Kiegészítő a 28. fejezethez

Sziasztok! 


Sokat agyaltam, hogy mi legyen ezzel a kis résszel. Fejezetnek túl rövid, és nem túl eseménydús, de kihagyni se szerettem volna. Így hát úgy döntöttem, az előző részhez felteszem kiegészítő minifejezetként. Külön idézetet sem kap, ez is mutatja, hogy nem teljes értékű fejezet. Két oldalas, akit érdekel egy kis Hope, Mira, Jenny délután, az olvassa el :D


Jó olvasást!

Hogy miért csináltam? Nem tudom, ne kérdezze senki. Semmi sem úgy sült el, ahogy gondoltam, minden kusza. Látva és hallva Jennyt minden megváltozott, nem tudtam őt hibáztatni, hiába is akartam. Talán a józan eszem meggátol abban, hogy hülyeségeket tegyek a pengével való közeli barátkozásom óta. Úgy sírt ez a lány itt mellettem, mint én. Látszott rajta, hogy tényleg szerette Robertet és fontos volt neki. Hát ki vagyok én, hogy ezt kétségbe vonjam? Szóval most itt jön mellettem Miráék felé, ahova valószínűleg be fog jönni és talán hármasban sütünk sütit, akármennyire is nem akartam ezt.

Mira enyhén meglepődött, mikor az oldalamon Jennyvel becsengettem hozzájuk, de egy szóval sem mondta, hogy ez zavarná. Kedvesen hívta be a lányt, aki egyből a fürdőszoba után érdeklődött.

-          Mikor találkoztatok? – kérdezte Mira, mikor Jenny elment.

-          Egyszerre jöttünk ki a házból – húztam el a számat. – Ugye milyen béna?

-          De minden okés? Megbeszéltétek? – Mira még csak figyelemre sem méltatta előbbi megjegyzésemet, ami szerintem minimum egy mosolyt megért volna, de ha nem, hát nem.

-          Hát, fogjuk rá.

-          Nem is kellett Cole-nak a találkozót összehoznia. Mikre képes a Sors – mosolyodott el Mira, s én is hálát adtam, hogy ez az egész jelenet nem Cole előtt történt meg. Jó lesz, ha egy ideig még semmiről sem tud.

-          Ne is mondd – csóváltam meg a fejemet.

Időközben Jenny is visszaért, aki el volt szörnyedve, hogy milyen rondán néz ki a sok sírástól. Én inkább nem mondtam semmit, de Mira egyetértően bólogatott, mondván most mit tagadja az igazságot? Tényleg nem úgy nézett ki, mint aki szemét akar lenni, csak szimplán egyet értett.

A sütés számomra kellemes kikapcsolódás volt, bár Jennyt jobb volt távol tartani a konyhától és a készülő tésztától. Tényleg lehet abban valami, hogy Cole-nak komoly traumát okozott, miután megkóstolta a húga sütijét, mert még a fakanál sem állt jól a kezében. Az egyetlen feladat, amit kiválóan el tudott végezni, hogy a sütis tálakból a maradék tésztát meg krémeket szépen kinyalogassa. Mirában viszont egy igazi tehetség lakozott.

- Süssünk kettőt, mert ez olyan jól néz ki, hogy én meg akarom enni – nézett nyál csurgatva a már sütőben lévő kreálmányunkra, ami kakaós piskóta volt, aminek a lapjai közé majd különböző pudingokat teszünk.

- Én benne vagyok! – pattant fel élénken Jenny, aki már teljesen kivirult, arcán nem látszottak a sírás nyomai.

- Ne haragudj, de csak lelkesedésed van, tehetséged nem. Nem akarok ételmérgezésben meghalni – hűtötte le Mira Jennyt egy gonosz mosollyal, aki bánatosan ült vissza a székre.

- Mintha csak Cole-t hallanám – forgatta meg a szemét. Felnevettem, ugyanis megint eszembe jutott, hogy Cole hogyan mondta, hogy egyszer megkóstolta azt, amit Jenny sütött.

- Mellesleg, Cole – huncut fény csillant Jenny szemében, ahogy rám nézett. Nem sejtettem sok jót. – Csak modellkedsz neki, vagy több is?

- Nem modellkedem neki.

- Nem? – húzta fel a szemöldökét.

- Egyszeri alkalom volt, csak azt akartam, hogy hagyjon békén.

Mikor elmondtam Mirának, hogy Cole egy pályázathoz le akart fényképezni, egyből azzal jött, hogy mi van, ha legközelebb akt fotókat akar, mert a playboy-hoz áll be fényképésznek. Ezt a kis viccesnek szánt megjegyzését inkább meg sem hallottam.

 Szerencsére Jenny hamar túljutott a Cole témán, inkább azért pedálozott, hogy legalább a puding elkészítését bízzuk rá.

-          Ha leégeted a konyhát, kinyírlak – adta át Jenny kezébe Mira az edényt.

-          Nem fogom leégetni – mosolygott a lány és bele vetette magát a pudig készítésbe.

Mikor megsült a Haylie-nak készített piskótám és megtöltöttük pudinggal a tetejére rajzolni akartam tejszínhabbal.  

-          Ez nagyon béna lesz – húzta el a száját Jenny.

-          Mint egy öt éves – mondta Mira.

-          Jó ez így – néztem rájuk mérgesen, mikor végeztem az első pálcika ember felrajzolásával. – Nem a szépsége a lényeg, na.

-          A mienkre én rajzolok. Ilyet meg nem eszek – fikázta tovább a sütit Jenny.

-          Én sem – nevetett fel Mira.

-          Kedvesek vagytok – motyogtam.

-          Biztos, hogy a süti közelébe engedhetünk? – nézett Mira kételkedve Jennyre.

-          Persze! Rajzolni tudok – büszkén elmosolyodott. – Én voltam a rajztanárunk kedvence – húzta ki magát.

-          Kíváncsi leszek.

-          Én is – értett egyet Mira.

Befejeztem a két pálcika embert, akik mosolyogtak és rajzoltam közéjük egy béna szívecskét. Lehet, hogy kicsit béna meg sablonosnak néz ki, de szerintem Haylie örülni fog neki, és még finom is lesz – legalábbis remélem.

 Jenny neki állt a másik sütinek, és Mirával leesett állal figyeltük, hogy mi művel a tejszínhabbal. Pillangókat és virágokat rajzolt a süti tetejére, de olyanokat amit én ceruzával akkor sem tudtam volna megcsinálni, ha vért izzadok.

-          Baszki – nézte Mira leesett állal a kész remekművet.

-          Ja – bólogattam.

Jenny büszkén kihúzta magát és lenézett a művére.

-          Tudom – mosolyodott el Jenny.

-          Te aztán nem vagy szerény.

Erre Jenny még szélesebben elmosolyodott.

A délután folyamán Miss Wattson is hazaért, akin látszott az enyhe meglepődés, de inkább nem szólt semmit, nem is zavart csak elvonult a dolgára. Jenny és Mira olyan volt, mint két ovis. Mindketten szinte remegve várták, hogy a süti megdermedjen annyira, hogy azt vágni lehessen (igazából egy napot várni kéne vele, de őket erről nem lehetett meggyőzni). Mikor estefelé mégis felvágtuk, na akkor szinte az egészet megettük, pedig egy torta nagyságú volt. Mellékesen megjegyzem, hogy szerintem híztam, pár nadrágomon már észreveszem, hogy jobban kitöltöm. Igazából nem csodálkozom, mert hetek óta szinte csak sütit zabálok, ha mást nem is. És ha még jó pár kilót magamra tudnék szedni, az maga lenne a mennyország.

Nyolc körül indultunk haza Jennyvel. Ha nekem bárki azt mondja, hogy miután találkozom vele, együtt fogjuk vidáman tölteni az egész délután, hát én szerintem képen röhögtem volna. Viszont jó volt, hogy ennyi időt együtt töltöttünk, mert legalább egy kicsit megismertem és egyáltalán nem rossz lány. Tényleg kicsit őrült Roberthez képest, de azt hiszem éppen ezt szerette benne. Mindig mosolyog, vicces és aranyos. És ha felteszem magamnak a kérdést, hogy miért is nem haragszom Jennyre, és miért nem durcázom miatta, azt hiszem van rá válaszom. Hosszú idő óta, végre tudok valamire válaszolni. Szóval, ha feltenné valaki ezt a kérdést, azt felelném, hogy azért, mert fontosabb számomra, hogy megismerhessem azt a személyt, akit Robert szerelemmel tudott szeretni. Fontosabb, mint hogy utálkozzam, mert annak mi haszna van? További keserűséget hozna csak az életembe, abból meg úgy is van már elég. Persze, ha csak egyszer szembe találom magamat Jennyvel, úgy, hogy előtte nem tudtam felkészülni gondolatban, hogy nemsokára találkozunk, lehet másképp reagáltam volna. Akkor nem biztos, hogy sütögettünk volna, sokkal inkább valami durvább.