Amik kimaradtak

Sziasztok!

Megint itt vagyok, ugyanis a megsebzett mappámból dobáltam ki a szemetet, és találtam ilyeneket. Úgy gondoltam, felteszem őket, ilyen kis extrák. De több dolog már nincs a mappában, szóval szerintem nem lesz már ilyen utolsó utáni valami :D

Többször megpróbálkoztam Cole szemszöggel, mint az majd lentebb is láthatjátok, de nem tetszettek. Nem bírtam úgy vissza adni az ő gondolatait, ahogy gondoltam, szóval hagytam. Viszont nagyon szerettem volna egy olyan részt írni, ahol ő van meg Jenny. Mellesleg, ha kíváncsiak vagytok Cole muffin előtti kedvenc sütijére, irány a Fornetti. Ott csokis puffancs vagy milyen néven árulják, és általában péntekenként meglepem magamat vele.

Anyu hozott haza olyan kis csokis puffancsot, aminek a közepében vanília krém van. Eddig ez volt a kedvencem, de amióta ettem Hope muffinjából, ez megváltozott. Az a süti egyszerűen isteni finom a nagy csoki darabkáival, amik szétolvadnak a számban, ha frissen eszem őket. Inkább nem gondolok rá, mert csak kínzom magamat. De mivel nem volt muffin, ezért a csokis süti után kellett turkálnom a tálban, amiben több féle édesség is volt. Már vagy háromszor feltúrtam, de nem találtam egyet sem, pedig mindenki tudja, hogy az Cole sütije és kész. Anya nem eszik belőle, apa keveset. Szóval ők nem lehettek, nem is én voltam, akkor csak Jenny lehetett, aki tegnap érkezett haza és tessék, már is bezabálta a sütimet. Mérgesen fordultam meg a széken s pattantam fel, hogy kérdőre vonjam a húgomat.

Fent gépezett a szobájában, mikor kopogás nélkül benyitottam.

-          Úriember – mondta nekem gúnyos mosollyal.

-          Megetted a sütimet – mondtam vádlón.

-          Nem volt rá írva a neved – rántotta meg a vállát.

-          De tudod, hogy az enyém! – Jenny már kiskorunk óta megesz, meg elvesz mindent, ami az enyém, csak hogy idegesítsen. Persze igazából sosem haragudtam rá – na jó, csak egy kicsit –, de mikor éppen életmentőként szolgál az a süti, mert olyan ideges vagyok, akkor aztán ölök miatta.

-          Majd veszek másikat, ne csináld már. Mi bajod van? – fordult felém a székével, miközben kérdőn méregetett. – Mondanám, hogy megjött, de amikor legutóbb itt hagytalak még pasi voltál. Esetleg azóta változott valami? – Még gyanakvóbban méregetett.

-          Jennyfer!

-          Oké, meg sem szólalok – tartotta fel védekezően a kezeit.

-          Én is úgy gondoltam.

Jenny elmosolyodott.

-          Na mesélj valami érdekeset inkább, történt valami, amíg nem voltam itthon? Hogy van Kirsten?

Kirsten… Egyáltalán nincsen kedven róla beszélni, az utóbbi időben megromlott a kapcsolatunk. Mindenkire féltékeny, még Haylie-ra is. Hát akkor mi lenne, ha tudomást szerezne Hope-ról! Semmi sincsen köztünk, de őt kértem fel egy pályázathoz, ami angyalokról szól, nem pedig a barátnőmet. Szakmai szemmel Hope tényleg angyalosabb, mikor először megláttam a nappalijukban, ahogy a gyönyörű barna szemeibe félelem és meglepettség csücsült, mikor meglátott, már akkor tudtam, hogy kell nekem. A bennem lévő fényképész fenevad meg akarta magának szerezni, s a végtelenségig fényképezni. Ezt nem lenne képes Kirsten megérteni, megsértődne és bevágná a durcát, ha ez kiderülne. Igaz Hope képe kint van a szobám falán, de már egyre kevesebbet van itt, és egyáltalán nem érdekli a falam, amin a fényképek vannak. Sőt, az egész hobbim nem érdekli, ha itt van csak az ágyamig képes eljutni. Néha olyan érzésem van, mintha meg akarna erőszakolni.

-          Megvan.

-          Húh, ez nem volt valami bő. Minden rendben, megvagytok? – Jenny felállt és közelebb sétált hozzám, hogy jobban szemügyre vegyen, és elkezdjen ölelgetni, mert az a mániája.

-          Fogjuk rá. De ne beszéljük most róla. – Általában, ha arra kérem a húgomat, hogy ne beszéljünk valamiről, ő annál jobban beszélni akar róla. Ez mindig így volt, és így lesz. Most is láttam megcsillanni a szemében azt a kis szikrát, ezért inkább menekülőre fogtam.

-          Van egy kis dolgom, mennem kell. – Ezzel sarkon fordultam és átsiettem a szobámba, nem érdekelt, hogy közben szólongat.

Jenny túl makacs és hiába kérem rá, hogy ne csináljunk valamit, rám se hederít. Fogadok, hogy pár perc múlva be fog rontani az ajtómon, azzal, hogy ne dugjam a fejem a homokba – na nem minta ezt tenném, csak nincsen kedven az agyrém barátnőmről beszélni –, hogy dumáljuk át a dolgot. A sejtésem beigazolódott, pár perc múlva kopogás nélkül rontott be a szobámba csípőre tett kézzel.

-          Cole, erről beszélnünk kell – mondta komolyan. – Megbántott? Megcsalt? Rajta kaptad? Esetleg te csaltad meg őt?

-          Nem, nem, nem, nem és nem – fújtam ki a levegőt, tudtam, hogy hosszú beszélgetés elé nézek.

-          Öm, mire szól az ötödik nem?

-          Annak, hogy nem kell róla beszélnünk. Ne láss többet a dolgokba, mint amennyi az valójában.

-          De ha nem mondasz semmit, honnan tudjam, hogy mi van? – nézett rám méltatlankodva.

-          Azért nem mondom, mert nem lényeges. Csak megromlott mostanában a kapcsolatunk.

-          Miért? – érdeklődve huppant le mellém az ágyra. Oké, ha elmondom neki megszabadulok tőle.

-          Nem tudom. Mostanában nagyon rám tapad és olyan, mintha rejtegetne valamit. Nem érzem azt, hogy tudnék bízni benne.

-          Nem azért, de én megmondtam, hogy egy hülye – rántotta meg a vállát Jenny. Egyből eltűnt mindenféle együtt érzés belőle, csak szárazan odavetette. Sosem kedvelte Kirstent, mindig csak elviselte.

-          Szerintem dobd – mosolygott rám. – Megannyi értelmes, okos és szép lány van még a világban, aki képes lenne téged értékelni, nem csak trófeaként mutogatna, hogy neki milyen jó pasija van. Annyira meg nem földöntúli szépség, hogy ne lehessen pótolni.

Jenny-nek igaza volt, Kirsten nem pótolhatatlan, de hát csak nem tudom egyszerűen dobni. Majdnem két évig jártunk, ez alatt kialakult közöttünk valami komoly, hiába is romlik mostanában a kapcsolatunk. Az elején biztosan szerelmes voltam belé. Kedves és vicces lány volt. Néha túl hiú, kicsit egoista, de ezt bájosnak találtam benne és szerethetőnek, de most minden kezd elromlani. Tudom, hogy van valami titka, de még nem jöttem rá.

-          Nem olyan egyszerű… És hol marad a jó testvér, aki jó tanácsokat ad, hogy megmenthessem a szerelmemmel való kapcsolatomat? – kérdeztem enyhe gúnnyal. Jenny felhúzta a szemöldökét.

-          Szereted? – kérdezte. Haboztam, nem tudtam mit mondjak. Azt hiszem, tudat alatt már régen tudom, hogy nem vagyok már belé szerelmes.

-          Nem szereted – jelentette ki vidám mosollyal Jenny. – Ha szeretnéd, nem haboztál volna és nem vágtál volna ilyen képet.

-          Miért milyen képet vágtam?

-          Látod, nem is azon vitatkozol, hogy de igen, te szereted, hanem az izgat, hogy milyen képet vágtál – diadalmas mosoly ült ki az arcára.

-          Talán igazad van. – A fejemet a tenyeremben támasztottam meg, miközben ezen az egész barátnő ügyön merengtem.

-          Nyugi bátyus – veregette meg a hátamat. – Nem ő volt az igazi, de majd eljön ő is. – Rá sandítottam ő meg bíztatóan mosolygott.

 ***

 Mikor találkoznak Hope apjával és először mennek a kávéházba. 

      Nahát, ez egyszerűen isteni! Habár attól nem tartottam, hogy még eggyel többen leszünk az este, mert Cole biztosan elmegy valahová a barátnőjével, de attól tartottam, hogy mi lesz addig, amíg itt van. Ajánlom Josh-nak, hogy ne kezdjen magán akciókba, hogy kiderítse mi is a jó szó arra, ami köztem meg Cole között van, mert akkor nem éri meg a másnapot, de talán még az estét sem.

-          Én meg ráérek – mosolygott rám. Volt valami a tekintetében, ami azt sugallta, hogy valami olyanra gondol, amit ha kimondana, kicsit zavarba jönnék. Nem valami piszkos dologra gondolok. Egyszerűen csak nem volt ez a nézés megszokott Cole-tól és ez biztos jelent valamit. Az is lehet, hogy csak bebeszélem magamnak.

     Ez a részlet a 32. fejezetből van, miután vissza került a pulcsi és először találkozik Hope és Cole. A részletből kiderült mi a volt a fiú vigyorgásának tárgya. 

A színpadon Luke gitározott és egy saját maga írt dalban öntötte ki a szíve bánatát, amit Candy, az előző csaja okozott neki. Szinte én is kiállhattam volna ezzel a dallal, engem is megcsaltak, csak én dobtam Kirstent, nem pedig ő engem. Ennyi járt nekem, nem? Hogy én rúgjam ki páros lábbal és küldjem a kis gimnazista förmedvényhez, aki valószínűleg olyat tudott, amit én nem. Először rohadt mérges voltam, azt hittem kitekerem a pasi nyakát, aztán rájöttem, hogy Kirstenét is ugyanúgy ki kéne tekernem, de nem szokásom nőket bántani. Ha pedig jobban belegondoltam, én sem voltam sokkal jobb: miközben barátnőm volt végig egy nagy barna szempárra gondoltam, mikor Kirstent csókoltam arra gondoltam, milyen lenne Hope vékony testét magamhoz ölelni, milyen lehet csókolni a nyaka finom bőrét, beszívni az illatát, ami olyan volt, mint egy virágzó kerté, a legfinomabb illatú virágokkal. Elítéltem magamat a bűnös gondolatimért, és amiért néha flörtölni próbáltam vele, mert Hope-nak barátként volt rám szüksége, nem pedig egy pasiként, aki akarja – vagyis azt hiszi – akarja őt. Mikor visszakaptam tőle a pulcsimat, egyfolytában azt hordtam, mert az én illatom mellett Hopét is erőteljesen éreztem rajta. Egyik este abban is aludtam el.

Szóval végül arra jutottam, hogy a gimis szívességet tett nekem, így legalább nem kellett magyarázkodnom, hogy miért dobtam ki Kirstent, az indok elég egyértelmű volt.

***

Mikor ezt írtam, eredetileg jóval előbb szakított volna Cole és Kirsten. A körülmények sem azok lettek volna, mint ami végül lett. Ezt a részt inkább Ian és Kimora miatt hozom. Kimoráról egyszer Mira mesélt Hope-nak (21. fejezet)

-          Gyere ide, ünnepelünk! – szóltam bele vidáman köszönés helyett.

-          Mit is? – kérdezte gyanúsan Ian.

-          Szingli lettem olyan három perce.

-          Komolyan? – kérdezte Ian némi kételkedéssel a hangjában, és láttam magam előtt az arcot, amit vágott. Nevetnem kellett.

-          Halál komolyan. Részleteket majd akkor, ha ideérsz, de szedd a lábad! – Ezzel választ nem várva, kinyomtam a telefont. Ian tíz perc múlva, már az ajtóban állt és csöngetett. Végig nézett rajtam, majd mosolyra húzódott a szája.

-          Úgy nézel ki, mint egy öntelt öt éves – állapította meg a tényt.

-          Úgy is érzem magamat – felnevettem.

-          Rosszul fogadta? – Ian-nek most megértő arcot kéne vágnia, de ő csak vigyorgott. Élvezte a szenvedésemet, és hogy kezdettől fogva neki volt igaza. Aljas dög, de haver.

-          Őszintén nem érdekel, hogy fogadta. Nem én kavartam mással. De azért megpróbálja majd előadni, hogy ő az áldozat – rántottam meg közömbösen a vállamat, Ian meg kiröhögött, de úgy, hogy alig kapott levegőt. Idegesen kiléptem a házból és becsaptam az ajtót.

-          Na ha végeztél indulhatunk – néztem rá morogván.

-          Te csináltad a bajt magadnak – mondta még mindig röhögve. – Én mondtam, hogy a csaj nem tiszta.

-          Ha még egyszer elmondod, hogy te megmondtad én kiverem a fogaidat – villantottam rá egy kedves mosolyt, mire még jobban röhögött.

Ian szokás szerint ledobta magát a homokba, mikor leértünk és figyelte, amit kattintgatok. A part nem volt üres, egy páran lézengtek lent, de ismertem őket. Oda intettem nekik, és ők is mosolyogva intettek. Kimmie, az egyik barátom már el is indult felém.

-          Szia, Cole – köszönt mosolyogva, mikor elém ért. – Fehér csóka! – biccentett egyet Ian felé is.

-          Kimora – mondta komoran Ian. Szegénynek gyenge pontja volt a fehér csóka kifejezés. Főleg a fehér zavarta. Ian szőke volt, abból a világos szőke fajtából és eléggé fehér. Nagydarabnak sem volt nagydarab, Kimmie szerint a legcukibb fehér srác, akit valaha látott.

-          Csá – köszöntem neki én is.

-          Ne durcizz már! – guggolt le Kimmie Ian mellé. – Mosolyogj Csóka!

-          Nincs kedvem – mondta Ian miközben felnézett Kimmie-re, aki elnevette magát.

-          Olyan cuki vagy – nevetett tovább. – Szeretlek, te Csóka! – Ezzel a hévvel megölelte és hátra estek a homokban. Ian idegesen motyogott, de megölelte Kimmie-t, aki nem nagyon akart lekászálódni róla, élvezte a helyzetet.

-          Ne nyomjad már agyon a fehér csókát! – fújtatott Ian, mire Kimmie még jobban nevetett.

-          Szerinted kövér vagyok? – hirtelen elkomorodott egy pillanatra a lány.

-          Igen! – vágta rá Ian, majd finoman felült és letolta magáról Kimmie-t, aztán segített neki felállni.

-          Köszi – csivitelte vidáman a lány.

-          Nem akarsz mondani valamit Kimmie-nek? – kérdezte egy gonosz mosollyal az ajkán Ian.

-          Na, mit nem mondasz el Kimmie-nek? – kérdezte mosolyogva a lány. Kifújtam a levegőt.

-          Szakítottam Kristennel.

-          Hogy mit csináltál? – kérdezett egyből vissza boldogan és egyben meglepetten. – Komolyan? Ez tök jó! Örülök, hogy rávetted magadat. Én a helyedben akkor dobtam volna, mikor kiderült, hogy megcsalt. Amúgy sosem kedveltem, sosem csípett engem. Egy rasszista ringyó – hirtelen hallgatott el, ahogy elhagyta a száját az utolsó szó. Szégyenkezve harapott az ajkába, ugyanis ő sosem beszél így, és jól tudja, hogy attól, hogy szakítottam Kirstennel, egykor még nagyon szerettem őt.

Kimmie egy gyönyörű fekete lány, Kristennek pedig ez tényleg nem tetszett. Alapból nem kellett volna vele foglalkoznom, mikor már láttam, hogy nem fogadja el a barátaimat.

-          Ne hagyd abba Kimmie, mond meg neki helyettem is – kotyogott közbe Ian. 

-          Kuss! – meredtem mérgesen Ian-ra, akinek az arcán önelégült vigyor jelent meg és zsebre tette e kezét. 

*** 

      Eredetileg lett volna egy rész, amikor Hope apját felhívja a magánnyomozó, aki régen kereste Hope-ot és elmondja, hogy véletlenül talált egy Hope Wilmerrel kapcsolatos dolgot, miközben rendőrségi akták között kutakodott. Végül ebből nem lett semmi, mert nem akartam, hogy mástól tudja meg Dave, hogy mi történt a lányával. De ezáltal a rész által, talán jobban megismerhetjük őt. 

  A férfi már hatkor kipattant az ágyból, szinte szó szerint. Már az idejét sem tudja, hogy mikor aludta át az éjszakát, hogy mikor aludt egy jót utoljára. Próbált a munkájába temetkezni, új nővel próbálkozni, de nem ment neki. Szinte tíz éve nem aludt normálisan, minden éjszaka forgolódik és kattog az agya. Egy ideig össze-vissza utazgatott, de sehol sem volt jobb, az emlékek mindenhol utolérték, ezt előbb-utóbb ő is belátta. Annyiszor megpróbálta újra kezdeni, egyes dolgokat megint megpróbálni, de nem ment. Megannyiszor el akart menni Redmondba, vagy Wilmingtonba, de annyiszor érte csalódás, hogy nem mert többször kockáztatni, nem bír el több pofoncsapást.

  Kisétált az apró kis konyhába, ahol a fehér bútorok már sárgulásnak indultak és lefőzte magának a kávét. Nem régen ért haza a munkából, legszívesebben már ment is volna vissza. Őrültnek és megszállottnak tartják a társai, de felnéznek rá. A férfi vakmerő és nem érdekli semmi, csak hogy életet tudjon menteni, különösképpen gyermek életeket. Nem túl aktív a társasági élete, a munkatársai sem tudnak sokat róla, csak annyit, hogy történt vele valami a múltban, ami miatt ilyen lett. A legtöbben arra tippelnek, hogy meghalt a gyermeke, és ezért áldozná fel egy-egy mentéskor az életét a lurkókért. Nem is járnak olyan messze az igazságtól.

  A férfi felvett egy melegítőt és egy szürke pólót, majd kisétált a panellakás ajtaján a szokásos reggeli futásra. Jó kondiban volt világ életében, sosem volt egy cérnaszál. Erősnek kellett lennie, hiszen ha emelni kell valakit, vagy valamit nem várhat a csodára.

***

Mi ez a rész? Egy furcsa pillanatomban megszületett valami. Arra is gondoltam, hogy ebből epilógus lesz, de elvetettem az ötletet. Miközben írtam a történetet, sosem úgy képzeltem, hogy a halottak figyelnek minket meg vigyáznak ránk. Szóval ezzel a résszel magam sem értek egyet, de jó volt elképzelni, hogy ők ketten ott fent találkoznak és kukkolnak.

-          Na, legyek jó kislány az első napomon? – kérdezte Hope huncutkodva Cole-tól.

-          Próbálj meg nem bajba keveredni, akármilyen nehéz is lesz – nevetette fel a fiú és magához húzta egy ölelésre, aztán csókolóztak. Az ilyen részeket általában nem figyelem, mert zavarba jövök tőlük. Mikor megtudtam, hogy Hope az újévet egy rendes suliban kezdi és leszámolt dr. Wennellel még boldogabb lettem.

-          Szeretlek – suttogta Hope Cole fülébe, mintha az ők édes kis titkuk lenne. Cole jobban ölelte magához Hope-ot.

-          Engedd el, nagyfiú – jelent meg mögöttük széles mosollyal Mira. Na ha ő egyszer meghal, tuti, hogy rögtön beteszik egy őrangyalnak. Cole vonakodva eresztette el Hope-ot, egy utolsó csók után. Hope is húzta a száját, valószínűleg a fiú biztonságot nyújtó karjai közül, suliba menni nem volt túl csábító.

-          Gyere! – húzta maga után Mira. Nagyon bánom, hogy őt életemben nem ismerhettem meg. Szerintem jóban lettünk volna. Annabelle sok szépet mondott már róla.

-          Na, hogy állunk? – hallottam meg a kedves hangot mellőlem. Majdnem szívrohamot kaptam.

-          Megijesztettél – mondtam gorombán.

-          Bocsi – mondta egy angyali mosollyal a lány. – De nem csak neked szabad kukkolni.

-          Annabelle, én nem kukkolok – kértem ki magamnak, mert ez olyan csúnya szó. Persze igazából azt csinálom, de tényleg ez az utolsó.

-          Ahhaa – forgatta meg a szemét.

-          Szerinted érzik, hogy figyeljük őket? – kérdezte kíváncsian a lány, reménykedéssel a szemében. Ő nem nagyon figyeli Mirát, próbálja elengedni, de azt reméli, hogy a lány örökké emlékezni fog rá és érzi őt.

-          Hope biztosan – bólintottam. – Szerintem Mira is, hiszen szoros kapocs volt köztetek. – Bíztatóan szorítottam meg Annabelle kezét, aki elmosolyodott és visszatért a vonásaira a vidámság.

Néztük, ahogy a két lány besétál a suliba, és Mira még visszakiállt Cole-nak, hogy ő majd vigyáz Hope-ra. Annabelle megnyugtatott, hogy tényleg így lesz, mert Mira mindig igazat mond.

Hope élete már teljes, van családja és szerelme. Az apja és nagynénje között lévő szikrák felizzottak és teljes lángon égnek. Igazából azóta egymásba vannak esve, hogy megismerkedtek, de Dave próbálta ezt magában elnyomni és kitartani Kristy mellett. Hope úgy kapta rajt őket a nappaliban, hogy csókolóznak. Csakúgy, mint Haylie őt meg Cole-t. Hát nem vicces? Együtt élnek most mind Haylie-nál, és Hope abban bízik, hogy lesz egy kis tesója.