41.fejezet: Védelmező

„Nem az számít, hogy mekkorát ütsz, hanem az, hogy mennyi ütést állsz ki, amikor talpon kell maradni, hogy mennyit bírsz, amikor folytatni kell.”

Az idő egyre melegebb lett március vége felé, szinte már vártam, hogy Cole melyik pillanatban toppan be, hogy na menjünk motorozzunk egyet. Ezzel kapcsolatban már nem voltak félelmeim, hiszen bíztam Cole-ban és kedvet is kaptam a motorozáshoz, száguldani egy kicsit, érezni, hogy élek. Mondhatni vártam, hogy felhozza a témát, de nem tette. Meguntam a várakozást és én kezdeményeztem, mert Cole mellett megtanultam, hogy nem fogja érte senki se leharapni a fejemet, és ha akarok valamit, azt mondjam el, mert senki sem gondolatolvasó. Már volt bátorságom elmondani, ezért hát rákérdeztem. Cole mosolyogva annyit felelt, hogy akkor megyünk, amikor csak akarom. Így hát kis mérlegelés után úgy döntöttem, hogy mondjuk holnap.

Gyönyörű meleg szombati nap volt. Egy régen hordott farmeremet akartam felvenni, de amikor nem bírtam felhúzni magamra, földöntúli öröm fogott el. Annyira kihíztam, hogy a fenekemre nem bírtam felhúzni, ami azt jelenti, szépen haladok. Van színe az arcomnak, és nem olyan vagyok, mint egy lerágott csont, néha már elégedett vagyok, ha tükörbe nézek. Bár sok lány itt már megállna, én még szeretnék hízni. Nem akarok egy csontkollekció lenni, mindig olyan lánnyá szerettem volna válni, aki nem kövér, csak szép formás. Mondjuk, mint az ikrek. Ezen még van mit dolgoznom, de az a sok süti, amit magamba tömök, szépen végzi a dolgát. A feeling kedvéért Cole hozott nekem egy bőrdzsekit, ami a húgáé. Kicsit sokat hordom szerintem Jenny ruháit, de tetszett a dzseki és jól is állt. Picit hogy úgy mondjam, szexisnek éreztem magamat a karcsúsított darabban.

-          Csinos – mondta elismerően Cole.

-          Azt hiszem, ellopom ezt a dzsekit.

-          Oké, csak Jenny előtt ne vedd fel. Kicsit kiakadna – nevetett fel. – Azt mondtad ültél már motoron, szóval akkor tudod a legfontosabb szabályt, ugye? – Komoly hangon beszélt, erősen kezdtem gondolkodni, hogy mi lehet az.

-          Hogy ne essek le? – kérdeztem kételkedve, de Cole csak tovább nézett komolyan.

-          Nem. Az a legfontosabb, hogy mindig jól kapaszkodj a sofőrbe. Gyakoroljuk egy kicsit itt, amíg el nem indulunk? – Csak bolondozik! Legalábbis azt hiszem, bár nagyon komoly az ábrázata.

-          Azt hiszem, nincs rá szükség. – Magabiztosabb is lehettem volna.

-          Biztos vagy benne? Igazán nem szeretném, hogy leborulj a motorról. – Habár komolyan magyarázott, valami huncut fény csillant a szemében. Figyelj Hope, csak hülyéskedik, te is hülyéskedhetsz vele. Ne legyél már zavarban, ez csak Cole!

-          Szerinted nincsen elég erő a karjaimban? – kérdeztem sértetten és elszántan a szemébe néztem.

-          Nem én mondtam – vigyorgott huncutul. Gyorsan kerültem meg Cole-t és öleltem át hátulról a derekát. Minden erőmet beleadtam egy kiadós szorongatásba, de Cole csak vigyorgott.

-          Hope, ez tőled simogatás – lefejtette a karjaimat a derekáról és szembe fordult velem. Kicsit tényleg megsértődtem, amiért minden erőmet beleadtam abba a szorításba, és képes azt mondani nekem, hogy csak simogatás volt.

-          Megmutassam én, hogy kell keménykedni? – vonta fel a szemöldökét, de mielőtt durcásan rávághattam volna, hogy nem kell, villámgyorsan megfordított és felkapott. Kezei a derekamon voltak és úgy emelt a magasba, mintha táncolnánk. Halkan sikkantottam egyet, annyira megijedtem a hirtelen mozdulattól. Hamar megelégeltem a levegőben töltött időt.

-          Tegyél le!

-          Miért, mi lesz, ha nem? – incselkedett.

-          Ne akard tudni – fenyegetőztem, de magam sem tudtam mit csinálnék.

-          Brrr… félelmetes – nevetett fel Cole és feldobott, majd elengedett, és végül a karjai között landoltam. Annyira megijedtem, hogy szorosan összeszorítottam a szemet, mikor felfelé dobott. Mikor rájöttem, hogy élek, és a pimaszul vigyorgó Cole karjai között vagyok, nagyot csaptam a vállára. Sajnos nem elég nagyot, szerintem még ez is simogatás számba ment neki.

-          Most milyen fenyegetés jön? – Jót szórakozott rajtam, tudtuk mindketten, hogy úgy sem tudok semmi normálisat kitalálni. Inkább a nyugodtság álcáját erőltettem magamra és megint megkértem, hogy tegyen le. Elég zavarba ejtő volt Cole karjai között lenni és társalogni vele. Elég közelről láttam a szép szemeit és éreztem az illatát, amitől képtelen vagyok normálisan gondolkodni. Szerintem ez nem normális.

-          Oké, akkor itt a sisak – váltott témát, mikor letett a földre. Megráztam a fejemet. – Hope, fel kell venned. Ez nem vita tárgya. – Utálom, mikor ennyire parancsolóan beszél és ennyire biztos magában.

-          De így hova lesz az élmény, hogy fújja a hajamat a szél? – kérdeztem kétségbeesetten, mert én már olyan régóta erre készültem, erre Cole most ezt elveszi tőlem. Ő elmosolyodott, de tovább tartotta felém a sisakot.

-          Majd otthon beülsz a ventilátor elé, itt nem kockáztatunk.

-          Nem bízol a vezetési stílusodban? – provokáltam egy kicsit, de lepergett róla.

-          De, nagyon is, viszont a többi baroméba nem. Ki tudja, lehet valaki belénk jön, szóval tessék, vedd fel! – A harcot feladtam, fölösleges volt, nem nyerhettem. Kissé durcázva vettem el a sisakot és nyomtam a fejemre. Mielőtt Cole is felvette volna a sajátját röhögve azt mondta, jól áll nekem. Hát gondolom, körülbelül olyan lehetek, mint egy gyufa, csak kétszer akkora fejjel.

-          Kapaszkodj! – mondta vidáman miután felültem mögé ő pedig indított és elindultunk.

A motoron kevésbé zavarba ejtő volt belé kapaszkodni, mert itt néha úgy éreztem, az életemért kapaszkodom. Elég lazán indítottunk, még engem is zavart a tempó, de aztán gyorsított, egészen biztosan a sebesség határ fölött mehettünk. A vér eszeveszettül száguldozott az ereimben, a képemre pedig kiült valami nagy vigyor, jó volt érezni, hogy élek. Ha leszállunk, meg kell köszönnöm Cole-nak, hogy elhozott magával.

Egy parkban álltunk meg és sétáltunk el egy padhoz. Mikor leszedtem a fejemről a sisakot, Cole egyből kiszúrta a széles vigyoromat.

-          Jó volt?

-          Köszönöm! Őrület! – mosolyogtam továbbra is szélesen. Aztán lefagyott az arcomról a vigyor, mert egy szőke lányt szúrtam ki, aki feltehetőleg egy barátnőjével sétált. Kirsten észrevett és nem éppen kedves tekintetet kaptam tőle.

-          Mi az? – kérdezte Cole, majd hátra fordult. Nem láttam az arcát, de mikor visszanézett rám, nem úgy nézett ki, mint akit meghatott a dolog.

-          Jól vagy? – kérdeztem tőle. Talán csak elrejti, és most belül tombol. Tudom, hogy milyen az.

-          Én jól. Te nézel ki úgy, mintha a te volt csajod lett volna. – Nem bunkó hangnemben beszélt, sőt még mosolygott is. A két lány felé néztem, akik hirtelen lassabb tempóra váltottak és tuti minket beszéltek ki.

-          Nem szeretem a szőkéket. – Céloztam ezzel arra, hogyha leszbikus lennék, biztos nem őt választanám szívszerelmemnek.

-          Ian-t se?

A kérdéstől egyből zavarba jöttem, éreztem, hogy az arcom színt vált. A mosolya és az arany fonalakkal átszőtt zöld szemei ott voltak előttem a szösziségével együtt. Ian jó fej, nagyon kedvelem őt, és ha szőke pasit kéne választanom magamnak, akkor biztos őt választanám. Megijedtem ettől a gondolattól, hogy úgy gondoltam a fiúra, mint egy potenciális jelöltre. Aztán megijedtem, hogy mit szólna ehhez Cole? Úgy éreztem magamat, mint aki csak zuhan és zuhan egy feneketlen nagy gödörbe. Megint akaratlanul kezdtem el összehasonlítani a két fiút, végig pörögtek bennem a tulajdonságaik, a viselkedésük és végül a külső. Hiába voltam oda a zöld szemektől, meg a fehér nyakán és arcán lévő pimasz anyajegyektől, valamiért megnyugodva nyugtáztam, hogy Cole mélybarna szemeit sem überelheti. Nem szabadna így gondolom a barátaimra.

- Ian jó fej – nyögtem ki végül. Cole kérdőn húzta fel egyik szemöldökét.

- Ennyi? Jó fej?

- Mit kéne mondanom? – kérdeztem kicsit félénken. Nem tudtam hova akar kilyukadni. Inkább Kirstenéket bámultam, akik már elindultak felénk. A szívem idegességében gyorsabban kezdett verni. Mi a francért jön ide?

- Azt hittem bejön. – Azt hittem Cole mérges lesz, de nem volt az. Egyáltalán miért várom, hogy ideges legyen, mert azt hiszi, bejön nekem a legjobb haverja? Elvégre nem járunk vagy valami, csak barátok vagyunk.

- Miből gondoltad?

- Tudom miben rejlik a varázsa, a humorában. Imádják érte a lányok, de őt ez nem nagyon izgatja, nem is direkt nevetteti meg az embereket. Viszont nálad úgy láttam direkt csinálja, te pedig kezdettől fogva mosolyogtál rá. Rám nem. – A lazaságába egy kis számonkérés és sértettség került, szerintem nem szándékosan. Én igazán nem gondolom, hogy Ian akar tőlem valamit, és talán csak azért akar megnevettetni, mert a többi lány nem alapjáraton ilyen savanyú. Cole meg most azt várja, hogy elmagyarázzam neki miért nem voltam képes mosolyogni? Hiszen tudja a történetet, azt hiszi Robert elvesztése után elbírtam volna magamat viselni, ha vigyorgok? Azt akarja, hogy elmondjam neki, miatta vagyok képes Ian társaságban jókedvű lenni? Cole-nak sikerült áttörnie a magam köré vont falon, neki sikerült igazi mosolyt csalni az arcomra először. Azután a mosoly után pedig jött a többi, már könnyű volt. Mérgesnek éreztem magamat, amiért a mosolyomat számon kéri. Hogy jön hozzá?!

- Mert amikor téged megismertelek, azon siránkoztam, hogy még élek! – csattantam fel hangosabban, mint kellett volna, mert a két lány már közel járt. Cole kicsit megszeppent, talán megbánta az előzőt.

- Bocsánat, nem így értettem – mondta szelíden. Éreztem, hogy dühöm ennyitől is csillapodik.

- Sziasztok! – ért oda, ekkor Kirsten és a barátnője. Minek vannak itt? Legszívesebben elrúgtam volna innen őket egy másik univerzumba. Kérdezgetni kezdte Cole-t, hogy hogy van, mizu Jennyvel, közben engem tökéletesen figyelmen kívül hagyott. Cole nem úgy beszélt vele, mintha bármi fájdalmat, sérelmet vagy veszteséget érezne, inkább úgy, mintha olyan emberek lennénk, akik ismerik egymást, beszélő viszonyban vannak, de semmi több. Pár perc után Cole utalt arra, hogy kettesben szeretnénk lenni, szóval kopjanak le. Ők meg utálkozó pillantásokat vetettek rám és megtették. Ezután nem beszéltünk az előzőről. Cole apáról kérdezett.

Apám sokat mesél a gyerekkoromról, amiket együtt csináltunk, vagy amivel kikészítettem őket. Például érzékem volt ahhoz, hogy azokat a dolgokat pakoljam el, vigyem el játszani, ami neki éppen kellett. Rendszeresen tűnt el a telefonja, a kulcsai. A napszemüvegeket jobbára csak törött állapotban látta újra, még a kedvenc tollát is elcsentem. A plüss állataim nem voltak hosszú életűek, vagy elveszettem őket, vagy pedig ollóval operációt hajtottam rajtuk végre, esetleg megpróbáltam őket elásni. Megijedtem magamtól, hogy mennyire morbid és beteges gyerek lehettem, hogy ezt tettem szegény állataimmal, de apa megnyugtatott, hogy csak azért, mert nem szerettem őket. Három plüssöm volt, amit sosem bántottam. Az egyik egy nagy fülű nyuszi, amit Haylie-től kaptam kétéves koromban – ja, kibírta hatéves koromig, amíg anyám el nem szökött velem –, egy kutya, amit apától kaptam, a harmadik egy nagyitól kapott régi plüss maci. Az összes többi állatomat terroziáltam. Úgy néz ki már kicsiként is tudtam, hogy kik nem szeretnek, kikre nem számíthatok.

***

Mikor haza értünk Cole-lal Haylie már otthon volt és a konyhában sürgött-forgott.

-          Mi finomat készítesz? – tudakolta Cole.

-          Egy kis sajttal töltött csirkemell.

-          Azt imádom!

-          Megvárhatod, míg kész lesz, tekintettel, hogy épségben visszahoztad Hope-ot.

-          Áh, akkor már ezért megérte nem lelökni a motorról. – Cole gonoszan rám mosolygott.

-          Hé! – húztam fel sértetten az orromat.

-          Jól van na, csak vicceltem. – Pár öles lépéssel mellettem termett és megszorongatott. Szerencsére a hajam összekócolását nem vette át Josh-tól, de mondtam neki, hogy meg se próbálja, mert letöröm a kezét. Talán annyira beijesztettem, hogy nem is mer próbálkozni. Na jó, azért az vicces lenne. Valaki csengetett, Haylie pedig megkért, hogy nyissam ki.

-          Jó napot! – köszöntem a harmincas éveiben járó férfinak, aki kételkedő arckifejezéssel nézett rám, mikor ajtót nyitottam.

-          Csövi. Haylie Williams itt lakik még? – Bírom a meglepett emberek arcait, mikor én nyitok ajtót.

-          Igen.

-          Itthon van?

-          Igen. – A pasi egy furcsa mosolyra húzta a száját. – Ki maga?

-          Egy régi ismerős. Bemehetnék? – Egy kicsit néztem a férfit, és habár furcsa érzésem volt vele kapcsolatban, azt mondtam neki, bejöhet. Elvégre ismeri Haylie-t.

Otthonosan mozgott a házban, nem várta meg, míg becsukom az ajtót, előre ment a hangok felé a konyhába. Gyorsítottam a tempón, hogy utolérjem őt.

-          Ki volt az? – Haylie nem nézett fel, éppen a húst mártotta a tojásba, viszont Cole, aki Haylie mellett támaszkodott a pultnak, mikor meglátta a mellettem álló pasit falfehér lett.

-          Én – mondta a férfi, mire Haylie felnézett és kiejtette a húst a kezéből, az ő arcából is kifutott minden szín.

-          Nem is örülsz nekem? – kérdezte a férfi kicsit szomorkásan.

-          Mit keresel itt? – Haylie hangja halk volt és remegett. Cole arca visszanyerte a színét és védelmezően állt nagynéném elé. Ide-oda kapkodtam a fejemet, hogy mi történik itt és ki ez a pasi, akinek nagyon úgy néz ki, hogy senki sem örül.

-          Mi van, már fiatalabbakra buksz? – nézett végig gúnyosan a férfi Cole-on, aki olyan volt, mintha bármelyik pillanatban rávethetné magát a pasasra.

-          Menjen innen – sziszegte neki a fiú, akit Haylie eltolt maga elől.

-          Takarodj ki a házamból, Eric! – mondta kicsivel hangosabban, de semmivel sem magabiztosabban. Ijedten álltam a férfi mellett, most ez akármi is legyen, az én hibám. Kétségbeesett kaptam el Cole tekintetét, ami semmi jót sem ígért. Mindenre elszántan nézett, mint azon a képen, amin a ringben láttam a suliban. A tekintetéből azt olvastam ki, hogy most azonnal menjek mellé, de féltem megmozdulni.

-          Ugyan már, tegyük félre a régi ellentéteket, és beszélgessünk egy kicsit – ajánlotta vigyorogva Eric.

-          Nem akarok beszélgetni.

 Mivel Cole sürgetően nézett, erőt vettem magamon és elindultam felé, de velem együtt a pasas is elindult lassú léptekkel. Nem kapott utánam, hogy nem mehetek el, ezért épségben Cole mellé értem. Eric megállt Haylie előtt, akit megint megpróbált Cole maga mögé taszítani.

-          Nem mondom el mégy egyszer, hogy menjen el innen! – Én nagyon gyorsan eltakarodtam volna Cole elől, ha így nézett volna. Nem ígért túl sok jót, a kezét már ökölbe szorította.

-          Nem csodálom, hogy vele kavarsz Haylie. Igazi kis tüzes lehet az ágyban. – A férfi gonoszan elmosolyodott, Cole-nak pedig nem volt többre szüksége, a másodperc törtrésze alatt megragadta a pasit a pólójánál fogva és a jobb kezével akkorát behúzott az arcába, hogy először azt hittem leszakad a feje. Utána biztos voltam benne, hogy most kergetőző kutyusokat meg csillagokat lát a feje körül. Nem értem miért kellett provokálnia Cole-t, aki már ránézésre is erősebb volt nála. Magasabb volt, és habár nem egy Vlagyimir Klicsko, de bizony azokban a bokszoló kezekben van ám erő. Eric-et nagyon sunyi fejjel áldotta meg a sors, de nem volt igazán izmos pasinak mondható. Haylie az ütés után ijedten nézett, ha lehet ilyet mondani még fehérebb lett, én pedig tágra nyílt szemekkel néztem Cole-t. Kissé elszörnyedtem attól, hogy milyen simán lepofozta, ugyanakkor muszáj elismerni, hogy jogos volt, bár lehet kisebb ütés is elég lett volna.

-          Kifele! – dörrent rá Cole, és kifelé kezdte taszigálni.

-          Még nem végeztünk, cicám – letörölte az orrából csurgó vért, és még mindig elégedett vigyorral nézte Haylie-t, pedig éppen az imént csapta le egy huszonegy éves fiú.

-          Annyira sajnálom, Haylie! Nem akartam, nem tudtam, bocsánat – mentem oda rögtön hozzá, miután a pasit kilökdöste Cole. Jelen pillanatban nem izgatott, hogy ki ez, csak az, hogy Haylie hogy van.

-          Nem a te hibád, nem tudhattad, hogy ki az – Haylie próbált mosolyt erőltetni az arcára, de szánalmas próbálkozás volt.

-          Jól vagytok? – jött vissza Cole aggódva, s maga felé fordította Haylie-t.

-          Persze – nézett fel Haylie erőtlenül a fiú arcára.

-          Ne hazudj – mosolygott Cole. – Hagyd ezt, jó? – nézett a pulton heverő félkész kajára – Menj, és inkább feküdj le.

-          Nem. Meglepődtem kissé, de attól a húst még meg bírom csinálni. Amúgy is milyen példa lenne az Hope-nak, ha ennyitől összekottyannék? – Megeresztett felém egy mosolyt.

-          Ne kottyanj össze, csak menj és gondold át az előbb történteket. – Közelebb mentem hozzá és megfogtam a kezét, hogy érezze, rám számíthat. – Néha jót tesz, és szerintem most neked erre van szükséged. – Haylie hálásan nézett rám, és elment a szobájába.

-          Nem a te hibád – tette a kezeit a vállamra Cole.

-          De igen. Nem kellett volna beengednem, azt kellett volna mondanom, hogy várjon – magam elé bámultam, utáltam az érzést, hogy valószínűleg fájdalmat okoztam Haylie-nak. Ez lett volna az utolsó dolog a Földön, amit akarok és most megtettem. Én mindenkire csak bajt hozok.

-          Hope! – szólt rám keményen, hogy kirángasson a mélabússágomból. Maga felé fordított vállamnál fogva és mélyen a szemeimbe nézett. – Nem tudom milyen hülyeség jár a fejedbe, de felejtsd el! Mégis honnan kellett volna tudnod, hogy ki az a fószer?

-          Az mindegy…

-          Fejezd be, jó?! Ne marcangold már magadat fölöslegesen. – Józanító hatással volt rám határozott hangja, kezdett megint beindulni az agyműködésem és már azon kívül, hogy sorscsapása vagyok, másra is tudtam gondolni, mint például arra, hogy a kaja nincs kész, be kell fejezni. Kiléptem Cole kezei alól és a leesett húst felvettem majd a kidobtam, a többit elkezdtem panírozni.

-          Mégis mi a francot csinálsz? – nézett rám Cole úgy, mintha egy hülyét látna. Valószínűleg úgy is van.

-          Befejezem ezt, mert nincs befejezve.

-          Hagyd már! – fogta le a kezemet, és megint a szemembe nézett. Míg előző otthonomban senki sem bírta állni a tekintetemet, itt mindenkinek sikerül. Azért ez így nem teljesen jó megállapítás, mert nem ismerek túl sok embert, csak Haylie-t, Cole-t, Mirát, Jennyt, Miss Wattsont, Iant, meg a dilidokit. Ebből a dokinak dolga állni a tekintetemet, Haylie, Mira és Cole ismeri a történetemet – na jó, Mira egy kis részt kivéve –, a lényeget Jenny is tudja, Ian pedig Ian. Semmi oka sincsen arra, hogy ne állja a szemkontaktust. Most én is derekasan álltam Cole tekintetét.

-          Meg akarom csinálni – sziszegtem neki, de tovább fogta a kezemet.

-          Miért jó neked, hogy magadat hibáztatod?

-          Engedj el! – Ki akartam rántani a kezemet, de erősebben szorított. – Cole! – mondtam hangosabban. – Megtennéd, hogy nem fogsz le mindig, ha valami olyat teszek, ami neked nem tetszik?! – Nem volt fair tőlem így ráripakodni, főleg hogy nem rá, hanem magamra haragudtam, de Cole állta. Cole, a kőszikla mindent kibírt, töretlenül nézett a szemembe.

-          Te pedig megtennéd, hogy lehiggadsz?

-          Nem! – Felvonta a szemöldökét, én pedig folyamatosan próbáltam kihúzni a csuklómat a kezei közül. – Az istenért, engedj már el! – megrántottam a kezemet, és elengedett. Valószínűleg azért, mert ha nem teszi, esély van rá, hogy kiszakad a karom a helyéről. Nem fogott olyan erősen, hogy fájjon, de elég erősen ahhoz, hogy ne bírjam a szorításból kihúzni a kezemet.

-          Tessék, most boldog vagy? – kérdezte némi gúnnyal a hangjába.

-          Igen, az! – válaszoltam élesen. Aztán hirtelen leesett, hogy azt akartam, hogy neki is fájjon, őt akartam a hangnememmel bántani, pedig semmi rosszat sem tett. Lehajtottam a fejemet és nagy erő kellett ahhoz, hogy ne kezdjek el sírni. Elegem van már a sírásból. Féltem felnézni Cole-ra, hogy mit fog szólni, hogy fog rám nézni, hogy mérges lesz-e. Nem akartam, hogy itt hagyjon, meggondolatlan voltam.

-          Héé! – Az állam alá nyúlt és felemelte a fejemet. – Gyere ide. – Magához ölelt, amit elfogadtam és viszonoztam. Nem érdemlem meg, hogy ennyire elnéző és kedves legyen velem.

***

 Cole-lal végül megcsináltuk a húst, aztán ő evett és hazament. Én estefelé, miután megfürödtem bekopogtam Haylie szobájának ajtaján és bedugtam a fejemet, mikor azt mondta szabad.  Nagynéném már a takaró alatt feküdt, épp egy könyvet olvasott.

-          Zavarlak?

-          Nem, gyere – mosolyodott el és megpaskolta maga mellett a helyet.

-          Csak szeretném elmondani, hogy sajnálom. – Leültem mellé az ágyra.

-          Ne kezdd – rázta meg a fejét. – Nem kell miért bocsánatot kérned, előbb-utóbb úgy is elmondtam volna, vagy megtudod valahogy.

-          Nem kell elmondanod, ha nem akarod. – Megértettem őt, pontosan tudtam, hogy milyen egy olyan dologgal élni, amit félünk elmondani, félünk, hogy elítélnek és eltaszítanak maguktól az emberek. Mindenkinek van titka, kinek kisebb, kinek nagyobb. Azt hiszem a nagynéném és én a nagyobb titkú emberek kategóriáját gyarapítjuk.

-          El szeretném. Gyere, feküdj ide – bebújtam én is a takaró alá, és mellé feküdtem. – Huszonkettő voltam, mikor megismertem Ericet. Tipikus rosszfiú volt és vonzotta a nőket, én hiú meg azt hittem, majd mellettem megszelídül. Így is nézett ki egy ideig, de egy év után megtudtam, hogy megcsalt. Mérges voltam rá, ki akartam dobni, de égre-földre esküdözött, hogy szeret, és hogy már ezerszer megbánta. Olyan szerelmes voltam és buta, hogy megbocsájtottam neki. Ezek után megint jött egy hosszabb, boldog szakasza a kapcsolatunknak. Közös jövőt tervezgettünk, hozzá akartam menni. Egy idő után viszont nem a nők jelentették a problémát, hanem az alkohol. Ha részeg volt, néha oda csapott, én meg féltem tőle, nem mertem elhagyni. Egyre ijesztőbben és őrültebben viselkedett, szinte már mindenkire féltékeny volt, akivel találkoztam. Tudtam, hogy nem jó ez így nekem, de nem tudtam mit lépni. – Haylie szünetet tartott, hogy erőt vegyen magán, hogy képes legyen folytatni. Egy részem akarta, a másik nem akarta hallani, hogy mi történt ezután, mi lesz a fekete leves. Már ezeket szörnyű volt hallani, hogy min ment keresztül. – Aztán terhes lettem. – Leesett az állam, elfelejtettem levegőt venni, csak néztem. De hiszen nincs gyermeke, szóval az azt jelenti, hogy…. Istenem, nem akarok belegondolni, hogy mit jelent. Már éreztem, ahogyan a könnyek égetik a szememet, és ahogy felnéztem Haylie-ra, láttam, az ő szemében is gyülekeznek.

-          Azt hittem a baba mindent megváltoztat és észhez tér és nem is akartam a pici egyedül felnevelni. Mikor elmondtam Ericnek, jól fogadta, eléggé elfogadó volt. Nem sokáig mentek jól a dolgok, mert egyszer részegen jött haza, én kint álltam a verandán és az útjában voltam. Nem szándékosan, de úgy meglökött, hogy leestem a lépcsőn. – Haylie már nem bírta folytatni, sírni kezdett, de nem is kellett folytatnia. Könnyű volt kitalálni a történet végét, miszerint elvetélt. Én próbáltam tartani magamat és nem sírni, egy támaszt nyújtani, mint amit Cole szokott nekem, de ez nehéz feladat volt. Hozzá bújtam a nagynénémhez.

-          Nagyszerű anya vagy – suttogtam neki és itt maradtam vele egész éjszaka.