25.fejezet: Fordulópont

Zene: Plumb-Cut
"A gyász természetes. Hogy túljutunk-e rajta, az döntés kérdése "

Újabb hét telt el, ami annyit jelent, hogy már két hete nem láttam Cole-t, csak néha-néha az ablakból. Szörnyen éreztem magamat emiatt, az utóbbi napokban már nem is aludtam a pulcsijában. Mérges voltam rá, csak össze akartam verni a képét. Megkapta, amit akart, megkapott engem és el is felejtett. Csak azért pedálozott nálam, csak azért volt kedves, hogy megcsinálhassa azokat az idióta képeket, s már felém sem néz. Kihasznált, én pedig könnyen adtam magamat. Az elején még győzködtem magamat, hogy talán csak nagyon elfoglalt, de már nem hiszem. Hülye voltam, amiért akár egy kósza gondolatként is az eszembe jutott valaha is, hogy talán kedvel engem, vagy barátkozni akar. Mert most, hogy így elment, rájöttem belementem volna. Rájöttem, hogy kedvelem – legalábbis kedveltem. Magam sem értem miért ráz meg ennyire, hogy már nem érdeklem, de legszívesebben kirohantam volna a világból. Még a csokis muffinjaimból is kapott! Annyiszor megfordult a fejemben, amikor a szobámban feküdtem az ágyon a rózsaszín macit ölelgetve, hogy keresek valami éles eszközt és nem ölöm meg magamat, csak éppen ejtek egy kis vágást. Csak éppen úgy és annyit, ami segítene kiadni a feszültséget.

Miss Watson elment, én pedig elkezdtem keresni valami éleset. Nem kell Haylie-nak megtudnia, elég, ha csak az én meg a maci titka lesz. Feltúrtam a fürdő fiókjait, de a nagynéném tényleg gondoskodott róla, hogy ne találjak éles eszközt. Kés! Villant be az agyamba ez a szó, és már rohantam is a konyhába. Hogy nem jutott eddig eszembe, hogy lehettem ilyen hülye? Kivettem a fiókból azt a kést, amit a nagynéném a legkevesebbet használ, a kis fanyelűt. Régi kés volt, Haylie utálta, mindig a többi kés alatt tartotta, de a pengéje éles volt. A kezemben tartott tárgyra meredtem, majd a csuklómhoz raktam.

-          Ne merészeld! – ordította Robert hangja a fejemben.

-          Mert? – kérdeztem vissza felháborodottan. – Mit teszel?

-          Hope ne legyél hülye! Tedd azt el, és nyugodj meg! – A hang a fejemben megnyugtatott, tetszett, hogy ennyire ideges volt. A saját tudatalattim jobban félti magamat, mint gondoltam volna. Na, mire képes egy kés!

-          Mindig hülye voltam és leszek is – mondtam ki hangosan is a szavakat.

-          Ne csináld ezt magaddal. Ne ess vissza kérlek! – A hang már nem kiabált csak könyörgött.

-          Robert… - valami szívszorítót akartam mondani, mikor megszólalt a csengő, amitől úgy megijedtem, hogy megszaladt a kezem és megvágtam a csuklómat. Nem volt mély vágás, éppen csak a kés hegye hatolt a bőröm alá, de vérezni kezdett.

-          A picsába – morogtam s a mosogatóba dobtam a kést. Kopogtattak az ajtón. Nem érdekelt, csak kimentem egy zsepiért a nappaliba, amit a csuklómra tettem.

Elindultam a mosdóba, hogy a víz alá tartsam a kezemet és keressek sebtapaszt vagy kötszert vagy bármit, mikor megint kopogtattak, csak most idegesebben. Jelen pillanatban egyáltalán nem érdekelt, hogy ki a fene van odakint. Mivel már járatos voltam Haylie fürdőjének a feltúrásában, tudtam, hogy a mosdó alatti szekrényben van egy elsősegély doboza gézzel. Kiszedtem a dobozt. Hallottam, ahogy tovább dörömbölnek az ajtón, aztán mintha kinyílt volna.

  Megmostam a kezemet és éppen vágtam volna a gézt, amikor valaki nem kiabálta, hanem ordította a nevemet. Még ebben a kissé ideges állapotomban is felismertem a hangot, de most rá vágytam a legkevésbé. Mielőtt elérhetett volna a fürdőig bevágtam az ajtót, ami túl hangosra sikeredett. Most már biztosra tudja, hol vagyok.

-          Hope, bent vagy? – A hangja nagyon idegesnek hatott, miközben dörömbölt az ajtón. Ekkor vettem észre a kulcsot a lyukban, s mielőtt Cole benyithatott volna, az ajtónak vágódtam és elfordítottam.

-          Engedj be, Hope! Mi történt? Miért nem jöttél, mikor csengettem?

Nem válaszoltam, sokkal jobban lekötött a művelet, amiben megzavart, mégpedig ellátni magamat.

-          Hope! – Biz isten akkorát ütött mérgében az ajtóra, hogy az reccsent egyet. Nem hiába volt ökölvívó. Igazság szerint féltem a közelébe menni, ennyire mérges még sosem volt, pedig nem csináltam semmit, pusztán csak nem mentem ki mikor csöngetett és majdnem beverte a bejárati ajtót is.

-          Láttam, mikor kikísérted a nőt, de nekem nem jöttél ki. Azt hittem baj van. – Mintha leheletnyit vesztett volna a dühéből, de nem sokat.

-          Menj el! – kiabáltam neki, s végeztem. A géz a csuklómon volt.

-          Minden rendben? – A düh mellé most aggodalom is társult. Ezt is jókor kezdtem el érdekelni, mikor pont elkezdeném vagdosni magamat. Baszki! Minden összejött, lehet ennél szarabb egy nap?!

-          Menj el! – ismételtem neki tagoltabban.

-          Nem!

-          Cole…

-          Hope, mondtam már, hogy nem!

Erre semmit sem válaszoltam, csak leültem és az ajtónak támasztottam a hátamat, én tudok várni. Egyszer úgy is megunja a dolgot és el fog menni. Ugye?

- Azért jöttem, hogy az orrod alá dörgöljem, hogy igazam volt – Nem volt túl sok érzelem a hangjában, inkább hideg volt. –, nyertem.

-          Mit? – kérdeztem értetlenül.

-          A pályázatot. Bizony Miss Hitetlen, megnyertem – hangjából sütött a gúny. Nem tetszett, hogy így beszélt velem, de meglepettségemben nem jutottam szóhoz. Nyert? Úgy érti, tényleg? Komolyan az én rusnya ábrázatom volt a legangyalosabb? Ki tudja mennyi gyönyörű lányról készült kép, és én? Szerintem éppen csak lázasak voltak azok, akik döntöttek erről. Mivel egy ideig nem szóltam semmit, folytatta.

-          Tudod, hányan ecsetelgették kommentárokban, hogy kilopják a gyönyörű nagy szemeidet? Hogy olyan vagy velük, mint egy földre szállt angyal? – Még mindig inkább számon kérő volt, mint kedves. Viszont az érdekelt volna, hogy ő is gyönyörűnek találja-e a szemeimet, vagy csak idézi azokat, akik írtak kommentárt. Ami amúgy azt jelenti, hogy persze, hogy a netre is felkerültek a képek. Nem szóltam továbbra sem semmit, mert nem tudtam mit mondjak.  Amúgy meg az angyaloknak nem kék szeme kéne, hogy legyen? Legalábbis én sosem képzeltem el barna szemekkel egyet sem. Cole nagyot sóhajtott és immár jóval lágyabb hangon szólalt meg.

-          Köszönöm.

-          Szívesen – motyogtam az orrom alatt, nem is vagyok biztos benne, hogy hallotta.

-          Biztos minden oké?

-          Biztos.

-          Nem fogsz kijönni, amíg el nem megyek? Haragszol rám valami miatt?

-          Nem, és nem.

Bár a második nemhez erőt kellett vennem magamon, mert igazából haragudtam rá, de ha rákérdez miért, mit mondok? Hogy hiányoztál, amíg két hétig felém sem néztél, és szerintem te csak kihasználtál engem? Olyan nevetségesen hangzott volna és még én sem voltam benne teljesen biztos.

-          Nem voltál túl meggyőző.

Erre megint nem válaszoltam. Megint sóhajtott, majd éreztem, hogy megmozdul az ajtó, valószínűleg Cole is leült. Leült?! Most akkor maradni készül, ha így kényelembe helyezi magát?

-          Mit csinálsz? – kérdeztem kételkedve.

-          Leültem?

-          Jó, de minek?

-          Hogy beszélgessünk?

-          Beszélgetni? – Egy hangyányit szerintem jogos volt a felháborodásom. Nem volt túl sok kedvem Cole-lal beszélgetni, meg egyáltalán semmihez sem volt kedvem, amiben ő is ott van. Csend kellett, hogy gondolkodni tudjak meg társai.

-          Igen. Múltkor olyan jól elbeszélgettünk, gondoltam folytathatnánk. Lenne még kérdésem.

-          Nem fair, hogy csak te kérdezgetsz.

-          Lenne kérdésed? Oké, tedd fel.

A kérdésem az lett volna, hogy miért kezdett el bokszolni, de honnan tudom én, hogy ő bokszol? De hülye vagyok, nem is kell hazudnom, csak kicsit füllentenem, hiszen láttam a suliban a képet, meg hogy hanyadik lett. Azt nem kell tudnia, hogy eredetileg Mira mesélt róla.

- Miért kezdtél el bokszolni?

- Hogy….Honnan? – habogta meglepetten.

- Jártam a suliban.

- Minek?

- Én kérdezek, te majd máskor. – Ez így van rendjén, a múltkor, amikor vissza mertem kérdezni, még én voltam a rossz, mert most ő kérdez. Sokáig nem válaszolt. Talán érzékeny pontra tapintottam?

- Figyelj, ha nem akarsz válaszolni, nem kell és…

- Válaszolok – szakított félbe, bár a hangja megint ijesztően hideg volt. Biztos vagyok benne, hogy nem szívesen beszél erről az egészről. Miért nem maradtam csöndben? Egyszer nyitom ki a számat és meg is bántok valakit.

- Az, hogy rossz gyerek voltam nem kifejezés. Mindent megcsináltam, amit megtiltottak már ovitól kezdve. A fölös energiáim levezetésére anyámék karatéra írattak be, de nem igazán szerettem. Este mindig sokáig fenn maradtam és leszöktem tévézni, egyszer találtam egy bokszmérkőzést. Egyre többet néztem, apám meg beíratott bokszra, hogy talán ez az én sportom.

- Rossz gyerek? Nem nézem ki belőled, hogy rossz voltál.

Cole tényleg nem annak a típusnak néz ki, aki valaha is rossz gyerek volt. Ugyan már, ilyen szemekkel lehet valaki rossz?

-          De bizony, az voltam. – Bár nem láttam az arcát, biztos voltam benne, hogy mosolyog. – Egyfolytában verekedtem, még alsóban is. Mindenkinek visszaszóltam, nem tiszteltem a felnőtteket. Én bujtottam mindenkit rosszaságra, miattam voltak hangosak az órák. Persze otthon néha angyalt játszottam anyáék előtt, de tudták, hogy nem vagyok az.

-          Végül a boksz térített észhez?

-          Nem igazán – nevetett fel. – Bár része volt benne, de inkább a húgom és a haverom érdeke. Jenny annyiszor nézett rám nagy, könnyes szemekkel és bőgött, hogy nem lesz bátyja, mert egy börtöntöltelék leszek, ha így folytatom. Kicsit nagy fantáziája volt meg van is. – Magam előtt láttam, ahogy mosolyogva rosszallóan rázza a fejét az ajtó másik oldalán. Hirtelen vágyat éreztem rá, hogy kinyissam és szembe üljek vele, hogy lássam a mosolyát, a szemeit, az arcát…

-          Aztán próbálj meg rosszat csinálni, utána meg Ian szemeibe belenézni. Lehetetlen – nevetett fel ismét, kiszakítva ezzel a hülye gondolatomból, miszerint látni akarom őt. Ian, Ian, Ian mondogattam magamban a nevet, mert olyan ismerős volt, nemrég hallhattam. Hát persze! Ian Wennell, aki talán a dokim fia, a szőke. Az a kérdés, hogy Cole Ian-je, és a suliban látott Ian egy személy-e.

Meg akartam kérdezni, hogy miért hagyta abba, de valami belső kis hang azt súgta, ne tegyem. Így hát nem tettem.

-          Ki is fogytál a kérdésekből? – idegesített, hogy szinte a gúnyos mosolyát is magam előtt láttam. Észre sem vettem, hogy megint hosszasan csöndben maradtam.

-          Nem…csak… – Hát ja, kifogytam. Annyi mindenre rákérdeztem volna, de azt mind Mirától tudom, és kicsit furcsa lenne, ha azokat felhoznám. Még a végén azt hiszi, hogy érdekel engem és róla kérdezgetek.

-          Ez fájt – sóhajtott színpadiasan Cole. – Na, kérdezz már valamit! – türelmetlen volt, mint egy gyerek, és majd elrepedt a hátsója, hogy tényleg kérdezzek valamit. Törtem egy kicsit a fejemet.

-          Öm... miért kezdtél el fényképezni? – Ha Cole-ra gondoltam, a fényképezés, a boksz és a szemei jutottak először eszembe, nem feltétlenül ilyen sorrendben. A bokszról már tudok valamicskét, a szemeiről max. annyit kérdezhetek, hogy kitől örökölte, ezért marad a fényképezés.

-          Mert nekem van a legcukibb húgom – ellágyult a hangja, tudtam, hogy mosolyog. – Bár nem vagyok sokkal idősebb, ő most elsős az egyetemen, de mikor kicsik voltunk anyuék folyton fényképezgettek minket és én is ki akartam próbálni. Az első képeket Jenny-ről készítettem, és le sem akartam tenni a gépet. Azóta fényképezek. Olyan öt éves lehettem. – Ha a húga bármikor is szóba kerül, mindig ellágyul, hallani a hangjából, hogy szereti őt.

-          Messze jár iskolába? Vagy itt van?

-          Messze, sajna. Eugene-be jár a kis dilis – mondta rosszallóan, majd a sóhajtásából arra következtettem, hogy ezt a témát sem szívesen folytatja.

Tényleg nem tudtam mit kérdezni, az agyam teljesen leblokkolt. Viszont egy valamiben biztos voltam: látnom kell. Látni akartam őt, a mosolyát, a szemét. Kinyissam az ajtót, vagy ne? Nem hezitáltam sokat, feltérdelem és a kulcsra tettem a kezemet. Muszáj látnom őt! Mikor elfordítottam a kulcsot remegő kézzel, Cole megszólalt.

-          Hope, ha kinyitod, számolnod kell a következményekkel. – Komolynak akart hangzani, de volt egy olyan sejtésem, hogy viccel. Legalábbis remélem, hogy viccel. Nem futamodhatok meg előle.

-          Hidd el, én már sokszor számoltam a tetteim következményivel. – Nem is kell olyan messzire menni a múltamba, gondoljunk csak az öngyilkossági kísérletemre, vagy amikor Jack tiltása ellenére elmentem Roberttel és Josh-sal a vidámparkba. Végül kinyitottam az ajtót, s Cole már törökülésben ült felém fordulva. Én is követtem a példáját, csak a küszöb volt közöttünk.

Cole barnai szemeiben féltés ragyogott, olyan aggódva nézett rám. Éreztem némi késztetést, hogy közelebb legyek hozzá, de leküzdöttem magamban.

-          Mi történt? – nyúlt át hirtelen a küszöbön Cole a kezem felé, amire nem húztam rá a pólómat, ezért látta a kötést. Szerencsére gyorsan reagáltam és elhúztam a kezemet. Én hülye!

-          Megvágtam – rántottam meg a vállamat.

-          Hope! – megijedtem a mély és dühös hangtól, főleg amikor elindult felém. Ahogy ott ültem ijedten araszolgattam hátra, de a hátam a kádnak ütközött és már nem volt menekvés. Minek nyitottam ki azt a rohadt ajtót? Miért akartam annyira látni? Ezért?! A kezemet szorosan a hátam mögé tettem, csak a holttestemen keresztül nézheti meg.

Cole túl hamar elért hozzám, csapádban voltam. A barna szemei, ha lehet még sötétebbek lettek, ahogy várakozóan kinyújtatta felém a kezét. Makacsul megráztam a fejemet.

-          Mutasd meg, lehet, hogy súlyosabb, mint amilyennek hiszed.

-          Nem!

-          Hope! – Cole még közelebb jött hozzám, túl közel volt, már éreztem az illatát, amitől elgyengültem. Legszívesebben csak becsuktam volna a szememet, mint amikor a pulcsijába vagyok. De nem gyengülhetek, hiszen haragudnom kéne rá! Oké, de miért is? Azt hittem, hogy csak kihasznált, hogy nem érdekelem, de ez megdőlni látszik. Nem úgy néz rám, mintha cseppet sem érdekelném, éppen ellenkezőleg.

-          Szállj már le rólam, kérlek! Csak megvágtam és kész! – Akármennyire is elbűvölt az illata, azt akartam, hogy menjen el. Megint összezavart bennem mindent, tisztáznom kell magammal meg az orcihdeámmal a dolgokat. Azt tudom, hogy Cole a szép szóra nem hallgat, hiába kérem. De mi van, ha bunkó vagyok vele és látja, hogy nem vagyok rá kíváncsi? Ha kimutatom a fogam fehérjét, és meglátja, hogy nem vagyok én olyan törékeny, amilyennek látszom? Mert lehet, hogy teljesen darabokra hullottam az életemmel együtt, de hosszú évekig küzdöttem és tartottam magamat. Lehet, hogy nem látszom erősnek vagy bátornak, de az évek alatt a megtévesztő külsőm alatt nagyon nagyon nagyon mélyen megerősödtem annyira, hogy egy Cole szintű emberrel kiálljak magamért.

-          Véletlenül? – kérdezte gyanakodva, mire nem kellett megjátszanom, hogy mérges vagyok, mert az voltam. Most vagy tud valamit, vagy csak furcsálja, hogy az ember megvághatja magát a csuklóján. Tényleg véletlen volt, már le akartam tenni, de megijesztett.

-          Nem! – csattantam fel, és olyan hirtelen pattantam fel, hogy majdnem Cole-t is fellöktem. – Direkt csináltam, fel akartam vágni az ereimet, ki akartam purcanni! Örülhetsz, megakadályoztad az öngyilkossági kísérletemet! Most már boldog vagy?! Takarodj innen! – kiabáltam rá, könnyes szemekkel. Cole felállt és úgy állt előttem, mint egy szikla. Mélyen a szemembe nézett, de nem volt hatása.

-          Mondom, hogy menj már! Nem akarlak látni, tűnj már el! – kiabáltam tovább, de nem mozdult. Közelebb léptem hozzá és elkezdtem püfölni a mellkasát.

-          Menj el! – A könnyeim már folytak, s elveszettnek éreztem magamat. A darabokra hullott szívem annyira fájt, hogy az kimondhatatlan. Mintha az apró kis darabokat még kisebb darabokra tördelték volna, s közbe maró folyadékkal öntözgették volna.

-          Nem – mondta határozottan Cole, és lefogta a kezeimet. – Nem megyek el.

-          De elmész! – Ki akartam szabadítani a kezeimet, de erősen fogott. Ezután minden olyan gyorsan történt, hirtelen magához rántott, majd szorosan megölelt. Nem ellenkeztem sokat, kétségbeesetten kapaszkodtam belé, miközben zokogtam. Most miért csinálja ezt? Most itt akar hagyni, vagy nem?

Szorosan simultam az izmos, nagy testéhez, miközben a kezével a hátamat simogatta. A könnyeimet már szerintem csavarni lehetett volna a pólójából, de látszólag őt sem izgatta, ezért engem sem. Nem tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy milyen megnyugtató az illata és közelsége.

-          Menj el – suttogtam, nem vagyok benne biztos, hogy hallottam.

Nem szólt semmit, de egy idő után, éreztem, ahogy a lábam eltávolodik a földtől és Cole a karjában tart. Nem volt erőm tiltakozni. Nem szóltam, csak bömböltem. Nem is tudom, hogy sírtam e ennyire az elmúlt időkben. Nem hiszem. Éreztem, ahogy letesz valószínűleg az ágyamra, ami besüllyed mellettem, és valaki simogatja a hajamat. Nem megy el? De hiszem azt mondta, síró lányokat nem hagy magára, szóval talán csak a bömbölésem miatt van még itt. Összegömbölyödtem az ágyon és kiadtam magamból minden felgyülemlett feszültséget, mindent, de mindent, ami nyomta a szívemet, minden miatt sírtam, ami valaha fájt. Sírtam még egy sort Robertért, de a legkeservesebb módon. Meggyászoltam és eltemettem a múltamat. A szenvedéseimet próbáltam csak emléknek betudni, ami már nem jöhet elő többet, Jack már soha nem bánthat, és már soha senkinek sem fogom hagyni. Nem leszek többet olyan gyámoltalan, ha csak hozzám mer érni bárki is! Nem fogom hagyni, hogy bántsanak, ki kell hevernem ezt az egészet, mert ha nem teszem, sosem lesz már életem, örökké a múltam rabja maradok. Akárhogy is fáj, Robertet is el kell engednem, hiszen már meghalt, nem függhetek többé tőle. Élnem kell a második esélyemmel. Fel kell ébrednem, talpra kell állnom, hiszen a körülmények adottak.

Halványan észleltem, hogy közelebb araszoltam Cole-hoz, és motyogtam neki valamit, hogy sajnálom, legalábbis azt hiszem. Mert amikor következőnek magamhoz tértem, már este nyolc óra volt. Cole már nem volt mellettem. Eltántorogtam fürdeni, összefutottam Haylie-vel, de egy fáradt vagyokkal letudtam és visszadőltem aludni az ágyba.