29.fejezet: Karácsonyi meglepi

Sziasztok!

Hoztam volna már a hétvégén a részt, de hát szemétkedett a technika bétámmal, na meg ezután még életveszélyes helyezetbe is került, de ezért elküldte a fejezetet! Örök hálám neked Baree, én hősöm :D

Jó olvasást!

"Sokkal értékesebb a magad alkotta ajándék. - Amíg készíted, mindig arra gondolsz, akié lesz. Nem egy pillanat csak, amíg megveszed, hanem hosszú órák, esték, amíg elkészülsz. Ezalatt beépül az ajándékba a szereteted is."

Haylie már évek óta műfenyőt használ, abból is a legkisebbet. Egyedül tölti az ünnepeket, úgy sajnáltam. De most már sose lesz egyedül, nem fogom magára hagyni. Most azt mondja, az én tiszteletemre van igazi fenyő, amit már egy ideje megvettünk és feldíszítettünk. Megcsináltuk a pulykát és az elő ajándékomat, a sütit is megkóstoltuk, ami Haylie szerint isteni lett, és neki tetszett a rajta lévő rajz. Nesze nektek!

Jó volt Haylie-val tölteni az egész napot, bár valami nem stimmelt. Nem ismertem túl régóta, de az feltűnik, hogy más. Nem mosolyog annyit, vagy ha mégis nem teljesen őszinte, látszik rajta, hogy feszült. Valamit nyomja a begyét, de nem akarja elmondani. Nem tudtam, hogy most rákérdezzek-e, hogy van e valami baj, vagy ne szóljak semmit és majd elmondja, ha akarja.

Délután, miközben azon nevettünk, ahogyan Kevin McCallister állítja fel a két betörőnek a csapdákat, eldöntöttem, hogy megpróbálok kezdeményezni, és mégis csak rákérdezek, hogy van e valami baj.

-          Haylie, esetleg valami baj van?

-          Baj? – fordult felém egy zavart mosollyal. – Nem dehogy, nincsen semmi. – Ezzel visszafordult a tévé felé.

Lehet, hogy tovább kellett volna zargatnom, de nem olyan vagyok. Inkább csendben maradtam és végig néztem vele a filmet.

Nos, a nagynénémnek most már nyilvánvalóan volt valami baja, mert a nap további részében is olyan volt, mintha egy másik univerzumban élne. A szokásos anyáskodása is elmaradt, olyan volt, mintha engem kerülne. Vagy csak magába fordulva gondolkodott valamit.

***

Mikor reggel kinyitottam a szememet, nem is gondoltam, hogy mekkora meglepetést tartogat nekem az élet erre a karácsonyra. Fel akartam öltözni, de Haylie mosolyogva nyitott be a szobába és hívott ki a nappaliba, hogy megnézzük mit hozott a Mikulás.

-          Haylie, nem kellett volna ajándékot venned.

-          Nem én voltam, hanem a Mikulás – nevetett fel. – Nyisd ki! – kérlelt.

Leguggoltam és felvettem a fa alól egy aprócska kis dobozt, ami piros csomagolóba volt téve, rajta egy kis fehér masni.  Amint leszedtem róla a csomagolót, egy kis fekete ékszeres dobozka volt előttem. Vajon mennyi pénzt költött rá Haylie, és mi ez? Félve néztem fel rá, de ő csak bíztatóan elmosolyodott. Kinyitottam a dobozt, és kivettem belőle egy ezüst karkötőt, amire karkötő díszeket lehet feltenni. Most még egy sem volt rajta.

-          Köszönöm – mosolyogtam a nagynénémre. Az igazság az volt, hogy sosem szerettem az ékszereket, bár mivel ezt Haylie-től kaptam, hordani fogom.

-          Szeretném, hogyha újra bírnál kezdeni mindent, ha boldog lennél. Remélem, ez segít majd benne. – Nem értettem, hogy pontosan mire gondol, amíg elő nem vett a zsebéből egy aprócska ezüst szívet, amit feltette a karkötőre.

-          Ha látsz egy díszt, ami az itt eltöltött idő alatt emlékeztet valami jóra, tedd fel rá. Szeretném, hogyha a szív rám emlékeztetne, és arra, hogy szeretlek.

Nem tudtam mit mondani, csak elérzékenyülten pislogtam rá. Nagyon sokat jelent nekem ez az ajándék, csakúgy, mint Haylie. Legszívesebben a nyakába borultam volna, de nem tettem. Inkább odaadtam neki az ajándékát, amit tegnap este én is a fa alá tettem. Miközben kibontotta tekintete köztem és az ajándék között ingázott. Levette a papírt, s mikor szembesült a képpel, ami az általam készített keretben volt nem tudta eldönteni, hogy rám, vagy a képre nézzen meghatott arckifejezéssel. Ha eddig nem esett volna le, most már biztosra tudom, hogy Haylie egy érzelmes nő, ugyanis elkezdtek hullani a könnyei.

-          Jajj Hope – szipogta, és közelebb lépett hozzám, s már át is ölelt. Először csak álltam ott majd én is átöleltem őt. Sokáig voltunk így és olyan biztonságban éreztem magamat, egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy mi lett volna ha, anya is ilyen. Ha őt is meg lehetett volna ölelni, vagy ha egyáltalán meg akart volna ölelni valaha is. Az én szemembe is könnyek szöktek, de gyorsan kipislogtam őket, nem akartam anyám miatt pityeregni, inkább már sírok meghatódottságomban és boldogságomban, hogy itt van nekem Haylie, akivel tényleg mindent újra kezdhetek. Mert olyan jó úton voltam az utóbbi időben afelé, hát nem fogok meghátrálni. Haylie bontakozott ki az ölelésből, és amikor megláttam az arcát, rossz érzés lett úrrá rajtam. El is felejtettem a tegnapi furcsaságát, de most újra láttam a szemében.

-          Mutatnom kell valamit – halkan beszélt, szinte közelebb kellett hajolnom hozzá, hogy halljam. Tekintve a félénkségét, egészen biztos vagyok benne, hogy nem biztos benne, hogy az a valami el fogja nyerni a tetszésemet. Letette a kávézó asztalra a képet, majd bement a szobájába és pár pillanat múlva egy papírdarabbal, pontosabban egy képeslappal tért vissza.

-          Mi ez?

-          Nézd meg – nyújtotta át. Kételkedve vettem el, és néztem meg. Egy egyszerű karácsonyi lapnak nézett ki, az elején egy karácsonyfával. Tétován fordítottam meg, nem tudtam, hogy rám tartozik-e, amit esetleg a hátán találok, de Haylie bólintott. Az írás nem volt a legszebb, de elbírtam olvasni.

Kedves, Haylie!

Nem tudom, hogy megkapod-e, hogy ott laksz-e, mint eddig. Tudom sok évvel ezelőtt beszéltünk és írtam utoljára, de nem bírom tovább. A remény, amit halottnak hittem újra és újra felüti a fejét – kérdőn felnéztem közben Haylie-ra, hogy biztos, hogy látnom kell-e ezt, de a tekintetével jelezte, hogy folytassam. Utálhatsz, kidobhatsz a házadból, de hiányzol. És talán tudsz valamit Róla. Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!

A feladónál nem volt név, semmi aláírás vagy elérhetőség. Viszont egy furcsa érzésem támadt, valamit összeszorította a szívemet, ahogy az írást néztem.

- Kit ért Róla alatt? – kérdeztem halkan, szinte már én is suttogtam. Legbelül tudtam a választ, és hogy ki írta a levelet, de nem mertem reménykedni, mert ha kiderül, hogy mégsem, az nagyon fog fájni.

- Téged – mondta Haylie, mire egy pillanatra azt hittem, hogy elájulok. Ő az! Tudtam, hogy Ő írta a levelet.

- Ide fog jönni? – remegtem az idegességtől, a gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. A szívem őrült tempóban vert, legszívesebben sikítottam volna.

- Úgy gondolom, igen. Féltem, hogy hogyan fogsz reagálni… – kezdett volna bele, de belefojtottam a szót.

- Nem hiszem el. Ez lehetetlen! Apa ide fog jönni – most öröm könnyek szaladtak végig sebesen az arcomon, tényleg képtelen voltam felfogni, hogy mit is tudtam meg az imént. Apám, ide fog jönni! Azt nem tudom mikor, de találkozhatom vele! Aztán hirtelen félelem söpört át rajtam, hogy mi van, ha nem tetszem neki, ha már nem szeret, de ezt elvetettem. Hiszen a reményről beszélt, ami újra meg újra felüti a fejét, szóval ő is reméli, hogy megtalál engem. Ó ha tudná, hogy itt vagyok, biztosan hamarabb jönne. Miért nem adott meg címet? Akár magam rohannék el odáig és vetném magamat a karjaiba zokogva.

***

Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna apámra, és arra, hogy mikor fog jönni. Na jó, a napjaim nagy részét az ezen való gondolkodás töltötte ki, miközben Cole pulcsijában feküdtem az ágyamon. Apropó, ha már Cole-nál tartunk furcsálltam, hogy még nem állított be, hogy összehozzon egy véletlen találkát a húgával. De talán Jenny elmondta neki, hogy már találkoztunk, és leszáll rólam ezzel kapcsolatban. Az emlegetett szamár hamar megérkezett, de későn észleltem fel, és már csak azt hallottam, hogy Haylie megköszön valamit és elmondja, hogy a szobámban vagyok, majd már hallottam is a lépteket. Ó a fene! Amilyen gyorsan csak tudtam lerángattam magamról a pulcsiját és ledobtam az ágy másik oldalán a földre, pont mikor kopogtattak.

-          Gyere. – A hangom még kicsit remegett. Cole mosolyogva dugta be a fejét.

-          Zavarok?

-          Öm, nem.

-          Csak visszahoztam a tálat, amibe a sütiket hoztad. Anyu küldött benne virslis kifliket. Nem csokis muffinok, de finomak. Ezek Jenny kedvencei, de attól ellopja az én csokisaimat is. Mellesleg Jenny. – Cole furcsán rám nézett, miközben beljebb jött és leült a forgószékemre. Én nyeltem egy nagyot. – Mondtam neki, hogy be akartak titeket mutatni egymásnak, de elküldött a francba, hogy a saját dolgommal törődjek, és hogy már ismer téged.

-          Hm…

-          Mit hmm? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Cole.

-          Lehet nekem is meg kéne mondanom neked, hogy menj a francba és törődj a saját dolgoddal.

-          Tessék? – Cole-t sosem láttam még így meglepődni, ezen felnevettem.

-          Csak viccelek. Finomabban fogalmaznék.

-          Gyönyörű vagy, mikor nevetsz vagy mosolyogsz – Cole halványan elmosolyodott és mélyen a szemembe nézett barna szemeivel, én pedig csak zavartan néztem magam elé, meglepett a hirtelen témaváltás. Éreztem, hogy az arcom színt vált, zavartam fordítottam el a fejemet.

-          Nem tudom, hogy mi közötök van egymáshoz a húgommal, de tegnap annyi ideje már, szívből láttam nevetni.

Hát most erre mit tudjak mondani? Az igazat biztosan nem, szóval inkább csak némán néztem őt, és reméltem, hogy nem vár el többet.

-          Oké, egyikőtök sem akarja elmondani. – Valahol a dühös és megadó között nézett rám, mire bólintottam. – Jó, oké, feladom egy időre. De gondolom említettem már, hogy mennyire makacs vagyok.

-          Igen, említetted. De nem csak te vagy makacs. Ha nem akarok valamit, azt nem fogom megtenni. – Próbáltam nagyon elszántnak kinézni, de Cole egy pillanatig meghökkenve nézett rám, majd a képembe röhögött. Ez rosszul esett! Tényleg arra játszik, hogy lerombolja az önbizalmamat? Lehet, hogy nem vagyok annyira makacs, de próbálkozom.

-          Most min nevetsz? – kérdeztem komoran.

-          Három-null a javamra, Hope. Hát melyik világrészen vagy te makacs?

-          Három-null? – néztem rá értetlenül.

-          Fényképezés, aztán megkerestél és a motor. – Nem tudtam megszólalni. Csak néztem őt, hogy most ezt komolyan gondolja? Ezeket ő annak könyveli el, hogy én beadtam a derekamat? Na jó, hát azt csináltam, de én azt, hogy elmentem hozzájuk nem tekintettem annak, és a motorozásért sem könyörgött amúgy, magamtól mentem bele.

-          Te… – Még mindig nem találtam a megfelelő szavakat.

-          Én? – huncut mosoly ült ki az arcára. Nos, azt onnan le fogom törölni. Gyorsan kellett döntenem, és kockáztattam ezzel a szobám és az íróasztalomon levő tárgyak épségét, de amilyen gyorsan tudtam felkaptam a hátam mögül egy párnát és teljes erőből felé hajítottam. A célzással nem lett volna baj, elég pontos voltam, csak hogy simán elkapta.

-          Ez felhívás egy párna csatára? – vonta fel a szemöldökét és láttam megcsillanni a huncut fényt a szemében, hogy bizony mindjárt nekem jön azzal a párnával és akkor nem tudok majd menekülni.

-          Nem. Nem tudtam megfogalmazni, amit akartam.

-          Ezért hozzám vágtál egy párnát?

-          Mint láthatod. – Erre Cole megint felnevetett, majd hirtelen felpattant, az ágyam előtt termett és villámsebességgel nyúlt a bokámhoz, majd rántotta ki az egyiket a törökülésből. Hanyatt vágódtam, ő pedig lehúzott magához.

-          Ezt megtorolatlanul kéne hagynom? – Felém hajolt és szinte már suttogott én pedig libabőrös lettem. Jézusom mit csinál?! És én mit csinálok? Beszélni nem tudtam, annyira zavarban voltam, a fejem pedig egészen biztosan pipacspiros színt vett fel. A szabad lábammal meg akartam rugdosni, de nem volt szívem bántani.

-          Hát… – dadogtam. Vajon élvezi, hogy ilyen reakciót vált ki belőlem? Hogy alig bírok beszélni és ránézni? Hogy elönt a forróság? A barátok ilyet határozottan nem csinálnak, ráadásul, neki barátnője van! Nem tudok sokat a szerelemről meg arról, hogy hogyan csajoznak a fiúk, de ha én ezt csinálnám egy lánnyal, az már nekem nem puszta baráti dolog lenne (vagyis lehetne, ha nem beszélni ilyen halkan és érzékien, és nem nézne rám így). Nekem meg baromira nem kéne azt éreznem, amit érzek. Nem elég, hogy megveszek azért a rohadt pulcsiért, most a pulcsi gazdája egyre közelebb jön hozzám, a szívem gyorsabban ver és tovább feszíti az idegeimet. Nagy levegő Hope, ez csak Cole! Eszembe jutott Cole jellemzése Mira szájából, ami nem segített sokat. Na persze, hogy ezután megint a mocskos pólóra gondoltam, és hogy mennyire szexi volt benne. Sajnáltam, hogy most volt rajta pulcsi. Hülyének nézne, ha megkérném, hogy vegye le? Jézusom! Ez nem én vagyok, én nem gondolok ilyenekre! Mit tett velem ez a fiú? Felnéztem közvetlenül az arcába, a szemébe és elfelejtettem levegőt venni. A szívem úgy verdesett, mint egy kétségbeesett kalitkába zárt madárka és a csendben, ami túl hangos volt, szinte hallottam a dobbanásokat. Hirtelen nyílt ki a szobám ajtaja és lépett be Haylie.

-          Figyu, Cole… – És itt nem tudta folytatni, mert az álla valahol a padlón landolt a jelenet láttán. Én az ágyamon fekszem, miközben az egyik bokámat Cole fogja és felém hajolva úgy néz, hogy én azt elmondani sem tudom én meg valószínűleg valahol az ijedt, zavarodott és csodálkozó érintkezésén néztem rá. Cole semmi hirtelen mozdulatot nem tett, lassan elengedte a bokámat, majd mosolyogva Haylie felé fordult.

-          Igen?

-          Bocsánat, hogy zavarok. – Haylie-n látszott, hogy iszonyatosan zavarban van, talán majdnem annyira, mint én. – Kopoghattam volna – kacarászott idegesen. – Na én megyek.

-          Várj! Mondd csak, semmi sem történt. – Hát jó, lehet, hogy neki semmi, de, hahó, a szívem majdnem kiugrott a mellkasomból! Ez neked a semmi kategória Cole Sullivan? Végül is lehet, hogy neki ez megszokott dolog és én fújom fel az egészet. Nyugi Hope, felejtsd ezt el, mintha meg sem történt volna. Elvégre nem is volt olyan közel hozzám, csak felém hajolt, de volt majdnem egy méter közöttünk.

-          Hát…Én csak Jenny-ről akartam kérdezni, hogy most itthon van-e, mert tudod akartam vele beszélni, de hát... Most megyek – mutogatott még mindig zavartan kifele.

-          Otthon van.

-          Óh, csodás! Sziasztok. – Ezzel villámgyorsan becsukta az ajtót és elment. Időközben felültem az ágyon és azon agyaltam, hogy most mennyire indokolt nagyon nagy zavarban lennem.

Viszont Cole úgy fordult vissza felém, mintha semmi sem történt volna.

-          Nekem most mennem kell. – Ezután a mondata után pedig az események furcsa fordulatot vettek. Ha nem fordítja hátra a fejét és nem látja meg az orchideámat az ablakban, akkor nem akar oda menni, hogy közelebbről is megnézze és megdicsérje. Ha nem megy oda, akkor visszafelé nem látja meg az ágyam mellé ledobott pulcsiját. Nos, nem volt ekkora szerencsém, mert hátra fordította a fejét, meglátta az orchideát és a pulcsit is.

-          Ez az én pulcsim? – lépett hozzá közelebb és felvette a földről. Az agyam teljesen lefagyott nem tudtam mit mondani és most a félelemtől kezdett gyorsabban verni a szívem.

-          Biztosan levertem – böktem ki. Cole rám nézett. – Vissza akartam adni, csak eddig elfelejtettem – gyorsan felpattantam, hogy elő vegyem a szekrényből a ruhát. – Tessék – nyújtottam át neki. Közben magamban imádkoztam, hogy ne kérdezze meg a pulcsija miért volt elől a ruha meg miért a szekrényben. Csak egy mosolyt kaptam tőle, amitől nem éreztem jobban magamat, mert olyan volt, mintha átlátna rajtam.

-          Köszi. Akkor szia!

-          Szia – nyögtem ki nagy nehezen. Az vesse rám az első követ, aki ezek után ki bírt volna nyögni valami mást vagy értelmesebbet. Csak nem fogom marasztalni, menjen csak nyugodtan, gondolkodnom kell. Fel kellene fognom, hogy mi is történt most, az sem érdekel, ha túlgondolkodom. Mellesleg még a pulcsiját is elvitte!