30.fejezet: Ellentét

"Vannak emberek, akikről tudod, hogy soha senkinek nem akarnak rosszat, és örökké melletted állnak. Nem sok ilyen van. De azért akad néhány."

 

December 28.

Nem jutottam sokra a Cole ügyben, úgy voltam vele, hogy inkább nem strapálom magamat. Elég az apám miatti stressz is, nem kell még ez a valami, amit tegnap délután történt. Nem fogok vele foglalkozni, vegyük úgy, mintha meg sem történt volna, így legalább nem fog fejfájást okozni. Reggel mikor ettünk Haylie-vel, megkérdeztem tőle, hogy szerinte biztos jönnie fog-e apa. Azt mondta nem akar hiú reményeket táplálni bennem, nem tudja. A délután folyamán rá akartam magamat venni a tanulásra, de édes istenem nem ment. Túl sok minden járt ahhoz a fejemben, hogy a tananyagra tudjak gondolni.

Dél körül kérdezte Haylie, hogy esetleg nem e lenne kedvem vele csokis muffint sütni. Miért is ne? Belementem, közben pedig beszélgettünk. Megtudtam, hogy azért volt annyi színű a haja tini korában, mert utálta a vöröset, és mert örök kísérletező, aki élvezte, ha meghökkentheti a szüleit. Elmondtam neki, hogy szerintem ő gyönyörű és a saját hajszíne áll neki a legjobban. Persze egyből vitatkozni kezdett, hogy nem, nem. Miután bekerült a sütőbe a muffin, az órájára nézett és rájött, hogy sürgős elintézni valója van, de siet vissza. Pont akkora ért vissza, mikorra megsültek a sütik. Hallottam, ahogy felhajt a garázs elé.

-          Megjöttem – kiabált, mikor kinyitotta az ajtót. Eddig még sosem csinált ilyet, most miért kiabálja be? Kimentem a konyhából a nappaliba, ahonnan a bejárati ajtóra látok, hogy megmondjam neki éppen időben jött.

-          Pont most lett…

-          Szia. Hope! – mosolygott rám kicsattanó jókedvvel Josh.

-          …kész – fejeztem be mondatomat leesett állal. Most tényleg ő áll előttem vagy hallucinálok?

-          Nem azért, hogy panaszkodnék vagy valami, de múltkor kicsit lelkesebb volt a fogadtatás. – Egy olyan na akkor most mi lesz mosollyal nézett, miközben én nem tudtam eldönteni, hogy elájuljak e. Jézusom, itt áll előttem Josh! Elindultam felé és szorosan köré fontam a karjaimat, el sem akartam engedni.

-          Nem hiszem el – suttogtam. – Hogyhogy itt? – mosolyogva felnéztem rá.

-          Te híztál - jelentette ki boldogan.

-          Tessék? – kérdeztem zavartan.

-          Híztál – mondta megint. – Úgy örülök neki, Hope!

-          Nos, azért a legtöbb lány biztosan a fejedet venné – mosolyogtam tovább. Nem lehetett levakarni a képemről most, hogy itt van és ölelem.

-          És mosolyogsz is. Sok dolog változott a legutóbbi találkozásunk óta.

-          Nem annyira.

-          Sokkal boldogabbnak nézel ki.

-          Mert most az is vagyok – öleltem megint magamhoz. – Meddig maradsz? – Arra gondoltam, hogy szilveszterre visszamegy, szóval akkor megint nem lesz többet, mint ezelőtt, mert már huszonnyolcadika van.

-          Most érkeztem és te már ki is paterolnál?

-          Nem, dehogy! Csupán érdeklődöm.

-          Szilveszter után megyek haza. – Áh, ezt jól hallottam?!

-          Komolyan?

-          Aha.

-          Nem akarod a barátaiddal tölteni?

-          Egész évben a barátaimmal vagyok, egy pár napot csak ki bírnak nélkülem nem? Téged kevesebbet látlak, és jobban hiányzol.

-          Te is hiányzol nekem. – Megint hozzá bújtam. Robert halála után jóval szorosabb lett a kapcsolatunk, bár nem ilyen áron kellett volna még közelebb kerülnünk egymáshoz. Hihetetlen szeretetet éreztem most Josh iránt, amiért szilveszterre lemondott egy nagy buliról a haverjaival és velem fogja tölteni itthon. Ugyanis nem nagyon terveztem elmenni sehova se. Lehet, hogy neki ez nem nagy dolog, de engem most olyan boldoggá tett, hogy az egész világot a keblemre tudnám ölelni.

***

Rázúdítani mindent Josh-ra egyből nem nagyon akartam - értsd Jenny -, de magamban tartanom is nehéz volt, mert nagyon akartam látni, hogy mit szól hozzá. A szobámban voltunk és sütit ettünk, miközben néha elhatároztam, hogy elmondom, néha meg visszavonulót fújtam.

-          Oké, Hope. Akarsz valamit?

-          Tessék?

-          Néha úgy rám nézel – mosolygott. – Mi böki a csőrödet? Mondd csak el szépen, Josh-nak.

-          Tudom, hogy miért volt olyan ismerős neked Cole.

-          Igazán? – vonta fel a szemöldökét. – Nem hiszed el, meddig idegesített, hogy nem tudom honnan. Tudtam én, hogy láttam már. Hol láttam?

-          Nos azt nem tudom, csak azt, hogy ő Jenny bátyja. – Le nem vettem a szemem Josh-ról, minden egyes kis rezdülését akartam látni ezzel kapcsolatban. Először a homlokát ráncolta, majd félve kérdezte, hogy milyen Jenny.

-          Robert barátnője, Jenny.

-          Ko…komolyan? – Josh szemei elkerekedtek, ahogy engem nézett.

-          Aha. Beszéltem vele, tényleg ő az. Talán nála láthattad egy képen Cole-t vagy valami…

-          Ezt nem hiszem el. Jenny a szomszédod? Azt a rohadt…

-          Hát én is valahogy így reagáltam.

-          És mit mondott?

-          Semmi olyat, amit ne tudnék vagy tudtam volna. Sajnálja, tudja, hogy fontos volt nekem Robert.

-          Azt mondta, miért nem jött oda a temetésen? – Erre csak úgy kínomban felnevettem.

-          Félt tőlem.

-          Tőled? – elképedve nézett rám Josh. – Ne haragudj meg, de nem nézel ki veszedelmesnek.

-          Ki tudja, mit rejt a külső – mosolyodtam el. – Attól félt, hogy hogyan fogok reagálni, ha meglátom.

-          Hogyan reagáltál?

-          Először mérges voltam, de elszállt. Nem haragszom rá. Rendesnek néz ki.

-          Az is. Csak ő… – Josh arcán látszott, hogy ezt inkább nem akarja befejezni, megbánta, hogy elkezdte, de ki fogom szedni belőle.

-          Csak ő? – Josh csak nézett. – Ugyan már, Josh. Mondd el!

-          Az ellentéted. Mármint nem teljesen, csak. Mindegy… – idegesen felnevetett, majd látványosan másfelé szerette volna terelni a témát, kicsit zavarba jött, de ez rá egyáltalán nem jellemző. Ez bökte a csőrömet és még kíváncsibbá tett, szóval jelentőségteljesen ránéztem, hogy ezt fejtse ki jobban. Nagyot sóhajtott.

-          Nagyon közvetlen és nyitott, könnyen barátkozik, egyfolytában jókedve van, de ha esetleg el is szomorodik, akkor a legkisebb dolgokkal is fel lehet vidítani. Minden hülyeségre vevő, néha egyáltalán nem gondolja meg, mit csinál, csak fejest ugrik a dolgokba. – Nos, Josh tényleg csupa olyan dolgokat sorolt fel Jennyről, ami az én ellentétem. – Persze hát ezeknek a többségét Roberttől tudom – mintha kicsit mentegetőzésre fogta volna a figurát.

-          Ne gondolj rosszra, ebből csak annyit akarok kihozni, hogy mennyire különbözőek vagytok és mégis mindkettőtöket annyira szeretheti ugyanaz a személy. – Egy pár pillanatig csak néztem rá és felfogtam a szavai értelmét. Igazából nem tudom, hogy ebben volt e valami mögöttes tartalom, hacsak nem az, hogy engem is a legbúvalbéleltebb embert is lehetséges szeretni. Hiszen ki az a hülye, aki inkább engem választ a vidám és barátságos, meg nyílt Jenny helyett? Nos, úgy néz ki egy ilyen ember biztosan volt. Ha Jenny előbb felsorolt tulajdonságaira gondolok az enyémek így az övé mellé helyezve sokkal durvábbaknak és keményebbnek tűnnek. Mellette úgy nézhetek ki, mint egy totál depressziós örökösen szomorú, halni vágyó lány – na van benne egy kicsit igazság, bár mostanában egyre kevesebb.

-          Szereted a társaságomat? – néztem fel egy viszonylag hosszabb hallgatás után Josh-ra. – Úgy értem nem vagyok nyílt, jókedvem sincsen túl sokszor és túl sokat gondolkodom. Szerintem viccem sem vagyok.

-          Jajj, basszus, Hope! Én ezt nem azért mondtam! Hát persze, hogy szeretek veled lenni…

-          Nyugi – szakítottam félbe. – Tudom, hogy nem azért mondtad, de válaszolj kérlek.

-          Hope, annyi minden történt veled, érthető, hogy nem pattogsz, mint a gumilabda. Hosszú időbe telhet mindent feldolgozni. És van humorod – mosolyodott el.

-          Tényleg? – néztem rá kételkedve.

-          Nem az, amitől mindenki dől a röhögéstől, nem. A tiéd inkább kicsit morbid, talán mondanám öniróniának.

-          Óh. Pedig annak a nagy részét megtartom magamnak. – Én is megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, amit Josh viszonzott.

-          És itt van a nagy áttörés is, a mosoly. Mikor múltkor jártam itt annyira figyeltem, de még megrándulni sem láttam a szád szélét, a szemed is annyira szomorú volt. Most nem. Miről maradtam le? – húzogatta a szemöldökét egy huncut mosoly kíséretében. Erre először nem a nagynéném vagy Mira jutott eszembe, hanem az a barna szempár.

-          Semmiről.

-          Elpirultál. – Josh arcán győzelemittas mosoly jelent meg és elégedetten kihúzta magát. – Csak nem pasizol? – Elegem van ebből a huncut, mindent tudó mosolyból!

-          Nem pirultam el! – vágtam rá, pedig nagy esély volt rá, hogy igen. – És nem pasizom.

-          És mi van Cole-lal, Jenny bátyjával?

-          Mi lenne?

-          Barátok vagytok? – Na ez jó kérdés, erre nehéz lenne válaszolni. Ha már barátság, arról inkább már Mira esetében tudok beszélni – bár abban sem vagyok biztos –, de arról fogalmam sincs, hogy Cole-lal van e köztünk valami, persze szigorúan csak a barátságra gondolok.

-          Szoktunk beszélni. – Azt hiszem, ezzel tökéletesen leírtam kettőnk kapcsolatát.

-          Aha – Josh sejtelmesen elmosolyodott, én meg úgy döntöttem, hogy lezárom a Cole témát.