12.fejezet: Egy vendég

Sziasztok!

Húh, de szépen köszönök minden kommentárt! Szeretem őket olvasni, meg válaszolni rájuk :) Imádom az én leghűségesebb komizóimat, Darolynt, Brit, és Lidát ♥ Most kitört rajtam a szeretet láz, szóval még megköszönöm a legjobb bétának is, Baree-nak, aki mindig gyorsan javít nekem :)

 "Most picit fáj a szívem
most picit hiányzik ami elmúlt régen,
most nem azt teszem,amit tenni akarok,
most nem az vagyok,aki lenni akarok!"

 Haylie még egyszer telefonált olyan hat óra körül, hogy még mindig nem tudja, hogy mikorra ér haza, és hogy nagyon sajnálja. Igazából én is sajnáltam. Most, hogy ennyi időre távol volt tőlem, rájöttem, hogy szeretem, ha a közelemben van. Rá is szükségem van, mert rá nem mérges vagyok, hanem a közelében megnyugszom. Régen, mindig Robert közelében voltam képes csak megnyugodni, semmit sem kellett tennie, csak megölelni, és mindig úgy éreztem, hogy jól vagyok, vagy legalább is tűrhetően.

  Megint csak ültem a szobámban, és megtámadott a sok emlék, amiben Robert is szerepelt. Végig pörgött az agyamban minden az első és az utolsó hozzá kapcsolódó emlékemmel kapcsolatban. Emlékeztem rá, hogy mennyi mindenen mentünk mi végig együtt, minden csak erősebbé tette a kapcsolatunkat. Mielőtt anyám elszökött velem Redmondból, már azelőtt ismertem Robertet, és mikor visszajöttünk, ő még mindig ott volt. Utána lett jóval erősebb a kapcsolatunk és váltunk közeli barátokká. Megéltünk hullámvölgyeket, mikor őt elkezdték érdekelni a lányok, és én kicsit féltékeny voltam az osztálytársaira, vagy mikor serdülni kezdett és engem cikisnek érzett. Vagy mikor Josh-t kezdték érdekelni a lányok, és engem nézett ki magának. Akkor Robert haragudott Josh-ra, mert váltig állította, hogy csak azért csinálja, hogy csak az ő barátja legyek. De végül mindig egymás mellett kötöttünk ki, biztos pontok voltunk a másik életében. Aztán ugye jött Jack, és engem egyre többször vert meg. Akkor még nem fogtam fel, hogy ezt nem tehetné, de anyám a lelkemre kötötte, hogy ne mutassam meg senkinek a foltokat és tesiből is felmentést íratott nekem egész évre. Sokszor sírtam Robertnek, hogy megütött Jack, de még ő sem érthette ezt. Miután a nagymamám meghalt olyan tíz éves korom körül, enni sem akartam többet, szörnyen szomorú lettem. Robert tömte belém a kaját és folyton megpróbált megnevettetni, ami általában sikerült neki. Akkor éreztem először mindennél erősebben, hogy borzasztóan szeretem őt. Aztán egyre nagyobbak lettünk. Robert egyszer azzal jött haza, hogy beszéltek nekik az osztályukban valami családon belüli erőszakról, mikor sokat vernek meg egy gyereket, és hogy ezt nem szabad hagyni. Elmondtam anyának, és sokáig nem engedte, hogy lássam Robertet. Ő ilyenkor felmászott az ablakom előtt lévő fán és bejött a szobámba, de többet nem említette ezt a dolgot, mert tudta, hogy akkor nem láthat engem. Felnőttem, túl hamar felnőttem, nyúlfarknyi volt a gyermekkorom, már tíz évesen házimunkát végeztem és túl hamar kellett rájönnöm a családon belüli erőszak fogalmára. Tizenhárom-tizennégy évesen már kifejezetten komoly voltam, csak Robert mellett engedhettem meg a lazsálást, mellette szívből mosolyoghattam. Aztán ő egyetemre ment, és már sosem fog visszajönni hozzám. Az emléke sosem fog elhalványulni, túl erős érzéseim vannak iránta, és nem is akarom elengedni őket. Sokszor mondta nekem, hogy szeret, de én sosem mondtam neki, nem voltam rá képes. Tudom, hogy tudta, de mondanom kellett volna. Ez a bűntudat örökké velem marad hű társként.

Imádtam a mosolyod, imádtam a szád,

Imádom még most is minden porcikád.

Tökéletes voltál, tán nem is ember,

Nagyon szeretlek még most is,

Soha nem feledlek el!

-          Te voltál a legjobb barátom – suttogtam mereven magam elé, miközben egy könnycsepp futott le az arcomon, le az államig, majd rácsöppent a kezemre. A fénylő, sós kis pontra néztem a kézfejemen, és az életemet láttam magam előtt, szó szerint. Az életemet nagy részét eddig a pici sós cseppek tették ki, mindig, minden miatt sírni kezdtem, minden megríkatott, sosem bírtam őket lenyelni. Iszonyatosan gyenge voltam, és most még sajnáltam is magamat. Megint ott tartottam, mint az elején az egésznek. Nem hiszem el, nem tudom még felfogni, hogy Robert elment, és mindjárt ismét sírni kezdek a változatosság kedvéért. Nem! Most nem fogok sírni, le fogom őket nyelni, nem sírhatok mindig, amikor az eszembe jut. Meg akarom tudni, hogy milyen élni, milyen egy normális felnőttel lakni, szerelmes akarok lenni és önfeledten nevetni. Esőben akarok csókolózni, a szerelmemmel kézen fogva akarom nézni a csillagos eget, zárt parkba akarok beszökni az éjszaka közepén és nevetni mindenkin. Problémázni akarok azon, hogy mit vegyek fel, és hogy milyen színű szemfestéket meg szájfényt használjak. Akarok azon aggódni, hogy a batárom kövérnek tart-e vagy sem. Akarom, hogy valaki szerelmesen simítson rajtam végig. Szeretnék még barátokat, igaziakat, persze Őt senki sem fogja pótolni. Azt akarom, hogy ne kelljen többé pszichológushoz járnom, és akarok gimibe járni. Akarok még nagyon sok erőt, hogy talpra álljak és a fájdalmamon meg a gyászomon felül tudjak kerekedni. Meg szeretném találni apámat, és Jack képébe akarok röhögni. Segíteni akarok a többi ilyen helyzetben lévő gyermeken. Szeretni akarok, és azt szeretném, ha viszont szeretnének. Élni akarok. Ez így elgondolva mind szép, meg jó, de tényleg szükségem van erőre, ha ezt meg akarom valósítani. De hiszen ez a normális, nem? Ha az ember ilyeneket akar, az élet ilyen apró örömei tesznek szebbé és teljesebbé mindent. Bár mindezek előtt, meg kellene tanulnom mosolyogni, mert már azt is elfelejtettem.

Másnap már arra ébredtem, hogy egy pléddel vagyok betakarva és megint ruhában fekszem. Ismét így aludtam el, fel sem ébredtem rá, mikor Haylie hazajött. Az órámra néztem, még csak hét óra volt, Haylie általában később megy csak be dolgozni, de már hallottam, hogy járkál a házban. Most azt is hallom, hogy beszélget, de mivel a választ sosem hallok, valószínűleg telefonál. Megvártam, míg leteszi, majd kimentem hozzá.

-          Jó reggelt, Kincsem – fülig ért a mosolya. – Későn értem haza, sajnálom. – Kincsem. Hm… Tetszik, ahogy ezt mondja, nem olyan üres, mint mikor Kristy hívott így.

-          Semmi baj.

-          Ennél valamit, vagy még nem vagy éhes? – Az egyik polcon pakolta a könyveket a nappaliba, és szokatlanul jó kedve volt.

-          Most nem kérek még, köszi.

-          Megcsináljam neked? Mert nem sokára mennem kell.

-          Nem kell, köszi. Hidd el, tudok én főzni, otthon mindig én főztem. Jack eléggé kényes volt, szóval ilyen puccos kajákat is tudok. – Közömbösen mondtam neki, de az ő arcáról lefagyott a mosoly. Megértő szemekkel nézett rám.

-          Hope…

-          Nem kell mondanod semmit – szakítottam félbe. – Ne mondd, hogy sajnálod vagy valami. Nem tudunk, tudsz mit tenni, ez így marad. Igazából még a főzés volt a kellemesebb része. – Rántottam meg a vállamat. Haylie összeszorította a száját és már nem mosolyogva fordult vissza pakolni.

-          Erős vagy, Hope.

-          Nem vagyok. Csak sajnálom magam, ez lenne a nagy erő? Meg ez? – felhúztam a pólóm ujját, és felé mutattam bal karomat, amin még mindig látszottak a vágások nyomi, túl mélyek voltak, hogy teljesen eltűnjenek. Haylie szemében valami furcsa érzelem csillant, megkövült a tekintete és elfordította a fejét. Nem is emlékeztem rá, hogy ennyire összevagdostam, azt hittem csak két fő vágást ejtettem, de miután levették a kötéseket, láttam, hogy több mint két vágás. Össze-visszakaszaboltam a karomat és mégis túléltem. Talán fentről vigyázott rám valaki?

-          Hope – Haylie keze ökölbe volt. –, mindegy mit mondasz, akkor is erős vagy. Nem sokan bírták volna ezt.

-          Én sem bírtam, mint látod.

-          De bírtad, sokáig bírtad.

-          Arra célzol, hogy mások hamarabb megpróbálták volna megölni magukat? Én is már régen megtettem volna, ha nincsen Robert. – Haylie nem válaszolt, bár látszott rajta, hogy akart, de talán nem találta a megfelelő szavakat. Olyan barom voltam, Haylie semmi rosszat sem tett, én pedig egyből lerontom a jókedvét, és vitatkozom vele. Nem akartam megbántani, de sikerült. Bravó Hope, le a kalappal.

-          Sajnálom – mondtam bűntudatosan.

-          Nincsen mit sajnálod – erős hangja volt. – Én nem haragszom rád – most lágyabban csengett. – De neked sem szabad haragudnod magadra, vagy elítélni magadat. – Én nem ítéltem el magam amiatt, amit tettem és nem is bántam meg. Ha sikerült volna, boldog lettem volna, de most még ezt kell elviselnem, meg kell próbálnom élni, mert ha már itt maradtam hiszek abban, hogy oka volt. Nem akartam tovább fokozni az amúgy sem jó hangulatot azzal, hogy Haylie szemébe vágom, hogy nem nézem hülyének magam, vagy nem bántam meg, amit tettem. Igazság szerint nehéz elmondani, hogy mit érzek: mennék és maradnék is. Úgy érzem, sehol sem jó.

Haylie elment dolgozni én pedig végig szenvedtem az egész délelőttöt a tanárnővel. Kedves, harmincas teremtés, magyarázni is jól magyaráz, az, hogy nem akarok tanulni, már a másik dolog. Viszont nem akarok csalódást okozni Haylie-nak, szóval próbálok ülni a könyvek és füzetek felett. A tanárnővel sohasem beszélgettünk másról a tanagyagot illetőleg, de most félénken nézett fel rám és megköszörülte a torkát.

-          Hope, ne vedd tolakodásnak, és nyugodtan küldj el a fenébe, ha akarsz, de kérdezhetnék valamit? – Olyan szemekkel nézett rám, mint egy rémült állat. Miért hiszem, hogy a múltam lesz a téma?

-          Próbáljuk meg.

-          Nos, ez vicces – kínosan felnevetett –, a lányom, Mira, kissé vad és…

-          Ugye azt tudja, hogy én nem voltam vad gyerek? Inkább azok voltak vadak, akik neveltek. – Tudtam, hogy ő is kapott egy aktát rólam, konzultált a pszichológussal meg Haylie-vel, szóval képben van, hogy minek vagyok én magán tanuló.

-          I…igen tudom. – Sosem gondoltam, hogy egy felnőtt így zavarban lesz előttem. – De már nem tudok vele mit kezdeni, és egyszerűen… Ne haragudj, sajnálom, nem kellett volna ezt. Hagyjuk – idegesen lapozgatott a könyvben. Szegény pára szereti a lányát és aggódik érte, nem úgy, ahogy értem tették. Ha tudok, muszáj vagyok segíteni neki, nem nézhetem ölbe tett kézzel, ahogy elveszti a lányát.

-          Meséljen róla – próbáltam kedvesebb hangot megütni. Félénken rám nézett, és bólintottam egyet.

-          Mira most tizenhat éves, és csak az új barátai érdeklik, már közel egy éve ilyen. Nem hallgat rám, kiszökik éjszaka, iszik, cigizik és szerintem drogozik is. Egyedül nevelem, a férjem elhagyott minket, mikor Mira kicsi volt. Rossz társasában van már rég óta, de lázad ellenem és nem tudom miért. Én szeretem őt – majdnem elsírta magát.

-          Feltételezem már beszélt vele, de semmit sem használt. – Bólintott egyet.

-          Ilyen idős korban, a baráti kötelékek fontosabbak az emberek számára, mint a szülők. Ez az élet csábítónak és menőnek néz ki. Én nem vagyok jó ebben, de mivel a szép szóra nem hallgat, én a beijesztést javasolnám.

-          Mivel ijesszem be? – Viccesen hangzott ez kérdés a szájából.

-          Drasztikusnak kell lennie, de nem érezheti Mira, hogy egy példabeszéd. Mondanám, hogy hozza el hozzám, de…

-          De mi? – kérdezte izgatottabban.

-          De az a kérdés, hogy maga bevállalja e.

-          Miért ne vállalnám? – Őszinte meglepettség volt az arcán és a hangjában.

-          Mert nem akarja, hogy a lánya ilyen debilekkel ismerkedjen, mint én.

-          Nem vagy debil! – Mondta határozottan. Ez jól esett, de nem hiszem, hogy igaz lenne.

-          Köszönöm.

-          Akkor, legközelebb megpróbálom elhozni, jó? Persze csak ha nincsen terhedre – szabadkozott egyből, miközben már az ajtóban állt távozásra készen. Igazán aranyos, én örültem volna, ha az anyám fele ennyire aggódik értem.

-          Csak nyugodtan, hiszen én ajánlottam fel. Viszlát!

-          Szia, Hope.

El sem hiszem, hogy jó tündért meg békítőt játszom. Talán ez nekem is jót fog tenni, és ez a Mira nem is olyan szörnyű. Talán tényleg segíthetek neki és visszaterelhetem a jó útra, elvégre egy tizenhat éves lánynak nem kell alkoholistákkal meg drogosokkal lógnia, hanem tanulnia kéne. Élhetne békében, erre elcseszi az életét. Megebédeltem, majd elkezdtem megírni egy pár házit, mikor kocsit hallottam. Haylie már haza is jött? Az ablakhoz sétáltam, amin kiláttam a ház elé, de nagyon nem Haylie alakot láttam kiszállni a kocsiból. Magasabb volt, szélesebb vállakkal, rövid hajjal, kreol bőrrel, egészen fiú formája volt. Ó te jó ég! Mint valami veszett kutya futottam ki a házból, és csak úgy letámadtam a vendégemet. Ahogy bevágódott mögöttem az ajtó megfordult, és épphogy pont el tudott kapni, majdnem feldőltünk. Nem hittem volna, hogyha meglátom az annyira heves reakciót vált ki belőlem, hogy a nyakába ugrom, és még futok is, de valami elképesztően boldog voltam. Amíg nem ölelhettem magamhoz, nem is vettem észre, hogy ennyire hiányzik.

-          Ennyire hiányoztam, kislány? – súgta mókásan a fülembe Josh.

-          Josh! – Úgy csimpaszkodtam rajta, mint egy majom, és a fejem a vállgödrébe fúrtam.

-          Akkor most bemegyünk, jó? – nevette el magát édesen, majd kissé megemelt, és a lábaimat a csípője köré fontam. Hagytam, hogy bevigyem, nekem kényelmes volt így utazni és igazából meg sem kottyanhattam neki. Ő izmos volt én meg gebe, szóval tiszta sor.

-          Nem számítottam ilyen meleg fogadtatásra. – Adott egy puszit az arcomra. – De most ha megbocsájtasz, nem akarom Haylie-ra hagyni a cipekedést, bár nincs sok csomagom. – Nagy nehezen lekászálódtam Josh-ról, és kissé elszégyelltem magam, mert észre sem vettem Haylie-t. Már bent állt és mosolyogva figyelt minket, mint aki meg van hatódva.

-          Én megyek is visszadolgozni, hagylak titeket. Sziasztok! – Vidáman integetett nekünk.

-          Szia! – köszöntünk utána egyszerre.

-          Köszönöm – kiáltottam még utána, de csak intett még egyet, majd hallottam, hogy el is hajt. Nem hittem el, hogy Josh áll előttem teljes egészében. Nem sokat változott, talán a tekintete komolyabb lett, de még mindig ott volt a mosolyában a kisfiús báj, amit annyira szerettem. Mintha a kedves arca és mosolya, még csak a mesékből sem hallott volna a rossz fogalmáról, és ez kicsit rám is átragadt.

-          Nem is tudtam, hogy ilyen kis bújós is tudsz lenni. – Ismét magához ölelt, de most a földön maradtam és én is szorosan köré fontam a karjaimat.

-          Annyira sajnálom az előzőt, kissé elragadtattam magam – zavaromban lehajtottam a fejemet és lábamat tanulmányoztam.

-          Ne viccelj már! – Csapta össze a két tenyerét. – Tudod, hogy ez milyen kibaszott jól esett nekem? Ajj Hope, olyan kis buta vagy. – Megint megölelt.

-          Meddig maradsz? – motyogtam még a mellkasába.

-          Sajnos, ma meg holnap, utána megyek vissza. – A csalódottság végig söpört rajtam, de nem várhatom el tőle, hogy itt strázsáljon mellettem, annak is örülhetek, hogy eljött hozzám, és hogy ennyit marad legalább.

-          Mesélj milyen itt? Szeretsz itt lakni?

-          De már mondtam.

-          Ne akadékoskodj, mindent élőben is hallani akarok! – Leültetett a kanapéra szíve szerint egyből kezdte volna a mesedélutánt.

-          Nem akarsz előbb egyet fújni?

-          Elég kipihent vagyok egy egész éjszakán át tartó beszélgetéshez – villantotta rám kisfiús mosolyát.

-          Ó, szóval te tényleg nagy beszélgetést tervezel. – Nem érdekel, hogy mikor akar velem beszélgetni, elvégre minek is fecséreljük az együtt töltött időt alvásra?! Túl kevés van belőle, ki akarom élvezni minden pillanatát.

-          Azt. Megmutatod a szobádat? – Felcsillant a szeme.

-          Eldöntöd már, hogy mit akarsz?

-          Kettő az egyben. Megnézem a szobád, és közben ott beszélgetünk is. – Felkapta a csomagját és vigyorogva intett, hogy menjek már. Ugyanolyan vidám, mint általában, és ez kell nekem. Ez a vidám kis tökfilkó.