11.fejezet: Nincs több sírás!

"Valaki egyszer azt mondta, a bugyuta beszélgetés maximum akkor nyerhet értelmet, ha valaki különlegessel osztod meg. Remélem tudod, hogy veled akár a semmiről is tudnék beszélni amíg csak élünk."

Haylie nagyon sietett, csak kitett otthon és tűzött vissza. Hozzám jött a tanárnő, majd két óra múlva hál’ istennek el is ment. Alighogy kényelembe helyeztem magam, csöngettek. Egy nagy sóhajtás kíséretében felálltam, majd kinyitottam az ajtót. Egy bazinagy dobozt fogott valaki az ajtó előtt.

-          Szia, Hope! – hallottam meg az ismerős hangot.

-          Cole? – kérdeztem bizonytalanul.

-          Ja – mondta, majd letette a nagy dobozt, ami eltakarta az arcát.

-          Mi ez? – kérdeztem csodálkozva, miközben a nagy dobozt figyeltem.

-          Ez kérlek neked jött, csak nem voltál itthon.

-          Óh – mondtam értelmesen. Vajon ki küldhet nekem ekkora nagy valamit, aminek már akkora nagy doboz kell?

-          Bevigyem? – kérdezte mosolyogva Cole. – Amúgy nem nehéz, csak nagy. Sejted, hogy mi van benne?

-          Ó köszi, behozhatod. – Elálltam az ajtóból, ő pedig ismét felkapta a nagy dobozt. – Nem tudom, mi lehet benne.

Cole letette a nappaliban, én pedig közelebbről is megvizsgáltam. A nagy dobozon feladóként Camilla Forester volt feltűntetve. Először arra gondoltam, hogy elküldte nekem Clarie-t, bár eléggé nevetséges feltételezés. És ha dobozba küldené el, biztos vágna rá lyukakat is. Oké, ennél jobban már nem őrülhetek meg.

-          Ha valami félmeztelen csávó ugrik ki belőle, én leütöm – mondta teljes meggyőződéssel Cole.

-          Azt hiszem, erre csekély kis esély van – néztem rá ugyanolyan komolyan.

Kicsit tétovázva, de rátettem a kezeimet a nagy dobozra, és próbáltam valahogy kinyitni, de nem ment. A ragasztószalagot el kellett vágni. Cole, mintha gondolatolvasó lenne pár másodperc után megjelent egy késsel, és szétvágta a szalagot, s már szét tudtam hajtani a karton doboz tetejét. Éreztem, hogy Cole is nagyon kíváncsi. Lassan hajtottam el, egyszerre csak az egyik felét, de szinte megállt a szívem, mikor megláttam, hogy mi van benne. Nagy rózsaszínséget vettem észre a dobozban, a nagy macimat, amit Josh hozott a kórházba, olyat, amilyet Jack széttépett. Az intézetbe magammal vittem, de elhozni nem tudtam, és el is felejtettem. Hogyan is felejthettem el? Te jó isten, de egy barom vagyok! Félve benyúltam és megsimítottam a fejét. Cole nem szólt semmit, csak közelebb húzta magához a dobozt majd kivette belőle a nagy macit.

-          Istenem – suttogtam halkan, mikor megláttam teljes egészében. A mancsaira kis papírok voltak oda kötözve.

-          Valami baj van? Mi ez? – kérdezte óvatosan Cole, de még mindig tartotta előttem a macit. Megráztam a fejemet. Közelebb léptem hozzá, és a jobb, rózsaszín mancsáról levettem a fecnit.

Hope! – Kesze-kusza gyerekírás volt, éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.

Hiányzol nekem, de remélem a nagynénédnél boldog vagy. Én boldog vagyok, jött egy új lány, sokat segítünk neki Shara-val. Remélem te is találtál új barátokat, és a Remény dolgot a fejedben tartod. Az én ötletem volt, hogy így küldjük el neked a macit, tudtam, hogy biztos hiányzik, elvégre nagyon szeretted. Én régen nem tudtam a plüssöm nélkül aludni, féltem, hogy esetleg te sem tudsz nélküle. Írtam egy számot a lap aljára, Mrs. Forester, azt mondta, ha hívni szeretnél, azon tudsz. Ne felejts el, Hope!

Rendesen folytak a könnyeim, szörnyen fájt a szívem. Hogyan is gondolhatná, hogy elfelejthetem? Őt sosem tudom majd elfelejteni, Clarie-t egyszerűen lehetetlen.

-          Hope, valami baj van? – kérdezte megint aggódva Cole, és letette a macit, majd odajött hozzám. Ki akarta venni a papírt a kezemből, de nem engedtem neki, görcsösen szorongattam.

-          Történt valami? – kérdezte ismét, de megint csak megráztam a fejemet. Kiléptem előle a maciig, és levettem a bal mancsáról is az üzenetet. Meg kellett törölnöm a szememet, mert a könnyfátyoltól nagyon homályosan láttam.

Na Kislány, engem is megkértek, hogy írjak már neked valamit. A kis csaj igazán édes, te, én még ilyennel nem találkoztam. Ennyit vigyorogni… El sem hiszem, hogy itt kell lennie. Öm, nem tudom mit írhatnék neked, telón megbeszéljük a dolgokat. Örülök, hogy visszakerül hozzád a brummogó, de nyugi, Clarie és Shara gondját viselte J. Becsomagoltam volna magam a maci mellé, de nem fértem volna el, és inkább kényelmesebb utat választok az érkezéshez. Sokan kérdezgetnek veled kapcsolatban, de senkinek sem mondok semmit. Nem kell, hogy legyen mit elpletykálni, mikor eddig… Na mindegy, nem idegesítem fel magam. Szeretlek Kislány!

Hát ez isteni! Hülye bőgőmasina. Fogadalmat fogok tenni, hogy többé nem sírok, vagy maximum napi egyszer törhet el a mécses. Ez a levél nem kavart fel annyira, mint az előző, de megmarkolászta a szívemet.

-          Nem tudom, mi van bennük, de nem kéne most elolvasnod a másik kettőt, ha ilyen reakciót vált ki belőled. Pihenj egy kicsit. – Tett egy kísérletet, hogy elhúzza előlem a macimat. Utánakaptam és visszarántottam. Soha többé nem veheti el tőlem senki sem. Senki! Idegesen és görcsösen szorítottam magamhoz, miközben farkasszemet nézem Cole-lal, aki állta a tekintetem. A megöllek a nagy barna szememmel védekező funkció sem jött be. A picsába!

-          Menj el! – Meg sem mozdult, csak nézett tovább. Lehet, hogy van egy sejtése arról, hogy elmebeteg vagyok, de leszarom, csak menjen el. – Cole. – Most szóltam hozzá eddig a legmagabiztosabban és keményebben. Mérges voltam, és ez erőt adott. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy simán leüthetném őt. A szomorúság elszipkázza az erőd, de a méreg megsokszorozza azt. Régen voltam már mérges, ennyire mérges. Az apám miatti dühöm, hisztis rinyálás volt ehhez képest, most csak tisztán éreztem a vörös ködöt. El akarta tőlem venni, ami az enyém, ami fontos, és úgy néz ki, ez erőt ad.

-          Hope figyi, nem ismerjük egymást túlságosan, de ilyen állapotban egyetlen lányt sem hagynék egyedül, szóval nem megyek innen sehová.

-          De én azt akarom, hogy menj el innen!

-          Maradok! – Kényelmesen hátradőlt a kanapén és felvett egy újságot is olvasgatni. Ekkora egy hülye majmot. Ch…

-          Csak menj el! Ennyit akarok csupán. Egyedül akarok lenni! – A sírásom többnyire elállt és már majdnem hülye sipítozásba ment át.

-          Nem.

-          De!

-          Hope, ülj le, és nyugi. Ha Haylie hazajön, egyből elpucolok. – Még hosszú percekig álltam ott és néztem őt. Néha fel-felpillantott rám, majd tovább olvasta az újságot, tényleg nem szándékozott elmenni. Ellent mondott nekem! Ellent mondott a szemeimnek! Mi az isten?! Forrt bennem a düh és kerestem a megfelelő szavakat, amivel leordíthatnám a fejét, de nem jött a számra semmi sem. Végül csak mérgesen belevágtam magam a másik kanapéba és összeszűkült szemekkel vizslattam őt, amint kurvára elkényelmesedve olvassa azt a rohadt magazint, mikor én rohadtul nem akarom, hogy itt legyen. Viszont legalább nem beszél, amit elmondhatnék enyhítő körülménynek.

-          Olvastad már ezt a cikket? Igazán érdekes. – Na tessék, ennyit arról, hogy legalább nem beszél. Felém fordította az újságot én pedig tüntetőleg hallgattam. Vigyorogva fordult vissza az újsághoz.

-          Tudod, élvezhetnéd is a társaságomat, nem vagyok annyira szörnyű. – Rosszat sejtettem, mert összecsukta az újságot és letette. Ilyet azok az emberek csinálnak, akik beszélgetni akarnak.

-          Látom, hogy nem látsz szívesen, de megértesz, nem? Egyedül hagynád magad a helyemben? – Mivel a barna szemei szépek és nagyok voltak, ő is nagyon szépen tudta mereszteni őket. De hogy meghatott-e? Nem!

-          Igen – válaszoltam dacosan, mire ingatta a fejét. – Csak könnyek voltak semmi több. Nem haldokolva vagy elvérezve hagytál volna itt.

-          A könnyek is lehetnek végzetesek.

-          A halálba sírom magam? – kérdeztem vissza gúnyosan, de Cole egy olyan megértő fejet vágott, hogy még magamban sem tudtam elvigyorodni a megszólalásomon.

Megcsörrent a telefonom és egyből felugrottam, hogy felvegyem. Reménykedtem benne, hogy Josh lesz az, de Haylie volt. Amikor elmondta, amiért hívott, azt hittem szívinfarktust kapok. Óriási kavarodás van és nemsokára lapzárta, szóval lövése sincs, hogy mikorra ér haza. Féltem visszamenni a nappaliba, és további órákat eltölteni Cole-lal. Talán, ha a szobámban maradok elviselhető lesz az egész, bár nagyon valószínű, hogy hamar utánam jönne, hogy hol vagyok már. Kamuzni sem kamuzhatok, mert csak akkor fog elmenni, ha hazajön Haylie.

-          Nyílj meg mások előtt. Emlékszel? – kérdezte a fejemben a Robert hang.

-          Nem – puffogtam és ezt hangosan is kimondtam.

-          Nézd úgy, hogy emberi kapcsolatokra tehetsz szert, és unatkozni sem fogsz. Na nyomás kifele! – Most mondjak ellen a hangnak? Egyértelműen őrült vagyok, de azt tettem, amit mond. Kimentem.

-          Na mizujs? – kérdezte mosolyogva Cole.

-          Haylie nem tudja, hogy mikor jön – motyogtam az orrom alatt. – De nem kell itt maradnod! – mondtam hangosabban és tisztábban.

-          De hogy nem kell! – Mosolyodott el lágyan. Legszívesebben megint elbőgtem volna magamat.

-          Maradok a szobában – mondtam közömbösen, majd elvettem a macit a kanapéról és bementem. Cole nem ellenkezett, amit jó jelnek tekintettem.

Lefeküdtem az ágyamra, öleltem a macimat és a még rajta lévő két levélkén gondolkodtam. Kitől lehet, mi állhat benne? Nincs most erőm kinyitni, csak levettem őket a maciról és betettem a verseim közé a fiókba. Furcsa volt a tudat, hogy közben kint ül egy vad idegen fiú. Ki tudja, lehet, hogy igazából egy pszichopata bérgyilkos és a szomszéd házban csak egyedül él, mert a szüleit meg a tesóját már meggyilkolta. Írónak kellene lennem ekkora nagy fantáziával… Egy kis idő múlva kopogtattak az ajtómon és meg majdnem kikiabáltam, hogy ki az. Szóval, mikor észbe kaptam, hogy csak Cole van itt - egyáltalán nem szerencsémre - csak kikiabáltam neki, hogy kívül tágasabb. Tulajdonképpen meglepődtem volna, ha kint marad.

-          Jobban szeretnék itt lenni. – Finoman nyitotta és csukta az ajtót, majd szerencséjére nem az ágyamra, hanem az íróasztalomnál lévő székre ült le. Belefúrtam a maciba az arcomat, hogy egyikünk se láthassa a másikat.

-          Nem vagy beszédes típus, azt látom. Ha nem akarsz, nem kell beszélned velem, és nagyon úgy látom, hogy nem akarsz – nevette el magát. Csak hallgattam a hangját, és rávettem magamat, hogy ránézzek. Valamiért illett hozzá a lila szín, ami a szobámban a domináló volt. A haja és a szeme is barna volt, ami egyáltalán nem egy szokatlan összeállítás. De barna és barna között is van különbség, és barna szemből is ritka az igazán szép. Az övé igazság szerint gyönyörű nagy és mélybarna. Szebb volt, mint akármelyik kék vagy zöld szem. A hajának is gyönyörű árnyalata van, és hullámos. Nem göndör, csak egy két lágy hullám, amibe néha-néha beletúrt. Olyan volt, mintha egy öntudatlan cselekvés lenne ez nála. Haylie például mikor ideges, vagy zavarba jön, a kis oldal frufruját piszkálja folyamatosan és pakolná a füle mögé. Josh mikor vidám, akkor túrja a haját, Jack pedig reggelente töltött sok időt a tükör előtt a haja igazgatásával. És az én Mindenem? Ő nagyon ritkán nyúlt a hajához, azt sem szerette, ha birizgálták neki. Nekem néha megengedte, hogy amikor kisebb korunkban nagyobbra nőtt neki, fodrászkodjak rajta. Teleraktam hajgumikkal meg csattokkal, hogy utána kinevethessem.  És vajon Cole? Ő miért nyúl a hajához, olyankor mit érez? Ideges, vidám, vagy csak tökéletes akar lenni, mint Jack? Esetleg valami más oka van rá? Nevetséges, hogy én ilyeneken agyalok.

Barna haj, és barna szem,

Úgy érzem,

Bennük elveszem.

Már ismét percek óta farkasszemet néztünk egymással. Túl leplezetlenül bámul engem, viszont kifejezetten élveztem ezt az egészet, mert állta a tekintetemet, amit sosem bírt senki sem. Cole szemében nem volt sajnálat irántam, nem tudta, hogy nem is olyan régen öngyilkos akartam lenni, hogy az anyám a börtönben ül a nevelőapámmal együtt, aki vert. Nem tudta, hogy a legjobb barátom, aki köré ez egész életemet építettem egy balesetben meghalt. Nem tudott semmit sem rólam, tiszta lappal indíthattam nála. Azt az arcomat mutathattam neki, amelyiket csak akartam, az már más kérdés, hogy még én sem tudom, hogy milyen arcaim vannak. Igazság szerint, ha abból indulok ki, hogy Cole nem hülye - mert nem látszik annak -, akkor gondolhatja, nem vagyok tök százas, mert a százas emberek nem ilyen nyomorultul néznek ki, mint én. Régen álltam már mérlegre is, de szerintem a körülbelül százhetven centimhez kórosan sovány vagyok. Már csaknem úgy nézek ki, mint azok a modellek, akiknek a csontjaik már át akarják szúrni a bőrüket. Blee! Igazából Robert tudta állni a tekintetemet, Josh is tudta, de nem túl sokáig. Sok embert amúgy is zavar, ha valaki mindig a szemébe akar nézni beszélgetés közbe, akik meg tudják, hogy aki nézni akarja őket, annak milyen az élete, na azokat meg még jobban. Most jöttem rá, hogy talán itt mindenkinél új esélyem van, talán itt mindenki elbírja viselni a tekintetem, ha megpróbálom belőle a bánatomat meg a nyomorúságomat száműzni. Na jó, kit ámítok? Lehetetlen eltünteti mindezt belőle egy varázsütésre, és nem is akarom, mert lehetetlen feladat. Végeztem ezzel a fellángolással, csak egy kis őrület volt, jó ez így nekem.

-          Min gondolkodsz ennyire? – barátságos hangon kérdezte Cole.

-          Semmin.

-          Hogy tudsz a semmin gondolkodni?

-          A semmiről lehet a legjobban és a legtöbbet gondolkodni.

-          Hmm… – mormogott Cole. – Most, hogy így mondod, talán én is sokat agyalok, a semmin. A semmi egy jó dolog.

-          Talán.

-          Még beszélni is könnyű róla – bólogatott felvillanyozódva Cole. – Úgy néz ki, a semmiről még te is beszélsz velem. Szeretem a semmit.

-          Én igazából nem szeretem a semmit, mert ha rá gondolok, mindig gondolok valamire, amire nem akarok. A semmi mindig a rossz irányba vezérli a gondolataimat. – Közelebb húztam a macimat és megöleltem. Elképesztő, hogy a semmiről beszélgetek Cole-lal. Következő szinten a valamit fogjuk kitárgyalni, vagy mi? Cole elnevette magát, közben pedig engem nézett, egy idő után már furcsán. Biztos vagyok benne, hogy azt várta, hogy minimum elmosolyodom, de az idegen volt nekem, és túl sok okom nem is volt vigyorogni. Eddig ahányszor találkoztam Cole-lal, egyszer sem mosolyogtam, ami kicsit feltűnő lehet, ha az ember figyel az ilyenre, márpedig Cole úgy néz ki, mint aki figyel az ilyenre.

Engem nézel, mosolyogsz rám

Ezt várod tőlem is tán?

A mosoly már kihalt belőlem,

Sajnálom, de szörnyé lettem,

Sajnálom, de nincs mit tennem.

Cole most megunta a csendet, ami már kezdett idegesítő lenni, ezért megköszörülte a torkát és megszólalt.

-          Tetszett a part? – A kérdésre bólogatással válaszoltam.

-          Sok pasit beszéltetek ki? – Megint csak bólogattam.

-          Melyik középbe jársz? – Igazság szerint nem volt sok kedvem beszélgetni, és nemrég azt mondta, hogy nem is kell vele beszélgetnem, de ha kérdéseket tesz fel, elvárja, hogy válaszoljak. Nem értem a pasikat.

-          Magán tanuló vagyok. – Cole meglepetten nézett rám és magamban arra gondoltam, hogyha megkérdezi, hogy miért, orrba rúgom.

-          Nem akarsz gimibe járni? – Ezt olyan meglepetten kérdezte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ember imád gimibe járni, és mintha nem lehetne nélküle létezni. Tapasztalatim szerint, az élet az olyanok számára, mint én, gimi nélkül elviselhetőbb.

-          Nem.

-          De hiszen a barátok, a bulik, a pezsgő élet… – sorolta fel azokat, amiket ő a középsuli előnyének tartott. Barátim nem voltak, nem is lesznek, mivel egyszerűen képtelen vagyok emberi kapcsolatokat kialakítani, még a növények is meghalnak a környezetemben. Egyszer Roberttől kaptam egy cserepes virágot, én meg tök boldogan elhatároztam, hogy gondozom, és hogy majd gyönyörű lesz, de szegény elég hamar kipurcant. A buli nekem egyenlő a pokollal, és igazság szerint az életemben eddig is megvolt a sajátos pezsgés, most inkább pihennék.

-          Egyikre sincs szükségem – mondtam szűkszavúan és mogorván.

-          Ugyan már! Barátok meg egy kis buli mindenkinek kell. – Ezer wattos vigyor ült a képén, talán egy party arccal van dolgom? Pedig eléggé érett pasinak néz ki, nem is tudom, hány éves lehet, de már biztos nem középiskolás.

-          Én vagyok a kivétel. – Furcsán méregetett, de letett arról, hogy meggyőzzön a saját véleményéről, inkább másfelé terelte a témát. Tulajdonképpen lövésem sem volt arról, hogy minek beszélek vele.

-          Lefényképezhetlek?

-          E… engem? Minek? – A szemöldököm a homlokom közepéig szaladt, ahogy az új témára tértünk.

-          Mert én, ha valami szépet látok, azt nem lefesteni, hanem lefényképezni szeretném. Évek óta hobbim a fotózás. – Ott, hogy szép leragadtam, mert én szerintem minden vagyok, csak nem szép.

-          Nem kell engem dokumentálni az utókornak.

-          Az utókor megérdemelné, hogy dokumentálva legyél nekik. Nem mindenki tud így nézni – elmosolyodott azzal a nagy barna szemeivel, én pedig elfordítottam a fejemet. Talán kissé zavarba jöttem, pedig csak egy mosoly volt. És amúgy is legyen mindegy, hogy hogyan tudok nézni, rá úgy sincsen hatással. Pedig, ha lenne, már régen elmenekült volna magától, mert nem bírná, de nem, Cole bírja.

-          Nem járulok hozzá, bocsi.

-          És ha senkinek nem mutatom meg? – Azokkal az irtó nagy, meleg, barna szemeivel úgy nézett rám, mint egy kiskutya. Sosem láttam még ilyen édeset, de akkor sem fog fényképet készíteni rólam. Határozottan megráztam a fejemet, mire még könyörgőbben nézett. Ha ő kibírja a nézésem, én is az övét, nem lehet annyira nehéz.

-          Mit kell tennem érte, hogy megengedd?

-          Elmész most azonnal. – Aztán miután elmegy, bezárok mindent, és soha nem jöhet vissza, és természetesen kép sem lesz. Probléma megoldva.

-          Azt nem tehetem.

-          Miért akarsz ennyire lefényképezni?

-          Nem tudom elmondani. Ez csak egy késztetés, amióta először megláttalak. Egyszerűen csak akarom és kész. – Egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust, aljas módon hipnotizálni próbált. De az élet már eléggé megedzett ahhoz, hogy egy barna szempártól ne olvadjak el, ennél én keményebb vagyok. Vicces, legalább ennyi haszna volt Jack-nek.

-          Nekem meg egy késztetés, hogy nemet mondjak.

-          Ne csináld már, Hope!

-          De csinálom. – Cole kicsit nyűgösen, de felnevetett. Ismét témát váltott. Feltűnt, hogy eléggé könnyedén ugrik át egyik témáról a másikra, ha az egyikben megrekedtünk.

-          Mit akarsz csinálni, amíg Haylie haza nem ér? – érdeklődve nézett rám, és látszott, hogy komolyan gondolta, hogy én majd csinálok valamit is vele.

-          Veled semmit – dacosan belefúrtam ismét a fejemet a maciba, majd visszafeküdtem az oldalamra.

-          Akkor majd beszélgetek én – vidáman mondta Cole, mire és kezdte is. Elfojtottam magamban egy fáradt morgás és sóhaj keverékét.

-          Szeretsz motorozni?

-          Nem fogtad még fel, hogy nem akarok veled beszélgetni? A hülye motorodról sem, ami olyan hangos! – Idegesen ültem fel és fordultam felé, ismét mérges voltam és ökölbe szorult a kezem. Örömmel töltött el ez az érzés. Régóta nem éreztem már semmit, és most a keserűségen kívül van valami más, valami viszonylag új. Nem tudom, hogy akarok e mást érezni még ezen kívül is, de ez most felvidít. Cole úgy csinált, mintha az imént nem ordítottam volna rá, folytatta tovább.

-          Szóval idegesít a hangja? Sajnálom, nem gondoltam, hogy zavar.

-          Nem érdekel. És nem szólok hozzád többet, kérlek te is hagyjál. – Megint lefeküdtem.

-          Ha ennyire ezt akarod. – Kicsit megsértett volt a hangja, de tényleg nem szólt hozzám. Csak feküdtem, és tudtam, hogy ott ül az asztalomnál és engem figyel, ebben biztos voltam. Éreztem magamon a tekintetét.

Érzem magamon a tekinteted

Érzem, hogy bennem valami megremeg,

Dühös vagyok rád, de mégsem,

Szükségem van rád, maradj velem,

Kérlek!

Cole nagyon jól bírta, már vagy egy fél órája hallgattunk és egyszer-kétszer felé néztem. Nem tévedtem, engem tüntetett ki a figyelmével. Valamikor az egy órához közeledhettünk a hallgatásban, mikor már rávettem magamat, hogy hozzá szóljak, de megcsörrent a telefonja. Számomra ismeretlen dallam volt, de hát nem is vagyok jó a mai zenékben. Sem mai menő zenéket, filmeket, sem sztárokat nem tudok. Tőlem el is mehetne mellettem Amerika legnagyobb színésze vagy énekese, elég kevés esély lenne rá, hogy felismerem. Kissé mással voltam elfoglalva eddigi életem során, mintsem a sztárpletykákkal, meg amúgy is, kit izgat mások élete? Mindenkinek saját magára kéne figyelni, nem felkapott csinos pofikáékra.

-          Nem kicsim, dehogy felejtettem el – húzta a száját és pofákat vágott Cole. Látszott rajta, hogy elfelejtette azt a valamit, amit számon kértek rajta.

-          A szomszédba – válaszolta higgadtan Cole, mire én is hallottam, ahogy egy nő beleordít a telefonba, hogy a vörösnél?!

-          Haylie-nak hívják, és igen nála – megforgatta a szemét, majd bocsánatkérősen nézett rám. Azt hiszem, egy hisztis és féltékeny barátnővel beszél most telefonon. Azt hittem, hogyha van barátnője, az inkább olyan, mint Jenny. Habár legszívesebben kibelezném, vagy élve eltemetném, telefonon keresztül normálisnak nézett ki, és miattam sem kapott hisztériás rohamot, sőt nagyon kedves volt.  Azt hittem, majd kedvelni fogom, de ezt a lehetőséget eljátszotta, mikor a temetésen csak úgy lelépett és oda sem jött hozzám. Ez nagyon rosszul esett nekem, hiszen azt hittem, hogy mind a ketten nagyon szerettük Robertet.

-          Mennem kell. Sajnálom. – Pattant fel gyorsan Cole, majd zsebre tette a telefonját, de láttam rajta, hogy legszívesebben földhöz vágta volna.

-          Én nem. – Magamban elmosolyodtam, de egy másik hang azt mondta a fejemben, hogy én is. Lepisszegtem.

-          Gondoltam, hogy örülni fogsz, ha megszabadulsz tőlem. – Nem volt kiváltképp boldog az ábrázata, főleg mikor bólintottam egyet. Úgy nézett ki, zavarja, hogy ennyire megszabadulnék tőle.

-          Azért kikísérlek, látni akarom, hogy tényleg elmész, és nem bújsz el valahova.

-          Ha-ha-ha – válaszolt Cole fapofával, majd elindult.

-          Egyszer úgy is le foglak fényképezni, az enyém leszel – fordult vissza mosolyogva miután kilépett az ajtón, majd megnyújtott léptekkel átsietett a saját házukba. Be akartam zárni az ajtót, hogy még véletlenül se jöhessen vissza, de végül nem tettem. Volt valami Cole-ban, amire szükségem volt. Szükségem volt arra, hogy mérges legyek rá.