14.fejezet: Szenvedélyek, amik kikészítenek

Sziasztok! A gyorsan összegyűlt három komi, és Vettel győzelmének az örömére itt a friss! :) Remélem ezt is szeretni fogjátok!
Jó olvasást! ^^

"Soha, de soha nem veszítjük el szeretteinket. Ők velünk vannak, nem tűnnek el az életünkből. Csak nem egy szobában vagyunk velük."

Mint kiderült, Josh azért tűnt el az ágyamból - húh, de furi ezt így mondani -, mert már felkelt reggelit készíteni, ami természetesen finomra sikeredett.

Ma nem öltöztem fel annyira, mint a minap, nem akartam megsülni a parton, Josh is csak egy vastagabb pulcsiban jött.

-          Imádom a partokat. Anyám, de régen szörföztem már – merenget, mikor elindultunk. Ezen úgy elcsodálkozott, mintha csak azt említette volna meg, hogy de régen fürdött már vagy valami. – Ugye nem fogunk eltévedni? – próbált komolynak és aggodalmasnak tűnni, de tudtam, hogy nagyon élvezné, ha eltévednénk. Kész bulinak fogná fel. Amúgy nem hiszem, hogy ez lehetséges, ennyire én sem vagyok béna és nem is olyan bonyolult meg nagy ez a városrész.

-          Ha eltévedünk, majd tábort verünk valahol, és ha szerencsénk van megtalálnak.

-          Óh, mondjuk egy csaj cserkészcsapat. – Josh már maga előtt látta az elképzelt megmentőinket, és tetszett neki a látvány. Én nem bíztam volna idióta süti árusokra az életemet.

-          Olyanokra gondolsz, akik minden áron rá akarják tukmálni az emberekre a sütijüket?

-          Csak nagyobb kiadásban és miniszoknyával. – Josh rám nézett, majd elnevette magát. Remélem, hogy ők tényleg csak Josh képzeltében léteznek, és a valóságban nem.

-          Most mi van? – ráncoltam a szemöldökömet.

-          Látnod kellett volna az arcot, amit vágtál – nevetett tovább. – Azt hiszem, te nem szívleled őket annyira, mint én.

-          Szerintem idegesítőek, és ölnének is a jelvényeikért, amiket össze kell szedniük.

-          Hm… Talán – gondolkodott el Josh, majd tovább vigyorgott a bajsza alatt. A cserkészek félelmetesek és gonoszak, ezt gondoltam róluk világ életemben, és nem is fogok ezen változtatni. Elég mesét láttam én róluk, ahhoz, hogy tudjam mi a helyzet.

Beszélgetve – szerencsére nem a cserkész lányokról – sétálunk le a partra, ami tökéletesen közel volt Haylie házához. Most nem volt akkora szerencsénk és nagyon nem voltunk egyedül, éppen ellenkezőleg: sokan voltak a parton, legalábbis az én szememben. Egy csapat fiú meg lány ült a homokban egy nagy körben, és nevetgéltek meg beszélgettek. Olyan tízen lehetettek, és rajtuk kívül mások is voltak még lent. Éreztem, ahogy a pánik egyre jobban eluralkodik rajtam és legszívesebben menekülnék, de Josh megszorította a kezemet és tovább vezetett előre, egészen el a víz széléig.

-          Ne félj tőlük – suttogta a fülembe. Josh talán egy kicsit félreértett, mert én nem attól ijedtem meg, hogy a parton lévők többsége fekete, hanem attól, hogy egyáltalán vannak a parton. Számomra a bőrszín teljesen mindegy, nem hiszem, hogy én vagyok abban a helyzetben, hogy ítélkezhessem. Amikor először mentük Haylie-val vásárolni, majd a partra, már akkor leesett, hogy itt jelentős a fekete lakosság. Washington államhoz képest, Észak-Karolina negyede afroamerikai, mint azt megtudtam Haylie-től. Redmondban, ahol ezelőtt laktam, ott is élt pár család, bár ugyanúgy, ahogy a többi emberrel, velük sem ápoltam szoros kapcsolatot.

-          Nem szeretem a tömeget – suttogtam én is halkan, de inkább csak magamnak.

-          Akarod, hogy elmenjünk? – Olyan gyengéd és óvatos volt a hangja, mintha attól félne, hogy egy rossz szó és összetörök. Megráztam a fejemet.

-          Inkább csak sétáljunk egyet – Josh bólintott, de továbbra sem engedte el a kezemet és úgy indultunk el a nagyobb csoporttal ellenkező irányba.

Nagyszerű érzés volt osztozni a barátommal a csendben és a part szépségében. A nyugalom fokozatosan szétáradt bennem, belebújt minden apró kis porcikámba és hosszú idő óta úgy éreztem, hogy mosolyognom kell. Senki nem mondott vicceset, sőt még csak senki nem is szólalt meg, de mosolyognom kellett.  Amit belül éreztem ebben a pillanatban, az a boldogság volt, vagy legalábbis valami ahhoz hasonló. Velem volt Josh, aki fontos számomra, itt volt a part, Jack és Kristy börtönben, a nagynéném szeret engem - legalábbis eddig úgy néz ki -, boldog voltam, legalábbis ebben az áldott pillanatban. Lehajtottam a fejemet és rugdostam a homokot, majd éreztem, ahogyan az ajkam önkéntelenül mosolyra húzódik. Az érzés hihetetlenül ismerős volt, és ez még több jó érzéssel töltött el. Erősebben szorítottam meg Josh kezét, aki viszonozta, de továbbra is az óceánt pásztázta a tekintetével. A mosoly nem tanyázott sokáig az arcomon, de ott volt. Senki nem látta, csak az enyém volt, de ez nem zavart. Legszívesebben az egész napomat itt töltöttem volna, de semmi sem tart örökké, ha nagyon akarom, még akkor sem.

Josh-sal leültünk egy nagyobb homokbuckára. Elengedtük egymás kezét, mindenki a saját lábával volt elfoglalva. Én szokás szerint erősen öleltem őket magamhoz, ez már egy szokásommá vált.

-          Hope, kérdezhetek valamit? – Josh halkan szólított meg, de tudtam mit akar. Nem válaszoltam semmit, csak ránéztem. A tekintetemet igennek vette, bár annak is szántam.

-          Akarsz beszélni róla? Nagyon hiányzik? – Josh próbálta tartani a szemkontaktust, de közben idegesen az alsó ajkába harapott. Magamban vettem egy nagy levegőt.

-          Igazság szerint, mindennél jobban. – Elhatároztam magamban, hogy nem fogok sírni, ezt könnyek nélkül csinálom végig.

-          Nekem is hiányzik. Még mindig nem hiszem el. – A távolba meredt, olyan volt, mint egy szobor. Most először láttam rajta a szomorúságot amióta itt van velem. – A legjobb haverom volt, kölyök korunk óta ismerem, minden baromságot vele találtam ki. Ő visszafogott engem, én pedig kissé bevadítottam a rendszerető fejét. – Josh elnyomott egy bánatos mosolyt. - Annyira kibaszottul egymás ellentétei voltunk, de testvérként szerettem. – Figyeltem Josh arcát, és a kifejezés, ami rajta ült, a szívembe markolt. Olyan volt, mint egy elveszett, összetört kisfiú. Rám nézett és szívbemarkolóan mosolygott.

-          Megértem, hogy mit érzel – közelebb hajoltam hozzá, miközben halkan beszéltem. A karjára tettem a kezemet. Lenézett a kezemre, majd rátette a másik kezét.

-          Mesélj nekem róla valamit – suttogta halkan. Gondolkodni kezdtem, hogy mit is mondhatnék Josh-nak Robertről, olyat, amit még nem tud, majd eszembe jutott.

-          Robert elhitette velem, hogy a kertünkben tündérek élnek. Kicsi voltam még és hiszékeny, neki meg még úgy elhittem mindent. – Josh rám mosolygott én pedig tovább meséltem. – Volt olyan, hogy kerestem és szólongattam őket, Kristy egyszer meg is kérdezte, hogy hogy néznek ki a képzeletbeli barátaim. Nagyon mérges voltam rá, amiért nem hitte őket valósnak. – Eszembe jutott, ahogy a kertben kerestem őket és minden virágot alaposan megnéztem, még egy nagyítót is kivettem. Istenem, de kis naiv voltam.

-          Sosem láttam őket, de Robert váltig állította, hogy léteznek. Sok tündéres mesét is olvasott és talált is ki nekem. A végén elhittem, hogy tényleg léteznek.

-          Mesélj még valamit – Josh hangja olyan könyörgő volt, hogy nem volt kérdés, annyit mesélek neki, amennyit akar.

-          Nem szeretett veled meccset nézni.

-          Tudom – nevetett fel Josh. – Utálta a focit, de sosem mondta, hogy nem akarja velem nézni, de tudtam. Azt hitte megbántódnék vagy valami.

-          Kész ajándék volt a barátsága – mondtam meghatottan. Ahogy Josh-sal együtt merengtünk rajta, sokkal jobb volt, mintha egyedül eleveníteném fel az emlékeimet. Társam volt abban a kevés, talán észrevehetetlen örömben, ami nekem jutott és a szenvedésben is. Most kicsi úgy éreztem, mintha én vigasztalnék, és nem engem vigasztalnának. Jó érzés volt.

-          Amikor telefonáltak, először csak néztem, majd úgy bőgtem, mint egy óvódás – Josh keze ökölbe szorult és ismét az óceánra meredt. – Mindenki nyugtatgatott, meg azt mondta, hogy tudja, mit érzek, de szart se tudtak. Azt mondták, hogy Robert is ezt meg ezt akarná – felháborodottan horkantott egyet. – Honnan a francból tudnák, hogy mit akar? Hiszen halott! – Josh tekintete feldúlt volt és könnyes. Nekem most furamód nem volt sírhatnékom. Talán eleget is bőgtem már, és sajnáltam magamat. Látva azt, hogy nem csak engem viselt meg ennyire Robert elvesztése, úgy éreztem, nem vagyok már annyira egyedül.

-          Senki nem tudhatja már, hogy mit szeretne – mondtam halkan. Josh bólogatott, majd a vállamra tette a kezét és magához húzott. Átöleltem a derekát és a mellkasára hajtottam a fejemet. Sokáig ültünk így, elvesztettem az idő érzékemet, nem tudnék tippelni, hogy percek vagy órák teltek e el így. Csak jó érzés volt Josh-sal lenni, úgy éreztem sokkal közelebb állunk egymáshoz ebben a pillanatban, mint eddig bármikor. Szinte már nevetségesen idilli volt a pillanat, mikor valaki megtörte a minket körülvevő csendet.

-          Hello! – Nem néztem fel, egyből tudtam, hogy a hang kihez tartozik. Éreztem, hogy Josh teste megfeszült egy pillanatra, majd az egyik kezét felemelte és megtörölte a szemét. Josh sírt, vagyis inkább csak csendben könnyezett. Továbbra is rajtam tartotta a karját, amiért hálás voltam.

-          Hello – köszönt vissza némi kíváncsisággal a hangjában. Kénytelen voltam végre felnézni Cole-ra, nem húzhattam tovább.

-          Szia, Cole – Cole rám mosolygott, de furcsán méregette Josh-t. Nem terveztem ilyen bemutatás félét, de már én éreztem kínosan magamat attól, hogy végtelennek tűnő másodpercek óta bámulják egymást. Megköszörültem a torkomat, hogy megtaláljam a hangomat.

-          Josh, ő a szomszédom, Cole. Cole ő a barátom, Josh. – Mindketten bólintottak, Josh pedig kissé megemelkedett és kezet nyújtott Cole-nak, aki fogadta. Josh tovább tanulmányozta a szomszédomat, majd megszólalt.

-          Nagyon ismerős vagy nekem. Nem találkoztunk már valahol?

-          Hát… – láttam, hogy Cole gondolkodik. – Nem hiszem – mondta végül.

-          Mindegy – Josh újból olyan volt, mint régen és szórakozottan rántotta meg a vállát, s már a szokásos örök mosolya is ott ült az arcán.

-          Megzavartam valamit? – kérdezte Cole tapintatosan, bár a szemében ez a tapintata nem látszott.

-          Nem dehogy – szólalt meg egyből Josh, elhalászva ezzel előlem a lehetőséget, hogy rávágjam, hogy igen. – Csak nosztalgiáztunk egy kicsit.

-          Óh! Régi barátok vagytok? – Cole kedvesen hangon szólalt meg és a szemeivel is olyan lehetetlenül ártatlanul nézett. Valami bűzlött körülötte.

-          Kölyök korunk óta ismerem – nevette el magát Josh és közelebb húzott magához, hogy összekócolja a hajamat.

-          Na, hagyjál már! – löktem el magamtól fújtatva és próbáltam megigazítani a hajamat. Nem nagyon szokta kócolgatni, de néha rájön Josh-ra az öt perc. Josh csak nevetett rajtam és Cole is mosolygott.

-          Szóval akkor látogatóban? – érdeklődött tovább Josh-tól.

-          Ja. Villám látogatóban. Holnap sajnos már megyek – Josh elszomorodva nézett rám. – Messze vagyunk egymástól, Hope. – Megint magához ölelt, de most nem kócolta össze a hajamat hál ’ istennek.

-          Hol laksz? – Nem igaz, hogy Cole mindig belekotyog.

-          Redmondban, Washington államban. Suliba meg Los Angelesbe járok – Josh megint felnevetett.

-          Áh, az szép táv – bólintott Cole. -  És mit tanulsz?

-          Focizom.

-          Ah, úgy hallom, hogy annak az egyetemnek van a legjobb foci csapata – Cole hangjában őszinte elismerés volt.

-          Hát, eléggé jók a fiúk – bólogatott csillogó szemekkel Josh.

-          Te benne vagy a nagy csapatban?

-          Még nem, de a terveim között szerepel. Aztán irány valamelyik nagy klub. Mondjuk az angolok. – Josh vágya kicsi kora óta az, hogy európai focit játsszon és egy nagy klubnál helyezkedjen el, és ezért meg is tesz mindent.

-          Előre bejelentem, hogy már most én vagyok az első számú rajongód, és ezt jegyezd meg, mikor majd a plasztik cicák vesznek körül! – A kijelentésemet a mutató ujjam felmutatásával erősítettem meg. Josh kisfiúsan rám mosolygott. A negyed ennyire sem jól kinéző focistákra is tapadnak a nők, hát akkor mi lesz Josh-sal?!

-          Ezt a címet már akkor se moshatod le magadról, ha szeretnéd. – A nagy kezébe fogta az enyémet és megpuszilta.

-          És az első autogramod is az enyém! – emeltem fel ismét a mutató ujjamat.

-          Miért, ki másé is lehetne? – Josh úgy nézett rám, mintha ő lenne a nagy és vigyázó bátyám.

-          Mondjuk egy miniszoknyás cserkészlányé – mondtam gúnyosan, mire Josh jóízűen felnevetett.

-          Dehogy! – nevetett tovább. – Nekik majd mást adok – mondta sejtelmesen mosoly kíséretében.

-          Fújj Josh! – ütöttem a mellkasára. – Nem akarom hallani. Most rosszat fogok álmodni. – Josh tovább nevetett. Irtó sokat nevet.

-          Majd a pink szörnyeteg vigyázza az álmodat – célzott a macimra, majd nyomott egy puszit a homlokomra. Cole-ra nézett, akiről el is feledkeztem egy pár pillanatra.

-          Te mit tanulsz? Hányadikos is vagy? – Na végre egy olyan téma, ami már engem is érdekel Cole-lal kapcsolatban.

-          Másodikos és médiát. – Áh, szóval egy évvel idősebb csupán Josh-nál. Talán még idősebbnek is néztem volna, a komoly tekintet, ami néha kiül az arcára idősebbé teszi.

-          És a kamera melyik oldalán akarsz lenni? – kérdezte tőle barátságon Josh. Sosem láttam még otrombának senkivel sem. Vajon szokott az lenni? Egyszer megnézném, ahogy mérgesen tombol, de csak úgy kíváncsiságból; nem kívánom neki, hogy legyen miért mérgesen tombolnia.

-          Inkább mögötte. Operatőrnek készülnék. Kapcsolódik a fényképezéshez. – Cole beletúrt a hullámos hajába, amitől a tincsek tudták, hogy merre kell állniuk. Több csodálattal figyeltem ezt a mozdulatot, mint amennyivel akartam. Na és megint ez a fényképezés…

-          Áh, szóval fényképezel? – érdeklődött Josh. – Olyan művészi izéket? – Erre Cole felnevetett.

-          Remélem, a nagyközönség számára annak tűnnek. Mármint művészinek.

-          Sosem értettem, hogy valaki hogy tud olyan gyönyörű képeket csinálni, míg valakinek mindig elmosódik meg minden – Josh úgy nézett Cole-ra, mint aki várja a választ erre.

-          Valószínűleg ehhez is tehetség kell, mint bármi máshoz. A lasztit sem tudja mindenki ugyanúgy bűvölni – mosolyodott el Cole.

-          Igaz – nyugtázta Josh. – A focizás nálam szenvedély – megcsillant a szeme, mint mindig, mikor a fociról beszél.

-          Nekem is a fényképezés. – Itt Cole áthatóan rám nézett, afféle mosollyal, hogy úgy is fogok rólad képet csinálni. – A gépem a tartozékom.

-          Ez első foci labdám, még mindig megvan – mondta büszkén Josh. Hát igazán örülök, hogy ennyire egymásra találtak, és mindkettejüknek van egy szenvedélye, ami néha idegesít. Toleráns vagyok Josh-sal, de néha az agyamra megy a foci mániája, Cole és a fényképezés pedig más tál tészta. Attól még jobban a falnak megyek.

-          Örülök, hogy találkoztunk, de most nekem mennem kell – mondta Cole, és kezet nyújtott Josh-nak.

-          Mi is mehetnénk szerintem, mert én már éhes vagyok – vigyorgott rám Josh. De nem is olyan régen ettünk! Eszméletlen, hogy egy jól kifejlett hímnemű, sportoló egyed mennyit bír enni. – Tényleg Cole, nem tartasz velünk egy ebédre? – Heh?! Engem megkérdezni luxus, hogy akarom-e?

-          Ne hidd el neki, hogy olyan jól főz – motyogtam az orrom alatt, mire Josh felszisszent.

-          Ez fáj! Te is megetted, miért nem ismered el, hogy isteni szakács vagyok? – húzta fel sértődötten az orrát Josh. Megforgattam a szememet. Cole felnevetett.

-          Szívesen mennék, de be kell mennem a suliba.

-          Majd egyszer bepótoljuk – mondta magabiztosan Josh. Na persze… Az én véleményemmel mi lesz? Minden vágyam vele ebédelni. Örülök, hogy múltkor eltűnt a házból, nemhogy önként hívjam vissza!

Hárman indultunk el visszafelé és a fiúk igazán jól kijöttek egymással. Az elején Cole elég furcsa volt, de most szinte régi batárokként beszélgettek és alig szóltam két szót. Néha rám néztek, meg vigyorogtak, hogy megbizonyosodjak róla, hogy élek e még, de nem igazán érdekeltem őket. Közöttük mentem zsebre tett kézzel, de félúton inkább átmentem Josh másik oldalára, mert túl hangosak voltak nekem két oldalról. Mikor hazaértünk hevesen rázták egymás kezét és végre elszakadtak a másiktól.

-          Nekem akkor is nagyon ismerős ez a gyerek – dünnyögte inkább csak magának Josh, mikor összedobta az ebédet. – Jó fej srác – ezt már nem magának szánta, hanem nekem, mert mosolyogva rám nézett.

-          Ha te mondod. – Unottan kivettem két tányért a szekrényből és leraktam őket az asztalra.

-          Mit csinált, amiért ennyire nem szimpi neked? – Josh gyanakvóan nézett rám, én meg megrántottam a vállamat. Eszembe jutott, amikor nem akart elmenni, ez szerintem elég indok arra. Azelőtt még szimpatikusnak találtam, hiszen kedvesnek néz ki.

-          Kicsit idegesítő személyiség.

-          Idegesítő? – Josh szeme elkerekedett a meglepettségtől. Szem forgatva fordultam el tőle, nem kívántam Cole-ról beszélgetni jelen pillanatban.

-          Hagyjuk őt, oké? – Semleges hangon próbáltam beszélni és csak pakolgattam az evőeszközöket. Josh vonakodva beleegyezett majd szerencsére már nem beszéltünk többet Cole-ról.