2012. március 11., vasárnap

Új sztori

Sziasztok!

  Nem tudom mikorra számítottatok a visszatérésemre, de hát mostanra lett esedékes. Sokat gondolkodtam, hogy melyik történetemet kezdjem el publikálni, de jött egy isteni szikra és mindet maga mögé utasította. De ez már megint olyat, mint a Megsebzett. El nem tudom mondani, hogy hogyan jutott eszembe. Biztos szerepe volt benne Stephen King, A Sárkány szeme című könyvének. Kicsit olyan volt nekem, mint egy felnőtteknek szóló mese (lehet ez is lett volna vele a célja, nem tudom), és kedvet kaptam egy ilyen történet írásához. Ott Flaggon, a varázslón kívül nem voltak mást természetfeletti lények, az én történetemben lesznek. Jöhet a kérdés, hogy miért, mikor én azt mondtam nem tudok és nem szeretek annyira fantasyt írni. Ez így is van, de ez nem egy mostani időben játszódó történet lesz, ahol a csaj beleszeret a vámpírba. És ha most valaki megijedt volna attól, hogy nem mostani időben játszódó, akkor azt is elmondom, hogy a helyszíne sem valós, de nem kell ettől tartani. Nem fogom régies stílusban írni, és habár nem lesz benne telefon meg számítógép, attól más modern dolgokat még lehet, hogy ismerni fognak a szereplőim.
  Nagyon megszerettem ezt a történetet, és hiába fantasy, hiába játszódik egy olyan világban, bőven lesz hangsúly a szereplők érzelmein. De biztos unjátok a rizsát, szóval inkább bővebben a történetről. Az Alvilágban játszódik, de semmi pokol meg ilyenek. Egy másik világ persze ahova titkos portálon lehet átjutni és itt élnek a természetfeletti lények, de itt a vámpírok nem nyuszikat hamiznak. Van a Sötétség Királya, ő az ura az egész Alvilágnak, de van minden fajnak egy királya is. Olyan ispán, nádorispán féle dolog (elnézést, de a töri tanárom szerintem nagyon örülne, ha látná milyen hasonlatok jutnak itt nekem eszembe pötyögés közben, szóval muszáj így hagynom ezt a mondatot).
   Az Alvilágba rabolják el a fenti lányokat és a legszebbekből táncos lesz. Csak a királynak van joga arra, hogy táncosokat képezzen ki és lányokat raboljon fentről, de a kész táncosokat már elajándékozhatja a hozzá hűeknek. Rhiát is elrabolják és egészen kivételes tehetség, a Sötétség Királya és Hercege is felfigyel rá. Egy táncos lányt később megölnek és nem tudják ki és miért, közben pedig a vámpíroknál öt év múlva esedékes a királyváltás, ezért haza jön a legkisebb herceg, Conan. Ott sem megy minden simán. Rhia jobban teszi, ha a saját érdekében kinyomozza, hogy ki öl, s közben olyanokkal kell szövetségre lépnie, akiktől a hideg rázza.
  Tényleg nem gondoltam volna, hogy egy ilyen történettel jövök megint vissza, de nem próbálom itt elmagyarázni, hogy én miért gondolom másnak és miért szerettem meg annyira ezt a történetet és gárdát, mint a Megsebzettét, majd ha olvassátok a történetet lehet könnyebb lesz megérteni. Mindenesetre, ha jó jelnek számít, hogy semmit sem kellett agyalnom a címen és a főszereplőm nevén, akkor én a legjobbakat várom saját magamtól.
  Óh, jesszus, mennyi mindent összehordtam itt! A lényeg az, hogy a történet Az Alvilág táncosa címet viselni és ide kattintva érhetitek el.

2012. március 3., szombat

Amik kimaradtak

Sziasztok!

Megint itt vagyok, ugyanis a megsebzett mappámból dobáltam ki a szemetet, és találtam ilyeneket. Úgy gondoltam, felteszem őket, ilyen kis extrák. De több dolog már nincs a mappában, szóval szerintem nem lesz már ilyen utolsó utáni valami :D

Többször megpróbálkoztam Cole szemszöggel, mint az majd lentebb is láthatjátok, de nem tetszettek. Nem bírtam úgy vissza adni az ő gondolatait, ahogy gondoltam, szóval hagytam. Viszont nagyon szerettem volna egy olyan részt írni, ahol ő van meg Jenny. Mellesleg, ha kíváncsiak vagytok Cole muffin előtti kedvenc sütijére, irány a Fornetti. Ott csokis puffancs vagy milyen néven árulják, és általában péntekenként meglepem magamat vele.


Anyu hozott haza olyan kis csokis puffancsot, aminek a közepében vanília krém van. Eddig ez volt a kedvencem, de amióta ettem Hope muffinjából, ez megváltozott. Az a süti egyszerűen isteni finom a nagy csoki darabkáival, amik szétolvadnak a számban, ha frissen eszem őket. Inkább nem gondolok rá, mert csak kínzom magamat. De mivel nem volt muffin, ezért a csokis süti után kellett turkálnom a tálban, amiben több féle édesség is volt. Már vagy háromszor feltúrtam, de nem találtam egyet sem, pedig mindenki tudja, hogy az Cole sütije és kész. Anya nem eszik belőle, apa keveset. Szóval ők nem lehettek, nem is én voltam, akkor csak Jenny lehetett, aki tegnap érkezett haza és tessék, már is bezabálta a sütimet. Mérgesen fordultam meg a széken s pattantam fel, hogy kérdőre vonjam a húgomat.
Fent gépezett a szobájában, mikor kopogás nélkül benyitottam.
-          Úriember – mondta nekem gúnyos mosollyal.
-          Megetted a sütimet – mondtam vádlón.
-          Nem volt rá írva a neved – rántotta meg a vállát.
-          De tudod, hogy az enyém! – Jenny már kiskorunk óta megesz, meg elvesz mindent, ami az enyém, csak hogy idegesítsen. Persze igazából sosem haragudtam rá – na jó, csak egy kicsit –, de mikor éppen életmentőként szolgál az a süti, mert olyan ideges vagyok, akkor aztán ölök miatta.
-          Majd veszek másikat, ne csináld már. Mi bajod van? – fordult felém a székével, miközben kérdőn méregetett. – Mondanám, hogy megjött, de amikor legutóbb itt hagytalak még pasi voltál. Esetleg azóta változott valami? – Még gyanakvóbban méregetett.
-          Jennyfer!
-          Oké, meg sem szólalok – tartotta fel védekezően a kezeit.
-          Én is úgy gondoltam.
Jenny elmosolyodott.
-          Na mesélj valami érdekeset inkább, történt valami, amíg nem voltam itthon? Hogy van Kirsten?
Kirsten… Egyáltalán nincsen kedven róla beszélni, az utóbbi időben megromlott a kapcsolatunk. Mindenkire féltékeny, még Haylie-ra is. Hát akkor mi lenne, ha tudomást szerezne Hope-ról! Semmi sincsen köztünk, de őt kértem fel egy pályázathoz, ami angyalokról szól, nem pedig a barátnőmet. Szakmai szemmel Hope tényleg angyalosabb, mikor először megláttam a nappalijukban, ahogy a gyönyörű barna szemeibe félelem és meglepettség csücsült, mikor meglátott, már akkor tudtam, hogy kell nekem. A bennem lévő fényképész fenevad meg akarta magának szerezni, s a végtelenségig fényképezni. Ezt nem lenne képes Kirsten megérteni, megsértődne és bevágná a durcát, ha ez kiderülne. Igaz Hope képe kint van a szobám falán, de már egyre kevesebbet van itt, és egyáltalán nem érdekli a falam, amin a fényképek vannak. Sőt, az egész hobbim nem érdekli, ha itt van csak az ágyamig képes eljutni. Néha olyan érzésem van, mintha meg akarna erőszakolni.
-          Megvan.
-          Húh, ez nem volt valami bő. Minden rendben, megvagytok? – Jenny felállt és közelebb sétált hozzám, hogy jobban szemügyre vegyen, és elkezdjen ölelgetni, mert az a mániája.
-          Fogjuk rá. De ne beszéljük most róla. – Általában, ha arra kérem a húgomat, hogy ne beszéljünk valamiről, ő annál jobban beszélni akar róla. Ez mindig így volt, és így lesz. Most is láttam megcsillanni a szemében azt a kis szikrát, ezért inkább menekülőre fogtam.
-          Van egy kis dolgom, mennem kell. – Ezzel sarkon fordultam és átsiettem a szobámba, nem érdekelt, hogy közben szólongat.
Jenny túl makacs és hiába kérem rá, hogy ne csináljunk valamit, rám se hederít. Fogadok, hogy pár perc múlva be fog rontani az ajtómon, azzal, hogy ne dugjam a fejem a homokba – na nem minta ezt tenném, csak nincsen kedven az agyrém barátnőmről beszélni –, hogy dumáljuk át a dolgot. A sejtésem beigazolódott, pár perc múlva kopogás nélkül rontott be a szobámba csípőre tett kézzel.
-          Cole, erről beszélnünk kell – mondta komolyan. – Megbántott? Megcsalt? Rajta kaptad? Esetleg te csaltad meg őt?
-          Nem, nem, nem, nem és nem – fújtam ki a levegőt, tudtam, hogy hosszú beszélgetés elé nézek.
-          Öm, mire szól az ötödik nem?
-          Annak, hogy nem kell róla beszélnünk. Ne láss többet a dolgokba, mint amennyi az valójában.
-          De ha nem mondasz semmit, honnan tudjam, hogy mi van? – nézett rám méltatlankodva.
-          Azért nem mondom, mert nem lényeges. Csak megromlott mostanában a kapcsolatunk.
-          Miért? – érdeklődve huppant le mellém az ágyra. Oké, ha elmondom neki megszabadulok tőle.
-          Nem tudom. Mostanában nagyon rám tapad és olyan, mintha rejtegetne valamit. Nem érzem azt, hogy tudnék bízni benne.
-          Nem azért, de én megmondtam, hogy egy hülye – rántotta meg a vállát Jenny. Egyből eltűnt mindenféle együtt érzés belőle, csak szárazan odavetette. Sosem kedvelte Kirstent, mindig csak elviselte.
-          Szerintem dobd – mosolygott rám. – Megannyi értelmes, okos és szép lány van még a világban, aki képes lenne téged értékelni, nem csak trófeaként mutogatna, hogy neki milyen jó pasija van. Annyira meg nem földöntúli szépség, hogy ne lehessen pótolni.
Jenny-nek igaza volt, Kirsten nem pótolhatatlan, de hát csak nem tudom egyszerűen dobni. Majdnem két évig jártunk, ez alatt kialakult közöttünk valami komoly, hiába is romlik mostanában a kapcsolatunk. Az elején biztosan szerelmes voltam belé. Kedves és vicces lány volt. Néha túl hiú, kicsit egoista, de ezt bájosnak találtam benne és szerethetőnek, de most minden kezd elromlani. Tudom, hogy van valami titka, de még nem jöttem rá.
-          Nem olyan egyszerű… És hol marad a jó testvér, aki jó tanácsokat ad, hogy megmenthessem a szerelmemmel való kapcsolatomat? – kérdeztem enyhe gúnnyal. Jenny felhúzta a szemöldökét.
-          Szereted? – kérdezte. Haboztam, nem tudtam mit mondjak. Azt hiszem, tudat alatt már régen tudom, hogy nem vagyok már belé szerelmes.
-          Nem szereted – jelentette ki vidám mosollyal Jenny. – Ha szeretnéd, nem haboztál volna és nem vágtál volna ilyen képet.
-          Miért milyen képet vágtam?
-          Látod, nem is azon vitatkozol, hogy de igen, te szereted, hanem az izgat, hogy milyen képet vágtál – diadalmas mosoly ült ki az arcára.
-          Talán igazad van. – A fejemet a tenyeremben támasztottam meg, miközben ezen az egész barátnő ügyön merengtem.
-          Nyugi bátyus – veregette meg a hátamat. – Nem ő volt az igazi, de majd eljön ő is. – Rá sandítottam ő meg bíztatóan mosolygott.

 ***

 Mikor találkoznak Hope apjával és először mennek a kávéházba. 

      Nahát, ez egyszerűen isteni! Habár attól nem tartottam, hogy még eggyel többen leszünk az este, mert Cole biztosan elmegy valahová a barátnőjével, de attól tartottam, hogy mi lesz addig, amíg itt van. Ajánlom Josh-nak, hogy ne kezdjen magán akciókba, hogy kiderítse mi is a jó szó arra, ami köztem meg Cole között van, mert akkor nem éri meg a másnapot, de talán még az estét sem.
-          Én meg ráérek – mosolygott rám. Volt valami a tekintetében, ami azt sugallta, hogy valami olyanra gondol, amit ha kimondana, kicsit zavarba jönnék. Nem valami piszkos dologra gondolok. Egyszerűen csak nem volt ez a nézés megszokott Cole-tól és ez biztos jelent valamit. Az is lehet, hogy csak bebeszélem magamnak.
     Ez a részlet a 32. fejezetből van, miután vissza került a pulcsi és először találkozik Hope és Cole. A részletből kiderült mi a volt a fiú vigyorgásának tárgya. 

A színpadon Luke gitározott és egy saját maga írt dalban öntötte ki a szíve bánatát, amit Candy, az előző csaja okozott neki. Szinte én is kiállhattam volna ezzel a dallal, engem is megcsaltak, csak én dobtam Kirstent, nem pedig ő engem. Ennyi járt nekem, nem? Hogy én rúgjam ki páros lábbal és küldjem a kis gimnazista förmedvényhez, aki valószínűleg olyat tudott, amit én nem. Először rohadt mérges voltam, azt hittem kitekerem a pasi nyakát, aztán rájöttem, hogy Kirstenét is ugyanúgy ki kéne tekernem, de nem szokásom nőket bántani. Ha pedig jobban belegondoltam, én sem voltam sokkal jobb: miközben barátnőm volt végig egy nagy barna szempárra gondoltam, mikor Kirstent csókoltam arra gondoltam, milyen lenne Hope vékony testét magamhoz ölelni, milyen lehet csókolni a nyaka finom bőrét, beszívni az illatát, ami olyan volt, mint egy virágzó kerté, a legfinomabb illatú virágokkal. Elítéltem magamat a bűnös gondolatimért, és amiért néha flörtölni próbáltam vele, mert Hope-nak barátként volt rám szüksége, nem pedig egy pasiként, aki akarja – vagyis azt hiszi – akarja őt. Mikor visszakaptam tőle a pulcsimat, egyfolytában azt hordtam, mert az én illatom mellett Hopét is erőteljesen éreztem rajta. Egyik este abban is aludtam el.
Szóval végül arra jutottam, hogy a gimis szívességet tett nekem, így legalább nem kellett magyarázkodnom, hogy miért dobtam ki Kirstent, az indok elég egyértelmű volt.

***

Mikor ezt írtam, eredetileg jóval előbb szakított volna Cole és Kirsten. A körülmények sem azok lettek volna, mint ami végül lett. Ezt a részt inkább Ian és Kimora miatt hozom. Kimoráról egyszer Mira mesélt Hope-nak (21. fejezet)

-          Gyere ide, ünnepelünk! – szóltam bele vidáman köszönés helyett.
-          Mit is? – kérdezte gyanúsan Ian.
-          Szingli lettem olyan három perce.
-          Komolyan? – kérdezte Ian némi kételkedéssel a hangjában, és láttam magam előtt az arcot, amit vágott. Nevetnem kellett.
-          Halál komolyan. Részleteket majd akkor, ha ideérsz, de szedd a lábad! – Ezzel választ nem várva, kinyomtam a telefont. Ian tíz perc múlva, már az ajtóban állt és csöngetett. Végig nézett rajtam, majd mosolyra húzódott a szája.

-          Úgy nézel ki, mint egy öntelt öt éves – állapította meg a tényt.
-          Úgy is érzem magamat – felnevettem.
-          Rosszul fogadta? – Ian-nek most megértő arcot kéne vágnia, de ő csak vigyorgott. Élvezte a szenvedésemet, és hogy kezdettől fogva neki volt igaza. Aljas dög, de haver.
-          Őszintén nem érdekel, hogy fogadta. Nem én kavartam mással. De azért megpróbálja majd előadni, hogy ő az áldozat – rántottam meg közömbösen a vállamat, Ian meg kiröhögött, de úgy, hogy alig kapott levegőt. Idegesen kiléptem a házból és becsaptam az ajtót.
-          Na ha végeztél indulhatunk – néztem rá morogván.
-          Te csináltad a bajt magadnak – mondta még mindig röhögve. – Én mondtam, hogy a csaj nem tiszta.
-          Ha még egyszer elmondod, hogy te megmondtad én kiverem a fogaidat – villantottam rá egy kedves mosolyt, mire még jobban röhögött.


Ian szokás szerint ledobta magát a homokba, mikor leértünk és figyelte, amit kattintgatok. A part nem volt üres, egy páran lézengtek lent, de ismertem őket. Oda intettem nekik, és ők is mosolyogva intettek. Kimmie, az egyik barátom már el is indult felém.
-          Szia, Cole – köszönt mosolyogva, mikor elém ért. – Fehér csóka! – biccentett egyet Ian felé is.
-          Kimora – mondta komoran Ian. Szegénynek gyenge pontja volt a fehér csóka kifejezés. Főleg a fehér zavarta. Ian szőke volt, abból a világos szőke fajtából és eléggé fehér. Nagydarabnak sem volt nagydarab, Kimmie szerint a legcukibb fehér srác, akit valaha látott.
-          Csá – köszöntem neki én is.
-          Ne durcizz már! – guggolt le Kimmie Ian mellé. – Mosolyogj Csóka!
-          Nincs kedvem – mondta Ian miközben felnézett Kimmie-re, aki elnevette magát.
-          Olyan cuki vagy – nevetett tovább. – Szeretlek, te Csóka! – Ezzel a hévvel megölelte és hátra estek a homokban. Ian idegesen motyogott, de megölelte Kimmie-t, aki nem nagyon akart lekászálódni róla, élvezte a helyzetet.
-          Ne nyomjad már agyon a fehér csókát! – fújtatott Ian, mire Kimmie még jobban nevetett.
-          Szerinted kövér vagyok? – hirtelen elkomorodott egy pillanatra a lány.
-          Igen! – vágta rá Ian, majd finoman felült és letolta magáról Kimmie-t, aztán segített neki felállni.
-          Köszi – csivitelte vidáman a lány.
-          Nem akarsz mondani valamit Kimmie-nek? – kérdezte egy gonosz mosollyal az ajkán Ian.
-          Na, mit nem mondasz el Kimmie-nek? – kérdezte mosolyogva a lány. Kifújtam a levegőt.
-          Szakítottam Kristennel.
-          Hogy mit csináltál? – kérdezett egyből vissza boldogan és egyben meglepetten. – Komolyan? Ez tök jó! Örülök, hogy rávetted magadat. Én a helyedben akkor dobtam volna, mikor kiderült, hogy megcsalt. Amúgy sosem kedveltem, sosem csípett engem. Egy rasszista ringyó – hirtelen hallgatott el, ahogy elhagyta a száját az utolsó szó. Szégyenkezve harapott az ajkába, ugyanis ő sosem beszél így, és jól tudja, hogy attól, hogy szakítottam Kirstennel, egykor még nagyon szerettem őt.
Kimmie egy gyönyörű fekete lány, Kristennek pedig ez tényleg nem tetszett. Alapból nem kellett volna vele foglalkoznom, mikor már láttam, hogy nem fogadja el a barátaimat.
-          Ne hagyd abba Kimmie, mond meg neki helyettem is – kotyogott közbe Ian. 
-          Kuss! – meredtem mérgesen Ian-ra, akinek az arcán önelégült vigyor jelent meg és zsebre tette e kezét. 

*** 

      Eredetileg lett volna egy rész, amikor Hope apját felhívja a magánnyomozó, aki régen kereste Hope-ot és elmondja, hogy véletlenül talált egy Hope Wilmerrel kapcsolatos dolgot, miközben rendőrségi akták között kutakodott. Végül ebből nem lett semmi, mert nem akartam, hogy mástól tudja meg Dave, hogy mi történt a lányával. De ezáltal a rész által, talán jobban megismerhetjük őt. 

  A férfi már hatkor kipattant az ágyból, szinte szó szerint. Már az idejét sem tudja, hogy mikor aludta át az éjszakát, hogy mikor aludt egy jót utoljára. Próbált a munkájába temetkezni, új nővel próbálkozni, de nem ment neki. Szinte tíz éve nem aludt normálisan, minden éjszaka forgolódik és kattog az agya. Egy ideig össze-vissza utazgatott, de sehol sem volt jobb, az emlékek mindenhol utolérték, ezt előbb-utóbb ő is belátta. Annyiszor megpróbálta újra kezdeni, egyes dolgokat megint megpróbálni, de nem ment. Megannyiszor el akart menni Redmondba, vagy Wilmingtonba, de annyiszor érte csalódás, hogy nem mert többször kockáztatni, nem bír el több pofoncsapást.
  Kisétált az apró kis konyhába, ahol a fehér bútorok már sárgulásnak indultak és lefőzte magának a kávét. Nem régen ért haza a munkából, legszívesebben már ment is volna vissza. Őrültnek és megszállottnak tartják a társai, de felnéznek rá. A férfi vakmerő és nem érdekli semmi, csak hogy életet tudjon menteni, különösképpen gyermek életeket. Nem túl aktív a társasági élete, a munkatársai sem tudnak sokat róla, csak annyit, hogy történt vele valami a múltban, ami miatt ilyen lett. A legtöbben arra tippelnek, hogy meghalt a gyermeke, és ezért áldozná fel egy-egy mentéskor az életét a lurkókért. Nem is járnak olyan messze az igazságtól.
  A férfi felvett egy melegítőt és egy szürke pólót, majd kisétált a panellakás ajtaján a szokásos reggeli futásra. Jó kondiban volt világ életében, sosem volt egy cérnaszál. Erősnek kellett lennie, hiszen ha emelni kell valakit, vagy valamit nem várhat a csodára.

***
Mi ez a rész? Egy furcsa pillanatomban megszületett valami. Arra is gondoltam, hogy ebből epilógus lesz, de elvetettem az ötletet. Miközben írtam a történetet, sosem úgy képzeltem, hogy a halottak figyelnek minket meg vigyáznak ránk. Szóval ezzel a résszel magam sem értek egyet, de jó volt elképzelni, hogy ők ketten ott fent találkoznak és kukkolnak.

-          Na, legyek jó kislány az első napomon? – kérdezte Hope huncutkodva Cole-tól.
-          Próbálj meg nem bajba keveredni, akármilyen nehéz is lesz – nevetette fel a fiú és magához húzta egy ölelésre, aztán csókolóztak. Az ilyen részeket általában nem figyelem, mert zavarba jövök tőlük. Mikor megtudtam, hogy Hope az újévet egy rendes suliban kezdi és leszámolt dr. Wennellel még boldogabb lettem.
-          Szeretlek – suttogta Hope Cole fülébe, mintha az ők édes kis titkuk lenne. Cole jobban ölelte magához Hope-ot.
-          Engedd el, nagyfiú – jelent meg mögöttük széles mosollyal Mira. Na ha ő egyszer meghal, tuti, hogy rögtön beteszik egy őrangyalnak. Cole vonakodva eresztette el Hope-ot, egy utolsó csók után. Hope is húzta a száját, valószínűleg a fiú biztonságot nyújtó karjai közül, suliba menni nem volt túl csábító.
-          Gyere! – húzta maga után Mira. Nagyon bánom, hogy őt életemben nem ismerhettem meg. Szerintem jóban lettünk volna. Annabelle sok szépet mondott már róla.
-          Na, hogy állunk? – hallottam meg a kedves hangot mellőlem. Majdnem szívrohamot kaptam.
-          Megijesztettél – mondtam gorombán.
-          Bocsi – mondta egy angyali mosollyal a lány. – De nem csak neked szabad kukkolni.
-          Annabelle, én nem kukkolok – kértem ki magamnak, mert ez olyan csúnya szó. Persze igazából azt csinálom, de tényleg ez az utolsó.
-          Ahhaa – forgatta meg a szemét.
-          Szerinted érzik, hogy figyeljük őket? – kérdezte kíváncsian a lány, reménykedéssel a szemében. Ő nem nagyon figyeli Mirát, próbálja elengedni, de azt reméli, hogy a lány örökké emlékezni fog rá és érzi őt.
-          Hope biztosan – bólintottam. – Szerintem Mira is, hiszen szoros kapocs volt köztetek. – Bíztatóan szorítottam meg Annabelle kezét, aki elmosolyodott és visszatért a vonásaira a vidámság.
Néztük, ahogy a két lány besétál a suliba, és Mira még visszakiállt Cole-nak, hogy ő majd vigyáz Hope-ra. Annabelle megnyugtatott, hogy tényleg így lesz, mert Mira mindig igazat mond.
Hope élete már teljes, van családja és szerelme. Az apja és nagynénje között lévő szikrák felizzottak és teljes lángon égnek. Igazából azóta egymásba vannak esve, hogy megismerkedtek, de Dave próbálta ezt magában elnyomni és kitartani Kristy mellett. Hope úgy kapta rajt őket a nappaliban, hogy csókolóznak. Csakúgy, mint Haylie őt meg Cole-t. Hát nem vicces? Együtt élnek most mind Haylie-nál, és Hope abban bízik, hogy lesz egy kis tesója.

 

2012. február 21., kedd

Köszönetnyilvánítás

Köszönetnyilvánítás

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki olvasott és azoknak is, akik még véleményt is írtak. Sokszor segítettek nekem, adtak újult erőt, esetleg új ötletet. Például amikor Hope és Cole elmegy motorozni, nem biztos, hogy létre jött volna, ha a Kérdések Hope-nak felhívásban nem hívják fel rá a figyelmemet (Darolyn :D).  Ezen kívül ott van még a bétám, Baree. Igazi vámpír sebességgel javít, küld nekem csigákat, és jó zenéket mutat. És ha már így a zenénél tartunk, akkor meg kell köszönjem a Skilletnek, hogy van Lucy (Baree-nak, meg hogy megmutatta). Tök milyen részt írtam, imádtam hallgatni! Ha Lucy nem lenne, akkor biztos, hogy sok minden nem ilyen lenne a történetben.
Fontosnak tartottam ezt a köszönetnyilvánítás részt, mert tényleg sok mindent köszönhetek a lelkes olvasóimnak (mit gondolsz, Lida?), na meg aztán ez az első igazi történetem. Még mindig nem hiszem el, hogy megírtam végig!
Megy mindenkinek a virtuális nagy ölelés, és remélem örömet szereztem nektek a történettel.

Ps: fizetetlen szabadságom után, majd adok hírt magamról, hogy milyen történettel vagyok várható és hogy mikorra. 

Epilógus

Sziasztok!

Nem akartam ennyit várni, hogy feltegyem, de amióta nálam van a Millennium trilógia (Tetovált lány), azóta azon kívül nem nagyon tudok mással foglalkozni :$



„Az élet túl rövid ahhoz, hogy egyszer csak felébredj és megbánd. Szeresd azokat, akik jók hozzád. Felejtsd el azokat, akik nem. Hidd, hogy minden valamilyen okból történik. Amikor új esély adódik két kézzel kapj érte. Ha ez gyökeresen megváltoztatja az életed ne ellenkezz. Soha senki nem mondta, hogy könnyű az élet, csak azt, hogy érdemes élni.”


Haylie éppen a városba tartott vásárolni, apa dolgozott, Cole pedig nem volt itthon, ezért nagynéném vitt el a dokihoz. Hogy jön itt a képbe apa? Mivel nem akartam elmenni hozzá, de vele akartam lenni, és neki fontosabb vagyok bárminél, ide költözött és itt keresett magának munkát a tűzoltóságon. Igazából nem csak én voltam a vonzó erő, hanem nagynénim is. Éreztem én, hogy közöttük szikrázik a levegő, és miután rajta kaptam őket smárolni a nappaliban – ahogy Haylie engem meg Cole-t –, a sejtésem beigazolódott.

Június eleje volt, meleg idő. Csak egy szoknya volt rajtam meg egy háromnegyedes ujjú póló, ami nemigen takarta a halvány, fehér kis vonalakat, a vágásaim nyomát. Különös módon nem szégyelltem őket, még tetszettek is. Ők az én harci sebeim, és ha büszke nem is vagyok rájuk, de legalább mindig emlékeztetnek arra, hogy a nehezén már túl vagyok. A hajamat levágattam, már csak a vállamig ér. Miért tettem? Mert talán ez a leglátványosabb külső jele a változásnak, ezt lehet a legkönnyebben észrevenni. Ezt veszi mindenki leghamarabb észre, jelezhetem vele, hogy változtam, esetleg változni akarok. Ha meg, nem tetszett volna a végeredmény, egyszer úgy is csak visszanőtt volna.
Vidáman ülök be Haylie mellé, jó kedvem van, hiszen a nap süt, a madarak dalolnak és vár a tengerpart. Haylie mosolyogva néz végig rajtam, talán boldogabb, mint én, hogy a magatartásom, és a kedvem száznyolcvan fokos fordulatot vett, mióta ide jöttem.

Dr. Wennel várójában most nincsen senki, az asszisztense szól, hogy mehetek is be. A doktornak melege van és lazábban van öltözve, mint általában. Kopott, régi farmer van rajta és egy vékony anyagú kockás ing, amit feltűrt a könyökéig és pár fenti gombot kigombolt. A haja kócos, a szemüvege ferdén áll az orrán. Ennyire fárasztó volt az előző páciens? Ha sokat nézem, észrevehetek vele meg Iannel hasonlóságot, például a fehér bőrüket. A doki kulcscsontja is kiugró, de már nem feszül rajta olyan szépen a bőr, mint fiáén.
-          Csüccs le – int a kanapé felé, ahol mindig ülni szoktam. – Nagyon vidámnak tűnsz ma.
-          Az vagyok – bólintok. – Tudja, milyen nap van ma? – kérdezem tőle kicsit felpörögve. Igazából Cole óta sokszor érzem felpörögve magamat, mintha valami drog lenne.
-          Csütörtök? – húzza fel kételkedve a szemöldökét, de tudom, hogy tudja, miről beszélek. Az az Ian-es kis mosoly ott bujkál a szája sarkában.
-          Nem úgy értettem. – Úgy döntöttem, belemegyek a játékba. – Már ne sértődjön meg, de ma találkozunk utoljára és ennek nagyon örülök. – Bizony, végeztem. Az okosok megállapították és a doki is javasolta, hogy befejezhetem az agykurkászhoz járást, mert már ügyes, okos kislány vagyok, aki nem fogja többet megkísérelni, hogy kinyírja magát, fog beszélni és eleget enni. És szerelmes, rohadtul szerelmes!
-          Én is örülök, hogy nem találkozunk többet ezek között a falak között, ha csak nem ugrassz be hozzám barátilag. – Vigyorgott, mint aki tudja, hogy ez nem fog megtörténni. – De komolyan, még láthatjuk egymást. Elvégre Ian barátja vagy.
Mint arra rájöttem, Ian meg az apja között nem túl felhőtlen a viszony. Nem olyan rossz, de nem is olyan jó. Nem ironikus, hogy pont egy dilidokinak van baja a fiával?
-          Ha úgy találkoznánk, az még elfogadható lenne – mosolyogtam rá. Már úgy vagyok vele, hogy tőle sem sajnálom. Amióta Cole-lal vagyok, az átlag vigyorgás szintem nem tudom hányszorosára ugrott, és már mindenkire képes vagyok mosolyogni.
-          Legalább sunyiban tudnálak ellenőrizni, hogy még minden rendben van-e – mondta kedvesen.
-          Magát tényleg érdekli, hogy hogy vagyok? Nem csak azért visel el, mert szép kis pénzt zsebel be?
-          Érdekelnek a pácienseim, miután már nem járnak hozzám, azután is kíváncsi vagyok a sorsukra. Tudom, hogy a legtöbb ember nem hiszi el, hogy segíteni akarunk, azt gondolják, hogy csak a pénzüket csaljuk ki, és biztos van ilyen doki is, de én nem. Az én célom az, hogy segítsek.
-          Ne haragudjon meg, hogy ezt mondom, de nem hiszem, hogy nálam összejött. Hiszem maga csak egy vadidegen, nem várhatja el, hogy beszéljek magának a lelkem legfájdalmasabb dolgairól. – Nem akartam már azt is orra alá dörgölni, hogy a barátaim segítettek ki és ők az én igazi dili dokijaim. Így is elég merész voltam, hogy ezt kimondtam, de az arcán nem látszott sértettség, továbbra is csak mosolygott.
-          Az a baj tudod, hogy senki se hagyja, hogy ne csak vadidegenek legyünk. Mindenki úgy tekint ránk, mint aljas betörőkre, aki a fejükben akar turkálni.
-          Miért, nem így van? – szakítottam félbe.
-          Részben – legyintett. – De csak azért, hogy segítsünk. Először Cole, meg Ian is idegen volt számodra, de megismertétek egymást. Na most nekem ezt nem nagyon hagytad, csak elkönyvelted magadban, hogy én vagyok a csúnya rossz pszichológus.
-          Nem volt jó a taktikája. Nem egy laza közeget teremtett a beszélgetésekhez, elég nehéz volt nem azt érezni, hogy a fejemben akar turkálni. Öltözhetne mindig ilyen lazán, mint most.
-          Majd változtatok. De gondolj bele, hogy volt haszna annak, hogy ide jártál. Volt kire mérgesnek lenned és kit utálnod, kitölthetted a dühödet valakin – kacsintott. Felnevettem.
-          Miért csak most látom magát ilyen jó fejnek? – sóhajtottam drámaian. -  Még a végén hiányozni fog.
-          Bevallom, erre játszok
Szerintem az Ian-nel kettejük között lévő bibi biztosan nem valamelyikük humorának a hiányából fakad, mert mindkettejüknek van. A dokiét eddig nem nagyon vettem észre, mert eddig tényleg a csúnya rossz pszichológus volt a szememben, de ahogy kinyílt a csipám, rájöttem, hogy a fia a humorát tuti tőle örökölte.

-          Na, és tervez valami különlegeset így az utolsó alkalomra? Könnyes búcsú, egyebek?
A doki nem válaszol, csak valami furi vigyorral méregetett és már kezdtem zavarba jönni. Most mi van?
- Öhm, most miért néz így?
- Két okból is. Az egyik az, hogy csodálkozom, hogy mennyire felszabadult vagy az első alkalomhoz képest, amikor találkoztunk. A másik pedig az, hogy le sem tagadhatnád, hogy jóban vagy a fiammal.
- Miért? – kérdeztem értetlenül. Nem tudom, ezt miből következtette ki.
- Mert amióta ismered őt, sokkal másabban viselkedsz a terápiákon, persze azt a változást is észrevettem egyből, mikor Mirát és Cole-t ismerted meg. Csak mivel a fiamat ismerem, be tudom azonosítani, hogy ez a lazaság rá vall, ez a jókedv részben az ő hatása lehet, persze csakis a szerelem mögött – mosolygott rám atyaian. Jó, igazából lehet, hogy tudat alatt ragad rám valami Ian stílusából, mert nagyon fogékony vagyok rá. Rájöttem, hogy imádok nevetni, többet nevettem vele eddig, mint egész eddigi életemben összevéve. Jó barátok vagyunk, néha csak kettesben is találkozunk beszélgetni vagy mozizni. Nekem ez nem újdonság vagy furcsa, ugyanis tizenhét évig, csak két fiú barátom volt, de Cole csőrét kicsit piszkálja, még ha nem is mondja ki. Habár szerintem engem is zavarna, ha Mirával járna el valahova – mivel Mira a legjobb barátnőm. De sosem csalnám meg, én őt szeretem. Mellesleg Ian és Josh nagyon jól kijön egymással, ők ketten együtt feledhetetlenek. Hát még mi lenne, ha beállna hozzájuk harmadiknak Wes!
Van két jegyem már otthon, ami Los Angelesbe szól, egyenesen Joshoz. Cole-lal elmegyünk meglátogatni, hogy ne csak ő jöjjön mindig. Ez is hozzásegít ahhoz, hogy néha rám jöjjön az öt perc és ki akarjak ugorni a boldogságomban a bőrömből.

Beszélgettünk még a dokival a terveimről, miszerint gyerekeken szeretnék segíteni, olyanokon, akik hasonló helyzetben vannak, mint én. A doki ajánlotta a pszichológiai pályát, de ravasz mosollyal megmondta, hogy biztosan nem lesz könnyű dolgom, mert mindenki egy gonosz kényszernek fog tartani, aki kutakodni akar más agyában és el akar szedni egy csomó pénzt. Hm, vicces. Még én papoltam az előítéletekről, holott én is ugyanazt csináltam a dokival, pedig nem kellett volna. De én igazából nem pszichológián gondolkodom, hanem valami olyanon, amiben konkrétan tudok cselekedni. Például elvenni a családtól a gyereket, akit bántalmaznak és jobb helyre juttatni őt.

-          Sok szerencsét a suliban a következő évben – búcsúzóul megölelt, nem számítottam rá. Visszaöleltem. Igen bizony, az új évet már állami suliban kezdem, a padban fogok görnyedni és sok tanár fog tanítani. Nem szabad arra gondolom, hogy megint olyan rossz lesz, mint ezelőtt, mert most új lappal kezdhetem az egészet, már nem az a lány leszek, akit vernek otthon.

Furcsa volt úgy kisétálni a rendelő ajtaján, hogy tudtam, többet nem jövök vissza. Hiányzott a doki, a váró, a benti fotel, az illatok. Hiába tartozott a régi életemhez, nem tudok rá most rosszként gondolni. Furcsán üresek lesznek ezután a csütörtökök egy ideig, az biztos. Hiányozni fognak a doki hülye poénjai, a mindent tudó tekintete és komoly feje, mikor kivételesen többet beszéltem, ő pedig hallgatott. De büszke vagyok magamra, hogy a lányból, aki szenvedett és csak egy fiú tartotta benne a lelket, majd öngyilkossági kísérletet tett, eljutottam egy lányig, aki mosolyog és szerelmes. És még van lány barátja is! Az út hosszú volt és rögös, sok akadály volt rajta, amit először nem akartam leküzdeni, de szerencsére időben kaptam észbe. Sikerült kinyújtanom a térdemet és folyamatosan álltam fel a padlóról, elfogadva a felém nyúló segítő kezeket. Haylie anyai, Cole nagy és meleg kezét, Mira kecses kacsóját és Ian kicsit csontos, hosszú ujjas kezét. Meg kell említenem még Josh-t is és Clarie-t meg Shara-t, akik nélkül most nem lennék itt. Ha Clarie nem fogad a szárnyai alá az intézetben, ki tudja mi lenne velem. Talán akkor Haylie-val sem mentem volna sokra, de még Cole-lal sem. Aztán ott van az álmom, Jack-kel. Jack döntött a földre, de a felsegítésben is része volt, hiszen az álomban bíztatott, én meg hittem neki és tényleg felálltam. Talán a tudatalattim az iránta érzett utálatomat öltötte ilyen formába, hogy fel bírjak állni és a képébe röhögni, hogy itt vagyok és boldog. Nem győztél le, nem törtél meg és megedződtem, minden szélnek ellenállok, nem fogok meghajolni.

***

Ismét oda tartottunk, ahol úgymond heves és szerelmes érzéseink először kerültek nyilvánosságra, oda, ahol talán minden elkezdődött egyetlen pici kívánsággal, ami egyből valóra vált. A partszakaszhoz, ahol a csillaghullást néztük, vagyis csak egyetlen csillagot láttunk, de bőven elég volt, utána jobb elfoglaltságunk támadt. Most nem zavart a szabályszegés, vidáman sétáltam le a partra Cole kezét fogva. Szandálba jöttem, de a lábamnak ugyan mindegy, ha rajtam van, ha nincs, akkor is tiszta homokos lesz, szóval levettem a cipőmet, hogy boldogon lépkedhessek a csupasz homokon. Cole megcsóválta a fejét és elmosolyodott, de ő is lerúgta a cipőjét. Rugdostam a homokot és mélyen beszívtam a friss tengeri levegőt. Sosem leszek képes megunni, hogy itt járkáljak.

Cole leterítette a plédet és letette a kis kosarat, amibe ételt pakoltunk, de ha rajtam múlik, akkor nem fog belőle sok fogyni. Sokkal jobban hívogatott az óceán, s mivel már strand idő van, nem bírtam ellenállni a késztetésnek, hogy megmártózzam benne. Amúgy is, este sokkal izgalmasabbnak néz ki egy kis pancsikolás, mint nappal. Ugyan már, akkor mindenki megcsinálhatja, de este nem sokan jönnek ki egy partra, ami magánterület. Amíg Cole azzal bíbelődött, hogy a pléd normálisan legyen leterítve már le is húztam magamról a szoknyámat, de erre még nem figyelt. Levettem a pólómat is, és előre dobtam a lába mellé, mire lenézett a ruhadarabra, majd megmerevedett. Lehajolt érte, de közben lassan hátra fordította felém a fejét, ahol ott álltam egy szál fekete fehérneműben. Ártatlanul néztem rá.
-          Mi a terved? – Cole hangja reszelős volt. Visszafojtottam egy mosolyt.
-          Nem azzal akarok jól lakni, ami a kosárban van.
-          Nem? – kérdezett vissza egy picit ijedten Cole, de aztán egyre vágyakozóbb lett a tekintete. Nem tudtam, hogy ilyen reakciót vált ki belőle, ha levetkőzöm egy tengerparton, de tetszik. Olyan aranyosan nem tudta, hogy most mit csináljon.
-          A-a – ráztam meg a fejemet és lassan hátrálni kezdtem.

Cole ledobta a kezéből a pólómat és elkezdett megválni az övétől. Meglepett, hogy semmi figyelmeztetést sem kaptam, hogy hideg van, ne menjek a vízbe, megfázom és társai, de tökéletesen megvoltam nélkülük. Gyorsan levette nadrágját és maga mögé dobta, mikor már a lábamat elkezdték nyaldosni a hullámok. Elsőre kicsit hideg volt, de nem álltam meg, tovább hátráltam. Mondtam már, hogy imádom a fekete bokszer alsókat? Semmi sem űbereli Cole fenekét, mikor abban van. És azok a csípő csontok!
Már a térdemig ért majdnem a víz, mikor Cole gyorsított a tempón és szaladni kezdett felém. Mikor elért felkapott és begázolt velem a vízbe. Nevetve hajtottam hátra a fejemet, Cole pedig elkezdte csókolgatni a nyakamat és a vállamat. Kezeimmel a hajába túrtam és közelebb hajoltam hozzá, hogy meg bírjam csókolni. Minden egyes csók után egyre jobban beleestem Cole-ba, ha ezt lehet még fokozni. Minden egyes csóknál felrobbant bennem valami és egyre nehezebb volt leállni. Minden egyes csókkal, pillantással, öleléssel, gyengéd szóval és érintéssel, egyre jobban szerettem. Hónapok teltek el, de még nem mondtam ki neki, még nem bírtam. Mikor akarom, a torkomra forr a szó, pedig minden vágyam, hogy kikiabáljam a világnak, hogy szeretem. Az érzéseimet ki tudom mutatni, de elmondani már nem.
-          Hope – lehelte a nyakamba Cole.
-          Hmm?
-          Volt már olyan, hogy nem tudtad elmondani, amit akartál? Hogy nem tudod, hogy kezdj hozzá?
-          Párszor. Viszont szerintem, ha nagyon kikívánkozik az a valami, úgy is kijön. – Ez megnyugtatott. Nem voltam annyira reménytelen, elvégre apának már elmondtam.

Miután kiázottnak éreztem magamat, kifeküdtünk a partra és az epret nasiztunk csokival. Mindketten imádjuk mindkettőt. A hátamra feküdtem és a csillagokat vizslattam. Cole a mellkasomra hajtotta a fejét és simogattam a haját. Sokáig feküdtünk így szótlanul, de volt olyan értékes, mintha csak beszélgettünk volna. Ahogy ő bújt hozzám, hogy én simogattam őt, teljesen biztosított arról, hogy bízik bennem. Ilyenkor nem volt a kőszikla, aki visszahozott az életbe, hanem a szerelmem volt, egy egyszerű fiú, aki ugyanúgy igényelte a törődést és szeretetet. Becsuktam a szememet egy pillanatra és mikor kinyitottam, mintha egy lehulló csillagot pillantottam volna meg, ahogy átcikázik az égbolton, készen arra, hogy teljesítsen egy kívánságot. Tovább simogattam Cole haját és közben mosolyogtam.
-          Szeretlek, Cole.
Cole felnézett rám, a csontjaim pedig csöpögőssé váltak.
-          Én is szeretlek, Hope – mosolygott szívből, majd visszahajtotta a fejét a mellkasomra, hogy tovább simogathassam a haját. Sikerült, hát kimondtam neki is. Olyan érzés volt, mintha végre elengedtem volna egy nagy követ, amit végig magamon kellett vonszolnom. Hirtelenjében elhittem, hogy képes vagyok repülni.

2012. február 14., kedd

45.fejezet: Szerelmesek

Sziasztok!

Íme, itt az utolsó fejezet. Nem is nagyon fogtam még fel, hogy befejeztem.... Az epilógusból már ezer fajta változatom volt, szóval azt nem ígérhetem pontosra, hogy mikor hozom. Ki tudja, lehet ma lefekszem és megszáll az ihlet, hogy írjam meg az ezeregyedik változatot is.

Jó olvasást! :)



„Időnként (...) az is előfordult, hogy csak szótlanul ültek vagy sétáltak egymás mellett, szemlátomást a gondolataikba merülve, hogy végül sóhajtva, parázsló tekintettel nézzenek egymás szemébe, mint akik a szívük mélyéig összetartoznak.”

Josh-nak semmit sem akartam mondani, amíg nem biztos, de annak a napnak az estéjén felhívtam, mikor hivatalossá vált az, hogy Cole a barátom. Josh már ezelőtt is gyanakodott arra, hogy történt valami. Bár először azt hitte, hogy csak az új haverok meg környezet hatása.
-          Nem zavarlak? – kérdeztem tőle, mikor felvette.
-          Hope…– kezdte ingerülten a túloldalon Josh. Ezt mindig megkérdeztem tőle, mert sosem tudni, hiába mondja mindig, hogy ne kérdezgessem már, mert sosem zavarom.
-          Jól van, jól van. – Túl vidám voltam vitatkozni a mai nap történései után.
-          Okés, te mosoly manó. Elmondanád végre, hogy mitől reped szét a fejed a vigyortól? Mert bár nem látom, de ezer százalék, hogy így van. Ne akard, hogy felüljek az első gépre és úgy szedjem ki belőled – fenyegetett meg játékosan, mire felnevettem.
-          Josh – ejtettem ki a nevét túlcsorduló érzelmekkel. Mit meg nem adtam volna, hogy most itt legyen mellettem. – Azt hiszem, szerelmes vagyok. – Tessék, kimondtam! Igen, alighanem ez lesz a helyzet, más nem hiszem, hogy ilyen tüneteket produkálna.
-          Ezt most komolyan mondod? – kérdezte gyanakodva Josh, mintha nem hinné el, hogy én tudok olyat.
-          Komolyan. Sosem voltam még szerelmes, de nem hiszem, hogy ez más lehet…

Johs-nak kiöntöttem a szívemet, bár nem tudtam, mennyit zúdíthatok rá ilyen dologból egy fiú barátra. Mindenestre Josh jól bírta, és egyáltalán nem mutatta jelét annak, hogy őt ez nem érdekli, de azért próbáltam nem egy csacsogó és elvarázsolt tyúknak tűnni. Nem ecsetelgettem, hogy mit érzek csók közbe meg ilyenek, csak nagy vonalakban elmeséltem, hogy hogyan jutottunk el idáig.

***

  Elérkeztünk a hétvégéhez, a nagy találkozáshoz. Nem, ez nem jó, inkább a szembesítést használnám, mert már találkoztak, például amikor apa először eljött, akkor is Cole volt ott velem. Haylie nem szólt apának, hogy mi várható a hétvégére, nem akarta lélekben felkészíteni, a kis gonosz várta apám első reakcióját. Nem akarta, hogy legyen esélye hozzászokni a gondolathoz. Cole igazából nem félt, nem akarta az örömöt megadni a nagynénémnek és tényleg nem is volt miért. Elég nagy vagyok már, és nem félek apámtól. Jackkel is szembe szálltam Robertért, ugyanezt gondolkodás nélkül megtenném Cole-ért is.
 
Apa reggelre, mielőtt felébredtem már ideér, azt mondja, szereti látni, ahogy felkelek és kómásan kóválygok egy kicsit, ilyenkor picit elkalandozik, és azt hiszi, még a kicsi lánya vagyok, akinek meséket olvasott.
-          Jó reggelt! – köszöntek rám vigyorogva Haylie-vel mindketten, mikor kiértem a konyhába.
-          Hmmmhmhm – motyogtam vissza és leültem apa mellé egy székre, aki egyből átkarolta a vállamat és magához ölelt. A fejemet a vállára hajtottam és visszacsuktam a szememet. Nagyon álmos voltam még, csak azért keltem fel, mert hallottam a hangját.
-          Miért keltél fel? – nevetett apa, és megpuszilta a fejemet.
-          Mmmm – válaszoltam és közelebb bújtam hozzá. Életem talán legnagyobb ajándéka az, hogy visszakaptam őt és ennyi év után itt ülhetek mellette. Néha az az érzésem, hogy még mindig a redmondni házunkban vagyok Jackkel és Kristyvel, és ez az egész csak egy álom. Haylie, Mira, Ian, Cole mind-mind csak a képzeletem szüleményei. De igazság szerint félek megcsípni magamat, mert talán felébrednék, és nem akarok kikerülni ebből az álomból. Nekem ezelőtt Roberten és Josh-on kívül semmim sem volt, most pedig kaptam egy családot, barátokat, kincset találtam.
-          Eszel valamit, vagy inkább még alszol apádon? – hallottam Haylie nevető hangját. Szerettem mikor azt mondta, apám. Mintha valaki más is megbizonyosítana arról, hogy igen, ő tényleg az én apám, én tényleg a lánya vagyok és igazából visszakaptam. Olyan valóságos és egyben álomszerű az egész. Csak motyogtam megint válaszul. Ezt játszottam még egy darabig, de utána Haylie letett egy bögre forró csokit elém és egyből éberebb lettem.
Kiderült számomra, hogy apám is oda meg vissza van a csokiért, de próbál keveset enni, hogy vigyázzon a vonalaira. Óh… A forró csokimból is csak egy kortyot kért, de kiitta a fél bögrémet. Egyeseknél jó nagy mérték az a korty. Miközben én azért vitatkoztam apámmal, hogy most csináljon nekem másik adagot, Haylie már az ebédet készítette, ugyanis Cole átjön egy közös kajálásra, ahol hivatalosan is bemutatom apámnak. Apa nincsen gyilkolászós hangulatban, szóval nem hiszem, hogy Haylie várakozásai teljesülni fognak, bár eléggé nagy érdeklődést mutatott a téma iránt apa.
-          Mennyire komoly ez? Ő most a barátod? És egyáltalán mióta?
-          Szerintem elég komoly. A barátom, és olyan három hete.
-          Nem túl idős kicsit hozzád? – kérdezte apa kételkedve.
-          Apa, csak három év – nyugtattam meg. – Szerintem ezt nem mondható soknak.
-          De egy huszonegy évesnek már vannak bizonyos igényei. – Eh ne, légyszi ne kezd te is. – Nem akarja behajtani rajtad, ezeket az igényeket? – Erre a kifejezésre előtört belőlem a röhögés, még Haylie is nevetni kezdett. Apám csúnyán nézett rám, de ezt tényleg nem bírtam megállni.
-          Szerinted a korombeli, vagy pár évvel fiatalabb fiúknak nincsenek ilyen féle igényeik? – Szerintem a korombeli srácok jobban akarják, de nem tudom, nem vagyok pasi és nem is tudok sokat róluk. De nem is érdekelnek. Csak egy érdekel, csak róla szeretnék mindent tudni. Arról a fiúról, aki ellopta a szívemet és itt lakik innen egy karnyújtásnyira, de még is olyan távol. Normális az, hogy ennyire hiányzik?
-          Ezért lenne jó, ha harminc éves korodig nem is lenne barátod! – mondta apám kicsit szigorúbban. Elmosolyodtam és megöleltem.
-          Úgy hiányoztál – suttogtam a fülébe. Nem is sejtettem, hogy ilyen jó érzés, mikor féltik az ember lányát, mikor óvni akarják az erényeit. Most sajnálom magamat, és minden mást lányt, aki szerető apa nélkül nőtt fel.

***

Haylie-val megterítettünk, pont akkor fejeztük be, mikor Cole csengetett. Vidáman mentem ajtót nyitni.
-          Szia! – mosolyogtam rá.
-          Szia – mosolyogott vissza és egyből lehajolt, hogy megcsókoljon. – Nagyon jó kedved van – jegyezte meg.
-          Csak miattad – öleltem meg.
-          Azt hittem a jó kedved oka a drága apád – köszörülte meg mögöttünk a torkát apa, aki nem bírt várni addig, hogy Cole beljebb menjen.
-          Is – mosolyogtam rá angyalian.
-          Jó napot! – köszönt udvariasan Cole és közelebb lépett apámhoz, hogy kezet fogjanak. – Cole Sullivan vagyok.
-          David Wilmer – fogadta a kezet apám.
-          Örülök, hogy megismerhetem.
-          Szintúgy. – Apám alaposan megnézte magának Cole-t, mintha valami hiba után kutatna. Bár a kinézetén azt szerintem nehezen találunk.

Cole oda adta apámnak az üveg bort, amit hozott és bementünk az ebédlőbe. Haylie már kitette az ételt, leültünk enni. Olyan hülyén éreztem magamat. Feszélyezett ez a nagy hivataloskodás, a kissé fagyos hangulat.
-          Iskolába jársz még, ugye Cole?
-          Igen. Filmtörténetet tanulok. Érdekel a fényképezés is, de ezt csak hobbi szinten űzöm.
-          Tényleg? – Ez totál olyan, mint egy vallatás, de apám szemében most tényleg érdeklődés csillant. – Amikor fiatal voltam én is szerettem fényképezgetni. Esetleg majd tudnál nekem mutatni pár képet?
Cole egyből rám pillantott egy halvány kis mosollyal, de próbáltam neki jelezni, hogy apámnak nem mutathatja meg a rólam készült képeket. Nem akarom, hogy lássa, hogy néztem ki, mielőtt találkoztunk. Még jobban bűntudata lenne, és nem bírná magát túltenni azon, hogy azt hiszi sorsomra hagyott engem. Cole úgy nézem megértette a dolgot, de apám figyelmét nem kerülte el az a kis jelenet.
-          Ez mi volt? – kérdezte érdeklődve. – Netán, Hope-ról vannak képeid?
-          Nincsenek – ráztam meg a fejemet, de ügyeltem rá, hogy ne vágjam rá túl gyorsan. Apa felhúzta a szemöldökét.
-          Hope nem szereti, ha lefényképezem – mosolyogva átölelt Cole és megpuszilta az arcomat.
-          Idegesít.
-          Amúgy szívesen mutatok képeket.
Apám szeme Cole kezét figyelte, amit a vállamra tett, Haylie meg csak mosolygott.
-          Tudod Cole, nagyon jó gyereknek nézel ki, de Hope-hoz képest jó nagy vagy. – Nem értettem apám miről beszél, Cole-lal egymásra néztünk értetlen arcot vágva, Haylie meg kuncogott.
-          Szerintem David úgy értette, hogy nézd csak meg a kezedben Hope kezét, hogy milyen aprócska.
-          Sosem lennék képes bántani – mondta komoly arccal. – Maximum jobban meg tudom védeni.
-          Hát remélem is, hogy a kezeidet csak védelemre használod – jegyezte meg úgy mellékesen apa.
Erre lehajtottam a fejemet és elmosolyodtam, de apám észrevette.
-          Ne vigyorogj Hope, ne akard, hogy rosszra gondoljak! – Erre már felnevettem, Cole meg kicsit zavarba jött, megint olyan nagyon cuki volt. Kis csend után apám tovább folytatta a faggatózást.
-          Mondd csak Cole, mi jellemző a kapcsolataidra? Nem vagy egy rossz vágású gyerek, biztos oda vannak érted a lányok.
-          Nem szoktam velük játszani, nem vagyok nőcsábász. A hosszú kapcsolatok híve vagyok – magyarázta nyugodtan Cole.
-          Mi számít mostanában hosszúnak? – Úgy nézem, apám nagyon biztosra akar menni.
-          A legutóbbi kapcsolatom majdnem két évig tartott. Az hosszúnak számít? – Cole enyhén gúnyosan kérdezte, alig bírtuk visszafojtani Haylie-vel a röhögést.
-          És annak miért lett vége? – Úh, szerintem ez kicsit személyes kérdés.
-          Apa, nem hiszem, hogy… – szóltam volna rá, hogy ennyire ne legyen kíváncsi, ez Cole magánügye, de Cole megfogta a kezemet és rám mosolygott.
-          Semmi baj. Azért lett vége, mert már nem szerettem úgy, mint régen. Fölösleges lett volna azt hazudni, hogy minden rendben és áltatni magunkat. Na meg aztán a vége felé nem volt a hűség mintaképe, Kirsten – Cole megrántotta finoman a vállát és megeresztett egy fáradt mosolyt. Haylie megértően nézte a fiút, apám pedig nagyon remélem, hogy nem egy következő tolakodós kérdésén törte a fejét.
-          Az első barátnőmet Karennek hívták, volt egy Kim is. A feleségem meg Kristy volt. Mindenek elég csúnya vége lett, sosem voltam szerencsés a k betűs nőkkel. Hát csoda, hogy foggal, körömmel küzdöttem az ellen, hogy a lányomat ne Kate-nek nevezzük el?
-          Kate? – lepődtem meg. – Komolyan ezt e nevet akarta adni Kristy?
-          Tervbe vette – forgatta meg a szemét apa.
-          Nekem a Hope jobban tetszik – mosolygott rám Cole.
-          Örülök, hogy nem lettem k betűs – nevettem el magamat.
-          Én is – bólogatott apa. – Elvégre eddig nagyon úgy néz ki, a h betűs nők csodálatosak – sokat mondóan Haylie-ra mosolygott, aki mintha kicsit zavarba jött volna.

Az ebéd további része nyugisan telt, senki nem ugrott neki senkinek sem, apám elfogadta Cole-t. Ő sem hülye, tudja, hogy a fiú segített fel a padlóról és mennyit köszönhetek neki. Hallottam is mikor kettesben beszélgettek, és apám mindent megköszönt neki. Haylie szükségleteit kielégítette a kezesügy, nem akart ő rosszat, csak hülyéskedett, mint egy rossz gyerek. Az ebéd után úgy éreztem az életem rendben van és már nem is kívánhatnék más egyebet. Van családom és itt van nekem Cole, a barna herceg fekete motoron.

***

Az ebéd után miután Cole végzett az apámmal való beszélgetéssel, lementünk a partra és térdig gázoltunk a vízben. Fogócskáztunk, egyszer majdnem bele is hasaltam a vízbe, de sikerült talpon maradnom. Cole hátulról elkapott a derekamnál és megemelt. Elkezdett velem forogni és nevettünk.
-          Mit szólnál, ha beledobnálak a vízbe? – kérdezte, miközben megfordított és a lábamat összekulcsoltam a derekánál.
-          Magammal rántanálak, aztán valószínűleg megfáznék – mosolyogtam rá.
-          Azt nem akarom – adott egy csókot a számra, majd a nyakamat kezdte puszilgatni.
-          Ez így unalmas – panaszoltam neki.
-          Unalmas, hogy itt csókolgatlak? – kérdezte sértetten.  Bólogattam neki.
-          A fogócska jobban tetszik.
-          De hiszen már megfogtalak, az enyém vagy. Nem hiszem, hogy most abban a helyzetben lennél, hogy követelőzz – mosolygott rám pimaszul, mire adtam egy kis puszit a szájára és leugrottam a vízbe majd megint futni kezdtem.
-          Most kapj el, ha tudsz – kiabáltam neki vidáman miközben nevetve rohantam.
-          Na megállj! – indult el utánam. Futás közben felcsaptam magamra a vizet, már ugyan mindegy volt, hogy elesetem-e vagy nem. Megfordultam, hogy Cole háta mögé tudjak kerülni és felugrottam a hátára.
-          Most te vagy meg – suttogtam a fülébe, és finoman megharaptam azt. Önfeledten bohóckodni a világ legjobb érzése volt Cole-lal. Persze sokat játszottam Roberttal kiskoromban, de sosem volt önfeledten kacagós gyermekkorom, olyan furcsa, hogy ezt is Cole-tól kapom meg. Most, hogy még apám is úgymond áldását adta ránk még jobban felszabadított bennem valamit. Leálltam a ficánkolással és csak nyugodtan a hátára dőltem. Cole sem akart leszedni magáról, ő is megnyugodva indult ki a vízből, olyan voltam a hátán, mint valami majom. Mikor kiért a homokba leült, de én még mindig öleltem őt hátulról. Előre másztam hozzá és befészkeltem magamat az ölébe.
-          Mire gondolsz most? – kérdezte Cole.
-          Arra, hogy olyanok vagyunk, mint az oviban.
-          Végtére is a szerelem hasonlít az ovihoz – fúrta bele az arcát a hajamba. Szerelem. Szóval nem csak én gondolok mostanában sokat erre a szóra, hanem ő is? A szívem gyorsabban kezdett verni és éreztem, ahogy melegem lesz, valami furcsa érzés lett úrrá rajtam. A tudat, hogy szeret engem, hogy szerelmes belém, szárnyakat adott nekem. Ha most nem ölelt volna, tuti felrepülök.  Alaposan belestem a fiúba, totálisan sikerült meghódítania és ez nekem nagyon tetszik.
-          Kergeted a lányt, megpróbálod elkapni, magadhoz csalogatni utána pedig elérni, hogy ne akarjon elmenni mellőled és önként játsszon veled. És én visszamentem ovis szintre, de azt hiszem, így sem én kaptalak el, hanem te engem.
Felnéztem rá, és nagyon tetszett, ahogy figyelt engem. Elmerültem a szemeiben, egy végtelen utazás volt, közben a pillangók repkedtek a gyomromban.
-          Szoktál vigyázni azokra a dolgokra, amiket neked adnak?
-          Nagyon – haraptam bele az ajkamba. Cole halványan elmosolyodott és megfogta a kezemet és a szívéhez emelte. Éreztem, ahogy gyorsan ver, hogy miattam ver gyorsan.
-          Akkor vigyázz rá, mert a tiéd. – Csak néztem a kezemet, ahogy a mellkasára tette és a dobogó szívére koncentráltam. Az enyém… Sosem akarom neki összetörni vagy megbántani őt. Cole nem is sejtheti, hiszen eddig én sem tudtam, hogy az én szívem mióta az övé. Szépen lassan, napok, hetek, hónapok hosszú munkája során megkaparintotta tőlem.