45.fejezet: Szerelmesek

Sziasztok!

Íme, itt az utolsó fejezet. Nem is nagyon fogtam még fel, hogy befejeztem.... Az epilógusból már ezer fajta változatom volt, szóval azt nem ígérhetem pontosra, hogy mikor hozom. Ki tudja, lehet ma lefekszem és megszáll az ihlet, hogy írjam meg az ezeregyedik változatot is.

Jó olvasást! :)

„Időnként (...) az is előfordult, hogy csak szótlanul ültek vagy sétáltak egymás mellett, szemlátomást a gondolataikba merülve, hogy végül sóhajtva, parázsló tekintettel nézzenek egymás szemébe, mint akik a szívük mélyéig összetartoznak.”

Josh-nak semmit sem akartam mondani, amíg nem biztos, de annak a napnak az estéjén felhívtam, mikor hivatalossá vált az, hogy Cole a barátom. Josh már ezelőtt is gyanakodott arra, hogy történt valami. Bár először azt hitte, hogy csak az új haverok meg környezet hatása.

-          Nem zavarlak? – kérdeztem tőle, mikor felvette.

-          Hope…– kezdte ingerülten a túloldalon Josh. Ezt mindig megkérdeztem tőle, mert sosem tudni, hiába mondja mindig, hogy ne kérdezgessem már, mert sosem zavarom.

-          Jól van, jól van. – Túl vidám voltam vitatkozni a mai nap történései után.

-          Okés, te mosoly manó. Elmondanád végre, hogy mitől reped szét a fejed a vigyortól? Mert bár nem látom, de ezer százalék, hogy így van. Ne akard, hogy felüljek az első gépre és úgy szedjem ki belőled – fenyegetett meg játékosan, mire felnevettem.

-          Josh – ejtettem ki a nevét túlcsorduló érzelmekkel. Mit meg nem adtam volna, hogy most itt legyen mellettem. – Azt hiszem, szerelmes vagyok. – Tessék, kimondtam! Igen, alighanem ez lesz a helyzet, más nem hiszem, hogy ilyen tüneteket produkálna.

-          Ezt most komolyan mondod? – kérdezte gyanakodva Josh, mintha nem hinné el, hogy én tudok olyat.

-          Komolyan. Sosem voltam még szerelmes, de nem hiszem, hogy ez más lehet…

Johs-nak kiöntöttem a szívemet, bár nem tudtam, mennyit zúdíthatok rá ilyen dologból egy fiú barátra. Mindenestre Josh jól bírta, és egyáltalán nem mutatta jelét annak, hogy őt ez nem érdekli, de azért próbáltam nem egy csacsogó és elvarázsolt tyúknak tűnni. Nem ecsetelgettem, hogy mit érzek csók közbe meg ilyenek, csak nagy vonalakban elmeséltem, hogy hogyan jutottunk el idáig.

***

  Elérkeztünk a hétvégéhez, a nagy találkozáshoz. Nem, ez nem jó, inkább a szembesítést használnám, mert már találkoztak, például amikor apa először eljött, akkor is Cole volt ott velem. Haylie nem szólt apának, hogy mi várható a hétvégére, nem akarta lélekben felkészíteni, a kis gonosz várta apám első reakcióját. Nem akarta, hogy legyen esélye hozzászokni a gondolathoz. Cole igazából nem félt, nem akarta az örömöt megadni a nagynénémnek és tényleg nem is volt miért. Elég nagy vagyok már, és nem félek apámtól. Jackkel is szembe szálltam Robertért, ugyanezt gondolkodás nélkül megtenném Cole-ért is.

 

Apa reggelre, mielőtt felébredtem már ideér, azt mondja, szereti látni, ahogy felkelek és kómásan kóválygok egy kicsit, ilyenkor picit elkalandozik, és azt hiszi, még a kicsi lánya vagyok, akinek meséket olvasott.

-          Jó reggelt! – köszöntek rám vigyorogva Haylie-vel mindketten, mikor kiértem a konyhába.

-          Hmmmhmhm – motyogtam vissza és leültem apa mellé egy székre, aki egyből átkarolta a vállamat és magához ölelt. A fejemet a vállára hajtottam és visszacsuktam a szememet. Nagyon álmos voltam még, csak azért keltem fel, mert hallottam a hangját.

-          Miért keltél fel? – nevetett apa, és megpuszilta a fejemet.

-          Mmmm – válaszoltam és közelebb bújtam hozzá. Életem talán legnagyobb ajándéka az, hogy visszakaptam őt és ennyi év után itt ülhetek mellette. Néha az az érzésem, hogy még mindig a redmondni házunkban vagyok Jackkel és Kristyvel, és ez az egész csak egy álom. Haylie, Mira, Ian, Cole mind-mind csak a képzeletem szüleményei. De igazság szerint félek megcsípni magamat, mert talán felébrednék, és nem akarok kikerülni ebből az álomból. Nekem ezelőtt Roberten és Josh-on kívül semmim sem volt, most pedig kaptam egy családot, barátokat, kincset találtam.

-          Eszel valamit, vagy inkább még alszol apádon? – hallottam Haylie nevető hangját. Szerettem mikor azt mondta, apám. Mintha valaki más is megbizonyosítana arról, hogy igen, ő tényleg az én apám, én tényleg a lánya vagyok és igazából visszakaptam. Olyan valóságos és egyben álomszerű az egész. Csak motyogtam megint válaszul. Ezt játszottam még egy darabig, de utána Haylie letett egy bögre forró csokit elém és egyből éberebb lettem.

Kiderült számomra, hogy apám is oda meg vissza van a csokiért, de próbál keveset enni, hogy vigyázzon a vonalaira. Óh… A forró csokimból is csak egy kortyot kért, de kiitta a fél bögrémet. Egyeseknél jó nagy mérték az a korty. Miközben én azért vitatkoztam apámmal, hogy most csináljon nekem másik adagot, Haylie már az ebédet készítette, ugyanis Cole átjön egy közös kajálásra, ahol hivatalosan is bemutatom apámnak. Apa nincsen gyilkolászós hangulatban, szóval nem hiszem, hogy Haylie várakozásai teljesülni fognak, bár eléggé nagy érdeklődést mutatott a téma iránt apa.

-          Mennyire komoly ez? Ő most a barátod? És egyáltalán mióta?

-          Szerintem elég komoly. A barátom, és olyan három hete.

-          Nem túl idős kicsit hozzád? – kérdezte apa kételkedve.

-          Apa, csak három év – nyugtattam meg. – Szerintem ezt nem mondható soknak.

-          De egy huszonegy évesnek már vannak bizonyos igényei. – Eh ne, légyszi ne kezd te is. – Nem akarja behajtani rajtad, ezeket az igényeket? – Erre a kifejezésre előtört belőlem a röhögés, még Haylie is nevetni kezdett. Apám csúnyán nézett rám, de ezt tényleg nem bírtam megállni.

-          Szerinted a korombeli, vagy pár évvel fiatalabb fiúknak nincsenek ilyen féle igényeik? – Szerintem a korombeli srácok jobban akarják, de nem tudom, nem vagyok pasi és nem is tudok sokat róluk. De nem is érdekelnek. Csak egy érdekel, csak róla szeretnék mindent tudni. Arról a fiúról, aki ellopta a szívemet és itt lakik innen egy karnyújtásnyira, de még is olyan távol. Normális az, hogy ennyire hiányzik?

-          Ezért lenne jó, ha harminc éves korodig nem is lenne barátod! – mondta apám kicsit szigorúbban. Elmosolyodtam és megöleltem.

-          Úgy hiányoztál – suttogtam a fülébe. Nem is sejtettem, hogy ilyen jó érzés, mikor féltik az ember lányát, mikor óvni akarják az erényeit. Most sajnálom magamat, és minden mást lányt, aki szerető apa nélkül nőtt fel.

***

Haylie-val megterítettünk, pont akkor fejeztük be, mikor Cole csengetett. Vidáman mentem ajtót nyitni.

-          Szia! – mosolyogtam rá.

-          Szia – mosolyogott vissza és egyből lehajolt, hogy megcsókoljon. – Nagyon jó kedved van – jegyezte meg.

-          Csak miattad – öleltem meg.

-          Azt hittem a jó kedved oka a drága apád – köszörülte meg mögöttünk a torkát apa, aki nem bírt várni addig, hogy Cole beljebb menjen.

-          Is – mosolyogtam rá angyalian.

-          Jó napot! – köszönt udvariasan Cole és közelebb lépett apámhoz, hogy kezet fogjanak. – Cole Sullivan vagyok.

-          David Wilmer – fogadta a kezet apám.

-          Örülök, hogy megismerhetem.

-          Szintúgy. – Apám alaposan megnézte magának Cole-t, mintha valami hiba után kutatna. Bár a kinézetén azt szerintem nehezen találunk.

Cole oda adta apámnak az üveg bort, amit hozott és bementünk az ebédlőbe. Haylie már kitette az ételt, leültünk enni. Olyan hülyén éreztem magamat. Feszélyezett ez a nagy hivataloskodás, a kissé fagyos hangulat.

-          Iskolába jársz még, ugye Cole?

-          Igen. Filmtörténetet tanulok. Érdekel a fényképezés is, de ezt csak hobbi szinten űzöm.

-          Tényleg? – Ez totál olyan, mint egy vallatás, de apám szemében most tényleg érdeklődés csillant. – Amikor fiatal voltam én is szerettem fényképezgetni. Esetleg majd tudnál nekem mutatni pár képet?

Cole egyből rám pillantott egy halvány kis mosollyal, de próbáltam neki jelezni, hogy apámnak nem mutathatja meg a rólam készült képeket. Nem akarom, hogy lássa, hogy néztem ki, mielőtt találkoztunk. Még jobban bűntudata lenne, és nem bírná magát túltenni azon, hogy azt hiszi sorsomra hagyott engem. Cole úgy nézem megértette a dolgot, de apám figyelmét nem kerülte el az a kis jelenet.

-          Ez mi volt? – kérdezte érdeklődve. – Netán, Hope-ról vannak képeid?

-          Nincsenek – ráztam meg a fejemet, de ügyeltem rá, hogy ne vágjam rá túl gyorsan. Apa felhúzta a szemöldökét.

-          Hope nem szereti, ha lefényképezem – mosolyogva átölelt Cole és megpuszilta az arcomat.

-          Idegesít.

-          Amúgy szívesen mutatok képeket.

Apám szeme Cole kezét figyelte, amit a vállamra tett, Haylie meg csak mosolygott.

-          Tudod Cole, nagyon jó gyereknek nézel ki, de Hope-hoz képest jó nagy vagy. – Nem értettem apám miről beszél, Cole-lal egymásra néztünk értetlen arcot vágva, Haylie meg kuncogott.

-          Szerintem David úgy értette, hogy nézd csak meg a kezedben Hope kezét, hogy milyen aprócska.

-          Sosem lennék képes bántani – mondta komoly arccal. – Maximum jobban meg tudom védeni.

-          Hát remélem is, hogy a kezeidet csak védelemre használod – jegyezte meg úgy mellékesen apa.

Erre lehajtottam a fejemet és elmosolyodtam, de apám észrevette.

-          Ne vigyorogj Hope, ne akard, hogy rosszra gondoljak! – Erre már felnevettem, Cole meg kicsit zavarba jött, megint olyan nagyon cuki volt. Kis csend után apám tovább folytatta a faggatózást.

-          Mondd csak Cole, mi jellemző a kapcsolataidra? Nem vagy egy rossz vágású gyerek, biztos oda vannak érted a lányok.

-          Nem szoktam velük játszani, nem vagyok nőcsábász. A hosszú kapcsolatok híve vagyok – magyarázta nyugodtan Cole.

-          Mi számít mostanában hosszúnak? – Úgy nézem, apám nagyon biztosra akar menni.

-          A legutóbbi kapcsolatom majdnem két évig tartott. Az hosszúnak számít? – Cole enyhén gúnyosan kérdezte, alig bírtuk visszafojtani Haylie-vel a röhögést.

-          És annak miért lett vége? – Úh, szerintem ez kicsit személyes kérdés.

-          Apa, nem hiszem, hogy… – szóltam volna rá, hogy ennyire ne legyen kíváncsi, ez Cole magánügye, de Cole megfogta a kezemet és rám mosolygott.

-          Semmi baj. Azért lett vége, mert már nem szerettem úgy, mint régen. Fölösleges lett volna azt hazudni, hogy minden rendben és áltatni magunkat. Na meg aztán a vége felé nem volt a hűség mintaképe, Kirsten – Cole megrántotta finoman a vállát és megeresztett egy fáradt mosolyt. Haylie megértően nézte a fiút, apám pedig nagyon remélem, hogy nem egy következő tolakodós kérdésén törte a fejét.

-          Az első barátnőmet Karennek hívták, volt egy Kim is. A feleségem meg Kristy volt. Mindenek elég csúnya vége lett, sosem voltam szerencsés a k betűs nőkkel. Hát csoda, hogy foggal, körömmel küzdöttem az ellen, hogy a lányomat ne Kate-nek nevezzük el?

-          Kate? – lepődtem meg. – Komolyan ezt e nevet akarta adni Kristy?

-          Tervbe vette – forgatta meg a szemét apa.

-          Nekem a Hope jobban tetszik – mosolygott rám Cole.

-          Örülök, hogy nem lettem k betűs – nevettem el magamat.

-          Én is – bólogatott apa. – Elvégre eddig nagyon úgy néz ki, a h betűs nők csodálatosak – sokat mondóan Haylie-ra mosolygott, aki mintha kicsit zavarba jött volna.

Az ebéd további része nyugisan telt, senki nem ugrott neki senkinek sem, apám elfogadta Cole-t. Ő sem hülye, tudja, hogy a fiú segített fel a padlóról és mennyit köszönhetek neki. Hallottam is mikor kettesben beszélgettek, és apám mindent megköszönt neki. Haylie szükségleteit kielégítette a kezesügy, nem akart ő rosszat, csak hülyéskedett, mint egy rossz gyerek. Az ebéd után úgy éreztem az életem rendben van és már nem is kívánhatnék más egyebet. Van családom és itt van nekem Cole, a barna herceg fekete motoron.

***

Az ebéd után miután Cole végzett az apámmal való beszélgetéssel, lementünk a partra és térdig gázoltunk a vízben. Fogócskáztunk, egyszer majdnem bele is hasaltam a vízbe, de sikerült talpon maradnom. Cole hátulról elkapott a derekamnál és megemelt. Elkezdett velem forogni és nevettünk.

-          Mit szólnál, ha beledobnálak a vízbe? – kérdezte, miközben megfordított és a lábamat összekulcsoltam a derekánál.

-          Magammal rántanálak, aztán valószínűleg megfáznék – mosolyogtam rá.

-          Azt nem akarom – adott egy csókot a számra, majd a nyakamat kezdte puszilgatni.

-          Ez így unalmas – panaszoltam neki.

-          Unalmas, hogy itt csókolgatlak? – kérdezte sértetten.  Bólogattam neki.

-          A fogócska jobban tetszik.

-          De hiszen már megfogtalak, az enyém vagy. Nem hiszem, hogy most abban a helyzetben lennél, hogy követelőzz – mosolygott rám pimaszul, mire adtam egy kis puszit a szájára és leugrottam a vízbe majd megint futni kezdtem.

-          Most kapj el, ha tudsz – kiabáltam neki vidáman miközben nevetve rohantam.

-          Na megállj! – indult el utánam. Futás közben felcsaptam magamra a vizet, már ugyan mindegy volt, hogy elesetem-e vagy nem. Megfordultam, hogy Cole háta mögé tudjak kerülni és felugrottam a hátára.

-          Most te vagy meg – suttogtam a fülébe, és finoman megharaptam azt. Önfeledten bohóckodni a világ legjobb érzése volt Cole-lal. Persze sokat játszottam Roberttal kiskoromban, de sosem volt önfeledten kacagós gyermekkorom, olyan furcsa, hogy ezt is Cole-tól kapom meg. Most, hogy még apám is úgymond áldását adta ránk még jobban felszabadított bennem valamit. Leálltam a ficánkolással és csak nyugodtan a hátára dőltem. Cole sem akart leszedni magáról, ő is megnyugodva indult ki a vízből, olyan voltam a hátán, mint valami majom. Mikor kiért a homokba leült, de én még mindig öleltem őt hátulról. Előre másztam hozzá és befészkeltem magamat az ölébe.

-          Mire gondolsz most? – kérdezte Cole.

-          Arra, hogy olyanok vagyunk, mint az oviban.

-          Végtére is a szerelem hasonlít az ovihoz – fúrta bele az arcát a hajamba. Szerelem. Szóval nem csak én gondolok mostanában sokat erre a szóra, hanem ő is? A szívem gyorsabban kezdett verni és éreztem, ahogy melegem lesz, valami furcsa érzés lett úrrá rajtam. A tudat, hogy szeret engem, hogy szerelmes belém, szárnyakat adott nekem. Ha most nem ölelt volna, tuti felrepülök.  Alaposan belestem a fiúba, totálisan sikerült meghódítania és ez nekem nagyon tetszik.

-          Kergeted a lányt, megpróbálod elkapni, magadhoz csalogatni utána pedig elérni, hogy ne akarjon elmenni mellőled és önként játsszon veled. És én visszamentem ovis szintre, de azt hiszem, így sem én kaptalak el, hanem te engem.

Felnéztem rá, és nagyon tetszett, ahogy figyelt engem. Elmerültem a szemeiben, egy végtelen utazás volt, közben a pillangók repkedtek a gyomromban.

-          Szoktál vigyázni azokra a dolgokra, amiket neked adnak?

-          Nagyon – haraptam bele az ajkamba. Cole halványan elmosolyodott és megfogta a kezemet és a szívéhez emelte. Éreztem, ahogy gyorsan ver, hogy miattam ver gyorsan.

-          Akkor vigyázz rá, mert a tiéd. – Csak néztem a kezemet, ahogy a mellkasára tette és a dobogó szívére koncentráltam. Az enyém… Sosem akarom neki összetörni vagy megbántani őt. Cole nem is sejtheti, hiszen eddig én sem tudtam, hogy az én szívem mióta az övé. Szépen lassan, napok, hetek, hónapok hosszú munkája során megkaparintotta tőlem.