9.fejezet: Újabb fájdalmak

"Az emberek azt mondják, a rossz emlékek okozzák a legtöbb fájdalmat, de igazából a jó emlékek azok, amik az őrületbe kergetnek."

  Haylie olyan fél óra múlva jött meg, és látszott rajta, hogy rendesen sietett vissza. Talán tényleg félt, hogy kinyírom magam a fürdőjében. Szegénykém…

-          Hope, mi történt? – Rögtön ott termett mellettem és tüzetesen végigmért. Szinte hallottam a szívverését az izgatottságtól. Nem értettem, mi lehet a baja, de aztán rájöttem, hogy némán sírok, folynak a könnyeim. Egy mozdulattal letöröltem őket.

-          Semmi.

-          Biztos? Hiszen sírsz! – A hangjából ki lehetett hallani a kétségbeesést, hogy nem tudja mit kellene tennie. Éreztem, hogy a megőrülés határán volt, pedig ez az első napja velem.

-          Csak eszembe jutott valami – mondtam halkan. Kínos volt ez az egész helyzet, nem nagyon akartam ránézni, legszívesebben csak elmentem volna a szobába, el a szeme elől. Nem mondott semmit sem, csak feszengve állt előttem, majd leült.

-          Sajnálom – mondta halkan. Ránéztem. Mit sajnál?

-          Mit? – Nem tett semmit sem, nincsen mit sajnálnia, én sajnálhatnám, hogy gondot okozok neki.

-          Tudom, hogy nem értek a gyerekekhez, de megpróbálok mindent. Nem foglak visszaküldeni vagy valami, vigyázni fogok rád! – Nem mondanám már magamat gyereknek, inkább maradjunk talán a tinédzser megnevezésnél. A vigyázni fogok rád részt igazán magabiztosan és határozottan ejtette ki. Zavartan fordítottam el róla a tekintetemet, nem sokszor mondják nekem, hogy vigyázni fognak rám.

-          Tudod, szerintem egy kamaszgyerekkel még a szülei sem tudnak bánni, főleg nem akkor, ha az ilyen – mutattam magamra egy grimasszal. Oldani akartam Haylie-ben a tehetetlenség érzését.

-          Mert, te milyen vagy? Senki sem hibáztathat téged, Hope! Egy gyerekkel nem szabadna, hogy ilyen dolgok történjenek, és a nővérem egy barom. Sose, érted? Én sosem hagynám, hogy a saját lányomra valami aljas mocsadék kezet emeljen! Az a féreg, az életét sem érdemli! – Elkerekedett szemekkel figyeltem, a fennhangon beszélő Haylie-t. Teljesen átszellemülve beszélt, és hirtelen valami szuper megmentő nőt láttam benne. Olyan volt, mint egy anya tigris, de nincsenek is kölykei. Úgy beszélt a dologról, mintha személyes vonatkozása lenne ez ügyben, de talán, mint minden épelméjű embert, elborzaszt a tudat, hogy ilyen ma megtörténhet. Pedig több családban van családon belüli erőszak, mint az gondolnának, és nem mindenki juthat ki ebből.

Haylie lenyugtatta magát, szóval már csak egy ideje egymás mellett ültünk csendben, mikor megszólalt egy telefon. Mivel nekem nincsen, arra tippelek, Haylie mobilja az.

-          Igen? – szólt bele, majd elmosolyodott.

-          Persze, persze! – mondta vidáman, majd felém fordult és mosolyogva közeledett. Minek jön felém egy telefonnal? Ki akar velem beszélni? Talán Mrs. Forester?

-          Tessék. – Nyújtotta felém a kis készüléket, én meg utána nyúltam.

-          Halló? – kissé bizonytalanul szóltam bele, de mikor a túloldalon meghallottam Josh hangját, belül feldobódtam. Josh minden félét kérdezgetett, Haylie pedig udvariasan visszavonult. Azt mondta minden nap próbál felhívni, és ha akarom, ha nem, majd meg is fog látogatni. Szerintem ezt nem lehet nem akarni.

Haylie nem ült vissza mellém, pakolászott a házban, nekem pedig a kis dohányzó asztalra tévedt a tekintetem, amin egy magazin volt, rajta piros betűkkel a következő cím állt: Mit tegyünk az iskolai terror ellen? Hirtelen jutott eszembe az iskola, és hogy arról eddig nekem nem beszélt, hogy járnom kellene esetleg. Ezt ki kéne deríteni minél előbb, történetesen megkérdezhetném Haylie-t. Utána mentem a konyhába.

-          Öm, Haylie – reszeltem meg a torkomat, mire mosolyogva hátra fordult.

-          Tessék?

-          Nekem kell iskolába járnom? – Ez amúgy akkora egy béna kérdés volt, tökre idiótán hangzott, de Haylie nem kezdett el nevetni.

-          Óh, akartam erről beszélni veled. Magántanulónak kellene lenned, de én ezt hülyeségnek tartom. Nem vagyok egy pszichológus, de én megadnám az esélyt arra, hogy rendes iskolába járj, persze választhatsz. Ha akarod, megpróbálok beszélni Mrs. Foresterrel és a pszichológussal, hogy engedélyezzék. – Ez egy könnyű kérdés. Ha magántanuló leszek, nem kell emberek között lennem, ami isteni. Szóval a magántanulóra voksolnék, de mivel láttam Haylie-n, hogy szeretné, hogy állami sulis legyek, azt mondtam ezt még fontolgatom. Körülbelül ezt is akkor kéne elkezdenem, mint a pszichomókushoz való járást. Azt hiszem, az iskolához az ég világon semmi kedven sincsen.

Este álmatlanul forgolódtam az ágyamban, nem bírtam elaludni. Szörnyen hiányzott már Robert hangja, ölelése és az illata. Csak becsuktam a szememet, és szinte hallottam, ahogy beszél hozzám, éreztem az erős karjait magam körül, és az illatát. Félelmetesen jól fel tudtam ezeket idézni, egy pillanatig el is hittem, hogy itt van, és ha kinyitom a szemem simán rávethetem magam. De ez nem igaz, és erre a tényre minden este fájdalmasan rá kell jönnöm.

-          Jó éjt, Hope! – visszhangozott a fejemben Robert hangja, majd szépen lassan elaludtam.

Reggel először még mindig megijedtem, hogy hol vagyok, de hamar rájöttem, hogy Haylie-nél. Megint azt a finom valamit csinálta reggelire, szóval ettem rendesen. Bejelentette reggeli után, hogy vásárolni megyünk a szobámhoz, és a napfény sem ártanak nekem, mert olyan fehér vagyok, mint a fal. Hát igen, enyhén szólva…

-          Nem akarok menni, válaszd csak ki te a bútorokat – próbáltam magamat kimenteni, kevés sikerrel, mert percekkel később már a kicsi sárga bogarában ültünk.

-          Nézz csak körül, és válogass kedvedre! – mondta mosolyogva, majd megveregette a vállamat.

-          Nem akarom, hogy rám dobd ki a pénzedet. – Ez igaz volt, fölösleges rám a pénzt költeni, adja inkább a hajléktalanoknak.

-          Hé, én vigyázok rád, és abba az anyagi dolgok is beletartoznak – mondta határozottan. Király! Úgy döntöttem, nem játszom itt neki a dementort, szóval nem tettem fel a kapucnimat, csak próbáltam észrevétlen maradni. Haylie első úti célnak a szekrények kérdést tűzte ki. Rám parancsolt, hogy ne nézzek árat, csak mutassak rá arra, ami tetszik. Egy krémszínű példányra mutattam, mert ez olyan volt, mint a fiókos szekrényem. Ehhez tartozó író asztal is van, ami szerintem nem kell, de Haylie szerint igen. Ezen kívül még szőnyeget kellett választanom, mert a szobában parketta volt, és megígérte, hogy ennyi lenne, mára. Megnyugtató…

Ha a nagynénédet felismerik egy boltban, az szívás, mert rád is rád támadnak. 

-          Uram atyám, Haylie! – Közelített felénk egy harsány nőci. Előre megijedtem, hogy mi lesz ebből. – Istenem, de régen láttalak! – És már Haylie nyakába is borult. Próbáltam elsunnyogni, de mivel a nő látta, hogy előtte Haylie-vel beszélek, kiszúrt.

-          Haylie, a kis hölgy veled van? – Kíváncsian vizslatott a csillogó szemeivel.

-          Dena, ő az unokahúgom – mondta Haylie, valami furcsa kis vigyorral a száján, mintha a nőnek emlékeznie kéne rám.

-          Hope? – Bámult rám óriási szemekkel. -  Uram atyám, de megnőttél, olyan pici voltál még legutóbb! – És a következő pillanatban meghaltam. A nő rám is vetette magát, és ölelgetni kezdett. El akartam lökni magamtól, mocorogni is kezdtem, de ez lökött volt, nem engedett el. Haylie szólt közbe.

-          Dena, és amúgy hogy hogy itt vagy? – Hálás pillantást küldtem Haylie felé, nem bírom, ha rám másznak. Fújj!

-          Óh, én csak látogatóban vagyok, hívni is akartalak. De, Hope, te pihizel itt? Kipihened az otthon fáradalmaid? – Kedvesen mosolygott rám, és úgy néz ki, én állok most a figyelme középpontjában. Szabaduljunk már meg ettől a felnőtt gyerektől végre!

-          Úgy is mondhatjuk – vágtam egy grimaszt, mert némileg találó volt a kifejezés, amit használt. Kipihenem az otthon fáradalmait. Haylie nem mosolygott, komor képet vágott, de nem mondta, hogy nála lakom. Talán ezzel most jó szolgálatot tett nekem. Lerázni nagyon nehéz volt, Haylie-nek a minden dolgom van, sietek, stb hazugságot be kellett vetni, de a nő így is átjön majd. Nem leszek otthon, vagy majd azt hazudom, hogy nem vagyok.

-          Sajnálom Dena-t – mondta a kocsiban bűnbánó képpel Haylie. – Régen nem láttam már, jó barátnőm volt. Kicsit túlbuzgó, de nem kell vele találkoznod, ha nem akarsz. – Eltalálta, nem akarok. Viszont jól esett, hogy éreztem, hogy Haylie az én oldalamon áll.

-          Köszi. – Erre Haylie csak egy én mosollyal válaszolt.

A bútorjaim holnaputánra jönnek meg, de a szőnyegemet már haza hozhattuk. Illett a szép lila szobámhoz, megjegyzem tényleg jó választás volt így tudat alatt Haylie-től, szeretem ezt a színt. Dena ma este nem jött át, szerencsére persze. Haylie is elvonult a kis szobába dolgozni, szóval magamra maradtam. Megnyugtató volt a csend. Főztem magamnak egy teát, és lefeküdtem a kanapéra. Megint azt éreztem, amit nem is olyan régen, az unalmat. Szörnyű érzés volt, és nem akartam érezni. Mit szoktak csinálni az emberek, ha unatkoznak? Érezném inkább a fájdalmat, és sírnék egésznap. Oké, ezt is érzem, de az intézetben annyit sírtam, ami egy embernek az egész életére elég lenne. Néha meglepődöm magamon, hogy hogy vagyok képes ennyit sírni. Most nem akartam könnyeket hullajtani, de a fájdalmat éreztem, bár most nem volt annyira erős, mint általában. Talán olvashatnék. A könyvek biztos a kis dolgozó szobában vannak, én meg nem akartam zavarni Haylie-t.

Kiszúrtam egy tollat, meg egy újságot, szóval minden adott egy jó kis firkáláshoz. Miközben a vonalakat húzogattam, össze-visszakalandoztak a gondolataim, és mire feleszméltem, írtam a papírra:

Elmentél, eltávoztál,

Engem védtelenül magamra hagytál.

Síromon majd árván nő a gazos gyomvirág,

Senki nem gondozza, hamar elfelejt majd a világ.

Elképedve bámultam az újságon lévő sorokat, amiket én írtam. Ez most mi? Egy vers? Az kizárt, én nem tudok verseket írni. Gyorsan kitéptem azt a lapot és begyömöszöltem a zsebembe, majd bementem a szobámba. Most először éreztem, hogy kellenének szekrények, mert akkor lenne hol rejtegetnem a kis fecnit.

***

Túl vagyok már az első hetemen itt Haylie-nél, már a pszicho dokit is megjártam. Túléltem, és úgy gondoltam, hogy letesztelem az ideg állapotát. Azon kívül, hogy jó napot, és igen Hope vagyok, egy büdös szót sem szóltam hozzá. Eléggé jól bírta, gondolom ő már nem akad ki ilyeneken, elvégre erre van specializálódva többek között egy dili doki, nem? Haylie már bevállalta, hogy elmegy dolgozni, és amikor Dena jött, bezárkóztam a szobámba, és elvileg lent voltam a parton. Akkor tudtam meg, hogy a part közelebb van ide, mint gondoltam. Eddig is tudtam, hogy talán elég közel vagyunk itt az óceánhoz, de hogy pár perc járásnyira itt van! Valamiért nagyon megörültem neki, hogy Haylie nem a belvárosba költözött. Az olyan húszpercnyire van gyalog. Egyből az álmom jutott eszembe, amikor belegázolok a vízbe, és felhőtlenül boldog vagyok. Le akartam menni. Ja, a bútorjaimat is megkaptam, nagyon csinos lett a szobám. Haylie-vel jobban kijövök, mint gondoltam, bár nem beszélünk túl sokat. Vagyis ő sokat beszél, én csak egy-egy szóval válaszolok. Josh is mindennap felhívott, és én ezért kaptam egy telefont a nagynénémtől. Azt hittem elájulok, mikor megláttam. Ennyi pénzt költeni rám, ilyen telefont venni nekem. Vissza akartam vele vitetni a boltba, de hajthatatlan volt.

-          Nos, végül is döntöttél? – kérdezte mosolyogva Haylie a vacsoránál az iskolával kapcsolatban. Telefonálgatott, és elérte, ha akarok hadd járjak állami iskolába. Semmi kedvem nem volt hozzá.

-          Haylie, én nem szeretnék gimibe járni – mondtam a szokottnál is halkabban, miközben tologattam azt a kevés kis kaját a tányéromon. Féltem, hogy mit fog szólni ehhez a döntéshez, de csak mindent tudóan elmosolyodott.

-          Semmi baj, tudtam, hogy ezt fogod mondani. És mint említettem, én nem foglak semmivel sem sürgetni. – Hát, egy kicsit megnyugodtam, hogy legalább Haylie nem haragszik rám. A vacsora további része csendesen telt, alig ettem valamit. Egyedül reggelire lakmározom be jól, mert mindig azt a finom valamit csinálja a kedvemért. Egyszer kérdezte, hogy ha azt csinálna minden étkezésre, ennék e normálisan. Azt hiszem nem.

Este megint csak forgolódtam az ágyban, éppen Robertet képzeltem magam elé, és már majdnem elaludtam, mikor megint meghallottam azt a motort. Nagyjából minden nap hallom már egy ideje és felettébb idegesít, mert mindig megtöri a csendet, ami körülvesz. Valahol itt a közelben van a gazdája, mert mindig hallom, ahogy leáll a motor.

A hangod eljut hozzám a szélben,

Lágyan dalol a fülembe, még mindig érzem…

Ilyen és ehhez hasonló kis szösszeneteket írtam unaloműzés céljából. Most is ez járt a fejemben, miközben a tanárnő magyarázott valamit a kémiáról. Világ életemben utáltam a kémiát, sosem fogja belém verni az anyagot. Vége lett az órának, a nő elment, Haylie bent dolgozott, én visszavonultam a nappaliba egy könyvvel és leültem olvasgatni. Csengettek és mire felfogtam, hogy el kéne húznom a szobámba, már Haylie az ajtó felé tartott és ki is nyitotta.

-          Szia! – mondta vidáman. – Örülök, hogy át tudtál jönni, köszönöm. – Hálálkodott nagyon valakinek, de kinek? És miért is kellett átjönnie? Ugye nem jönnek a nappaliba?

-          Ugyan már, semmiség – válaszolta egy férfihang. Kellemes hang volt, igaz nem olyan férfias, mint Roberté és nem olyan lágy, mint Josh-é, de valahol a kettő között. Mostanában inkább az emberek hangjára és hanglejtésére figyelek, hogy meg tudjam állapítani a jellemüket. Dena hangját például utáltam.

-          Ezer köszönet! Na, erre gyere! – mondta Haylie, és hallottam az ajtó csukódását, és a lépteket, amelyek felém tartottak.

-          Ő lenne az – vágódott be a nappaliba Haylie, és el is csuklott a hangja, mikor észrevette, hogy ott vagyok. Mögötte egy fiú jelent meg, akinek a tekintete egyből rám tévedt.

-          Ő? – kérdezte és rám mosolygott. Ha akartam volna sem tudtam volna megszólalni.

-          Öm, izé…nem – dadogott Haylie, miközben bocsánatkérően nézett rám. – Ő! – mondta magabiztosabban, és egy asztalra mutatott.

-          Óh, ezt kacagva is elbírom – mondta a fiú nevetve, de megint felém fordult.

-          Én Cole vagyok. Te pedig? – Nem szoktam csak úgy elmondani bárkinek a nevemet, főleg nem, ha az így néz rám. Megijedtem tőle, olyan, mintha meg akarna enni.

-          Ő Hope, az unokahúgom – mondta helyettem Haylie. – Nos, akkor segítenél? – próbált mosolyt erőltetni az arcára, de tudtam, hogy ideges. A fiú bólintott és felkapta a kis dohányzó asztalt.

-          Nos, majd látlak még! Szia, Hope! – ismét egy mosoly, majd kiment hál’ istennek. Haylie is utána ment, majd olyan öt perc után visszajött.

-          Sajnálom, Hope, elfelejtettem, hogy itt vagy a nappaliban. – A szokásos kis bűnbánó arckifejezését vette elő. – Ő a szomszédom, Cole, nagyon rendes srác. Ha pasis munkát kell elvégezni a ház körül, általában ő segít. Én utáltam az asztalt, de egyedül nem nagyon bírtam el, és ugye szükségem volt a segítségére. – Fölösleges ennyire magyarázkodni, semmi katasztrófa sem történt. Még él mindenki szóval…

-          Nem történt semmi. – Megkönnyebbültem mosolygott Haylie, majd visszament dolgozni.

A napjaim ugyanúgy teltek. Vagy a szobámban, vagy a nappaliban feküdtem egész nap, és csak néztem magam elé, vagy olvastam, vagy a kis valamimet írogattam. A magántár is járt hozzám heti négyszer, de a tanulással igazából nem foglalkoztam. Az élethez sem volt még mindig nagy kedvem, nem hogy számokkal, meg történelmi eseményekkel foglalkozzam. Üres és értelmetlen volt minden Nélküle… Haylie folyamatosan csak aggódott, Josh és Mrs. Forester úgy szintén. Haylie az egyik este, mikor hazajött leült mellém a nappaliban. Az a kifejezés ült az arcán, mikor beszélgetni szeretne, de fél, hogy mit szólok ehhez.

- Hope, tudom, hogy biztos nem szeretsz erről beszélni, de kérdezhetnék valamit? – Félős arccal nézett rám, tudtam, hogy mivel kapcsolatban fog kérdezni. Robertről nem tudtam volna beszélni, de Jack-ről igen. Emlékszem még az érzésre, mikor megütött, de már tudok róla beszélni. Na jó, kivétel a pszichológusnak, mert vadidegeneknek nem fogom kiönteni a szívemet. Bólintottam egyet, mire Haylie feltette a kérdését, de nem azt, amire számítottam.

- Emlékszel apukádra? – A szívembe markolt a kérdés, és annyi emléket idézett elő. Éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel és nemsokára sírni kezdek. Emlékszem rá, nagyon is jól, és eddig eszembe sem jutott, hogy talán Haylie tud róla valamit. Hevesebben kezdett verni a szívem.

- Te tudsz valamit róla? – remegett a hangom. A lehetőség, hogy lehet, hogy találkozhatok vele belül boldogsággal töltött el.

- Anyád mit mondott róla?

- Hogy megunt és elment – mondtam szomorúan, és csak reméltem, hogy Haylie ezt megcáfolja.

- Ez nem igaz. – Az idióta remény megvillantotta magát előttem egy pillanatra.

- Akarom tudni az igazat – mondtam határozottan, mire Haylie mesélni kezdett.

- Apád itt találkozott anyáddal először, fél évig udvarolt neki, majd elvette és Redmondba költöztek. Egy ideig boldogok voltak, de jöttek anyagi problémák, és egy kis ital anyád részéről, apád pedig mindig azzal fenyegetőzött, hogy elmegy veled. Kristy megelőzte, és elszökött veled együtt az isten tudja hová. Apád kereste, magán nyomozókat is fogadott, de nem találta. – Ha eddig úgy éreztem, hogy utálom Kristyt, már biztos voltam benne, hogy így van. Elvett apámtól, hazudott és még elvárta, hogy simán el is higgyem.

- Évek múltán visszaköltözött veled Redmondba, de apád már oda sosem ment vissza. Ekkor adott magáról először életjelet Kristy, és apádról innentől fogva nem hallottam. Nem keresett, nem írt, se semmi. Mikor utoljára beszéltem vele, valahol külföldön volt. – Sírni kezdtem, ezt nem bírtam. Ez a hülye idióta remény mindig felüti a fejét, de utána rögtön meg is hal. Miért? Miért? Mit tettem, miért mindig én kapok pofonokat az élettől? Nem lehetne, hogy egyszer simogatást kapjak? Mindig belém kell rúgni? Mikor már a földön fekszem így is, de az ez, rúgjunk bele még egy utolsót Hope-ba, évezzük csak a szenvedését.

- Ne sírj, Kicsim! Biztos vagyok benne, hogy egyszer még el fog jönni hozzám, és te itt leszel – mondta lágyan Haylie, majd meg akarta simítani az arcomat, de durván ellöktem a kezét.

- Szerintem meg nem! – Ezzel felkeltem mellőle és berohantam a szobámba. A mondata mindkét részére értettem, hogy szerintem nem. Bár hálás voltam Haylie-nek, hogy elmondta, ez még tovább mélyítette a még be nem gyógyult sebeimet. Ismét patakokban ömlött a lelkemből a vér, és bármit meg adtam volna egy rohadt pengéért, vagy bármi éles tárgyért. Körbe néztem, és a szememmel buzgón kerestem valamit, amit ha eltörök vagy valami, árthatok magamnak, de az egyedüli lehetőség az volt, ha kitöröm az ablakot.

Ez a kibaszott világ,

Mindig csak felpofoz, és bánt.

Belém rúg még egy ráadást,

Hogy ne érezhessem, ha jön a boldogság.

Megfordult a fejemben, hogy komolyan megteszem, de akkor egy kopogás után Haylie benyitott a szobámba. Az ágyamon ültem, és egyszer csak sírni kezdtem. Olyan őszinte ne haragudj arccal nézett rám, mintha az ő hibája lenne, én meg nem bírtam tovább és lefeküdtem az ágyra, a másik oldalamra és úgy sírtam tovább. Király, a környezetemben záros határidőn belül mindenki látja a bőgőmasina énemet. Besüllyedt mellettem az ágy. Haylie leült.