolyogva néz végig rajtam, talán boldogabb, mint én, hogy a magatartásom, és a kedvem száznyolcvan fokos fordulatot vett, mióta ide jöttem.

Dr. Wennel várójában most nincsen senki, az asszisztense szól, hogy mehetek is be. A doktornak melege van és lazábban van öltözve, mint általában. Kopott, régi farmer van rajta és egy vékony anyagú kockás ing, amit feltűrt a könyökéig és pár fenti gombot kigombolt. A haja kócos, a szemüvege ferdén áll az orrán. Ennyire fárasztó volt az előző páciens? Ha sokat nézem, észrevehetek vele meg Iannel hasonlóságot, például a fehér bőrüket. A doki kulcscsontja is kiugró, de már nem feszül rajta olyan szépen a bőr, mint fiáén.

-          Csüccs le – int a kanapé felé, ahol mindig ülni szoktam. – Nagyon vidámnak tűnsz ma.

-          Az vagyok – bólintok. – Tudja, milyen nap van ma? – kérdezem tőle kicsit felpörögve. Igazából Cole óta sokszor érzem felpörögve magamat, mintha valami drog lenne.

-          Csütörtök? – húzza fel kételkedve a szemöldökét, de tudom, hogy tudja, miről beszélek. Az az Ian-es kis mosoly ott bujkál a szája sarkában.

-          Nem úgy értettem. – Úgy döntöttem, belemegyek a játékba. – Már ne sértődjön meg, de ma találkozunk utoljára és ennek nagyon örülök. – Bizony, végeztem. Az okosok megállapították és a doki is javasolta, hogy befejezhetem az agykurkászhoz járást, mert már ügyes, okos kislány vagyok, aki nem fogja többet megkísérelni, hogy kinyírja magát, fog beszélni és eleget enni. És szerelmes, rohadtul szerelmes!

-          Én is örülök, hogy nem találkozunk többet ezek között a falak között, ha csak nem ugrassz be hozzám barátilag. – Vigyorgott, mint aki tudja, hogy ez nem fog megtörténni. – De komolyan, még láthatjuk egymást. Elvégre Ian barátja vagy.

Mint arra rájöttem, Ian meg az apja között nem túl felhőtlen a viszony. Nem olyan rossz, de nem is olyan jó. Nem ironikus, hogy pont egy dilidokinak van baja a fiával?

-          Ha úgy találkoznánk, az még elfogadható lenne – mosolyogtam rá. Már úgy vagyok vele, hogy tőle sem sajnálom. Amióta Cole-lal vagyok, az átlag vigyorgás szintem nem tudom hányszorosára ugrott, és már mindenkire képes vagyok mosolyogni.

-          Legalább sunyiban tudnálak ellenőrizni, hogy még minden rendben van-e – mondta kedvesen.

-          Magát tényleg érdekli, hogy hogy vagyok? Nem csak azért visel el, mert szép kis pénzt zsebel be?

-          Érdekelnek a pácienseim, miután már nem járnak hozzám, azután is kíváncsi vagyok a sorsukra. Tudom, hogy a legtöbb ember nem hiszi el, hogy segíteni akarunk, azt gondolják, hogy csak a pénzüket csaljuk ki, és biztos van ilyen doki is, de én nem. Az én célom az, hogy segítsek.

-          Ne haragudjon meg, hogy ezt mondom, de nem hiszem, hogy nálam összejött. Hiszem maga csak egy vadidegen, nem várhatja el, hogy beszéljek magának a lelkem legfájdalmasabb dolgairól. – Nem akartam már azt is orra alá dörgölni, hogy a barátaim segítettek ki és ők az én igazi dili dokijaim. Így is elég merész voltam, hogy ezt kimondtam, de az arcán nem látszott sértettség, továbbra is csak mosolygott.

-          Az a baj tudod, hogy senki se hagyja, hogy ne csak vadidegenek legyünk. Mindenki úgy tekint ránk, mint aljas betörőkre, aki a fejükben akar turkálni.

-          Miért, nem így van? – szakítottam félbe.

-          Részben – legyintett. – De csak azért, hogy segítsünk. Először Cole, meg Ian is idegen volt számodra, de megismertétek egymást. Na most nekem ezt nem nagyon hagytad, csak elkönyvelted magadban, hogy én vagyok a csúnya rossz pszichológus.

-          Nem volt jó a taktikája. Nem egy laza közeget teremtett a beszélgetésekhez, elég nehéz volt nem azt érezni, hogy a fejemben akar turkálni. Öltözhetne mindig ilyen lazán, mint most.

-          Majd változtatok. De gondolj bele, hogy volt haszna annak, hogy ide jártál. Volt kire mérgesnek lenned és kit utálnod, kitölthetted a dühödet valakin – kacsintott. Felnevettem.

-          Miért csak most látom magát ilyen jó fejnek? – sóhajtottam drámaian. -  Még a végén hiányozni fog.

-          Bevallom, erre játszok

Szerintem az Ian-nel kettejük között lévő bibi biztosan nem valamelyikük humorának a hiányából fakad, mert mindkettejüknek van. A dokiét eddig nem nagyon vettem észre, mert eddig tényleg a csúnya rossz pszichológus volt a szememben, de ahogy kinyílt a csipám, rájöttem, hogy a fia a humorát tuti tőle örökölte.

-          Na, és tervez valami különlegeset így az utolsó alkalomra? Könnyes búcsú, egyebek?

A doki nem válaszol, csak valami furi vigyorral méregetett és már kezdtem zavarba jönni. Most mi van?

- Öhm, most miért néz így?

- Két okból is. Az egyik az, hogy csodálkozom, hogy mennyire felszabadult vagy az első alkalomhoz képest, amikor találkoztunk. A másik pedig az, hogy le sem tagadhatnád, hogy jóban vagy a fiammal.

- Miért? – kérdeztem értetlenül. Nem tudom, ezt miből következtette ki.

- Mert amióta ismered őt, sokkal másabban viselkedsz a terápiákon, persze azt a változást is észrevettem egyből, mikor Mirát és Cole-t ismerted meg. Csak mivel a fiamat ismerem, be tudom azonosítani, hogy ez a lazaság rá vall, ez a jókedv részben az ő hatása lehet, persze csakis a szerelem mögött – mosolygott rám atyaian. Jó, igazából lehet, hogy tudat alatt ragad rám valami Ian stílusából, mert nagyon fogékony vagyok rá. Rájöttem, hogy imádok nevetni, többet nevettem vele eddig, mint egész eddigi életemben összevéve. Jó barátok vagyunk, néha csak kettesben is találkozunk beszélgetni vagy mozizni. Nekem ez nem újdonság vagy furcsa, ugyanis tizenhét évig, csak két fiú barátom volt, de Cole csőrét kicsit piszkálja, még ha nem is mondja ki. Habár szerintem engem is zavarna, ha Mirával járna el valahova – mivel Mira a legjobb barátnőm. De sosem csalnám meg, én őt szeretem. Mellesleg Ian és Josh nagyon jól kijön egymással, ők ketten együtt feledhetetlenek. Hát még mi lenne, ha beállna hozzájuk harmadiknak Wes!

Van két jegyem már otthon, ami Los Angelesbe szól, egyenesen Joshoz. Cole-lal elmegyünk meglátogatni, hogy ne csak ő jöjjön mindig. Ez is hozzásegít ahhoz, hogy néha rám jöjjön az öt perc és ki akarjak ugorni a boldogságomban a bőrömből.

Beszélgettünk még a dokival a terveimről, miszerint gyerekeken szeretnék segíteni, olyanokon, akik hasonló helyzetben vannak, mint én. A doki ajánlotta a pszichológiai pályát, de ravasz mosollyal megmondta, hogy biztosan nem lesz könnyű dolgom, mert mindenki egy gonosz kényszernek fog tartani, aki kutakodni akar más agyában és el akar szedni egy csomó pénzt. Hm, vicces. Még én papoltam az előítéletekről, holott én is ugyanazt csináltam a dokival, pedig nem kellett volna. De én igazából nem pszichológián gondolkodom, hanem valami olyanon, amiben konkrétan tudok cselekedni. Például elvenni a családtól a gyereket, akit bántalmaznak és jobb helyre juttatni őt.

-          Sok szerencsét a suliban a következő évben – búcsúzóul megölelt, nem számítottam rá. Visszaöleltem. Igen bizony, az új évet már állami suliban kezdem, a padban fogok görnyedni és sok tanár fog tanítani. Nem szabad arra gondolom, hogy megint olyan rossz lesz, mint ezelőtt, mert most új lappal kezdhetem az egészet, már nem az a lány leszek, akit vernek otthon.

Furcsa volt úgy kisétálni a rendelő ajtaján, hogy tudtam, többet nem jövök vissza. Hiányzott a doki, a váró, a benti fotel, az illatok. Hiába tartozott a régi életemhez, nem tudok rá most rosszként gondolni. Furcsán üresek lesznek ezután a csütörtökök egy ideig, az biztos. Hiányozni fognak a doki hülye poénjai, a mindent tudó tekintete és komoly feje, mikor kivételesen többet beszéltem, ő pedig hallgatott. De büszke vagyok magamra, hogy a lányból, aki szenvedett és csak egy fiú tartotta benne a lelket, majd öngyilkossági kísérletet tett, eljutottam egy lányig, aki mosolyog és szerelmes. És még van lány barátja is! Az út hosszú volt és rögös, sok akadály volt rajta, amit először nem akartam leküzdeni, de szerencsére időben kaptam észbe. Sikerült kinyújtanom a térdemet és folyamatosan álltam fel a padlóról, elfogadva a felém nyúló segítő kezeket. Haylie anyai, Cole nagy és meleg kezét, Mira kecses kacsóját és Ian kicsit csontos, hosszú ujjas kezét. Meg kell említenem még Josh-t is és Clarie-t meg Shara-t, akik nélkül most nem lennék itt. Ha Clarie nem fogad a szárnyai alá az intézetben, ki tudja mi lenne velem. Talán akkor Haylie-val sem mentem volna sokra, de még Cole-lal sem. Aztán ott van az álmom, Jack-kel. Jack döntött a földre, de a felsegítésben is része volt, hiszen az álomban bíztatott, én meg hittem neki és tényleg felálltam. Talán a tudatalattim az iránta érzett utálatomat öltötte ilyen formába, hogy fel bírjak állni és a képébe röhögni, hogy itt vagyok és boldog. Nem győztél le, nem törtél meg és megedződtem, minden szélnek ellenállok, nem fogok meghajolni.

***

Ismét oda tartottunk, ahol úgymond heves és szerelmes érzéseink először kerültek nyilvánosságra, oda, ahol talán minden elkezdődött egyetlen pici kívánsággal, ami egyből valóra vált. A partszakaszhoz, ahol a csillaghullást néztük, vagyis csak egyetlen csillagot láttunk, de bőven elég volt, utána jobb elfoglaltságunk támadt. Most nem zavart a szabályszegés, vidáman sétáltam le a partra Cole kezét fogva. Szandálba jöttem, de a lábamnak ugyan mindegy, ha rajtam van, ha nincs, akkor is tiszta homokos lesz, szóval levettem a cipőmet, hogy boldogon lépkedhessek a csupasz homokon. Cole megcsóválta a fejét és elmosolyodott, de ő is lerúgta a cipőjét. Rugdostam a homokot és mélyen beszívtam a friss tengeri levegőt. Sosem leszek képes megunni, hogy itt járkáljak.

Cole leterítette a plédet és letette a kis kosarat, amibe ételt pakoltunk, de ha rajtam múlik, akkor nem fog belőle sok fogyni. Sokkal jobban hívogatott az óceán, s mivel már strand idő van, nem bírtam ellenállni a késztetésnek, hogy megmártózzam benne. Amúgy is, este sokkal izgalmasabbnak néz ki egy kis pancsikolás, mint nappal. Ugyan már, akkor mindenki megcsinálhatja, de este nem sokan jönnek ki egy partra, ami magánterület. Amíg Cole azzal bíbelődött, hogy a pléd normálisan legyen leterítve már le is húztam magamról a szoknyámat, de erre még nem figyelt. Levettem a pólómat is, és előre dobtam a lába mellé, mire lenézett a ruhadarabra, majd megmerevedett. Lehajolt érte, de közben lassan hátra fordította felém a fejét, ahol ott álltam egy szál fekete fehérneműben. Ártatlanul néztem rá.

-          Mi a terved? – Cole hangja reszelős volt. Visszafojtottam egy mosolyt.

-          Nem azzal akarok jól lakni, ami a kosárban van.

-          Nem? – kérdezett vissza egy picit ijedten Cole, de aztán egyre vágyakozóbb lett a tekintete. Nem tudtam, hogy ilyen reakciót vált ki belőle, ha levetkőzöm egy tengerparton, de tetszik. Olyan aranyosan nem tudta, hogy most mit csináljon.

-          A-a – ráztam meg a fejemet és lassan hátrálni kezdtem.

Cole ledobta a kezéből a pólómat és elkezdett megválni az övétől. Meglepett, hogy semmi figyelmeztetést sem kaptam, hogy hideg van, ne menjek a vízbe, megfázom és társai, de tökéletesen megvoltam nélkülük. Gyorsan levette nadrágját és maga mögé dobta, mikor már a lábamat elkezdték nyaldosni a hullámok. Elsőre kicsit hideg volt, de nem álltam meg, tovább hátráltam. Mondtam már, hogy imádom a fekete bokszer alsókat? Semmi sem űbereli Cole fenekét, mikor abban van. És azok a csípő csontok!

Már a térdemig ért majdnem a víz, mikor Cole gyorsított a tempón és szaladni kezdett felém. Mikor elért felkapott és begázolt velem a vízbe. Nevetve hajtottam hátra a fejemet, Cole pedig elkezdte csókolgatni a nyakamat és a vállamat. Kezeimmel a hajába túrtam és közelebb hajoltam hozzá, hogy meg bírjam csókolni. Minden egyes csók után egyre jobban beleestem Cole-ba, ha ezt lehet még fokozni. Minden egyes csóknál felrobbant bennem valami és egyre nehezebb volt leállni. Minden egyes csókkal, pillantással, öleléssel, gyengéd szóval és érintéssel, egyre jobban szerettem. Hónapok teltek el, de még nem mondtam ki neki, még nem bírtam. Mikor akarom, a torkomra forr a szó, pedig minden vágyam, hogy kikiabáljam a világnak, hogy szeretem. Az érzéseimet ki tudom mutatni, de elmondani már nem.

-          Hope – lehelte a nyakamba Cole.

-          Hmm?

-          Volt már olyan, hogy nem tudtad elmondani, amit akartál? Hogy nem tudod, hogy kezdj hozzá?

-          Párszor. Viszont szerintem, ha nagyon kikívánkozik az a valami, úgy is kijön. – Ez megnyugtatott. Nem voltam annyira reménytelen, elvégre apának már elmondtam.

Miután kiázottnak éreztem magamat, kifeküdtünk a partra és az epret nasiztunk csokival. Mindketten imádjuk mindkettőt. A hátamra feküdtem és a csillagokat vizslattam. Cole a mellkasomra hajtotta a fejét és simogattam a haját. Sokáig feküdtünk így szótlanul, de volt olyan értékes, mintha csak beszélgettünk volna. Ahogy ő bújt hozzám, hogy én simogattam őt, teljesen biztosított arról, hogy bízik bennem. Ilyenkor nem volt a kőszikla, aki visszahozott az életbe, hanem a szerelmem volt, egy egyszerű fiú, aki ugyanúgy igényelte a törődést és szeretetet. Becsuktam a szememet egy pillanatra és mikor kinyitottam, mintha egy lehulló csillagot pillantottam volna meg, ahogy átcikázik az égbolton, készen arra, hogy teljesítsen egy kívánságot. Tovább simogattam Cole haját és közben mosolyogtam.

-          Szeretlek, Cole.

Cole felnézett rám, a csontjaim pedig csöpögőssé váltak.

-          Én is szeretlek, Hope – mosolygott szívből, majd visszahajtotta a fejét a mellkasomra, hogy tovább simogathassam a haját. Sikerült, hát kimondtam neki is. Olyan érzés volt, mintha végre elengedtem volna egy nagy követ, amit végig magamon kellett vonszolnom. Hirtelenjében elhittem, hogy képes vagyok repülni.