10.fejezet: Hangok a fejemben

"A múltat visszanézve valami fáj, valakit keresünk, aki nincs már."

Király, a környezetemben záros határidőn belül mindenki látja a bőgőmasina énemet. Besüllyedt mellettem az ágy. Haylie leült.

-          Sajnálom, Hope! Nem kellett volna ezt így ennyire hirtelen rád zúdítanom. Nem gondolkoztam – mondta a világ legbűnbánóbb hangján, és egy tétova kezet éreztem a hajamon. Haylie simogatni kezdett, miközben sírtam. Egy pillanatra a meglepődéstől kihagyott egy ütemet a szívem. Válaszoltam volna neki, ha tudok, de a sírástól nem ment.

-          Tudod, Hope, amit már mondtam egyszer, még mindig úgy gondolom: bízhatsz bennem. Segíteni szeretnék neked. – Halk, lágy, nyugtató hangom beszélt, és közben ujjai a hajam közt matattak. Annyira megnyugtató volt ez a mozdulat, sosem éreztem ilyet. Robert ilyet nagyon ritkán csinált, leginkább a hátamat simogatta, vagy csak ölelt. De más, ha egy nő vigasztal sírás közben, mint egy fiú.

-          Ne sírj Hope, ők nem érdemlik meg a könnyeidet. Senki sem érdemli, hogy érte sírj. – Fájdalmasan markoltak a szívembe a szavai, mert egykor Robert is mondott ilyesmiket. De ha tudná Haylie, hogy a saját nyomorúságomat síratom…

-          Nem érthetem, hogy mit érezhetsz Robert miatt, azt sosem érthetem meg, de talán mást igen. – Dallamos, szomorú hangja mögött óriási fájdalmat és fiatal kora ellenére nagy élet tapasztalatot éreztem.

Nem beszélt többet, de velem maradt, amíg kisírtam magamat, és közben végig simogatta a fejemet. Olyan furcsa érzések motoszkáltak bennem. Úgy éreztem, mintha ez olyasmi lenne, mint az anyai szeretet. Kristy-től sosem éreztem ilyet, nincsenek róla nagyon ilyen emlékeim. Végig a mamámmal volt szorosabb a kapcsolatom, amíg meg nem halt, anya sosem vígasztalt ilyen némán, ha szomorú voltam.

 Szipogtam még egy párat, és végül Haylie felé fordultam. Időközben éreztem, hogy lefeküdt, szóval most, ahogy megfordultam, az arcunk egy vonalban volt. Egy kis elgyötört mosollyal nézett.

-          Köszönöm. – Találtam meg végül a hangomat, és kimondtam azt a szót, amibe most annyi idő után, annyi érzelmet belevittem. Ez az egy szó szinte felrobbant az érzésektől, bánattól, a hálától, és valami furcsa szeretettől. Bárcsak ismerhettem volna Haylie-t ezelőtt, bárcsak emlékeznék rá, hogy milyen volt vele régen.

Haylie nem szólt semmit, csak egy fokkal vidámabb mosolyt villantott rám és még sokáig feküdtünk egymással szemben az ágyamon, majd éreztem, hogy elnyom az álom.

Másnap reggel arra ébredtem fel, hogy már nem érzem idegennek a helyet, már nem lepődöm meg, hogy hol vagyok. Hát, ideje volt megszoknom, elvégre már jócskán két hete itt vagyok. Ahogy kómás szemeimet kinyitottam, megláttam, hogy nem egyedül fekszem az ágyon, hanem Haylie is itt van velem. Eszembe jutott a tegnap este, és valami furcsa boldogság áraszott el belülről. Hihetetlenül régen éreztem ilyet. Mintha valami rég összeaszott vagy kiszáradt terület kapna újra esőt, hogy megint virágozzon, és növények hajtsanak rajta. Ezt éreztem most, mintha a kopár, halott lelkemnek valaki adott volna egy pár csepp esőt.

 Haylie még békésen szunyókált, szóval felkeltem és betakartam. Mivel ruhástól aludtunk el elmentem tusolni, de enni nem akartam nélküle, szóval úgy gondoltam, hogy kiülök a nappaliba, és most kivételesen elhúzok minden függönyt, hogy fényárba borítsam magamat. Ahogy beértem a nappaliba meghallottam a csengőt. Egyből összerezzentem ijedtemben, majd megrémültem, hogy Haylie-t is felébresztheti. Ma mivel újult erőkkel keltem, annyi magabiztosságot érezem magamban, hogy kinyissam az ajtót, és motyogva elküldjem, mielőtt megint megnyomja a csengőt, és Haylie felébred.

Rátettem a kezem a kilincsesre, nagy levegő, és kinyit. Nem tudom, hogy kire számítottam, de az biztos, hogy nem az állt előtte. Egy fekte pulcsiba bújt, magas srác volt. Ahogy a pillanatnyi meglepetésemből felocsúdtam, felnéztem az arcába és észrevettem, hogy az asztalos srác az. Azt hiszem, Cole-nak hívják. A minap fel sem tűnt, hogy ennyire magas.

-          Szia! – biccentett meg a fejét. – Egyedül? – kérdezte egy mosollyal, ami sokkal visszafogottabb volt, mint a múltkori.

-          Szia! – próbáltam nem motyogni, és nem túl halk lenni. – Haylie alszik.

-          Óh, téged ugye nem én ébresztettelek fel? – kérdezett hirtelen, majd végignézett rajtam és elmosolyodott. – Nem én voltam, hacsak nem ruhában aludtál. – Vonta le saját maga a következtetést. Pedig ha tudná, hogy a viccnek szánt kis mondata mennyire igaz.

-          Megmondjam neki, hogy kerested? – Miért kell ennyire félénknek lennie a hangomnak? Ajj, valamiért most nagyon idegesített.

-          Nem kell köszi, nem annyira fontos. – Legyintett egyet. – További kellemes napot, Hope! – Egy laza intés, egy mosoly, és elindult visszafelé, én meg bambán lestem utána. Most már gáz lenne a fáziskésésemmel utána köszönni. Na mindegy, becsuktam az ajtót és visszaballagtam a nappaliba. Haylie állt ott a világon a legálmosabb képpel, amit valaha láttam. Magamban elmosolyodtam.

-          Ki volt az? – A hangja is ugyanolyan álmos volt. Csúcs, hogy egy felnőtt is lehet olyan kelés után, mint egy morcos tini.

-          Cole.

-          Mit szeretett volna?

-          Nem mondta. Azt mondta nem fontos.

-          Na, majd ha szeretne valami, akkor megkeres – motyogta, majd megfordult és elindult. Azt vettem észre, hogy mosolyogva nézek utána. Meglepődtem, de azonnal le is fagyott az arcomról, mintha rájött volna, hogy nincs ott semmi helye.

Amint a hangokból hallottam, Haylie nem fürdeni ment, hanem reggelit készíteni. Követtem őt a konyhába, és leültem az asztalhoz.

-          Szépet álmodtál? – kérdezte még mindig kicsit kómás hangon. A vörös haja még mindig kócosan meredezett a fején, de még így is annyira szép volt. Csodálkozom, hogy egyedül van, szerintem minden ujjára találhatna másik férfit, főleg, hogy belülről is gyönyörű.

-          Hm, azt hiszem, a parton voltam. – Legtöbbször ezt álmodom, nem újdonság. Azóta egy elviselhetetlenebb az álmom, mióta tudom, hogy itt van part, ráadásul szemtelenül közel.

-          Ha akarod, lemehetünk – fordult felém egy széles én mosollyal. A gyomrom egyből liftezni kezdett, és az egyik felem menni akart, a másik maradni. Mindkettő kockázatos volt.

-          Jól gondolt meg – kacsintott rám. – Mindjárt itt a tél, és nem nagyon vannak mínusz fokok, de lent akkor is hideg lesz. – Az agyam rendesen kattogott, majd mielőtt komolyan belegondolhattam volna, kényszerítettem a számat, hogy gyorsan kimondja, hogy:

-          Menjünk! – Gondolatban irtózatosan nagy pofont adtam magamnak, majd behúztam a nyakamat és vártam Haylie válaszát.

-          Oké. Délután lemegyünk.

***

-          Öltözz fel rendesen, nehogy megfázz! A szél is fújni fog. – Magamban mosolyogtam, és mindennél jobban esett a figyelmeztetése. Felvérteztem magam az időjárás ellen, és szerintem nevetségesen néztem ki. Reggel Cole egy szál pulcsiban volt, rajtam meg pulcsi, dzseki, és Haylie szerintem még szíve szerint sapkát meg sálat is pakolt volna rám. Oké, tudom, hogy úgy nézek ki, mint akit elfúj egy kis szellő is, és nincs olyan vastag zsírrétegem, de talán nem fagyok meg. Legalábbis őszintén remélem.

Haylie is felvett egy kis dzsekit, de ő kitöltötte az övét, az enyém lötyögött rajtam. Utálom magam, én vagyok a legundorítóbb lény a Földön, még a meztelen csiga is szépségkirálynő hozzám képest. Igyekeztem nem elkezdeni sírni…

 Ahogy kiértünk az utcára, Cole éppen akkor vágódott ki tőlük, és ült fel egy motorra. Motorra?! Ezek szerint ő az, aki folyton belezavar a csendbe, ezzel az idióta járművel? Azta, áh, chh…

-          Helló! – intett át nekünk vigyorogva. Én valami észrevehetetlent bólintottam.  Haragszom a motor miatt. Haylie visszaköszönt neki. Nem éreztem most szükségét a társaságának, de ő átment Mr. Öregemberbe, akinek meg kell kérdeznie, hogy jajj hova mentek? Ennél már csak az a kérdés az idegesítőbb, mikor jöttem haza iskolából, és kérdezték, hogy vége van-e. Most már ilyen bajom nincsen, lám mennyi előnye van annak, ha valaki magántanuló.

-          Lemegyünk a partra – közölte kedvesen Haylie, és őt egyáltalán nem zavarta Cole. A következő kérdése hallatán, azt hittem, hogy valamibe beleverem a fejemet.

-          A partra? Esetleg én is veletek tarthatnék? Persze csak ha nem zavarok – kezdett egyből az álmentegetőzésbe. Így is nehéz kimozdulnom, nemhogy még plusz kísérőm is legyen. Haylie itt már rám nézett, és tudtam, ha valamilyen jelét annak adom, hogy nem akarom, leinti Cole-t. Halványan megráztam a fejemet.

-          Sajnálom Cole, de ezt olyan csajos kibeszélős dumálásra terveztük. – Nem láttam, hogy milyen arcot vágott hozzá, de a hangja nagyon bánatos, szomorú, és légyszi ne haragudj hatású volt. A megfelelő pillanatban néztem Cole-ra, és láttam a szemeiben a csalódottságot. Lesütöttem a szemeimet.

-          Áh! Szóval egy olyan pasi kibeszélés, mi? – nevetett fel, de nem volt őszinte, tekintve az előző pillantását.

-          Aha – mondta pajkosan Haylie. Bámulatos, hogy hogyan tudott játszani a hangjával. – Amúgy, amit reggel szerettél volna…

-          Ja, semmi – szakította félbe Cole Haylie-t. – Csak Jenny szólt, hogy nem tud elérni, és hogy szóljak már neked, hogy hívd fel. Kellene neki segítség valamiben. – Már a Jenny név említésére is görcs lett a nyomromban. Egyetlen Jennyt „ismerek”, és nincsenek róla szép emlékeim. Újra leperegtek előttem az események, attól az estétől idáig. Éreztem, hogy már kinn is vannak a könnyeim, de gyorsan letöröltem őket, szerencsére most senki sem foglalkozott velem.

-          Jaj basszus! – Csapott a homlokára Haylie. – El is felejtettem, hogy számot változtattam. Na majd este felhívom.

-          Okés.

-          Szia, Cole!

-          Sziasztok! – És ezzel végre elindulhattunk a partra. Talán úgy fog kinézni, mint álmomban.

Az utcán csak pár ember lézengett, de ők mosolyogva intettek, vagy köszöntek Haylie-nak. Haylie, gyönyörű helyen lakik. Wilmingtont egyik oldalról az Atlanti-óceán határolja, a másik oldalról pedig egy folyó vágja el a belvárostól. Ez a történelmi része a városnak. Viszont a kis elmélkedésemben a gyönyörű helyről, kezdett megzavarni az, hogy megsülök.  Haylie egyértelműen túlaggódta a dolgot, mert nem volt annyira hideg. Simán plusz fokok lehettek.

 Egyre izgatottabb voltam, mert már láttam partot, a homokot, egy-két magasabbra felcsapó hullámot. Aztán leértünk és ott álltam a tengerparton. Az óceán vize kissé zavaros sötétkék volt, a szél kicsit fújt, de az egész mesés látványt nyújtott. Senki nem volt lent. Legszívesebben ledobtam volna a cipőmet, hogy érezzem a talpam alatt a lágy homokot. Évek óta várom ezt a pillanatot és most megkaptam. Az egyik legszebb ajándék, amit valaha adott az élet. Igaz, sosem kaptam túl sokat, csak egyet, de Őt is elvette tőlem. Ha cserélhetnék, akkor persze minden további nélkül odaadnám a partot Ő érte, de tartok tőle, hogy ezt lehetetlen. Bizonytalanul előrébb léptem, elsétáltam egészen a víz széléig. Olyan távolságba mentem, ahova nem ér el a hullámzó víz, és leültem. Haylie nem szólt egy szót se, és hálás voltam ezért neki. Talán rájött, hogy mennyit jelenthet ez nekem. Minden olyan természetes volt és háborítatlan, mint egy képeslap. Haylie leült mellém.

-          Gyönyörű! – suttogta halkan Haylie. Bólintottam egyet.

-          Alig várom már, hogy nyár legyen. – Meg sem gondoltam, hogy mit mondok, csak kiszaladt a számon. Végül is igaz volt. Szeretnék nyarat, mert talán akkor belemehetnék úgy a vízbe, mint álmomban.

Egy ideig csak ültünk így, egyikünk sem szólalt meg. Teljesen a gondolatimba mélyültem, elképzeltem, ahogy a legjobb barátom mellettem ül.

-          Most már minden jó lesz – suttogta halkan.

-          Nem vagy itt. Nem lesz. – Hogy is gondolhatja, hogy nélküle bármi jó lesz, hogy rendben? Hülye feltételezés.

-          Itt vagyok, most is beszélek hozzád.

-          Mert bediliztem és elképzelem.

-          Nem diliztél be. – Olyan lágyan mondta, hogy legszívesebben elsírtam volna magamat. – Mindig itt vagyok veled, itt bent.

-          A szívemben? – kérdeztem vissza esetlenül.

-          Ott is, de nem csak a szívedben. A szívedben, a lelkedben, a végtagjaidban, a hajszálaidban. Mindig, mindenhol. Hiszen tudod, azt mondtam, sosem hagylak el.

-          De elhagytál. Én a fizikai valódban akarlak, nem egy hangnak a fejemben.

-          Ne legyél már ilyen kis pesszimista – dorgált meg lágyan. – Emlékszel, mit mondott Clarie?

-          Hogy reménykedjek – mondtam sóhajtva.

-          Pontosan. Reménykedj, tárd ki a szíved az új lehetőségek előtt, és fogadd be őket.

-          De nekem nem kell más, csak te!

-          Mindig a tied leszek attól, hogy már nem láthatsz, vagy már nem ölelhetlek vagy puszilhatlak meg.

-          Nem tudod, hogy mégis mennyire vágyom egyetlen kis ölelésre.

-          Ha tudnálak, most rögtön megölelnélek.

-          De nem tudsz. Már soha többet. Annyira sajnálom, hogy csak hagytalak elmenni.

-          Ugyan már, semmit sem tehettél volna.

-          Kérlek, ne hagyj magamra, nem fogom bírni.

-          Szeretlek, Hope! – Éreztem, hogy a könnyek végigfolynak az arcomon, és már nem csak az elmémben lefolytatott beszélgetés közben, hanem valójában is.

-          Kincsem – suttogta lágyan Haylie, majd magához ölelt. Úgy bújtam hozzá, mint egy elveszett kisgyerek.

-          Ő volt a mindenem – mondtam szipogva. – Ő…ő…én. – És még jobban sírni kezdtem. Istenem, nem bírom, annyira hiányzik! Szükségem van rá, mint a levegőre, nélküle képtelen vagyok létezni, túl gyenge vagyok.

-          Sss – csitítgatott halkan Haylie. – Hiányzik, tudom. De elmúlik, kicsim, egyszer minden elmúlik. – Olyan fájdalmasan csengett a hangja, hogy belefájdult a szívem. Tudtam, hogy sosem fog elmúlni örökké érezni fogom a hiányát, ez nem múlhat el.

-          Hogyan múlhatna…e… el? – dadogtam sírás közben.

-          Az időnek, és az embereknek nagy hatalma van, együtt képesek összevarrni egy sebet a szíven, de csak ha engeded. – Simogatta a hajamat úgy, mint tegnap este. Még mindig az egyik legmegnyugtatóbb dolog volt, de az a helyzet, hogy az én sebemen nem csak egy seb van, az egész összetört.

-          Ragasztani is tudnak?

-          Mindenre adni kell egy esélyt. – Kaptam egy puszit a hajamra.

-          De annyira nehéz. – Újra sírásba törtem ki. Azok a napok ritkák, mikor nem kezdek sírni. Szegény Haylie, biztos megszabadulna tőlem.

-          Tudom, tudom. De én is meg akarom próbálni, engedd meg nekem, Hope. Ne lökj el magadtól, sosem bántanálak. – Szorosan magához ölelt, és megint éreztem, azt az anyai szeretetet. Felnéztem az arcára, és láttam, hogy ő is könnyezik. A könnyein keresztül elmosolyodott, majd megint magához ölelt. Azt kéri tőlem, hogy ne lökjem el. Talán tudat alatt ezt csinálom, ellököm az embereket? Nem, nem hiszem, eddig még senki sem akart közeledni hozzám. Éreztem már most is, hogy köztem és a nagynéném között kialakulóban van egy erős érzelmi kapcsolat, és ez talán megijeszt. Félek, hogy ha olyan közel engedném magamhoz, őt is elveszíteném. Nem akarom őt elveszíteni, mert élvezem az érzést, hogy valaki törődik velem.

-          Nyílj meg neki, fogadd be őt! – suttogta az elmémben egy hang, Robert hangján. Engedelmeskedtem a legjobb barátom hangjának.

Sokáig ültünk együtt a parton, megvárta, míg felszáradnak a könnyeim, mikor már nem nagyon látszik az arcomon sírás és akkor indultunk vissza. Két-három órát biztosan lent töltöttünk. Visszafelé szerencsére kevesebb emberrel találkoztunk, és azok közül sem köszönt senki ránk, se Haylie rájuk, szóval feltételezem nem ismeri őket. Na végre, ezek legalább már nem bámultak meg, hogy ki ez az új csaj Haylie-vel. Nem a legjobb a vásári majomnak lenni, utálom, ha megbámulnak.

-          Nekem van egy kis dolgom még – mondta Haylie, mikor hazaértünk. – Nem tart sokáig.

-          Ugyan, csak nyugodtan. – Nem akarom itt zavarni, meg siettetni, ha dolgoznia kell, dolgozhat nyugodtan, nem leszek a terhére.

-          Ha végeztem, és ha éhes vagy, csinálok valamit, okés? – Egy olyan kedves mosollyal kérdezte, amilyet eddig még nem láttam, de szívmelengető érzés volt. Bólintottam.

A szobám felé vettem az irányt, mikor hallottam, hogy csörög egy telefon. Beletelt pár másodperce mire felfogtam, hogy az enyém. Felgyorsítottam a lépteimet, majd felkaptam az asztalomról. Josh neve állt a kijelzőn. Örömmel és bánattal is eltöltött. Örömmel, mert egy jó barát, bánattal, mert egyből Robert jutott az eszembe.

-          Szia! – Most sokkal magabiztosabb hangon szóltam bele, mint eddig bármikor.

-          Szia, Hope! Jó napod volt? – hallottam a hangján, hogy mosolyog. A jó az talán túlzás, nem is tudom mi a jó szó rá. Jó nem volt, de nagyon rossz sem, mert végül is rájöttem, hogy a nagynéném nagyon jó ember, és talán jobban szeret, mint a tulajdon anyám, pedig csak hetek óra ismer. Rájöttem, hogy annyira idióta vagyok, hogy az elmémben el tudok beszélgetni Roberttel, szóval végezetül nem is volt olyan rossz.

-          Fogjuk rá – mondtam végül ezt. Hosszú lenne Josh-nak levezetni, és nem is biztos, hogy akarom.

-          Nem vagy valami bőbeszédű. Ha nem beszéltetnélek, akkor meg sem szólalnál. – Nem tudtam eldönteni, hogy ez egy megrovás, vagy csak egy egyszerű ténymegállapítás.

-          Bocsi.

-          Ugyan már, te kis butus, ne kérj nekem bocsánatot. Szeretem belőled harapófogóval kihúzni a szavakat. – Josh édesen felnevetett. Kérdezgettem az iskoláról, meg beszélgettünk még egy kicsit, de mennie kellett. Nehéz szívvel letettem a telefont, majd elővettem pár könyvet, ugyanis tanulni is kellene. Körülbelül fél órát tölthettem ezzel, mert Haylie megjelent az ajtóban és kitalálta, hogy inkább pizzát rendeljünk és nézzünk meg egy filmet. Ez olyan tökre családias dolognak hangzik, szóval belementem. Mint kiderült, mesét fogunk nézni. De nem nagyon tudtam rá figyelni, sokkal jobban lekötötte az a gondolataimat, hogy kivel nézem és hogy ez az ember kedves hozzám. Pizzát sem túl sokat ettem, de egészen finom volt.

Másnap reggel pszichológusos nap volt, szóval Haylie elvitt hozzá, majd elment dolgozni és egy óra múlva értem jön, haza hoz, és megint vissza dolgozni. Tiszta benzinpocsékolás. Nos, Mr. Pszicho doki bá kezdi már megelégelni, hogy nem beszélek vele. Eddig a nevemet mondtam neki, meg azt hogy igen, nem, és hogy ki kell mennem a mosdóba.

-          Figyelj, Hope, nekem az a dolgom, hogy segítsek neked. Velem beszélhetsz. – Próbált valami nagyon meggyőz hangot elővenni, mintha hipnotizálna akarna vele.

-          Majd beszélek olyannal, aki nem kötelességből akar meghallgatni, és akinek nem ez a dolga. Attól, hogy itt maga lenyomja nekem a pszicho szarát, semmi sem lesz jobb. Úgy is mindig mindegyikük ugyanazt mondja, a hajamra is kenhetem.  – Az a pszichológus, aki az intézetben volt, ő is mindig ugyanazt mondta, mint ez. És még mindig nem vagyok hajlandó vadidegeneknek elmondani semmit sem az életemről.

-          Ami eddig jobb lett, vagy elviselhetőbbé tette az egészet, az Haylie, és hogy ő nem kötelességből hallgat meg és vigasztal. Ez használ, maga nem! Szóval hagyjon engem végre békén, csináljon, amit csak akar, amíg itt vagyok, csak ne beszéljen hozzám. Nem mondom el senkinek, mindkettőnknek jobb ez így. – Láttam rajta, hogy meglepte, a kirohanásom, de nem zavarta túlzottan. Valami hülye diadalmas vigyor is kiült a képére, mintha ez egy nagy előrelépés lenne. Ki tudja, az ő szemében lehet, hogy az, de én amúgy nem fogok vele társalogni.

-          Ez is segít, add csak ki a dühöd.

-          Mi a fenéért analizálja minden egyes szavam?! Elmondtam, ami azóta piszkálja a csőrömet, hogy itt vagyok, de ettől ne legyünk öribarik, bocsi. – Az órára néztem, pár perc volt még hátra az egy órából. Úgy döntettem, hogy kint várom meg Haylie-t.

-          Ja, és még valami. Ha éppen szómenést kapnék, sírnék, elmondanék mindent, hogy segítsen nekem, de lejárna az egy óra, elküldene, hogy máskor folytatjuk, vagy maradhatnék és segítene? – kérdeztem gúnyosam. Nem lepődtem meg a meglepett fején, és válaszán.

-          Persze, hogy nem küldenélek el!

-          Aha, én is ezt mondanám. – Forgattam meg a szemem. – Na viszlát!