34.fejezet: Fogadás

"Minden egyes napunk csak egyszeri csoda,
Használd ki minden percét, többé át nem élheted soha."

Dr. Wennel várójában ültem, mikor kinyílt a bejárati ajtó és Ian sétált be rajta. Először kissé megijedtem, de mikor odaköszönt és leült mellém megnyugodtam. Nem is tudom mitől tartottam.

-          Mizu? – nézett rám.

-          Semmi.

-          Te miért vagy itt? Vagy nem publikus?

-          Mármint miért ítéltek arra, hogy egy dilidokival kelljen társalognom?

-          Hát…igen. – Elmosolyodtam. Olyan könnyű lenne elmondani neki, ha nem fognám magamat vissza, simán kibukna belőlem, de nem akarom elijeszteni. Tulajdonképpen furcsa, hogy mindenkinek képes lennék elmondani, egyedül Cole-nak nem. Túlságosan félek, hogy ellökne magától, főleg most, hogy megtapasztaltam milyen érzés is a barátjának lenni. Egyszerűen csak mosolyognom kell és néha semmi fájdalmat sem érzek, csak élvezem a pillanatot és nevetek. Érzem, hogy szükségem van rá, ahhoz hogy talpon tudjak maradni. Ki tudja hol tartanék most, ha mikor ide költözöm nincs itt Cole. Hiszen muszáj belátnom, Cole nélkül semmi sem lenne ugyanaz. Ha jobban belegondolok, nevetséges vagyok, először Robert, most meg Cole. Én csak pasiktól függök? Nem nevetséges, hanem inkább szánalmas vagyok, mint valami kis élősködő, aki csak akkor képes létezni, ha valakire biztosan számíthat. Hát… ez eléggé gáz, talán ideje lenne kissé önállósodnom, elvégre mindjárt tizennyolc vagyok. De a fenébe is, ha olyan könnyen semmibe lehetne venni Cole-t!

-          Hagyjuk inkább. – Ian ezek után nem is erőltette, tudomásul vette, hogy nem akarok róla beszélni. Csak csendben ültünk egymás mellett. Ian dobolt a lábával a földön, néha rám pillantott.

-          Oké, hát a téma megvan – bólogatott bőszen.

-          Ja.

-          Ja? – húzta fel a szemöldökét. – Azt hittem ennél nagyobb dolgot fogsz bedobni, erről még én sem bírok sokáig beszélni.

-          Még te sem? – ráncoltam a szemöldökömet.

-          Én sem a határtalan intelligenciámmal. – Néztem őt, hogy most ezt komolyan gondolja-e, de halálosan komolyan arcot vágott. – Vicceltem – mondta ugyanolyan fapofával egy pár pillanat után. – Vagy még sem?

-          Van önbizalmad. – Erre csak szélesen elmosolyodott és kényelmesen hátradőlt a széken.

-          Elfeledkezett arról a picsáról, és folyton azon agyal, hogy kedveled-e. Annyira a barátod akar lenni, mint valami lökött ovis, akinek sajtkukac van a seggébe, pedig már huszonegy. Anyám! És minden ilyen szarsággal engem traktál. Na nem, mintha szarság lennél, de azért nehéz a legjobb haverok élete. – Drámaian felsóhajtott, én meg egy ideig csak lestem rá, hogy most mégis miről beszél. Annyi leesett a végére, hogy Cole-ról, de hogy jön ez most ide?

-          Öm… – néztem rá összezavarodottan.

-          Így értem azt, hogy megőrjíted.

-          Óh. Nem szándékos volt. – Erre Ian felnevetett.

-          Gondoltam. – Meg akartam tőle kérdezni, hogy hogy értette, azt, hogy elfeledkezett a hülye picsáról, aki szerintem Kirsten volt. Tudni akartam, hogy sokat beszél-e rólam, de kinyílt a rendelő ajtaja, és nem az asszisztens, hanem maga dr. Wennell lépett ki rajta, akin enyhe meglepődés látszott.

-          Ian! – szólította meg a fiát. – Hát te?

-          Nyugi van, nem hozzád jöttem – felállt és rám nézett. Nem hozzá? Már megy is? Hozzám jött volna, tudta, hogy itt leszek? A doktor arcán is értetlenség látszott. Ian elégedetten nézte az értetlen ábrázatunkat, főleg az apjáét.

-          Majd találkozunk. Csövi, Hope!

***

A január vége felé közeledtünk, de apám még mindig nem jelentkezett. Talán meggondolta magát, és mégsem akar eljönni. Elképzelhető, hogy inkább felhagyott a reménykedéssel. Most nagy bölcsen azt mondom, hogy nem adhatja fel, a reménynek muszáj élnie, de hónapokkal ezelőtt bennem is meghalt a remény, lemondtam volna az életemről. Akkor őrültnek tituláltam az aprócska Clarie-t, amiért ennyire hisz abban a nyomoronc reményben, de ma már egyet értek vele. Apának muszáj remélnie, ez muszáj, hogy hajtsa előre, egyenesen hozzám, a karjaimba.

***

  A karkötő, amit karácsonyra kaptam minden nap rajtam van és emlékeztet arra, hogy eddig honnan hová jutottam.

  Mira továbbra is tudni akarja a titkomat, amivel elérem, hogy jó pasik lesznek a barátaim. Bár ahogy ő is mondta, Ian nem néz ki kifejezetten jól, de olyan kis cukorfalat és néha elábrándozik azon, hogy milyen lehet gyengéden megharapdálni az alsó ajkait. Hát, én eddig nem mentem el. Időközben rendezte a kis összezörrenést, ami még szilveszterkor volt közte meg a két fiú között, de elég szűkszavúan nyilatkozik erről a témáról.

  Cole valamelyik nap megnyugtatott, hogy nem felejtette el a motorozást sem, amint jobb idő lesz megyünk. Hát én úgy számolom, hogy addig még hónapok vannak hátra, szóval lesz időm felkészülni.

  A félévi vizsgám is egyre közeledik, a tanárnő bíztat, hogy menni fog ez nekem és hát a lehetőségeimhez mérten én is próbálok bízni magamban.

  Egyik nap éppen a tévé előtt ültem Cole-lal – akivel mostanában túl sok időt töltök együtt–, mikor Haylie odajött, hogy megkérdezze, hogy mikor is lesz a vizsga, csak hogy biztosan el tud e vinni. Na, Cole havernak több sem kellett, mikor megtudta a dátumot és időpontot, rávágta, hogy ráér és elvisz. Nem ódzkodtam ettől az ötlettől, egyre jobban kedveltem őt, rendes srác. Tényleg képes voltam rá barátként tekintetni, bár még nem annyira, mint Josh-ra vagy esetleg Mirára.

***

Eljött a vizsga napja, reggel kilencre kellett bemennem a suliba egy pénteki napon. Cole felkísért, és szinte az egész iskola odaköszönt neki, meg integetett. Kisebbségi érzésem volt mellette. Egyszer csak a semmiből Mira ugrott elénk.

-          Csősztök! – mondta vidáman.

-          Helló! – köszöntünk kórusban.

-          Engem persze soha nem kísérgetnek ilyen pasik vizsgázni – nézett végig mosolyogva Cole-on, aki erre olyan aranyosan reagált, hogy felkuncogtam. Mira kicsit úgy nézett végig rajta, mint aki felfalja a szemével, persze hülyült – vagy nem–, ő meg mintha kicsit zavarba jött volna. Bár én is zavarba jöttem volna, ha valaki így néz rám, Mira nagyon tud nézni. 

-          Nekem most mennem is kell, de sok szerencsét – Mira bíztatóan rám mosolygott. – Sziasztok! – Ezzel tovább is ment és valami John-nak kiabálta a nevét. Kapva kaptam az alkalmon és fordultam a lány után, hogy megnézzem már magamnak ezt a John-t. Ami először feltűnt, hogy magas és vagy kétszer olyan széles, mint Mira. Egészen jóképű fiú volt, bár volt a kisugárzásában valami veszélyes.  

-          Gyere – mosolygott rám Cole, majd felkísért az irodához.

Cole-tól egy baráti biztatós ölelést is kaptam, aminek igazából nagyon örültem, mert a finom illata nyugtató hatással volt rám kivételesen. Máskor általában gyorsabban ver tőle a szívem.

A vizsgák nem voltak nehezek, tényleg sokat készültem rájuk, bár a kémiával és a matekkal adódtak problémáim, de biztos átmegyek. Mikor végeztem és kiléptem a teremből egy magas szőke lány állta az utamat, aki nem éppen kedvesen nézett rám.

- Szia, Hope – Kirsten tekintetétől megijedtem.

- Szia – próbáltam megőrizni a látszatot, hogy magabiztos vagyok. Remélem sikerült is.

- Beszélgessünk kicsit. Oké?

- Miről?

- Jajj, ne add már itt az ártatlant! – mondta leereszkedően. – Arról beszélgessünk, hogy szállj le a barátomról.

- Nem értelek…

- Ezzel a kis törékenynek nézek ki, meg bámulok rád nagyszemekkel trükökkel próbálod behálózni. Ismerem a fajtádat, hagyd őt békén! Cole az enyém!

- Csak barátok vagyunk.

- Ja, csak barátok – mondta lenézően. – Azért ha alkalmad adódna rá, simán befeküdnél alá, mi? Mert kurva jó pasi – gonoszan rám mosolygott. Azt hiszem elfelejtettem levegőt venni. Miről karattyol ez itt? Megőrült talán?!

- Neked elgurult a gyógyszered?!

- Na figyelj, te kis kurva – sziszegte, miközben felém bökdösött az ujjaival.

- Mint mondtál? – emeltem meg a hangomat. Sok mindent megtanultan eltűrni, nehezen lehet kihozni a sodromból, de engem senki se merjen kurvának szólítani.

- Jól hallottad – önelégült vigyor jelent meg a képén.

- Na, te figyelj ide! Én nem akarok senki alá sem befeküdni. És egyáltalán Cole mióta a tulajdonod? Nem mondták még neked, hogy neked, hogy őrült vagy? – Nem kiabáltam, csak határozottan elmondtam neki a magamét.

- Tudtam! – elégedetten elmosolyodott. – Tudtam, hogy igazából ilyen vagy, csak megjátszod magadat. Viszont tudnod kell, hogy nem adom fel harc nélkül.

- Húzz el innen, Kirsten! – jelent meg Mira a semmiből. – Mindenki tudja, hogy egy aljas ringyó vagy, akinek már üldözési mániája is van. Ha azt hiszed, hogy Hope elszedni tőled a pasidat, hülye vagy. Azért fogod őt elveszíteni, mert annyira akarod.

- Maradj ki ebből, drogos – lenézően figyelte Mirát.

- Nem tudom Cole hogyan jöhetett össze egy ilyen gonosz lánnyal, mint te – mondtam Kirstennek, akiről lepergett minden.

- Én tudom – mosolyodott el Mira. – Úgy, hogy Cole előtt rohadtul megjátssza magát és még ki is használja. Tudod szívem, lehet, hogy drogos vagyok, de vannak haverjaim és tudok rólad egy s mást. Te kis szexmániás – Mira elégedett arckifejezéssel nézett Kirstenre és felsőbbrendűen elmosolyodott, miközben a lány meg sem bírt szólalni, elfehéredett és csak hápogott. Próbáltam nem leesett állal nézni ki a fejemből, de nehezen ment. Miről beszél Mira?

- Na húzz el! Gyere, Hope, menjünk – belém karolt és elvonszolt Kirsten elől.

-          Rá se ránts – mondta, mikor hallótávolságon kívül értünk. – Szegény érzi, hogy a végnapjait éli a kapcsolatuk, és most küzdeni próbál egy kicsit. Én sem engedném el Cole-t harc nélkül, ha az enyém lenne – rántotta meg a vállát.

-          Honnan tudod?

-          Tájékozott vagyok – mindent tudóan elmosolyodott. – A mocskos titkok nem maradhatnak sokáig titokban, na meg aztán szoktam őket együtt látni, ha egy buliba megyünk. Hidd el, nem olyanok, mint a boldog szerelmesek.

-          Várj… mocskos titkok? Miféle mocskos titkok? – Megálltam és felé fordultam.

-          Biztos, hogy itt akarod ezt megbeszélni?

 Körülnéztem, de senkit sem láttam, már a diákok nagy része haza ment, csak olyanok voltak itt, akiknek valamilyen délutáni foglalkozása volt. Amúgy mégis mit keresett itt Kirsten?

-          Igen – mondtam határozottan.

-          Azt hiszem nem lesz rá lehetőség, mert jön a haverod – mosolyogva elnézett jobbra, és én is megláttam a közeledő Cole-t. Ő is a legjobb pillanatban ér vissza! Miért nem tudott késni egy kicsikét?

-          Sokat késtem?

-          Nem eleget – kuncogott Mira. Cole kérdőn nézett ránk, de csak legyintettem.

-          Haza vigyelek téged is?

 Nos mint az megtudtam, Cole-nak vannak fenntartási Mirával szemben, kifejtette, hogy mennyire furcsállja a lányt, és nem biztos benne, hogy ő jó hatással van rám. Ezt a baromságot csírájában elfojtottam, és közöltem vele, hogyha baja van Mirával azt tartsa meg magának, mert nem is ismeri, semmit sem tud róla, így egyszerűen nem alkothat véleményt. Elhisz minden hülyeséget, amit összepletykálnak róla – a pletykákon, amúgy Mira csak nevet. Azt mondtam neki, hogy igazából nem gondoltam volna ilyennek, mire zavarba jött. Szóval próbál kedves lenni Mirával és megpróbálja megismerni legalábbis a körülményekhez képest, mert eddig nem voltak olyan haj de sokat együtt. Egyszer-kétszer találkoztak futólag, amióta mindketten a barátaim.

-          Nem kell, köszi – Mira egy egészen rendes kislány vagyok mosollyal nézett Cole-ra. – Még várok valakit.

-          Hát, akkor szia. Majd beszélünk.

-          Sziasztok.

Inkább nem beszéltem Cole-nak a barátnője kirohanásáról, megtartottam magamnak. Kérdezni sem kérdeztem semmit, mert nem rám tartozik.

-          Hogy ment?

-          Jól.

-          Hm, ennél bővebben?

-          Egész jól. – Cole felnevetett.

-          Fél éve vagy itt, ha úgy vesszük. Na jó, szinte csak egy fél iskolaéve. Mi lenne, ha megünnepelnénk?

 Nem tudom, Cole hogyan szokott ünnepelni, de remélem semmi nagy felhajtásra sem gondolt, és egyáltalán mit kell ezen ünnepelni? Felém nézett és láthatta zavart ábrázatomat.

-          Csak egy kis jelképes buli, amin ketten veszünk részt a sétányon.

-          Sétányon?

-          Aha, a folyó mellett. Bent a városban. Elviszlek a legtutibb helyre, ahol valaha ettem. Nyami – Cole megnyalta a szája szélét. Én nem akartam semmilyen étterembe se menni és ezt a tudatára is adtam, de ő csak mosolyogva leintett és a sétány felé vette az irányt.

***

Arra számítottam mikor Cole leparkolt és kiszálltunk, hogy az éttermek felé vesszük az irányt, de Cole átsétált egy macskaköves sétáló utcán, és egy óriási nagy móló felé vette az irányt, amin céllövölde, árusok, és kis büfék voltak. Egy hot dogos standhoz ment oda, és régi ismerősként üdvözölte az árust.

-          Helló, Gas! – kezet nyújtott neki, amit a férfi viszonzott. Ötvenes éveiben járható, kissé pufók ember volt, széles mosollyal.

-          Régen láttalak, Cole. Ki a kisasszony? – barátságos mosollyal nézett rám, amit viszonoztam.

-          Ő egy barátom, Hope. Éppen azt tervezem, hogy rászoktatom az isteni hot dogodra.

-          Nos kisasszony, akkor vigyázzon, mert egyeseknél tényleg függőséget okoz.– Nem is mondott többet, elkezdte össze állítani a kajánkat.

-          Ugye szereted a sajtot és a kukoricát? – kérdezte Cole, mire bólintottam.

-          Mehet bele mustár és ketchup is? – nézett fel Gus.

-          Igen.

-          Úgy a jó, úgy a jó. Bűn belőle kihagyni az egyiket vagy a másikat. Megsérti a hot dogot. Parancsolj – nyújtotta át mosolyogva. – Sajtos, kukoricás hot dog.

 Na ilyet még nem ettem, de bizakodva vettem el. Az első, amit megállapítottam, hogy hatalmas nagy. Cole nevetett is az orra alatt, mikor látta, hogy milyen szemekkel nézek a hot dogra. Időközben Cole is megkapta a sajátját.

-          Jó étvágyat hozzá! – Gus most ha lehet még szélesebben mosolygott

-          Szóval törzsvendég vagy nála – mondtam, miután elsétáltunk Gus-tól és beleharaptam a hot dogba. Az első harapásnál még csak a kiflit haraptam meg egy kis sajtot, ezért sietősen haraptam még egyet, hogy minél előbb megérezhessem a tényleges ízt.

-          Igen – Cole nosztalgikusan elmosolyodott, én meg megint begyűrtem a kiflit a számba az igazi harmadik harapásra, ahol már a ketchup, a mustár a sajt és a kukorica is ott volt. Isteni íze volt! Nem is értem, hogy miért nem találtam rá előbb Gus-ra, vagyis miért nem hozott el ide előbb Cole. Rá akartam kérdezni, hogy mi volt ez a mosoly, de előbb inkább haraptam még egy nagyot. Cole csak felnevetett a jelenet láttán, de nem kellett bíztatnom, folytatta magától.

-          Ian-nel találtuk meg Gus standját. Mikor néztük a filmeket nagyon menőnek gondoltuk, hogy meccsek után mindig hot dogot vagy valami hasonlót vesznek az apák a gyereknek, de minket senki sem vitt sehova. Szóval egyszer kitaláltuk, hogy sorra kóstolgatjuk minden ilyen utcai standnál a hot dogokat és megkeressük a legjobbat. Gus-ra esett a választásunk. – Bólogattam, miközben végig haraptam, rágtam, haraptam, rágtam. Annyira jól esett, annyira ízlett, hogy úgy éreztem képes lennék egész nap ezt enni. Cole a nagy mesélés közepette össz-visz egyet harapott bele.

-          Hány évesek voltatok? – motyogtam tele szájjal, ami nem túlzottan nőies, de nem érdekelt. Ne adjanak ilyet a kezembe, ha zavar valakit.

-          Azt hiszem tizenhárom. Azóta minden kosár és boksz meccsem után eljöttünk, és Ian versenyei után is. Néha ajándékba kaptuk a hot dogokat Gus-tól, amikor elmondtuk neki, hogy elsők lettünk, vagy nyertünk. – Mosolyogtam neki egyet majd tovább falatoztam.

-          Ha tudtam volna, hogy ennyire ízelni fog, előbb elhozlak.

-          Ha tudtam volna, hogy létezik ilyen, és hogy ilyen finom előbb elhozattam volna magamat. – Nyeltem le egy falatot, és hiába haraptam volna újat, elfogyott. Szomorúan néztem az üres kis papírtálcára a szalvétával. Hát, szép volt, jó volt, de ennyi. Felnéztem Cole-ra, aki felém nyújtotta az övét. Nem akartam először elvenni, de addig erősködött – na jó, nem kellett annyit kérlelnie – elvettem. Csak egy falat hiányzott belőle, és ahogy elnézem, neki amúgy is nagyobb kiflit adott Gus. Tiszta szemétség! Mi ez a megkülönböztetés, kérem? Most csak azért, mert ő oda jár tizenhárom éves kora óta? Nagy örömmel vettettem magam rá a másik hot dogra, amin Cole csak vigyorgott.

-          Tudod, az emberek megtörnek Gus hot dogjától. Van benne valami különleges. – Abba hagytam a rágást és kérdőn felnéztem rá. Gyorsan lenyeltem, ami a számban volt, és megkérdeztem.

-          Hogy érted, hogy megtörnek?

-          Megtörnek az olyan álmakacsok, mint te. Feloldódnak és sokkal többet beszélnek és mosolyognak.

-          Azt akarod elérni, hogy bebizonyítsam, hogy mennyire makacs vagyok? – kérdeztem kihívóan. – Mert ezzel azt fogod elérni, szóval kérlek, ne szóld le a makacsságomat! – Sértetten haraptam bele a kajámba, mikor hallottam, hogy Cole nevet mellettem. Nevet! Piszok szemtelen fráter.

-          Oké, te akarod. Annyira makacs leszek, hogy ezután nem fogunk találkozni, akármennyire is akarsz, vagy esetleg ha mégis, hát nem szólok hozzád.

-          Ezzel akarod bizonyítani a makacsságodat? – húzta fel a szemöldökét Cole, de jót mulatott rajtam. Még szép, hogy ezzel akarom!

-          Igen – bólintottam határozottan.

-          Nos te tudod – rántotta meg a vállát. – De azért tisztázzuk: ne keresselek, mert úgy sem fogsz hozzám szólni?

-          Keresni sem foglak. Ja, és muffint sem kapsz. – Spékeltem meg ezt a kis makacsság dolgot valamivel, ami tudtam, hogy fájni fog neki.

-          Hé, azért ne lépjünk túl egy határt! – mondta felháborodottan, mire gonoszan elmosolyodtam.

-          Nem lesz muffin – jelentettem ki. – Amíg be nem ismered, hogy makacs vagyok.

-          És ha most beismerem? – pimaszul rám mosolygott, mire csak olyan ó anyám módra ránéztem.

-          Azt nem hiszem el, mert csak azért mondanád, hogy kapj sütit, vagy hogy hozzád szóljak. Azt akarom, hogy amikor mondod, komolyan gondold.

-          Elképesztő vagy – mosolyodott el. – Ha makacs nem is vagy elképesztő mindenképpen – elismerően nézett rám. – Viszont azzal ugye tisztában vagy, hogy olyan makacs vagyok, hogy nem fogom elismerni, hogy az vagy, még ha úgy is gondolom? – Az arca egy kis ördögére hasonlított, hiába volt angyalian édes a szép nagy szemeivel. Viszont én nem voltam abban olyan biztos, hogy nem ismerné el, hogy az vagyok. Ez nem egoizmus, ez tény: Cole szeret velem lenni, szereti a társaságomat. Ő maga mondta, és én nem hiszem, hogy olyan vígan el lenne azzal, hogy nem is szólok hozzá. Igazából mindketten igényeljük a másik társaságát, és talán én jobban rá vagyok szorulva, de akkor is meg akarom neki mutatni, hogy nem tud mindig lekvárt csinálni belőlem, ha rám néz a nagy szemeivel. Majd meglátjuk, hogy ki nevet a végén.

-          Hát persze – hagytam rá sejtelmes mosollyal majd visszatértem a hot-dog evéséhez.

-          Nem hiszel nekem – állapította meg semlegesen.

-          Én nem mondtam ilyet – mosolyogtam rá a legnagyobb ártatlanságommal.

-          Nem, de az a kis vigyorod igen. Oké, ez innentől kihívás. – Bólintottam.

-          Várj! – kiáltott fel Cole. – Fogadjunk, hogy legyen tétje.

-          Hmm… hallgatlak – készen álltam komoly tárgyalásra és alkudozásra a fogadás tárgyának megállapításának terén. Régóta voltam már ennyire hülye, mint most de jól esett. Jóban voltunk és bíztam már annyira Cole-ban, hogy ebbe belemenjek. Rosszabb úgysem lehet a motorozásnál, nem igaz?

-          Ha én nyerek, ami abból áll, hogy te fogsz először hozzám szólni és keresni, akkor válaszolsz egy kérdésemre – itt hagyott egy kis hatásszünetet –, bármi legye is az.

Lássuk csak, vajon mire kérdezhet rá? Hát persze, hogy valamivel kapcsolatban a múltamról. Bíznom kellett magamban, hogy én leszek a makacsabb, mert anélkül nem vállalhattam be, nagy volt a tét. Nem szívesen beszéltem volna még neki ezekről a dolgokról. Kis mérlegelés után bólintottam.

-          Ha nyerek, én is csak egy kérdést akarok. – Nem volt nagy szám a kérdésem, de nem lett volna bátorságom egyéb körülmények között kimondani, viszont ez megfelelt.

-          Kezet rá – bólintotta Cole és kezet nyújtott. Elfogadtam.

Hazafelé vettünk még egy hot-dogot Gus-nál, amit elpusztítottam. Három bazinagy hot dog egymás után azért személyemtől egész jó teljesítmény, tekintve hogy együtt többet nyomtak szinte, mint én. Mire hazaértünk úgy éreztem, hogy kippukkadok. Elszánt tekintettel váltunk el egymástól Cole-lal. Muszáj nyernem valamiben, le akarom őt győzni! Kicsit hozzá szoktam már, hogy sokat vagyok vele, hogy a szabad ideje nagy részében velem van, kicsit hozzá szoktam, hogy magamban elolvadok a mosolyától és a kedves szavaitól, a nagy szemeitől, de ha megemberelem magamat ki fogom bírni, hogy nem keresem. Az már más kérdés, hogy azt ki fogom-e bírna, ha ő nem keres. Talán rosszul esne. Legbelül azt hiszem szeretném, hogy feladja ezt a hülye fogadást és jöjjön át beszélgetni vagy kajálni. Az evés egy közös programunk, ha együtt vagyunk, ugyanis Cole nem hiszi el, hogy én szoktam olyat, ezért a saját szemével is látni akarja meg ellenőrizni. Aranyos, mikor azt ecsetelgeti, hogy majd ő felhizlal engem. Hát, ezekre meg kell válnom egy időre, de mindent a cél érdekében!

Este nehezen bírtam elaludni, folyamatosan kattogott az agyam, csak forgolódtam. Megint hiányzott Cole pulcsija, bár ha erősen koncentráltam szinte éreztem az illatát, ami kicsit megnyugtatott.

Jóval éjfél után sikerült elaludnom, és akkor is egy meglehetősen furcsa álomban találtam magamat.